Rejtett vér

(Mirax)

I.

Első megálló

- Roxfor'! Van leszálló? Nincs, gyerünk, Ernie! - hadarta Stan Shunpike, és már ugrott volna vissza a Kóbor Grimbusz ajtajából, mikor hátulról beleütközött valaki. - Ne má', 'sasszony, maradjon má'! Most pont Suffolkba megyünk, onnét még a tengert is látni. Nem jön?
- Köszönöm, Stan, esetleg legközelebb.
- Na, kaphat még egy forró csokit! - próbálkozott tovább a szeplős fiú, de utasa hajthatatlan volt, így jobb híján segített leemelni a csomagjait.
Stanből egész úton megállíthatatlanul ömlött a szóáradat, ami legfeljebb akkor torpant meg egy pillanatra, mikor megállóhoz értek. Az utasoknak legalább szórakoztató látványt nyújtott a széptevésével, amiben nem igazán volt otthon.
- Azé' csak intsen a pálcájával, ha megunta a nagy bölcseket.
- Biztos vagyok benne, hogy hamarosan találkozunk - intett búcsút mosolyogva Zana, ahogy a Grimbusz épp olyan hirtelen, mint ahogyan Doverben felbukkant, el is tűnt a szemei elől.
Ez a mondat nem csak üres ígérgetés volt Zana szájából. Akárhogy alakulnak is a dolgai, legkésőbb egy hét múlva Londonban vagy Írországban jár majd. Hogy nyomja-e akkor a vállát mindaz a teher, ami most, az Albus Dumbledore-tól függött. Így vagy úgy, a másfél éve tartó utazása folytatódni fog.
Izgatottan fordult a hatalmas kovácsoltvas kapu és a mögötte húzódó birtok felé, melyet méltóságteljesen uralt az iskola száztornyú épülete. Zana merengve bámulta a repkényhajú, ódon falakat, a magyalbokrokkal szegélyezett parkot, a birtok peremén fenyegetően, titokzatosan őrt álló erdő élő tömegét. Kicsit a Durmstrangot juttatta eszébe. A Roxfort is mintha a földből nőtt volna ki, mintha szerves része lett volna a rétnek, testvére az itt-ott elszórtan a fűben kuporgó szikláknak, mintha a szél és a víz teremtették volna évezredes kitartó munkával. Bár a Durmstrang elvadultabb volt, alig vált el a hegyoldaltól, amelybe faragták, s félig kész, csúfan grimaszoló óriásfejhez hasonlított inkább. Mennyire más lett volna itt tölteni a diákéveit! Nem sokon múlott, hogy így is történjék. Szinte beleszédült a gondolatba, mennyire máshogy alakult volna az élete. Hirtelenjében azt sem tudta volna megmondani, bánja-e, hogy nem így esett.
- Locomotor láda! - intett a pálcájával, és az engedelmesen felemelkedő ládája nyomában, lassú léptekkel a kastély felé indult.
Megint megrohanta az a furcsa kis szédülés, ami mindig, ha új helyeken járt. Most kétszeresen is rátört ez a vibráló, szédítő izgatottság, mert tudta: nem olyan régen Ő is itt járt. Talán még most is itt van...
Nem. Biztosan nem. A Trimágus Tusa már egy éve véget ért. Nem lehetett oka Roxfortban maradni... Illetve, igazság szerint, nagyon is nyomós oka lehetett...
Egy hete jelent meg hivatalosan a Reggeli Prófétában az, amit Albus Dumbledore és Harry Potter egész évben szajkóztak: a Sötét Nagyúr visszatért. Ebben az egész félelmetes földindulásban a Roxfort egy biztos sziget volt. Csak épp nem Igor Karkarovnak! Talán minden védőfala ellenére Karkarov túl közel érezte a tűzhöz... Persze nem ez volt az egyetlen ok. Ha a Nagyúr valóban visszatért, Igor minden bizonnyal elmenekült. De még ha bujkálni kényszerül is, bizonyosan nem Albus Dumbledore-nál teszi!
Zana idegesen kifújta a levegőt. Ezzel a logikával felszerelkezve jött éppen a Roxfortba. Igor Karkarov már nem lehet itt!
Másfél éven át Zana mást sem csinált, mint növelte a földrajzi távolságot kettejük között. Egyik napról a másikra megjelent valahol, ahonnan aztán szó nélkül, jel nélkül távozott. Bújócskázott. Mindezt úgy, hogy a hunyó talán nem is kereste. Mégis, ennyi időn át sohasem érzett még pillanatot ilyen nehéznek, mint ezt itt, a Roxfort parkjának közepén. Mert még sohasem járt annyira közel egy helyhez, amiről biztosan tudta, Karkarov nemrég taposta a földjét. De most, hogy ilyen közel került a múltjához, el kellett töprengenie, valóban menekülni akar-e előle. Elhessegette a kérdést. Feje tele volt felfoghatatlan gyorsasággal váltakozó képekkel, kusza gondolatokkal, és még azt is képtelen volt eldönteni, vajon hiányzik-e neki a férfi, a mellette eltöltött évek, biztonságot nyújtó, de sokszor olyannyira kínzó közelsége.
Mire átvágott a parkon, biztosra vette, este, mikor álomra hajtja majd a fejét, csak olyan semmitmondó ostobaságokra fog emlékezni, mint az iskolafal tövében bólogató kankalinok szigete, a feje felett elhúzó madarak visongó raja, az iskola nyugati tornyának teteje, ahogy szinte lángra kap a július eleji nap hanyatló fényében. A jelentéktelen kis részletekre.
Belépett az árnyékos, hűvös előcsarnokba. Léptei üresen kongtak a gigantikus térben, és hirtelen úgy érezte magát, mint egy besurranó tolvaj, aki lopva térképezi fel a terepet. A csarnok üres volt - nyári szünet lévén a diákok már hozzávetőleg két hete hazautaztak.
Zana körbehordozta tekintetét a négy hatalmas homokórán, az oszlopokon, a szemközti széles lépcsősor márványkorlátján, a padló egymást kergető mintáin. Így, üresen, csak még inkább érzékelte a Roxfort és a Durmstrang méretkülönbségeit, pedig a csarnok túlsó vége félig elveszett a besűrűsödött homályban. Valahogy nyomasztóan hatott rá. Aztán megrázta a fejét - nincs mitől félnie. Talán egyvalaki lenne, de ő máshol jár. Messze innen. A logika legyűrte a félelmet.
Határozottan fellépett a márványlépcső első fokára. Valaki csak van ebben az átkozott kastélyban, aki útba igazítja Albus Dumbledore irodája felé!
És mintha csak megidézte volna a választ, bal kéz felől, odalenn a lépcső mellett valami mozdult a homályban.
Ahogy Zana odakapta a fejét, egy pillanatra furcsa érzése támadt - mintha a sötétség egy eleven, növekvő, formátlan foltba sűrítette volna esszenciáját. Végül az árnyék emberalakká állt össze: fekete talárrá egy vékony alakon, téli holdak gyenge fényével sütő sápatag bőrré, és Zana ajkára fagyott a név. Igor.
Nem, az nem lehet! - dübörögte a vére a fülében. Az ésszerűség máris lóhalálában visszavonult.
- Mi van, talán kísértetet lát? - hangzott fel ekkor, s még mielőtt az alak a fény felé mozdult volna, Zana már a hangját hallva tudta, hogy tévedett.
"Kísértetet... Igen, olyasmit!", válaszolt gondolatban a kérdésre, és megkönnyebbülten elmosolyodott. A vér vad hullámban öntötte el az arcát, ahogy lerázta az ijedtséget magáról.
Ahogy a kőkorlát két oszlopa között kibontakozott a bejárati csarnok oldalsó folyosójáról kilépő férfi képe, Zana megállapíthatta, hogy legalább tíz évvel fiatalabb Karkarovnál, haja még szénfekete, mint egykor Igoré is, de élettelen, kemény pillantásában cseppet sem marad el tőle.
- Ki maga? - kérdezte színtelen hangon a férfi, mivel Zana nem válaszolt és nem is mozdult el a lépcső harmadik fokáról, csak zavarba ejtő, hitetlenkedő szemeivel az ismeretlent kémlelte.
- A nevem Zana Goldwyn - eszmélt fel hirtelen. Nyomasztó volt ennek az Igorra olyannyira emlékeztető férfinek a társasága. - Dumbledore professzort keresem.
A férfi csendben bámult felfelé, és Zana egy pillanatig azt hitte, még vár valamire. Végül mégis megszólalt: - Ő nincs itt.
- Nincs?... Óh... - végre sikerült teljes egészében az előtte álló problémára koncentrálnia, agyából kiszaladtak a két férfi hasonlóságát és különbségeit listába szedő gondolatok. - Levélben értesítettem az érkezésemről... igaz, holnapra ígértem magam...
- Ez esetben nem látom be, Dumbledore professzornak miért kellene az iskolában tartózkodnia.
Ó, milyen ismerős volt ez a kioktató, nyers stílus! Már elszokott tőle az elmúlt két év során, így hirtelen kissé zavarba jött.
- Igen, igaza van, csak tudja... elég nehéz kiszámítani, mikorra érek ide.
- Nehéz? - szaladt fel kissé a férfi szemöldöke, és csodálkozva, gyanakodva méregette a fiatal nő arcát, aztán szemei üres, fekete vásznára a gúny festett életet. - Akkor valóban, ha gyalog jött.
Zana ekkor - a férfi látható döbbenetére - sápadtan feszengeni kezdett, ám mielőtt elkezdhette volna a kínos magyarázkodást, háta mögül, az első emeletről lépések hangzottak fel, és egy szigorú arcú nő közeledett feléjük.
- Jó napot! - üdvözölte Zanát tartózkodó modorral, és hasonló várakozással, mint imént a férfi, szegezte Zanára a szemeit.
- Jó napot, Zana Goldwyn vagyok...
- Á, maga az, Goldwyn kisasszony! Későbbre vártuk - enyhült meg kissé a nő tekintete. - Én Minerva McGalagony vagyok, a Roxfort igazgatóhelyettese. Dumbledore professzor csak holnap érkezik meg. Jöjjön, kerítünk magának egy szobát!
Zana megkönnyebbülten bólintott. Lopva visszapillantott a férfire, de a bejárati csarnokban akkorra már senki sem tartózkodott.

Perselus Piton fejcsóválva nézett a vendég után a lépcső takarásából. Olyan könnyű volt zavarba hozni a nőt, hogy az még egy elsős kisdiáknak is szégyenére lett volna. Újabb jellemtelen alak. Bizonyára ebben a pillanatban volt szerencséje megismerkedni Dumbledore új sötét varázslatok kivédése tanárjelöltjével. Minél népszerűtlenebb az állás, annál haszontalanabb emberekből áll a jelentkezők nem túl hosszú névsora. Úgy néz ki, esélytelen egy normális tanár erre a tantárgyra, lassan begyűjtő-bűbájjal kell összefogdosni őket. Akik Potter idejében járnak a Roxfortba, reménytelen, hogy tisztességesen megtanulják ezt a tárgyat. Pedig éppen nekik lenne égető szükségük rá! Még egy ok, hogy James Potter kölyke eltűnjön végre innen!
James Potteré. Igen. Szeretett így gondolni rá. Hogy csak James Potteré. Nem mintha bármi gyengéd jóindulat fűzte volna valaha is Lily Evanshez, azért mégis jó volt azt képzelni, hogy Potter csak úgy ráütött a fejére, és kipattant belőle saját kis idegesítő, kezelhetetlen képmása, mint ahogy a görögök mitológiájában történt. Magában felhördült. Szép, ha már ő is mítoszt csinál Potterből...
Mit is mondott, hogy hívják? Goldwyn? Nem volt ismerős a neve. A nő körülbelül huszonöt éves lehetett. Ha a Roxfortban tanult volna, emlékeznie kéne rá; ő akkor már az iskolában tanított. Egy újabb önjelölt zseni a tanári karban! Dumbledore vajon hol szedi össze ezt a rengeteg szerencsétlent?
Nem baj, neki igazán szórakoztató volt figyelni az igazgató jobbra-balra kapkodását. Kettejük között szigorúan tabutémának számított ez az állás. Mógus roppant elszomorító elhalálozása után még ő maga is mutatott némi érdeklődést az ügy iránt, Lockhart kinevezését kész viccnek tartotta, bár valahol legbelül sértve érezte magát, hogy még az a bájgúnár is, akinek már diákkorában is a félresikerült varázslatainál legfeljebb csak a vigyorával elbódított diáklányok száma volt nagyobb, alkalmasabbnak találtatott erre a posztra. Lupin már bizarr tréfa volt, pont mint amilyeneket a Tekergők műveltek vele. Mordon óta pedig süket és vak. Az felért egy pofonnal. Dumbledore gyakorlatilag az arcába köpött. Ide hozta azt az embert, aki egyetlen mozdulattal hajította be őt egykor az azkabani őrök karjaiba, mit számított, hogy már más oldalon állt! Vagy Dumbledore azt hiszi, ezen már régen túltette magát? Az igaz, hogy már nem teljesen az az ember volt, aki valaha a Sötét Jegyen beteges gyönyörűséggel simított végig, de azért még emlékezett egyre s másra. Dumbledore olykor furcsa dolgokat művelt. Még szerencse, hogy Umbridge már nem az ő számláját terhelte. Annak a bolond nőnek a jelenléte már bosszantó volt.
"Kár, hogy Black megdöglött! Még ő is gyarapíthatta volna ezt a nemes névsort: Black professzor, sötét varázslatok kivédése szakértő. Milyen szomorú, hogy ez kimaradt Mr. Tökéletes életéből!" De az arcán átsuhanó félelmetes mosolyt nagy jóindulattal sem lehetett bánatosnak nevezni.

- Ha éhes, hozathatok a vacsorából a házimanókkal - indult kifelé McGalagony, miután betessékelte Zanát az egyik szobába.
A fiatal nő udvarias mosollyal visszautasította a felajánlást, és figyelmét a szoba visszafogott berendezésének szentelte. Nem volt sem nagy, sem különösebben barátságos, és némelyik, utazgatása során belakott motelszobája is hívogatóbbnak tetszett hirtelen, de az utóbbi idő során annyira hozzászokott az otthonosság teljes hiányához, hogy szinte észre sem vette már. Ágy, fürdő. Ez minden, ami fontos volt neki. Most mégis, ahogy ott állt a nap utolsó halódó sugarainak pászmáját figyelve, amint tűzvirágokat fest a kopár falakra, óhatatlanul is elképzelte, milyen jelentéktelen apróságokkal tudná szerethetőbbé varázsolni a helyiséget; felrémlett előtte az otthoni lakása, a bútorai, a személyes tárgyai, minden, amit az évek alatt szeszélytől és pillanatnyi hangulattól indíttatva összegyűjtött, és amik róla beszéltek, a részévé váltak, de éppen így ő is a részük lett kicsit.
Inkább visszafordult a másik nő felé, mielőtt túl nagy ragaszkodást érzett volna az álomkép irányában. Sokszor eszébe jutott már, talán túlontúl hosszúra is nyúlt ez a vándorlása. Mindegy. A Roxfort is csak egy olyan rövid állomás, mint oly sok másik annak előtte.
- Nos, akkor nem is zavarom. Bizonyára fáradt. Az igazgató úr előreláthatólag délelőtt érkezik majd. Reggelinél szívesen látjuk a nagyteremben, a bejárati csarnokból nyílik jobbra. Jó éjszakát.
- Köszönöm, önnek is.
McGalagony röviden biccentett és magára hagyta a nőt. Zana fáradt sóhajjal lépett a ládájához. Felesleges lett volna kicsomagolnia erre az egy-két napra. Azért néhány fontos dolgot így is kipakolt a szoba közepén árválkodó alacsony asztalkára. Ruhák, tégelyek meg egy kicsi, vékony könyvecske, melyet sohasem nyitott ki, mégis minden alkalommal magával hurcolt és elővett a ládájából. Nem ütötte fel, de lelki szemeivel így is látta minden pillanatban, amikor ujja véletlenül a könyv puha bársonyborításához ért, hogy mi rejtőzik benne, de igazán rápillantani nem akart. Gyerekes dolog volt, jól tudta. Gyerekes, de megnyugtató. Pedig mindössze egy fénykép lapult ott az üres papírlapok között - az apja és Igor pózoltak rajta távolságtartó, udvarias modorban, kényszeredetten mosolyogva. Apja sohasem kedvelte Karkarovot, s bár szóval egyszer sem hangoztatta, pillantása árulkodó volt. Szívesen lazított volna lánya és Karkarov kapcsolatán, de a körülmények ellene szóltak. Aztán meghalt, mielőtt még bármit léphetett volna, és Zanát attól fogva csak még erősebb szálak fűzték Igorhoz. Apja és Karkarov. Élete két meghatározó férfialakja. És egyik sincs már vele.
Hamarosan felkelt az ágy széléről, ahol elmélázva, merev tagokkal tartotta kezében a csukott könyvecskét, megmosakodott, ledöntötte a fejét a párnára, és kisvártatva már aludt is. A hányattatott élet egyetlen előnye volt ez: minden éjjel könnyedén lepte meg az álom, bárhol érte is az éjszaka.

Folyt. köv.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.