Tartalom: Sirius és két régi barátjának találkozása.
Megjegyzés: Amint majd láthatjátok, Sirius halála nem hagy nyugodni. Még mindig nem akarom elfogadni! Íme egy fikció a visszatérését illetően.
Íródott: 2005. 03. 13.
Sirius és a függöny
Hihetetlen! Bellatrix legyőzött! Az unokatestvérem, aki egy mocskos halálfalóvá vált. Pedig mikor még egészen kicsik voltunk, kedveltük egymást! Soha nem hittem volna, hogy egyszer a saját rokonom által fogok… De várjunk csak! Meghaltam én egyáltalán? Nincs sehol fehér fény, vagy alagút, ahogy azt valahonnan hallottam. Nincsenek itt a szeretteim… csak valami lilás derengés. Ha visszanézek, még látom, ahogy a fekete függöny visszahullik a helyére. Átsejlik rajta az utolsó varázslat villanása, és hallok egy nagyon halk hangot, amint engem szólít, de… mintha egy visszhangos alagútban lennék, mindent elmosódottan hallok. Azt hiszem Harry az.
De nem értem, hogy miért vagyok itt. Ha meghaltam volna, akkor már nem gondolkodhatnék… vagy igen? De… de én még nem halhatok meg, nekem még feladatom van! Meg kell védenem, szeretnem kell a keresztfiamat! Ki fog rá vigyázni, ha nem én? És amúgy is, olyan kevés időt töltöttünk együtt! Ez így igazságtalanság! Nem, ezt nem fogadom el! Ez nem fair!
Mozdulnék én a boltív felé, de az egyre távolodik… Ne! Vissza akarok menni! Nem bírom elviselni a fájdalmukat! Mégsem tudok ellenállni a sodrásnak, ami egyre távolabb visz. Kezdek megnyugodni. A suttogó hangok megint rákezdik, és mintha… mintha halvány alakok jelennének meg körülöttem. Egy pillanatra megrémülök, ahogy tudatosul bennem, hogy halott halálfalók szellemei azok, de valahonnan érzem, hogy nem bánthatnak. Ők fakók, én még hús-vér ember vagyok, bár a lelkem mintha ki akarna szakadni a testemből… Hiszen ezeket az embereket Voldemort bukása után fogták el… Vajon ide hurcolták azokat, akik az Azkabanban már nem fértek el, vagy túl súlyosak voltak a bűneik? Belökték volna őket a függöny mögé, hogy örök időkig itt bolyongjanak? Érdekes.
De megérdemlik azok után a szörnyű tettek után, amiket elkövettek! Igen, minden bizonnyal! Érdeklődve pásztázom az arcukat. Némelyik kísértet észre sem vesz, mások felém fordulnak. De legtöbbjük csak maga elé mered. Biztosan az életükön merengenek. Furcsa érzés kerít hatalmába engem is. Felidéződnek bennem a hibáim, amiket nem kellett volna megtennem… A forrófejűségem… a Pipogyusz ellen elkövetett csínyek… amikor majdnem belehalt a Remusszal való találkozásba a Szellemszálláson… Nem tudom mi ütött akkor belém, hogy a vérfarkas barátom után küldtem. Egyszerűen azt akartam, hogy elmenjen a kedve mindörökre a kíváncsiskodástól. Nem gondoltam bele, hogy milyen következményei lehetnek… Az engedetlenségem Dumbledore-ral szemben, amikor többször is elhagytam a Grimmauld téri házat, csak hogy Harryvel lehessek… de a legsúlyosabban az nehezedik a lelkemre, amikor átengedtem Peternek a titokgazda szerepét!
Ó mennyit kínoztam magam az Azkabanban ülve a hosszú évek alatt emiatt. Az én hibám volt, hogy két felbecsülhetetlen értékű barátom meghalt! Az én hibám, hogy Harrynek a szülei nélkül kellett felnőnie!
Ahogy kinyitom a szemem, tudatosodik bennem ennek a helynek a lényege. Itt kell számot vetnünk az életünk hibáival. Itt kell azoknak valódi súlyát átéreznünk. És ez a súly egyre jobban a lelkünkre nehezedik. Azért néz olyan sok egykori halálfaló csak a semmibe. Őket talán az áldozataik képe kísérti.
De én nem tartozom ide! Ezt még mindig érzem. Ugyan az ellenállásom gyengül, mikor meglátom szüleimet felém siklani. Nem akarok velük találkozni. Ők nem itt haltak meg, ezt pontosan tudom. Nem tudom hát, hogy mit keresnek itt. Talán megbánták, ahogyan viselkedtek velem. Nem tudom. Jönnének felém, de valami akadályozza őket. Az arcukról csak a megbánást és a fájdalmat tudom leolvasni. Hajdani büszke, szigorú tartásukból vajmi kevés maradt. Elfordulok tőlük, hiszen a sodrás tovább visz egy fényesebb hely felé.
Ahogy kitisztul előttem a kép, elkerekednek a szemeim. Egy gyönyörű helyen találom magam. Mindenhol csodálatosan illatozó virágok, lombjaikat bontó fák hajladoznak a szélben. Talpam talajt érint. Egy ösvény elején állok. Tudom hova vezet, de nem akarom elhinni. Mégis elindulok. Mintha csak úsznék. Lépteim nem adnak hangot. A sűrű lombok közül szép lassan pedig előtűnik egy olyan jól ismert ház. Ott állok a fehér ajtó előtt. „Potter” áll az ajtón. Remegő kézzel nyúlok a kilincs felé, de az ajtó magától kinyílik… és ott áll ő…
- Lily… - suttogom elhalón. Nem vethetek gátat könnyeimnek, akadálytalanul folynak végig arcomon, miközben a karcsú női alakot ölelem.
- Sirius, te mit… – kezdené, de beléfojtom a szót.
- James?
- A nappaliban van. – első értetlensége után elkomorodik. – Sirius, te is…?
Nem válaszolok, tudom, hogy arra gondol, hogy én is meghaltam-e. De még én magam sem tudom. Kicsit átlátszó alakja arrébb lép, hogy bemehessek, és elcsukló hangon barátom után kiált. Jamest ugyanolyan hévvel ölelem magamhoz és a vállán zokogok.
- Annyira… olyan… régen láttalak titeket… Olyan régen volt!
Megpróbálnak nyugtatni, de az ő szemükben is könny csillog.
- Nem én árultalak el titeket… ugye tudjátok? – nézek rájuk zaklatottan. Valamiért rettentő fontosnak érzem, hogy ezt közöljem velük.
- Persze hogy tudjuk. Peter volt az. Nagyot csalódtunk benne – szólt szelíden a még mindig gyönyörű Lily.
- Gyere Tapmancs, hadd mutassunk valamit!
Amíg követtük Ágast a nappaliba, addig Lily aggódva faggatott Harry hogylétéről. Mondtam, hogy nem tudom mi lehet vele, hiszen a csatában nem tudtam végig rá figyelni. Hihetetlen mértékű szeretet önti el a szívemet a láttukon! Amint a szoba közepén álló asztalra nézek, megtorpanok.
- Ez egy…
- Igen, egy merengő. De nem akármilyen… - mosolygott rám James.
- Ezen keresztül az élők világába nyerhetünk bepillantást. Így követtük figyelemmel Harry életét. Sokszor… nagyon sokszor szerettünk volna másképp is segíteni neki. Néha sikerült szellemként mellette állnunk, ha nagyon nagy volt a baj, de ő persze nem vett észre minket… csupán egyszer, mikor Voldemorttal harcolt a temetőben – James átölelte a közben könnyeit hullató feleségét.
- Hát most már te is itt vagy – húzódott szomorú mosolyra a szája. – Láttuk, hogy harc alakult ki a Misztériumügyi Főosztályon, de aztán elmosódott a kép. Nem tudtuk, hogy miért…
- Biztosan megzavartam ezt a világot, ahogy átestem a függönyön.
- Igen. De ugye tudod, hogy még nem tartozol ide? – kérdezte szelíden.
- Még mindig érzem, és egyre erősebben.
- Vissza kell menned, Sirius! Harrynek még szüksége van rád! Nem hagyhatod magára! – fakadt ki Lily, Ágas pedig bólogatott.
- És Remusnak is. Rossz nézni, ahogy szenved. Nem mutatja Harry előtt, de rettenetesen gyötrődik, hogy nem segíthetett rajtad.
- Tudom – ránéztem a merengőre, amiben ismét kitisztult a kép. A keresztfiamat láttam, ahogy dühében töri-zúzza Dumbledore irodájának berendezését. Láttam a keserű könnyeket patakzani. Aztán Remus alakja bontakozott ki, ahogy a sötét házamban ül az egyik ablakban és mered a semmibe. Szinte láttam, ahogy vérzik a szíve… És megint Harry. Az ikertükörrel próbál hívni engem, de elkeseredetten vágja azt bele a ládájába, mikor rájön, hogy nincs értelme. Hallom a tükör csilingelő hangját, amint apró darabokra törik a díszes keretben. Felordítok fájdalmamban. Nem hagyhatom, hogy így szenvedjenek miattam! Lilyék látják rajtam a vívódást.
- Hosszú és nehéz lesz az utad visszafelé. Lassan fogsz haladni az örvénnyel szemben, de mi hisszük, hogy képes leszel visszajutni!
- Sikerült már valakinek?
- Igen. Egy halálfalónak, de annyira kifáradt, hogy a boltív előtt meghalt – végleg, a testét pedig a függöny ismét elnyelte, de ő többé soha nem tért vissza.
- Sirius, neked sikerülni fog! Benne nem volt annyi tűz, mint benned! Ne is foglalkozz a másikkal! Neked vissza kell jutnod! Kérlek, próbáld meg! – borult ismét Lily a nyakamba.
Megnyugtattam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy ismét Harry mellett lehessek, és ezentúl nem leszek olyan meggondolatlan. Meg aztán Peter mellett most már Bellatrixszel is le kell számolnom. Már előre vigyorognom kellett, ahogy elképzeltem a halálra vált arcát, amint meglát. Megrendített a tudat, hogy Harry értem az egyik főbenjáró átkot is használta ellene. Harry! Igen, vissza kell térnem és ezt most már olyan intenzitással érzem, hogy kibontakozom az ölelésből és szomorúan barátaimra nézek.
- Menned kell – néz a szemembe James és a kezét nyújtja. Erősen megszorítom, majd őt is megölelem. De nem vagyok szomorú, hiszen tudom, hogy nem utoljára. Most már tudom, hogy ha ténylegesen meghalok, akkor jó helyre fogok kerülni, melléjük. Mégis nehéz szívvel pillantok vissza rájuk az ajtóból.
- Figyelni fogunk, és segítünk, ha tudunk.
- Ti nem jöhettek?
- Sajnos nem. Mi már túl régóta vagyunk itt, és mi a testünk nélkül kerültünk ide.
- Hát akkor… köszönöm! És… nagyon szeretlek titeket! - Ismét homályosan látok a könnyektől, de hátat fordítok az összeölelkező, szomorú szellempárnak és kilépek a házból.
A fák és az épület rögtön eltűnnek. Hirtelen azt hiszem, hogy le fogok zuhanni, de a halványlila derengés ismét körbefog. Húzna magával a sodrás, de most ellenszegülök neki. Érzem magamban az elszántságot. Gondolatban űzöm magam a fekete függöny felé, ami még csak dobókockányi méretűnek látszik a látóhatáron. Valami csodás dolog történik! Egy földöntúli ének harsan fel. Először nem ismerem fel, de aztán rájövök, hogy egy főnix énekel gyönyörű, bátorságot adó hangján. Fawkes? Minden izmomat megfeszítem. Mire tudatosul bennem, addigra fekete kutya alakomban vágtázom. A többi szellemből csupán elmosódott foltokat látok. Néha egy-egy kéz nyúl utánam, de átugrom, kicselezem őket. Hiszem, hogy csak akaraterő kérdése és visszatérhetek ebből a dimenzióból az élők sorába. Felrémlik előttem azoknak az arca, akik sokat számítottak nekem az életemben és ismét viszont akarom látni őket. De legfőképpen Harry arcát látom magam előtt.
Nem tudom, mennyi ideje futok már, talán hetek, hónapok óta, de mégsem csüggedek. Ez a kitartás olyan makacsul belém ivódott, mint a forrófejűség az évek során. Igen, újra friss levegőt akarok szívni! Ismét nevetni akarok Harry viccein, Remus rosszalló tekintetén, ha az utcán egy csinos lány után füttyentek… "Élni akarok! Semmi mást, csak élni!!"
Sikerült!!!
A Misztériumügyi Főosztályon augusztus 25-én meglibbent a fekete függöny és egy férfi csontsovány, hófehér keze ragadta meg a boltív hideg köveit. Messze tőle pedig egy hatodik évére készülő roxforti diák riadt fel álmából a Privet Drive 4-es számú házban, akinek arcán zavart mosoly terült el.
Sirius Black legyőzte a halált. Sirius Black visszatért a túlvilágról, a függöny mögül!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó