Már megint itt vannak nem messze, és engem bámulnak! Nem unják még? Pimasz kis sárvérűek! Mi olyan érdekes rajtam, hogy állandóan rám kell nézniük? Már lassan három hete ezt csinálják… De eddig miért nem küldtem el őket a francba?
Draco Malfoy ingerülten vágott át a Roxfort körüli parkon és ült le egy fa árnyékába. Be kellett ismernie magának, hogy a téma sokkal többet foglalkoztatta, mint kellett volna. Természetesen imponált a büszkeségének, hogy az a két hollóhátas lány nézi őt. Tudta, hogy nem rosszindulatúan, hiszen, amikor egyik óra előtt az ablaknak támaszkodva átnézett egy másik szárny osztálytermébe, látta, hogy az alacsonyabbik valamit, vagy valakit nagyon keresett a tekintetével. Valószínűleg őt. Mikor találkozott a tekintetük ő gúnyosan, kiélvezve fölényét elmosolyodott. A lány zavartan elkapta tekintetét és próbált másfele nézelődni, aztán gyorsan eltűnt az ablakból. A fiú nem is sejtette, hogy ez a mosoly örökre belevésődött a diáklány emlékezetébe.
Draco a falnak támaszkodott hátával, és fáradtan lehajtotta a fejét. Szőke tincsei a szemébe lógtak.
Remélem, nem veszik a bátorságot, hogy utánam jöjjenek! Kezd idegesíteni ez az egész!
Mégsem tudta kiverni a fejéből azt a két mohó szempárt.
Egy hét múlva azonban hirtelen változás történt ebben a furcsa „kapcsolatban”. Draco észrevette, hogy az alacsonyabbik, fekete hajú lány már nem látható barátnője mellett. Először azt hitte, hogy összevesztek, de az iskolában sem látta a másikat.
Vajon hol lehet? És miért ilyen szomorú a barátnője? – diszkréten visszafogott kíváncsisággal pillantgatott az udvaron ülő, magányosan szomorkodó alakra. – Már megint mikre gondolok? Az egésznek hidegen kéne hagynia! Kik ők egyáltalán? Nekem semmi közöm hozzájuk! Tudta, hogy nem mond magának igazat. Csupán a Malfoy-büszkeség mondatta vele az aranyvérűekhez méltó szavakat, amiket apjától tanult.
Ingerülten elfordult egy pillanatra és az ellenkező irányba indult, hogy elterelje a gondolatait, de pár lépés után megtorpant, és hátranézett. Füleiben ott visszhangzott a szél-továbbította fájdalmas sóhaj, ami a barna hajú lány ajkáról indult rövid útjára.
A különös pillanatot a következő óra kezdetét jelző csengő szakította meg. A diákok türelmetlenül özönlöttek a kapu felé.
- Seleste, gyere, menjünk! – a lány azonban meg sem mozdult. - Kérlek, próbálj túllépni rajta! Minden rendbe fog jönni… - ezt a szomorú lányhoz lépő hollóhátas évfolyamtársa mondta, aki erőltetetten könnyed arckifejezéssel beszélt.
- Nem megyek órára. Kérlek, hagyj egyedül!
Dracot furcsa, szorító érzés kerítette hatalmába, amint a jelenetet nézte. Az összetörten ülő alak reményvesztett tekintetét akkor is látta, ha behunyta a szemét. Meglepte azonban, hogy a fekete taláros, magas lány feláll és elindul a Rengeteg felé. A hosszú hajtincsek a levegőben úsztak utána.
Seleste… milyen szép név…
Másnap már a szőke fiú is tudta, a lány szomorúságának okát. A Roxfort nagyterme a Reggeli Próféta vezércikkétől volt hangos.
Eltűnt egy diák a Roxfortból!
Lapunk biztos forrásokból értesült, hogy a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola hollóhátas diákjai közül eltűnt egy hatodéves lány. Ezt a hírt az iskola igazgatója, Albus Dumbledore, a tekintélyes varázsló, több mint egy hétig titkolta a nyilvánosság, és a többi tanuló elől. Csupán az eltűnt lányhoz közelebb álló háztársak, és természetesen a szülei értesültek a felettébb furcsa eltűnés híréről.
A Mágiaügyi Miniszter, Cornelius Caramel felháborítónak találja ezt a titkolózást. „- Nekem, mint a Mágiaügyi Miniszternek jogom van tudni minden aggasztó dologról, ami a varázsvilágban történik, és ez alól a Roxfort területe sem kivétel!”
Szemtanúk látták, hogy a diáklány éjszaka elhagyta az iskola területét. „- Olyan volt, mint akit megbűvöltek! Csak ment egyenesen, merev tartással és üveges tekintettel… Nagyon furcsa és kísérteties volt. Hiába szóltunk hozzá, mintha meg se hallotta volna” – nyilatkozta az egyik diáktárs.
Legközelebbi barátnőjét hiába próbáltuk megkérdezni az ügy kapcsán, ő mereven elzárkózott a nyilatkozat elől. Ez a furcsa titokzatosság, és hogy Albus Dumbledore sem válaszol a kérdéseinkre, arra enged következtetni, hogy az ügy elég komoly. Az összegyűjtött információk és az ifjú Harry Potter által hangoztatott kijelentések (miszerint Tudjukki visszatért) alapján akár azzal a gondolattal is eljátszhatnánk, hogy Tudjukki és csatlósainak keze van az ügyben. De vajon mire kellhetne egy tizenhat éves lány a Halálfalóknak és Uruknak?
Draco elszörnyedve tette le az újságot, tekintetével pedig a lányt kereste. De a hollóhátasok asztalánál üres volt az a két hely, ahol Seleste és eltűnt barátnője szokott ülni. Nem csodálkozott Seleste viselkedésén. Egész nap a cikk és a lány körül jártak a gondolatai, pedig próbált visszatérni a fölényes, gúnyos viselkedéséhez. Ezt a változást senki sem vette észre, mivel az egész iskola felbolydult. Mindenki másképp reagált a nyugtalanító helyzetre.
Csupán Hermionénak és két barátjának tűnt fel utólag, hogy aznap alig szólt be nekik a nagyszájú mardekáros.
Este kíváncsian lépett be a nagyterembe. Lesz bátorsága lejönni?
Legnagyobb meglepetésére Seleste egyenes tartással ült kíváncsiskodó háztársai között. Nem nézett semerre, tekintete üres poharára fókuszált. Próbált nem tudomást venni a záporozó kérdésekről. Belépett Dumbledore és csendet intett.
- Diákok! Amint már bizonyosan értesültetek a Reggeli Prófétából, eltűnt egy diáktársatok. Sajnálattal kell közölnöm, hogy emiatt a veszélyes helyzet miatt kijárási tilalmat rendelek el. Nem kockáztathatjuk meg, hogy még valakinek nyoma vesszen – itt Seleste-re nézett, aki még mindig mozdulatlanul ült. – Továbbá megkérnélek titeket, hogy ne lovalljátok bele magatokat képtelen feltételezésekbe. Még mi sem tudjuk, hogy mi történt, de nagy erőkkel nyomozunk az ügyben. Azonban… - egy pillanatra elakadt mondandójában – fel kell készülnünk a legrosszabbra is…
Draco tekintete ismét a hollóhátas lányon állapodott meg, akinek egyetlen érzelmi változását szapora pislogása láttatta, amint próbálta visszanyelni a kitörni készülő könnyeket.
A mardekáros fiú most gondolt bele először, hogy a hat év alatt, amióta a Roxfortban tanult, a Hollóhát diákjait szinte észre sem vette, leszámítva a pár kviddics-meccset, amin összecsaptak. Lenézte a Hollóhátat és a Hugrabugot is. Úgy tűnt neki, mintha ott se lennének a kastélyban. A Griffendéllel más volt a helyzet, azt a házat ellenségként kezelte.
- Nem szeretném a türelmeteket tovább rabolni, ezért javaslom: együnk.
A diákok tovább beszélgettek az ügyről miközben vacsorájukból csipegettek.
Seleste az üres tányérját bámulta hosszú ideje, mikor úgy érezte fel kell néznie. Draco kutató tekintetével találkozott. De már ez sem tudta olyan lázba hozni. Ez is Sarah-ra emlékeztette, mint általában minden. Mióta eltűnt, minden olyan idegen és üres lett. Mióta először találkoztak, elválaszthatatlanok voltak. Úgy érezte, lelki társra talált a fekete hajú lányban. Most olyan volt, mintha kiszakították volna a fél lelkét. A kis „rajongását” Draco iránt is most már gyerekesnek és idétlenségnek tartotta. Tudta, hogy nem történhet semmi köztük. Most már nagyon félt, hogy mi lehet Sarah-val. Megrémítette a lehetőség, hogy már nem él.
Mire gondolhat most? – Draco elgondolkodva nézte a lányt, aki még mindig fogva tartotta a pillantásával. Tudta, hogy ez nem közönséges pillantás. Érezte a lányból áradó hideget, reménytelenséget és szomorúságot. Nagy, barna szemei tompán csukódtak le végül. Draco szinte érezte a kimerült sóhajt. Miért kérdezgetik állandóan? Miért nem hagyják már békén? Nem látják, hogy fáj neki ez az egész ügy? Hogy lehetnek ilyen vakok?!
Figyelte a vacsora végeztével a lány köré gyűlő diákok gyűrűjét, akik kérdéseiket vagy vigasztalásaikat zúdították Seleste-re. Ő még pár percig bírta szótlanul az ostromot, aztán felállt, hogy távozzon, de a már a többi asztaloktól is odasétált néhány diák nem akarta elengedni.
- Engedjetek! – kérte határozottan, hideg hangon.
A többiek mintha meg se hallották volna, folytatták a beszélgetést egymással, a találgatásokat és egymás után tették fel a kérdést: „Te tudsz valamit? Hova tűnt Sarah?” Seleste nem bírta tovább. Előrántotta pálcáját, és a többiekre szegezte.
- Nem hallottátok, amit mondtam?! Engedjetek ki innen! Nem tudok semmit, de még ha tudnék, akkor sem mondanám el nektek, a „dicső roxfortos diákoknak”, akik mások fájdalmán toroznak! Tűnjetek a szemem elől! – ezeket már kiabálva mondta. Patakzó könnyei végigfolytak az arcán. Kilőtt egy tarolóátkot, ösvényt vágva magának.
- Na de Miss Lorin, mit művel? Azonnal jöjjön ide! – hallotta a tanári asztal felől McGalagony hangját. De már ez sem érdekelte. Kifutott a nagyteremből. Ki a sötét éjszakába, a tóparthoz.
- Hagyd csak Minerva… - tette nyugtatólag öreg kezét Dumbledore a boszorkány karjára.
Draco nem várt tovább. Háztársai megrökönyödve néztek utána, amint kiviharzott a teremből. Nem is tudta mit cselekszik, vagy hogy hova megy, csak akkor eszmélt rá, amikor meglátta a víz mellett kuporgó alakot. Nem tudta mit tegyen. Lába a földbe gyökerezett. Milyen szép, mikor sír… Hogy lehet valaki ilyen szép, ha könnyezik?
Lassan odalépett a lány mellé és jobbját nyújtotta neki, hogy felsegítse.
- Mit akarsz tőlem, Malfoy? – nézett fel gyanakodva a lány, de nem fogta meg a felé nyújtott kezet.
- A te barátnőd tűnt el, igaz? – kérdezte szokatlan gyengédséggel a hangjában.
- Szóval te is kérdezősködni jöttél! A nagy Draco Malfoy, a Mardekár legnépszerűbb diákja! Nem lealacsonyító, hogy egy ilyen kis sárvérű hollóhátas senkitől tudakolod meg a részleteket? Már ezerszer megmondtam: nem tudok semmit az eltűnéséről! Mi lenne, ha békén hagynátok végre? Így is épp eléggé fáj!!
- Félreértesz. Én nem kérdezősködni akarok, csupán segíteni szerettem volna, de akár el is mehetek…
- Igen, az talán jobb is lesz… Engem úgyis mindenki egyedül hagy a fájdalmammal, de már megszoktam. Megtanultam, hogy nem bízhatok az emberekben. Csupán Sarah az egyetlen kivétel. Tehát menj csak nyugodtan, elleszek én itt.
Draco leguggolt és hüvelykujjával letörölt egy a telihold fényében megcsillanó ezüstös könnycseppet. Seleste-et meghökkentette ez a gesztus. A lélegzete is kihagyott egy pillanatra, mikor megérezte a fiú érintését.
- Kérlek, nyugodj meg. Nem akarlak bántani.
- Akkor miért akarsz segíteni nekem? Miért pont te? Annyi barátom van…
- De ezek a barátok a bajban nem figyelnek rád eléggé, igaz?
- Miért lenne szükségem pont a te segítségedre? Pont egy halálfaló fiáéra!
Seleste tudta, hogy túl messzire ment. Draco pillantása megmerevedett, keze lassan lehanyatlott. A lány szemében félelem csillant. Mi lesz, ha bántani fog? Lelki szemei előtt már látta, ahogy arcon üti. De Draco nem tett ilyet. Lassan felállt és elindult a kastély felé.
- Bocsáss meg kérlek… nem akartam! Össze vagyok zavarodva… Kérlek… - A fiú megtorpant.
- Tudni akartad, hogy miért akarok segíteni… Akkor elmondom. Észrevettem, hogy Sarah-val néztetek engem. - Seleste érezte, hogy elpirul. - Először nem foglalkoztam vele. De ti kitartottatok, és ez már, bevallom, jólesett az egómnak. Sokszor akartam odamenni hozzátok és megkérdezni, hogy mi a fenének bámultok… Persze hozzászoktam már a „rajongókhoz”, de ti mégis mások voltatok. Nem tudom miért. Mikor Sarah eltűnt, úgy éreztem, tartozom neked azzal, hogy megpróbálok segíteni…
- Egy igazi Malfoy nem beszél így… és kötelességből pláne nem kell segítened! Nem tartozol semmivel. A viselkedésünk Sarah-val idiótaság volt, felejtsd el! Az egész egy nagy tévedés…
Draco csak állt és nézte a lányt. Hosszú, hullámos barna haja kicsit kócosan táncolt a szélben. A könnyektől kipirult barna szemek fáradtan tekintettek fel rá. Lágy, finom arca sápadtnak hatott a holdfényben. Érzéki szája hívogatóan mozgott, ahogy beszélt. A mardekáros fiú ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megcsókolja. Eddig észre sem vettem, hogy ilyen szép… Olyan, mintha csukott szemmel jártam volna. Hát persze, minden időmet lefoglalták a gonosz kis játékaim… - mérges volt magára és korábbi viselkedésére. Úgy érezte, most végre felébredt és egy másik világba került.
Seleste elszégyellte magát. Ezerszer elképzelte már az első beszélgetésüket, de egyik képzelgésben sem szerepelt, hogy ilyen durva dolgokat vágjon Dracohoz.
Mégis mi van velem?! Itt áll előttem Draco Malfoy, akiért úgy odavoltunk Sarah-val, és én visszautasítom a segítségét! Nem vagyok normális! Sarah is ezt mondaná! Ó Sarah, miért tűntél el ilyen hirtelen? Már csak miatta sem kezdhetek Dracoval… Jaj, miért ilyen bonyolult minden?!
A lány meglepődött az ismét feléje nyújtott kézen, azt hitte ezek után Draco el fog zárkózni tőle. Mire észbe kapott, ujjai már becsusszantak a felkínált jobba. A fiú halványan elmosolyodott. Úgy érezte, minta áram futna át a testén. Milyen puha a bőre… Egy magasságba húzta a még mindig csodálkozó Seleste-et és közelebb lépett hozzá.
- Én soha nem mondtam rád, hogy „sárvérű hollóhátas kis senki vagy”… Én…
Nem tudta befejezni, mert a lány hirtelen megcsókolta. Nem tartott tovább egy másodpercnél, őt mégis forróság töltötte el. Nagyon meglepődött a lány merészségén. Seleste félreértette a mozdulatlanságot, és lehajtott fejjel húzta el a kezét.
Draco épp akkor tért magához, mikor ujjai már majdnem kicsúsztak kezéből. Gyorsan megszorította őket és visszahúzta a lányt. Kisimított egy kósza tincset a sápadt arcból, majd lassan átölelte. Seleste felkapta a fejét, amint érezte, hogy testük lassan összeér.
- Miért játszol velem Draco? – súgta elhalón.
- Nem játszom.
A csókja gyengéd, vigasztaló volt. Seleste elfordította a fejét és a kék szemekbe nézett.
- Komolyan mondod?
A fiú válasz helyett újra megcsókolta a puha ajkakat, immár szenvedélyesen. Igen, igen… komolyan gondolom! Igen… – hajtogatta magában. Még soha nem érzett ilyet. Ő is összezavarodott. Nem így szokott viselkedni. Rájött, hogy régebbi éne álca volt. Álca, ami mögé az apja, a Nagyúr és a világ elől menekülhetett. Érezte, hogy most minden megváltozott. Már semmi sem lesz a régi. Nem fog tudni újra az a gúnyos, rideg és fölényes szőke fiú lenni. Egy igazi Malfoy – ahogy Lucius mondaná. De már nem is akart visszatérni régi önmagához.
A lány szinte elveszett az ölelő karokban. Draconak kellett megtartania, mivel térdei felmondták egy pillanatra a szolgálatot. Minden a mardekáros fiúval kapcsolatos emléke felrémlett egy villanásra. Ahogy megpillantja a folyosón és elmegy mellette torkában dobogó szívvel. Egy másik alkalommal Draco egy üveges ajtajú szekrény előtt áll és megnézi a kviddicsezéstől összeborzolt szőke haját. Roxmortsban a Szellemszállásnál látta egyedül ácsorogni… És mikor egyszer az egyik mardekáros ismerőséhez ment oda valami kitalált dologgal és ő is ott volt. Akkor is milyen furcsán mosolygott rá, tudta, hogy miatta ment oda a mardekárosokhoz. Sarah akkor pont nem volt ott. Rögtön el akarta újságolni neki… Sarah!
Seleste újra elfordította a fejét, de a fiú most nem engedte el, inkább lassan áttért puha nyakára. Hogy lehetek ennyire önző?! Persze most nagyon jól érzem magam, és nem is gondolok Sarah-ra, pedig nem tehetem meg vele, hogy kisajátítom Dracot! Mit fog szólni ehhez? Kérlek Istenem, add, hogy életben legyen!! Add, hogy láthassam még őt! Tőlem akár veszekedhet is velem, csak jöjjön már vissza!
- Draco, ezt nem lehet… Draco! – kapott levegő után.
- Dehogynem, Seleste… - már a lány hátát simogatta egyik kezével, másikkal még közelebb húzta magához a fenekén végigsimítva.
„- És ha hirtelen tűnne el bármelyikünk, akkor tudni fogjuk, hogy mi történt.
- Aztán jöjjünk vissza feltétlen a másikért! Nem lennék túl boldog, ha például te már élvezhetnéd a halhatatlanságot, én meg itt öregednék meg…
- Persze hogy visszajövünk a másikért!”
Seleste hirtelen megdermedt. Ez az! Hogy felejthettem el?! Milyen régi is ez a fogadalmunk… El kell mondanom Dumbledorenak! De…
A fiú nem nagyon hagyta szóhoz jutni. Megőrülök ezektől a barack ízű ajkaktól! Olyan finomak.
- Az ráér…
- Nem, nem ér rá… Sarah-ról van szó… Ah… Draco…
Ő azonban már nem tudott teljesen odafigyelni. Még közelebb akarta érezni a lányt. Jobb keze az egyik lágy halomra siklott benyúlva a talár alá. Még, még, még… - kiabálta egy hang a fejében.
Seleste érezte, hogy hamarosan el fogja veszíteni az ép eszét, ha ez így folytatódik. Minden egyes sejtje tiltakozott ellene, de nagy nehezen kicsusszant az ölelő karok közül és három lépést hátrált játékosan. Draco felnyögött.
- Ne játssz velem…
- Én sem játszom, de várnod kell! Azt hiszem rájöttem, hogy mi történt Sarah-val. Most el kell mennem…
- Nekem is, de más értelemben… - kontrázott még mindig vágytól sötét tekintettel a fiú.
Seleste elpirult, majd egy csókot küldött és macskás léptekkel elindult a kastély felé.
- Ha komolyan gondolod, akkor várnod kell – szólt vissza mosolyogva, mégis komoly tekintettel.
- De meddig? – ezt már nem hallhatta a lány.
Draco még mindig felhevülten dőlt neki egy vastag fának. Ez meg mi volt? Meddig mentem volna el, ha nem szakít félbe? Valószínűleg a végéig. Mi ütött belém ma este? Nekem nem szabadna vele lennem. De ha egyszer olyan gyönyörű és úgy kívánom… Nem tehetek róla. Azt hiszem… Nem, szerelmes az nem vagyok! Még… A francba, az egészet a vágy mondatja velem! Biztos…? Mennyire zavarban volt. Tudja, hogyan játsszon az emberrel, hiába tagadja.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó