Nem hittem volna, hogy tényleg kiköveteli magának ezt a párbajt, de nem utasíthattam vissza a kérését. Magamban elhatároztam, hogy nem hagyom győzni. Talán ha veszít, akkor belátja, hogy a forrófejűsége nem elég egy összecsapásnál. És igen, ez is bevégeztetett, kezdetét vette a harc… Ugyan láttam már árnyelf kardot, illetve fegyverzetet, mégis meglepődöm az övén, hiszen a pengéje olyan gyönyörűen van kidíszítve, és olyan, mintha fekete izzás venné körül… Bár egyáltalán nem rossz szándékú azt a homály, ami őt veszi körül. Nem, nem olyan, mint Szauron, vagy Szarumán szolgáié volt. Ő hiába próbál a keménysége, vagy a büszkesége mögé bújni… ő tiszta. Gyönyörű alakját nem szennyezte be a sötétség. Ó igen, lélegzetelállítóan szép. Összehozott a sors már pár árnyelffel, de egyikőjük sem hordozta a szépségnek ilyen szikráját. Olyan, mintha eddig csak lézengtem volna útjaim során, de amikor először megpillantottam, teljesen megváltozott minden. Mint aki mély vízből merült fel, olyan voltam én. Olybá tűnik, hogy önmagam csak a közelében lehetek… A végső csatában is érte harcoltam. Nem is az otthonom, és barátaim arca lebegett előttem, hanem az övé… De ez mit jelent? Mi ez az érzés? Csak nem a szerelem? De az nem lehet, nem engedhetem! A két faj között tiltottak az ilyen nemű érzelmek.
Mégsem tudom levenni az éjkék hajáról, a hibátlan bőréről, a ruganyos alakjáról a tekintetemet. Minden porcikájából, mozdulatából olyan természetesen árad a szépség és az energia… a győzni akarás! Ahogy a szemét figyelem a következő mozdulatát fürkészve, azok harciasan villognak. Aztán hirtelen felerősödik vakítóan kristályos fényük, szinte fényes lángokként izzanak a félhomályban. Valami történik benne, érzem a belül lejátszódó változást. Hát persze. Érzem a haragot. A sarokba szorított vad dühével támad rám…
***
Kíméletlenül és gyorsan harcoltam. Néha olyan sebességgel mozogtam, hogy Legolas valószínűleg csak egy elmosódott foltot látott belőlem. Minden áron le akartam győzni. A szikrák esőként fontak körül minket. Minden erőmet bele adtam a harcba, de ő az összes támadásomat, minden kardsuhintásomat kivédte. Annyira felbosszantott, hogy egy óvatlan pillanatom a vesztemet okozta. Harc közben a tisztás szélére sodródtunk, és én megcsúsztam egy kiálló gyökéren, majd hogy ne kössek ki a földön, inkább a fa kérgének estem. És ő ezt kihasználta. Csillogó pengéjét a torkomnak szegezte. Legyőzött.
A dühtől nem láttam tisztán. Csak azt érzékeltem, hogy Legolas testét mintha zöldes-sárga derengés vonná körül. A látványától pedig szép lassan megnyugodtam. Nem vettem észre mikor eresztette le a kardját. Elszégyelltem magam a vad düh miatt, amit éreztem. Hiszen a mi népünk pont arra büszke, hogy uralni tudja az érzéseit. De ha ennek a tündének a közelében vagyok…! Ahogy tekintetem végigsiklott rajta, meglepetten vettem észre, hogy megsebesítetem a karján és egy nagyon apró vágást a bal arcán is felfedeztem. Óvatosan kinyújtottam a kezem és a mutatóujjammal letöröltem azt a pár csepp vért, mely megtörte fehér arcának szépségét. Testem akaratlanul is végigbizsergett, mikor finoman megfogta a kezem és megcsókolta halványlila bőröm. Visszafojtott lélegzettel néztem őt. Mikor azonban ajkai közelítettek az enyéimhez, hirtelen magamhoz tértem. Mit csinálok én? Nem engedhetem, hogy még egyszer megtörténjen! Egyáltalán azt sem szabadna eltűrnöm, hogy hozzámérjen! Egy Sinda*! Csodálkozom, hogy eddig megtűrtem a közelemben! Egyébként is köt a fogadalmam, csak a népemből választhatok párt magamnak. De nekem nem kell senki!
Kezemet kirántom gyengéd szorításából, majd sebesen elindul arca felé. A fák között még sokáig visszhangzik a csattanás. Legolas percek múltán is megkövülten áll, szeméből számomra érthetetlen fájdalom süt. Pompás! Emiatt ráadásul még nekem van bűntudatom! Nem bírom tovább, elrohanok. Nem tudom merre, csak futok és futok, amíg a kimerültségtől le nem rogyok egy széles tölgy ősöreg gyökerei közé. Később a hajnal is ott talál rám.
***
- Hát eljött a búcsú ideje. – néztem végig hármójukon, mikor már közel értünk az erdőmhöz.
- Kérlek, nagyon óvatosan haladj tovább! – kért Aragorn. – És bocsásd meg nekünk, hogy nem engedtünk már hamarabb utadra!
- Nem. Én köszönöm, hogy segítettetek nekem, és hogy… megmentettétek az életem.
- Szóra sem érdemes ifjú hölgy, de azért legközelebb ne próbálj meg leszúrni minket! – szólt Gimli.
- Legolas, neked pedig köszönöm, hogy elláttad a sebem. – intéztem a tündéhez, de nem néztem a szemébe. Megvárta míg végül felpillantottam rá, majd csupán bólintott, és csöndben elindult a fák között.
***
Olyan furcsa volt visszatérni a jól ismert erdőbe. Ismét értettem, amit a fák susogtak. Most nem volt bennük semmi rosszindulat. Mintha megérezték volna bennem a felkavart érzelmeket és az űrt, amit a tünde hiánya okozott bennem. Elnyomtam ezt az érzést. Próbáltam lekötni a figyelmemet, de hiába. Mindig befurakodott elmémbe az a sebzett tekintet, a szelíd arc.
Daraneor sietett elém. Az első pillanattól fogva éreztem benne valami szokatlant. Nem tudtam hova tenni azt a furcsa érzést, a sötét erőt, amit sugárzott. Tekintete szomorú volt, mikor anyámról kérdeztem, megragadta a kezem.
- Próbáltuk védeni. Megtámadtak minket a lidércek és az orkok. Nagy csata volt, sokan meghaltak. Mikor végül visszavertük őket… holtan találtuk őt. Felégették a házatokat. Kérlek, légy erős!
- Nem. Nem! NEM!! Ő nem halhatott meg! Hazudsz! Ne mondj nekem ilyeneket! Az nem lehet! Ezt nem hiszem el!!!
- Sajnálom.
Leroskadtam a földre. Könnyeim patakzottak. Minden porcikámat átjárta a fájdalom. Átkaroltam magam és előre-hátra hintáztam. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velem. Pedig akkor már legbelül éreztem, hogy igazat mond. A fák siratták szeretett anyámat. Keserű, tünde nyelvű énekük megérintette lelkemet. Daraneor átölelt és csitítgatott. Görcsösen kapaszkodtam belé. Mikor már vagy egy órája zokogtam, akkor megszólalt:
- Gyere, menjünk a városba. A nővéreid már nagyon aggódtak érted.
Nem szóltam semmit, hagytam, hogy támogasson. Az utcákon álló árnyelfek szótlanságba burkolódzva néztek minket. Senki sem állt elénk, amíg a palotához mentünk. Ó igen, a palota. Hányszor szöktem vissza kiskoromban, hogy a nővéreimmel játszhassak a gyönyörű termekben! Ez a pompás épület a főtéren található legősibb fa legmagasabb ágai közt terpeszkedett csodálatosan derengő fényében. Az ezüstös lépcsőfokok, melyek csigavonalban vezettek fel a fa törzse körül, most szinte végtelennek tűntek. Mire felértünk, a telihold fénye vonta be az épületet. Olybá tűnt, mintha folyékony holdfényből épült volna ez a csodálatos kristálypalota.
Három nővérem már várt ránk. Bevezettek az impozáns és szemkápráztatóan szép előcsarnokon keresztül a trónterembe. Mély gyászomon keresztül is éreztem, hogy hazaértem. Elmondták, hogy senki sem tudta miért, vagy kinek a parancsából támadták meg az erdőt. Nem úgy tűnt, mintha a Forráshoz akartak volna eljutni, hanem inkább célirányosan házunk felé tartottak. Az a borzalmas felismerés járt át, hogy engem akartak! Hogy ha én ott lettem volna, akkor talán anyám még mindig élvezhetné a halhatatlanságot! Ha engem elvittek volna az orkok a titokzatos urukhoz, akkor mindez a borzalom nem történt volna meg!
Ismét Daraneorba kapaszkodtam, aki szorosan átölelt és egész éjszaka ott volt mellettem.
Ott maradtam a palotában a nővéreim mellett. Igazi hercegnővé váltam.
***
Pár hét múlva Daraneor, aki mellett maradtam, azonban furcsán kezdett el viselkedni. Ugyan alig észrevehetőek voltak ezek a változások, éles pillantásomat mégsem kerülhették el. Ki-kimaradozott a palotából, mikor vadászni mentem, vagy őrt álltam, mindig árnyékként követett. Nagyon óvatosan kémkedtem utána. Nem engedhettem meg, hogy észrevegye, elvesztette a bizalmamat.
Aztán egy este rájöttem az okra, mely borzalmasabb volt számomra mindennél, amit el tudtam képzelni! Ő volt az a titokzatos úr, aki el akart fogatni! Őt szolgálták az orkok és a lidércek! Ő ölette meg az anyámat!! A felismerés letaglózott! Rettegni kezdtem tőle, bár a bosszú is hajtott! Nem tudtam miért tette mindezt velem. Hogy megszerezzen magának? Vagy fel akart használni valamelyik másik ördögi tervéhez? A válaszokat nem tudtam, de a vágy, hogy mindenért kárpótlást követeljek, mindinkább elhatalmasodott rajtam. Alig vártam, hogy visszatérjen. Két tőröm kiélesítve várta a találkozást a fekete hajú árnyelf nyakával.
Egy tisztáson találtam rá messze a palotától. Ott állt sötét köpenyében, nekem háttal. Két ork térdelt a lábainál, akiknek mély hangján fojtottan parancsokat osztott. Vajon mit akarhat még? További falvakat áll szándékában lerombolni? Hatalmat akar szerezni? Mi kellhet neki a halhatatlanságon túl?!
Az orkok, amint megláttak engem, visszahúzódtak a fák közé. Uruk nem fordult felém, de tudta, hogy én vagyok az.
- No lám. Úgy látom csak rájöttél az én kis titkomra.
- Miért? MIÉRT TETTED EZT VELEM?!… Én megbíztam benned!
- Tudni szeretnéd? Hát akkor megmondom: mert élveztem! Élveztem, ahogy anyád könyörgött az életéért és téged szólongatott! De te nem jöttél…
- Mocskos féreg!
Már nem gondolkodtam. Csupán egyetlen vágy munkálkodott bennem: a bosszú. Nekitámadtam, de ő könnyedén kitért előlem. Az orkok közelebb nyomultak. Éreztem az ocsmány szagukat. Két tőröm élesen villogott a félhomályban. Ismét feléje indultam. Elkapott hátulról és saját torkomhoz szorította az egyik kést tartó kezemet.
- Nem érted, hogy miért tettem ezt, igaz? – suttogta a fülembe. – Nos, akkor elmondom ezt is! Akartalak. Mindennél jobban kívántalak. Meg akartam szerezni sötét tűzben égő testedet. Gyenge, halandó érzés ez, de nem tudtam ellenállni neki. De amit még nálad is jobban akartam, az a hatalom. Hogy behódoljanak előttem a tündék, az emberek és minden más kreatúra ezen a világon. Olyan akartam és akarok lenni, mint Szauron volt. Uralkodni. Látni a szemekben és a szívekben a félelmet. Érezni, hogy tőlem rettegnek az élők és a holtak!
- De az elfeknek nincsenek ilyen vágyaik! Nekik…
- … elég a fák susogása és a bölcselkedés, igaz? Hát nekem nem. Emlékszel, hogyan kerültem az erdőbe azon a réges-régi napon, amikor még fiatal lány voltál? Senki sem tudta pontosan honnan jöttem, még talán saját magam sem. Mindenkinek azt mondtam, hogy az egyik leigázott árnyelf erdőből sikerült elmenekülnöm. És elhitték, az udvar befogadott, és én is őrzővé váltam. Senki sem sejtette, hogy ki vagyok valójában…
Fülsértően felnevetett, miközben másik kezemből kicsavarta a tőrt, majd végigsimított a combomon. A fák között egyre hangosabban süvített a szél. A tisztás fölött beborult az ég és fenyegetően villámlott.
- Talán anyád mesélt egy régi csatáról neked, amikor egy démoni varázslóval csatázott a népetek, aki szám nélkül gyilkolt benneteket. Romba döntötte a falvakat. Ez még Szauron uralkodásának idején volt, mikor mindenki Mordornál küzdött egy jobb jövőért. Miután végül legyőzték a Sötét urat, csupán a völgyzugolyi tündékkel összefogva tudtatok végezni a mágussal.
- Igen, emlékszem. De hogy jön ez ide?
- Nos, én vagyok a fia annak a mágusnak. Ereimben démoni és árnyelf vér folyik. Egyszer szerelmes lett egy árnyelf nőbe. Tőle születtem én. De anyám elárulta őt. Ezért megölte. Ez volt az oka annak, hogy a többi törzset is gyilkolta. Engem persze nem bántott, hisz a fia voltam. Felneveltetett, hogy egyszer majd ide küldjön, hogy beférkőzzek a bizalmatokba és megszerezzem Az Örökkévalóság Forrása fölötti hatalmat, amivel legyőzhetetlenné válhatunk mindketten… De a népetek megölte őt. Véres küzdelemben ugyan, de meghalt. Ekkor döntöttem úgy, hogy véghez viszem befejezetlen tervét.
- De hát, hogy-hogy nem vették észre a Bölcsek, hogy te nem vagy közülünk való?- nyögtem fel erős szorításában.
- Azokat a vénembereket nagyon könnyű volt megtévesztenem. Mivel anyámtól árnyelf külsőmet, apámtól pedig démoni vérét és hatalmát örököltem, így gyerekjáték volt az egész. De mikor téged először megláttalak… az belezavart a terveimbe. Be kell hogy valljam, elbűvöltél. De várnom kellett, amíg felnőttél.
- A bizalmamba férkőztél! – sziszegtem a haragtól eltorzult hanggal.
- Igen, hogy megszerezzelek, majd felhasználjalak apám nagyszerű tervéhez. Már nagyon közel jártam a sikerhez, amikor valami történt veled. El akartál menni. Nem tudtam miért, de látszott, hogy valami nagyon felkavart. Emlékszel, hogy tiltakoztam ellene, hogy elmenj. Akkor még csak sejtettem, hogy nagyobb szereped van az ügyben, mint gondoltam volna.
- Miféle szerep? És miért küldted utánam azokat a mocskos orkokat? Majdnem megöltek!
- Igen, hibáztak, de meg is lakoltak érte. Az utolsó életben maradtnak csúnya, fájdalmas halála volt. Nem akartam, hogy bántsanak. Sértetlenül kellettél nekem, de azok az idegesítő idegenek közbe avatkoztak. Egy ember, egy törp… és egy tünde.
Hirtelen megremegtem, ahogy eszembe jutott Legolas tiszta, aggódó pillantása.
- Miután elmentél, teljes bizonyossággal rájöttem, hogy nálad vannak azok az eszközök, amik Az Öröklét Forrásának kútját megnyithatják számomra.
- Micsoda? Hogy érted azt, hogy megnyithatják számodra? Hiszen az mindenkinek nyitva áll! És miféle eszközökről beszélsz?
- Nem, Elune. Számomra nem. Elhiheted, hogy többször próbálkoztam odamenni hozzá, de egyszer sem sikerült. A mágikus erőtér csak tisztavérűeket enged oda, és én nem vagyok az. A démoni vér túl erős és sötét bennem hozzá. Rengeteget gyötrődtem, hogy mi lehetne a megoldás, amikor egyik éjszaka megjelent előttem apám, és elmondta, hogy mi a teendő. Most már végképp nem engedhettem, hogy futni hagyjalak. De a szerencse az én oldalamra állt, miután az orkok kudarca fölötti dühömben megölettem anyádat. Az idegenek szinte az erdőig kísértek. Ezzel megadatott számomra a második esély, hogy megszerezzem, amit akarok.
- És én bedőltem a vigasztalásaidnak… és melletted maradtam!- "Undorító!" – gondoltam. Undorodtam saját magamtól is, hogy engedtem, hogy ez a gyilkos, ez a korcs megérintsen, és hazugságokat suttogjon a fülembe éjszakáról-éjszakára. Azt hittem, hogy ezzel elnyomhatom az érzéseimet a tünde iránt. Tévedtem. Most már mindent tisztán láttam, de milyen áron?
- Úgy van. Hittél nekem.
- De még mindig nem mondtad el, miféle eszközök vannak nálam, amikre úgy fáj a fogad!
- Nos, ahhoz, hogy megnyithassam számomra a kutat és kontrolálni is tudjam az erejét, két hozzátevő szükséges. Az egyik a nyakadban lógó medál. Igen, a félholdat formázó kristály, amit még apád hagyott rád, mielőtt elindult abba a végzetes csatába; a másik pedig a lelked…
Hirtelen minden zaj eltompult bennem. "A lelkem?"
- Ne nézz ilyen szörnyülködve! Kétség kívül a te lelkedről van szó. A palotában följegyezték a születésedkor. Minden feltétel adott volt. Az első légvételeddel kezdődő sírásod, melytől az erdő izgatottan susogó fái kivétel nélkül tudták, hogy ki jött a világra; a Forrás hirtelen örvénylése, és persze a szokatlanul erősen szikrázó kristálypillantásod, amivel bármit megláthatsz, amit akarsz.
- De hát… én…
- Nem is tudtál róla. Tudom. Azt a legendát ugye ismered, hogy ezerévenként születik ebben az erdőben egy gyermek, aki uralkodhat a Forrás hatalma felett, visszaszoríthatja a felbukkanó gonoszt, de a Forrás pusztító erejét is felhasználhatja. Persze egy ilyen gyermek csak akkor születhet, ha az előző Őrző meghal. Mikor én ide kerültem, akkoriban halt meg a nagyanyád a palotában. Mindenki tudta, hogy ő volt az elődöd. Nem mondták meg neked, hogy te vagy az örökös. Még apád sem, amikor átadta a nyakéket neked. Elune. Még a neved is az istennőről kaptad. Soha nem merült fel benned, hogy miért? Másfelől azért sem tudtál erről, mert a király megtiltotta mindenkinek, hogy ezt elmondja neked, nehogy túl korán nyúlj a hatalmadhoz, ami – megjegyzem – még nem ébredt fel benned. Gondolom, mikor Őrszemmé avattak és először ittál a Forrásból, akkor érezhetted az erőt. Azt hittem, hogy akkor végre eljön az én időm. Éreztem a körülötted hullámzó energiát, de pár nap múlva ez elcsitult. Tudtam, hogy várnom kell. De most eljött végre az idő!
- De hisz nem változott bennem semmi! Ugyanaz vagyok!
- Nagyon tévedsz, drága Elune! Mióta visszatértél az erdőbe, újra érezni lehet benned az erőt. Történt veled valami, ami megváltoztatott. Magaddal hoztál egy érzést, ami felébresztette benned a hatalmat és elindított a végzeted felé.
- Miféle érzelmet? Miről beszélsz?
- A szerelmet. A legfurcsább érzést, amit élőlény valaha is érezhet. És ezt valamelyik idegen iránt érzed. "Legolas! Legolas!" – ezt a nevet suttogtad éjszakánként, mikor álmodtál mellettem. Hmm… minden bizonnyal annak a szőke tündének lehet a neve. Egy embert, vagy egy törpöt nem neveznének így… és reménykedem benne, hogy a büszkeséged nem engedte, hogy még lejjebb süllyedj. Bár ez a tünde sem tartozik a mi fajtánk közé, úgyhogy reménytelen a helyzeted. Te is jól tudod, hogy tiltott a mi népeink közti keveredés.
- Ez nem a te néped! Ez az enyém, és nem engedem, hogy romlásba dönts minket! – kiáltottam, majd lábon rúgtam és kiszabadítottam magam. Tőrömet rá szegeztem, de nem mozdultam, csupán a szél fodrozta tündeselyemből és árnyékból szőtt fekete, ezüstdíszítésű hosszú ruhámat és mélykék hajamat. Vártam a reakcióját.
- Elune, Elune. Milyen harcias és gyönyörű vagy… De erre most nincs időm! Most velem jössz a Forráshoz és átadod nekem a hatalmat!
- Soha!
- Azt nem te döntöd el!
Mire megmozdulhattam volna, hirtelen a semmiből egy csapat ork tűnt fel mellettem és erősen lefogtak, amíg Daraneor elsuttogott néhány varázsszót. Nem tudtam mit művel. Csak annyit láttam, hogy torkomból ezüstös pára száll ki és gomolyogva a tenyerére telepszik, majd összecsukja hosszú ujjait és gonoszul rám mosolyog.
- Na most próbálj ellenkezni!
Rémülten vettem észre, hogy nem jön ki a torkomon egy hang sem, és nem bírom megmozdítani a tagjaimat. Gyilkos pillantással néztem rá, de ő csak hangosan hahotázott. Most mindennél jobban láttam benne a démont. Arca eltorzult a gyönyörűségtől, halványkék szemei vörösbe fordultak, körmei fekete karmokká váltak.
- És most indulás! – ragadta meg a karomat és hiába parancsoltam magamnak, hogy maradjak ott, tagjaim az ő utasításait követték. Mereven lépkedtem mellette.
Beértünk a városba. Utunk a főtérre vezetett. Hiába próbáltam jelezni annak a pár elfnek, akik még az utcán jártak, vagy az őröknek, elborzadva vettem tudomásul, hogy csak én látom annak Darenort, ami valójában. "Erről a szemről beszélt volna nekem? Ami mindent meglát, amit akar?" Némán lépkedtem mellette, míg oda nem értünk Az Öröklét Forrásához. Éreztem az ezüstösen hideg erőt, ami körüllengte a Forrást. Még soha nem voltam hozzá ennyire közel. Daraneor elküldte az őröket, azzal az ürüggyel, hogy kettesben akar velem beszélni. Az őrök rám néztek, és szinte láttam az agyukban, hogy felismerik bennem az Őrzőt. Meghajlottak az „akaratunk” előtt és tiszteletteljesen visszavonultak. Daraneor hátat fordított a Forrásnak és egy különös nyelven ősi szavakat kezdett mormolni, amitől fekete tűz vette körbe a kerek főteret, kizárva a kíváncsiskodó pillantásokat és a segítség lehetőségét.
- Nos, most, hogy már semmi sem akadályozhat meg minket… Fogd meg a nyakéket és tartsd a Forrás fölé! Rendben. És most mondd utánam: "Minden erő, ami a Hold és az Istennő által adatott nekem, lakjék ezen túl eme kristályban! Nyílj meg, ó hatalmas forrás! Tárd fel titkodat!"
Hiába próbáltam ellenkezni, az imént hallott szavak ugyanúgy elhagyták ajkaimat. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy az ezüstszínű, sűrű víz fodrozódni, majd örvényleni kezd. Az égen fekete felhők kezdtek el ugyanolyan irányban csavarodni a Forrás fölött. Egy villám belecsapott a vízbe, ami ennek hatására tölcsérként forogva kezdett emelkedni. A medált még mindig bal kezemben tartottam. Furcsán átfagyott a kezdeti forróság után. Éreztem, ahogy a hideg kúszik felfelé a karomban.
- Most pedig lépj be a Forrás közepébe! – utasított tovább. – Ismételd el: "Ím itt van halhatatlan, erős lelkem, melynek építő és pusztító hatalma záruljon be a nyakékbe!"
Megtettem, amire kért. Az ezüst örvény körbefogott, de csak akkor ért hozzám a víz, miután befejeztem a beszédet és két kézzel a mellkasomhoz szorítottam az ékszert. Nagyon furcsán éreztem magam. Elkezdődött bennem egy folyamat, ami egyre fájdalmasabbá vált, és nem tehettem ellene semmit. A víz egyre közelebb örvénylett hozzám. Néhány vízsugár újra és újra elszakította ruhámat, végigkarcolta bőrömet, amitől vöröses-fekete vérem átszínezte a vízoszlopot. Most már sehol sem láttam a csodálatosan nyugtató ezüstös csillogását, csupán a fenyegetően hideg és sötét örvény fenyegetett azzal, hogy megfojt. A fájdalom, amit éreztem, egyre nőtt. Olybá tűnt, mintha a lelkem fájna és akarna kiszökni testemből. Hosszú ujjaim között a nyakék kristálya vakítóan vörösen fényleni kezdett. Fülemben mind hangosabban dübörgött a morajlás, ami körülvett. Mikor a vízfüggöny már olyan közel ért hozzám, hogy azt hittem meneten rám borul és megfulladok, hirtelen visszaesett a kör alakú medencébe, ami fölött fél méterrel lebegtem. Két ezüst patak folyt végig arcomon. A fájdalomtól és a tehetetlenségtől sírtam. Sirattam népemet, erdőmet, Legolast, aki most bizonyára valahol messze kalandozik, Középföldét az ismét beköszöntő sötét jövő miatt, és az életemet. Igen az életemet, hiszen tudtam, hogy ezt nem élem túl még híres szerencsémmel sem. Ez már túl nagy falat nekem. Hisz a testem nem élhet lélek nélkül! És ha a lelkem bezáródik a nyakékbe, akkor örökre végem van.
Behunytam szemeimet, de még mindig láttam Daraneor őrülten kacagó alakját, ahogy gyönyörködik szenvedésemben. Miközben lassan kinyújtottam kezeimet, amiben a nyakék világított, a fák szelíd susogására, az éjszaka és a telihold csodáira, a varázslatos erdőlakókra, a szüleimre, Legolasra, és a meg nem született gyermekeinkre gondoltam. Mert most már tudtam, hogy egy régi látomásomban csak ő lehetett a két kicsiny gyermek apja, akik körülöttem szaladgáltak… Mérhetetlen szomorúság öntötte el a szívemet. Abban a percben is éreztem, amikor meghasadt a lelkem a belémcsapó villámtól és elhagyta a testem. Éreztem, ahogy lassan átsodródik az amulettbe. Hallottam a fák panaszos sikításait, a víz felgyorsult örvénylését a lábaim alatt és a felhők irtózatos villámlásait és dörrenéseit. Már nem tehettem semmit, csupán rázártam ujjaimat az átmelegedett ékszerre, mely immár alig tapasztalt hatalmam mellett a lelkemet is tartalmazta.
Halálosan fáradtan ereszkedtem vissza a feketévé vált vízbe, mely marta sebeimet. De már ez sem érdekelt. Kiürültem. Nem éreztem semmit a fájdalmon és a fáradtságon kívül. Túl akartam lenni az egészen. Meg akartam halni.
Esetlenül gázoltam a medence széle felé. Daraneor már várt. Ismét ő irányított. Azt akarta, hogy adjam oda neki a láncot, aminek feketeségén már nem csillant meg semmilyen fény. Nem tudtam ellenállni a parancsának, de már nem is akartam. Fásultságom minden tagomra kiterjedt. Éppen azon csodálkoztam, hogy hogyan tudok még egyáltalán gondolkodni, mikor türelmetlenül elragadta tőlem a nyakéket és nekilökött a Forrás peremének. Azt hiszem bevertem a fejem. Tompán érzékeltem az ütést, kitapintottam a sebet is, ami erősen vérzett. Nem váltott ki belőlem semmit a felfedezés. Csupán egyetlen vigasztaló kép villant fel előttem: Legolas csodálatosan hibátlan arca, ahogy szelíden rám mosolyog…
Hirtelen felengedtek tehetetlen tagjaim. Daraneor levette rólam a varázst, de megszólalni még mindig nem tudtam. Vagy nem is akartam? Rá emeltem a tekintetem. Homályosan ugyan, de láttam, ahogy az ég felé emeli a medált, és tébolyultan kacag.
- Látod apám?! Megcsináltam! Sikerült!! Megfogadtam a sírodnál, és meg is valósítottam! A te emlékedre… ENYÉM A HATALOM!!! Én leszek a legrettegettebb úr Középföldén! Minden az enyém lesz! Mindenki térdet fog hajtani előttem! És aki nem, azt megölöm!! És ezt – folytatta felém fordulva – a kis tünde barátoddal és a másik két idegennel fogom kezdeni! Te pedig mellettem fogsz uralkodni! Az enyém leszel, az idők végezetéig! Némán, tehetetlenül, kiszolgálva! Megszülöd nekem a fiaimat, akikkel nem csak Középföldét, hanem az egész világot meghódítjuk! Igen! Igen!! IGEN!!!
Értetlenül bámultam rá. Nem tudtam miért hiszi azt, hogy most már minden az övé. Aztán eljutott pislákoló tudatomig, hogy meg akarja ölni Legolast. De ki is az a Legolas? Olyan távolinak tűnt a képe… nem tudtam felidézni az arcát. Szinte már egyetlen emlékem, vagy gondolatom sem támadt, és ez az utolsó kép is kezdett szertefoszlani. Becsuktam égő szemeimet. Én már nem fogok senki mellett uralkodni. Én most meghalok. Belesimulok a fájdalommentes mindenségbe, hogy talán egyszer, egy egyszerűbb életbe születhessek… Addig alszom egy kicsit…
De nem tehettem ezt, ugyanis szemeim előtt egyre többször villant fel egy kék szempár, vagy siklott el előttem egy szőke hajtincs. Ahogy lebegtem az öntudatlan sötétben, egy lágy hang szólt hozzám. Azt mondta, hogy nem adhatom fel, vissza kell mennem. Vissza kell szereznem a hatalmamat, hogy megvédjem az ártatlanokat, akik meg fognak halni, ha ezt nem teszem meg. De én nem akarok visszamenni a szenvedésbe és a fájdalomba! Aztán felderengett a beszélő arca. Egy tünde volt. Az én tündém. „Akkor legalább miattam gyere vissza! Nem tudlak elengedni!” Miért? Miért? Tettem fel a választ, de már nem válaszolt, csak átölelt és finoman megcsókolt. Végül egyre távolabb sodródott. Utána akartam menni, de valami megragadott a vállamnál fogva és visszarántott a sajgó testbe, amit egyszer már magam mögött hagytam. Reménykedtem, hogy Legolas az, de csak Daraneor volt.
Borzalmasan nézett ki. Most láttam igazán démoni valóját! Arca beesett, teste sokkal izmosabb és magasabb lett, szemfogai megnőttek, homlokának bal felén egy fekete szarv nőtt ki, karmos kezeivel erősen szorította karjaimat, de a tekintetem egy pontra fókuszált. A nyakában ott lógott a lelkem. "Vissza kell szereznem!"
- Még nem halhatsz meg! Még kellesz a céljaimhoz, hogy felépíthessünk egy új, sötét birodalmat! Most, hogy már megvan hozzá a hatalmam, a te jóvoltadból, életben hagylak, és az a megtiszteltetés vár rád, hogy megajándékozhatsz egy fiúval!
Ha tudtam volna, akkor biztosan ráordítok, hogy hallgasson el végre, de csak némán tátogtam a szavakat, miközben erőtlenül egyre a nyakék felé kapkodtam. Ő ellökött és nevetett a próbálkozásomon. Felegyenesedett, és úgy magasodott fölém, mint egy ormótlan hegy. Az arcomba rúgott. Éreztem, hogy felszakad a szemöldököm és a szám. Megint sírtam, de nem adhattam fel! Egyre csak Legolas hangja zengett a fejemben!
- Asszony, ne akard, hogy még jobban bántsalak! A medált már nem szerezheted vissza! Az már örökre az enyém! A hatalma most már engem illet! – Már épp emelte a lábát, hogy rálépjen tapogatózó kezemre, amikor hangos süvítés törte meg a vihar egyhangú zúgását.
Mindketten a fekete tűzfal felé kaptuk a fejünket. Csodálkozva néztem, ahogy a feketeségen lassan egy halvány, sárga fénypont kezd nőni. Ahogy nőtt, úgy lett egyre hangosabb a földöntúli süvítés, ami engem megnyugtatott, de Daraneor démoni füleinek erős fájdalmat okozott. Pár pillanat múlva az is kiderült, hogy mi ez a furcsa jelenség. A fényből először egy nyílvessző feje, majd a többi része is előkerült. Mikor ténylegesen áttört a tűzön, az kétfelé hajolt és engedni láttatta azt a személyt, akit már annyira vártam.
- Azonnal takarodj a közeléből te szörnyeteg! – hallottam a szeretett hangot, mely most tel volt haraggal és magabiztossággal.
A furcsa nyílvessző, amit kilőtt, fényesen világítva belefúródott a meglepődött démon jobb vállába. Daraneor felüvöltött és ki akarta tépni a sebből, de egyszerűen nem tudott hozzáérni.
- Á, szóval te vagy az! Eljöttél, hogy megmentsd Elune -t! Sajnálom, de már elkéstél! Az élete az én kezemben van, és ha egyetlen lépéssel is közelebb jössz, mindkettőtöket elégetlek! – nyújtotta ki bal kezét, amiben egy tűzlabda jelent meg.
Legolas, Aragorn és Gimli mögött ismét bezárult a tűz. Egyikőjük sem mozdult. Nem mertek kockáztatni. Legolas fájdalmas tekintettel mért végig. Szemei kérdezték, hogy igazat beszél-e. Bólintottam, és a nyakékre mutattam. Csak tátogni tudtam, hogy milyen fontos az a darab kő.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó