|
2. fejezet - Semmit semmiért
2005.12.20. 01:04
II.
Semmit semmiért
Zana hiába aludt el este korán, a hajnal már ébren forgolódva találta az ágyban. Túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy nyugodtan tudjon feküdni a helyén. Mióta Olaszországból küldött levelére Dumbledore bagolyfordultával válaszolt, nem találta a helyét, és ennek megfelelően végletek közt ingadozott a kedélye is. Képtelen volt visszafojtani a reménykedést, hogy Dumbledore talán megoldhatja a problémáját.
Csendesen gyötrődött az ágyban, s mikor végre fél nyolcat ütött az óra, felkelt, elkészült és elindult megkeresni azt a bizonyos nagytermet, de félúton vissza kellett mennie a szobájába a talárjáért. Régen pont az volt a baj, hogy mindig magán hagyta a muglik szállóiban is, most meg elfelejtette hordani. Nem fűlött hozzá a foga, hogy olyan emberekkel kell elköltenie a reggelijét, akikhez szólni is illik. Idegen városok idegen vendéglőiben meghagyták néma szemlélődésében.
Maga is meglepődött, milyen hamar megtalálta a lefelé vezető utat. A Durmstrangot ismerve bizonyos volt benne, a Roxfortnak is megvannak a maga kis trükkjei, mellékfolyosói és titkos járatai. Gyakorlott szemekkel pásztázta a falikárpitokat, a mogorva arccal pózoló szobrokat, a lépéseit gyanakodva követő festményalakokat. Találgatásokkal szórakoztatta el magát, hogy melyik ajtó mit rejthet, s a portrék alakjai micsoda titkok tudói lehetnek, de elsősorban a figyelmét terelte el a kínzó várakozásról.
Belépett a nagyterembe, s pillantása rögtön az elvarázsolt mennyezetre tévedt. Nem is lehetett másként. Impozáns. Az esztétika és praktikum násza volt. Ha rosszmájú lett volna, azt mondja, hivalkodás.
- Goldwyn kisasszony, fáradjon ide nyugodtan! Van hely elég - invitálta McGalagony, és ő kelletlenül közelebb lépett.
Hely valóban volt elég a Roxfort tanárainak felállított hosszú asztal körül, de lehetett volna több is. Pontosabban szólva, üres teremnek örült volna igazán. Hamar felmérte: Dumbledore még nem érkezett meg. McGalagony körbevezette az asztal körül, és ő udvariasan kezet fogott, bemutatkozott, figyelt névre, arcra, felidézett, memorizált. Flitwick, Bimba,
Sinistra. És így tovább. A tegnapi fekete taláros férfi.
Zana most először valóban alaposan megnézte a szemben állót. Zord vonások, tartózkodó arckifejezés, zárt kapuk a szemeiben, minden emberi érintkezés tagadása pihent már a magas nyakú fekete öltözék gombjaiban, varrásaiban és szegélyeiben is. Kezet is alig akart nyújtani, s épphogy csak biccentett, ahogy szinte mozdulatlan ajkakkal odavetette a nevét, Perselus Piton. Zana titokban figyelte, vajon megtörli-e a kezét, mikor azt hiszi, nem látják. Nem tette, de azért ökölbe szorította, mint aki az érintés emlékét akarja porrá zúzni, és a szélbe szórni.
Perselus Piton, Perselus Piton, zakatolt a fejében a név, és valami zavaró gondolat nem hagyta nyugodni. Fejében őrült táncba kezdtek az emlékek, hangok, szavak, illatok, és ő is olyan reménytelenül próbálta szétválogatni őket, és éppen olyan használhatatlan kotyvalékot nyert, mint a festő, ha palettáján összefolynak a színek.
Arra eszmélt, hogy két emberrel is úgy fogott kezet, hogy oda sem figyelt rájuk.
Rántotta, kakaó, kuglóf. Később nem volt teljesen biztos benne, hogy ebben a sorrendben.
Lopva egyszer-egyszer Pitonra sandított, aki haja mögé rejtőzve látszólag egy külön világba vonult vissza. Körülötte és szemben vele egy-egy üres szék. Zana hiába kutatta a vonásait, nem volt ismerős. Így, jobban megnézve nem emlékeztette annyira Karkarovra, mint előző este. A darabos mozdulatok, a szemöldök íve, de még a pergamenszerű bőrt szinte átdöfő szögletes járomcsontok is a simulékonyság teljes hiányáról árulkodtak, aminek pedig Karkarov mestere volt. Igor faragott torzónak tetszett, még ha csak durva gránitból, fejszével metszve készült is, míg Piton inkább volt maga a megmunkálatlan tömb, olyan távol állt Karkarov piperkőc stílusától.
Piton közönyösen, az ismeretlen nő jelenlétének szemlátomást egyetlen percet vagy gondolatot sem szentelve fogyasztotta reggelijét. Valójában előrehulló haja mögül lopva oda-odasandított Zanára. Nagyon jól látta, hogy a fiatal nő, szándéka szerint észrevétlenül, komoran olykor őt vizslatja, mint aki régi emlékek után kutat a fejében. Hát azok után aztán kutathat! Teljesen bizonyos volt benne, hogy még nem találkozott a nővel azelőtt. Előző nap már a homályos folyosón is erre a következtetésre jutott, nem kellett ehhez nappali fényben találkozniuk. Tökéletes pontossággal emlékezett minden arcra és névre, akivel valaha is összehozta a sors - legalábbis azóta, hogy a Roxfortban tanít. Az azt megelőző időszak egészen más lapra tartozott. Akkor éppen hogy sokszor azt sem tudta, kinek a házában járt az imént! "Úgy érted, kit ért utol a végzete a kezed által, igaz?" - javította ki magát gyilkos öniróniával. Csak fél füllel hallgatta csak a nőnek címzett udvarias kérdéseket, melyekkel a kollégái próbálták megtörni a villák és poharak csendülő zajainak egyhangúságát - szerintük bizonyára a kínos csendet inkább. Sehogyan sem értette, miért törik magukat annyira az emberek ezekkel a sületlen társalgási frázisaikkal. Miért rosszabb a csend, mint a kínlódva kiagyalt kérdések, melyekből úgy látszik, mintha valóban érdekelnék őket a válaszok, pedig agyuk már a következő ostoba kérdés körül forog.
- Maga angol, kedvesem? - hajolt át most a tányérja felett Bimba, miután az utazással járó fáradalmakat és a Roxfortban töltött éjszaka kényelmét már kitárgyalták.
- Csak félig, apám révén - hangzott a válasz, és Piton érdeklődve felvonta a szemöldökét.
A válasz tömörségéből, abból, ahogy visszafordult a reggelije felé, ahogy feszengve egy arasznyival arrébb tette a poharát, úgy tűnt, mintha Zana Goldwyn is sokkal szívesebben venné a hallgatást.
Piton gúnyosan ingatta a fejét: a nő elértette a kérdést. Jobban mondva, nem látott mögé.
Minek ennyire köntörfalazni? Mindannyian ugyanarra voltak kíváncsiak, nem lett volna egyszerűbb egyenesen nekiszegezni, hogy hova járt iskolába, vagy járt-e egyáltalán?
- És Angliában nőtt fel? - folytatta a puhatolózást Flitwick.
- Tíz éves koromig itt éltünk, aztán a kontinensre költöztünk.
A kontinensre. Na, ez volt ám a diplomatikus válasz. Piton félig elismerően meredt a nőre. Számára egyértelmű volt ez a távolságtartás, a nő kínosan egyensúlyozott az udvariasság és modortalanság határmezsgyéjén. Ő már réges-rég elküldte volna a kollégáit a pokolba, abból bizonyára értettek volna. Bimba arcáról ellenben tisztán leolvashatta, hogy szerinte mindez csak szerénység és visszafogottság. Mintha Bimba ismerné ezeket a fogalmakat!
- Akkor oda járt iskolába is?
Végre! McGalagony megunta a macska-egér játékot.
- Igen, a Durmstrangba.
Piton majdnem felnevetett. Néhány arcon átsuhant, jobban örültek volna, ha például a Beauxbatons nevét hallják. Durmstrang. Egy kissé ő is szívesebben vette volna, ha nem ez a válasz. Eszébe juttatta a Trimágus Tusa évét. Nem az volt élete legszebb időszaka, nem is beszélve Igor Karkarov idegesítő jelenlétéről. És azóta minden csak bonyolódott.
- Ó, valóban? Az előző tanévben nálunk járt egy delegációjuk.
- Igen, tudok róla - bólintott félmosollyal az arcán Zana.
- Nagyon titokzatosak voltak - jegyezte meg Flitwick kuncogva, és jelentőségteljesen Zanára nézett, aki belemosolygott a poharába. Ezt a célzást megértette.
- Egyszer pedig olyan szívesen ellátogatnék oda! - motyogta Enigma professzor. - Azt mondják, a Durmstrang könyvtára olyan könyveket is őriz az ősi rúnákról, melyek sehol máshol nem lelhetők fel.
- Bizonyára - felelt halkan Zana. - Sajnos azonban nem hiszem, hogy külön engedély nélkül létrejöhetne egy ilyen látogatás tekintve, hogy a pontos helyét sem tudhatják kívülállók.
Az öreg professzor bosszúsan összevonta a szemöldökét.
- Mire ez a nagy titkolózás?
- Ez nem új keletű ügy, nem tudom a választ. Egyébiránt ha akarnám, sem tudnám elvezetni oda: Fidelius-bűbáj védi ugyanis, és nem én vagyok a titokgazda.
- Hanem Igor Karkarov, ha jól gondolom - bólintott Bimba.
Zana összerezzent. Két éve nem hallotta hangosan más szájából ezt a nevet, és most úgy érte, mint egy ostorcsapás. Végigborzongott a gerincén. Nem emlékezett, mit válaszolt, vagy válaszolt-e egyáltalán.
- És ki irányítja most az iskolát? - folytatta a vallatást Enigma.
- Ha jók az információim, határozatlan ideig az igazgatótanács.
- Mármint amíg Karkarov össze nem szedi a bátorságát, hogy visszamenjen? - horkant fel gúnyosan Piton, és egyenesen, kihívóan a fiatal nő szemeibe nézett.
Zana döbbent arca egy pillanatra elvesztette minden színét, majd halvány pír futotta át. Nem válaszolt, száját szorosan összezárta - látszott, hogy fogaival az alsó ajkába mar. Egy pillanatra mindenki érdeklődve szemlélte kettejük arcát, aztán megindultak a hümmögések, és Bimba sietve egy tál sonkát nyújtott Zana felé.
Piton elégedetten hagyta ott az asztalt. Nagyobbat ütött, mint amekkorát szándékozott vagy remélt, ezt tisztán látta. Gyomorforgató volt az a tisztelet, ami azokból a szemekből áradt Karkarov nevének hallatán. Úgy tűnt, Karkarov behízelgő taktikája keleten még tökéletesen működött. Eszerint akkor nagyobbat zuhant a Nagyúr visszatérésével, mint Piton azt először hitte. Nem mintha nem érdemelte volna meg. És ne várja el tőle senki, hogy véka alá fogja rejteni a véleményét róla. Mindegy. Egy újabb kolléga, akivel nem fogják a szívükbe zárni egymást.
*
- Á, Goldwyn kisasszony, igen, igen. Emlékszem - tolta lentebb a szemüvegét Dumbledore, és úgy vizsgálta mögüle Zanát, mintha annak a tíz éves kislánynak a nyomait keresné, aki utoljára állt előtte. - Az édesapja remek ember volt, nyugodjék békében. Igazán sajnáltam, hogy maga végül nem ide járt iskolába.
Zana merengve nézte az idős igazgatót. Dumbledore személye volt az mindig is, akit illetően ütközött az apja és Igor szava és tanítása. Karkarov habókos bolondnak tartotta, aki ha olykor kiszabadul a ködös, gyermeteg ideológiái és mániái közül, veszélyes és kiszámíthatatlan tettekre lehet képes. Zana ösztönösen érezte, Karkarov mennyire tart Dumbledore-tól, még ha egyes tulajdonságaiért csak mély megvetéssel tudott is adózni neki. Az apja ellenben a kor legnagyobb varázslójának, éles eszűnek és igazságosnak írta le. S bár Angus Goldwynnek már nem adatott sok alkalma arra, hogy bölcsességét mélyen lánya emlékezetébe vésse, minden szava Zana fülében csengett.
Az igazgatói irodában ültek, ahova nem sokkal ebéd után rendelte be Dumbledore.
Az udvariassági köröket vele is le kellett futni, de csak igen röviden, felületesen.
- Ha nem esik nehezére erről beszélni, én szívesen meghallgatnám, hogyan alakult az élete - kezdte lágyan Dumbledore, olyan egyszerűen, s olyannyira távol állt ez a kérés bármiféle parancstól, udvariasságtól, gyanakvástól, hogy Zana elmondott mindent azoknak a tiszta, kék szemeknek. Először hezitálva, persze, az olyanoknak, mint ő, aki nem volt a szavak embere, és aki önmagában is túl sok titkot hordott a világról, ki kellett tépnie minden egyes szót a belső rejtekükről, mint a gyökeret eresztett évszázados gazokat a kerítés mellől, egyetlen erőteljes mozdulattal, gondolkodás nélkül, de Dumbledore-nak olyan könnyű volt beszélni. Észre sem vette, mikor kezdtek megkönnyebbülve, felszabadultan áradni belőle a szavak, de voltak pillanatok, amikor valóban úgy érezte, mint aki mázsás terhet ráz le a vállairól.
Mindent: a gyerekkoráról, a Durmstrangról, kapcsolatáról Karkarovval, a tanulmányairól, az összes gazt, ami kitéphető. De fákat nem lehet gyökerüknél fogva kicsavarni: számos titkot megtartott magának, a tanításokat, melyeket fül nem hallhatott az övén kívül, fájdalmakat és kétségeket, melyek zsombékos ingoványként terültek szét a lelkében. Az ember soha nem azt adja ki, ami kínozza, amit milyen jó lenne az első szemetesbe behajítani, mégis őrizgeti, mintha kincs volna, nem pedig üszkös fekély, gondolta kiábrándultan.
- A levele... - hajtotta szét végül a pergament Dumbledore, és egy pillanatig komoran meredt a sorokra. - Ez a bűbáj, amit Igor Karkarov alkalmazott magára, olyannyira ősi és elfeledett, hogy nekem is utána kellett néznem, hogy biztosat mondhassak. Felesleges megjegyeznem, hogy a fekete mágia körébe tartozik.
- Igen, tudom - Zana várakozva meredt a kék szemekbe, mint a végső szóra váró elítélt.
- Ez a kötés elméletileg semmilyen befolyással sem bír az alanyra, kivéve azon esetben, amire létrehozták.
- Túl sokat tanított nekem, túl sokat árult el ahhoz, hogy őrizetlenül hagyjon - Zana hirtelen megtorpant, és amikor rájött, hogy szinte mentegeti Karkarovot, lehalkította a hangját, mint aki bűnt követett el. - A kötéssel megszerezte a hallgatásomat és a hűségemet.
- Zsarolással... mert ez jobbára nem sokban különbözik attól. A saját épsége érdekében nem árulja el őt sem - szögezte le keményen Dumbledore.
Zana nem válaszolt. Felesleges lett volna - Dumbledore igazat beszélt. Ez a kötés volt a pecsét Karkarov titkos szobáján, a varratok Zana száján, a kettejük nyakát övező kötél vége Zana kezében pihent. Önként vállalta egykor, csupa természetességgel, gondolkodás és megbánás nélkül. Akkor még valamiképp olyan egyszerűnek és tisztának látta az életet, nem voltak még sehol rettegett nagyurak a maguk világromboló gépezetükkel. Ha kapsz, adni is kell, ilyen egyszerű a képlet. És ő kapott is, adott is jócskán. Húsz éves volt, hát nem gondtalan akkor az élet, levegőben libbenő fehér pihe?
- A kötés - vagy inkább átok - szerint ha elárulná Karkarovot, önszántából vagy vallatás során, ugyanaz a sors várna magára, mint ezáltal őrá. Ha üldözik félelem, ha kínozzák fájdalom...
- ...ha megölik, halál - fejezte be Zana, s hangja meg sem remegett. Volt rá néhány éve, hogy együtt éljen ezzel a tudattal. - A kötés megacélozza az akaraterőmet. Mindezt tudom.
- Nos, igen. Mégis probléma merült fel.
- Ahogy a levélben is említettem: indokolatlan rosszullétek, rémképek és kényszerképzetek gyötörnek teljesen váratlanul, rendszertelen időközönként. Ilyenkor rosszul alszom, alig eszem, szorongok, pedig nincs okom rá... Nem tudok másra gondolni, csak hogy mindez a kötéssel áll kapcsolatban.
- Ha megengedi - fordította Zana felé a pálcáját Dumbledore, elmormolt egy varázsigét, és elmélyülten bámulta őt. Zana nem tudta, hogy a kötés meglétét ellenőrzi vagy csak a probléma nyitjára akar rájönni ezzel. Dumbledore lehunyt szemmel végigsimított a homlokán, és magában mormolt valamit.
- Mióta is? Egy éve?
Egy percig csend ereszkedett közéjük.
- Igen, valószínű - dünnyögte végül a professzor. - Karkarov bűbájába hiba csúszhatott, ami torzította a hatását. Most mindazt átéli, amit Karkarov is. Persze csupán a legintenzívebb hatásokat, és szerencsére ezeket is valószínűleg jóval tompábban, mint maga Karkarov, de ha a kötés rendesen működne, ennek nem kéne így történnie.
- Értem... És... nem lehetne...? - szorult el Zana torka. Dumbledore tökéletesen értette, és szánakozva nézett vissza rá.
- Sajnálom, Goldwyn kisasszony. A kötést nem tudja feloldani csak az, aki feltette. Nem segíthetek.
Zana hátradőlt a székben, és szótlanul kibámult az ablakon. Akkor ez a két óra teljesen hiábavaló szócséplés volt. Legbelül kicsit haragudott Dumbledore-ra. Ha tudta, és biztosan tudta, miért nem közölte vele azonnal? Megspóroltak volna egymásnak egy délelőttöt. Persze, aki százötven évet leélt, annak már nincs miért sietni, gondolta szarkasztikusan, most egészen úgy, ahogy Karkarovtól is hallotta mindig.
Egyébiránt nem érzett csalódást, valahol számított erre a válaszra. Furcsa módon kissé még meg is könnyebbült. Nincs hát más út, így ezen már nem töri többet a fejét. Ha jobban belegondolt, a kötéssel járó különös mellékhatások általában olyan időszakosak és haloványak voltak, hogy nem nevezhette zavarónak őket. Talán csak a tudat nyomasztotta, hogy élete, szava és sorsa még ennyi mérföld távlatában is Karkarovhoz kötődik. Persze esze ágában sem volt elárulni a férfit, de sohasem tudhatta, milyen helyzetet hoz a jövő. Emlékezett rá, hogy eleinte milyen bizarr érdeklődéssel vizsgálgatta magát, elméje épségét, a teljes téboly jeleit kutatva analizálta a reakcióit. Aztán mikor rájött, hogy valaki más érzelmeinek árnyéka vetül rá, már nem izgatta a kérdés. Heteknek kellett eltelnie, hogy rádöbbenjen ennek súlyára, és a kötés attól a perctől vált teherré. Nem félelem volt ez, hanem valamiféle viszolygás, rettenet és részvét; szenvedett a tudattól, hogy saját rémei csak nevetséges másai Igorénak. Minden sejtje arról regélt, hogy min mehet keresztül a férfi. A bűntudat meg a lelkét korbácsolta. Elhagyta Romániát, elhagyta a helyet, ahova Igor visszatérhetett volna hozzá, felégette a hidakat maga mögött, és akkor úgy hitte, ennyit megérdemelt az élettől. Szabadságot, levegőt. Saját értékrendet. Nem akart mást, csak megismerni önmagát. Azt már tudta, hogy Igor Karkarov Zanája mit tesz és mit vél, de ki kellett derítenie, létezik-e egy másik Zana. És létezett. De olyan gyenge volt, olyan elhagyatott, hogy éjszakákon át siratta.
- És mihez kezd most? - riadt fel az igazgató kérdésére.
- Még nem tudom pontosan. A Minisztérium Mágikus Tárgyi Emlékek múzeumi osztálya felvételt hirdet. Esetleg megpróbálkozom ott, ha nem sikerül, Írország felé veszem az irányt.
- Hm... - mosolyodott el sejtelmesen az idős varázsló, és vidám, kék szemeivel a fiatal nőre hunyorgott. - Történetesen ismerem Mr. Kartusht, az osztály vezetőjét. Biztosan szívesen venné, ha ajánlanék neki egy tehetséges jelöltet.
Zana döbbent hálával meredt az igazgatóra, mintha nem is ő lett volna az, aki néhány pillanattal korábban magában kigúnyolta. Egyébként gyűlölte a szívességeket, de Dumbledore szájából valahogy az egész olyannyira másképp hatott. Most jött rá, milyen szerencse - vagy az igazgató előrelátása? - hogy az előző két órát múltja ecsetelésével töltötte, mert az idős professzor, úgy látszott, elismeri a tapasztalatait. Azt a gondolatot, hogy csak szánalomból ajánlotta fel a segítségét, azonnal elvetette. Most nem akart egy puszta gyanú miatt visszautasítani egy ilyen lehetőséget. Szánakozást kelteni másokban vagy sajnáltatni magát egy lett volna saját gyengeségének beismerésével, és most erre végképp nem volt szüksége.
- Ameddig meg nem jön a levél a Minisztériumból, nyugodtan maradhat a Roxfortban. Utána is ráér majd lakást keresni.
- Igen - harapott az ajkaiba Zana, végül halkan kibökte, mintha bűn volna: - Köszönöm.
Ez a szó nem Karkarov tanítása volt.
- Ugyan - hárította el mosolyogva Dumbledore, és felállt, hogy kikísérje őt. - Ha jól sejtem, lassan már a vacsoraidő is elmúlik. Pedig ma sajtfelfújt az előétel. Azt muszáj lesz megkóstolnia. A Roxfortban legendásan jó.
- Igen, feltétlenül - motyogta Zana szinte oda sem figyelve, ám az ajtóhoz érve hirtelen a zsebéhez kapva visszafordult. - Igazgató úr, a kulcs!
Lassan kinyújtotta a kezét. Tenyerén egy opálos, félkör alakú kő feküdt, domború felülete az egyenes oldala felé egyre emelkedett. Jobbára úgy nézett ki, mint egy félbevágott cipó.
Dumbledore mintha rögtön felismerte volna, mert szeme furcsán felcsillant, aztán mégis nemet intett a fejével.
- Goldwyn kisasszony, nagy sajnálatomra nem lehettem a segítségére, így szükségtelen nekem adnia.
- De igen! Professzor úr, fogadja el, én úgysem veszem hasznát egymagában.
Dumbledore gondolkodva nézte a sápadt fényű követ Zana nyitott tenyerén. Egy hete az olaszországi levelében, melyben Zana segítséget kért tőle, egyben megemlítette, tudomása van róla, hogy egy olyan könyv került Dumbledore birtokába, melynek felnyitása meghaladja minden tudományát, ő azonban rendelkezik a kulccsal hozzá. Akkor ez amolyan csereajánlatnak tűnt, most azonban, hiába kell a kötés terhével tovább élnie, kis bizonytalanságot érzett csupán, ahogy felajánlotta a követ Dumbledore-nak.
- Ha bizonyos benne, Goldwyn kisasszony...
Dumbledore kézbe vette a követ, és az íróasztalához visszatérve annak egyik fiókjából egy vastag, fekete borítású könyvet vett elő. Zana izgatottan, bódultan a tudattól, hogy annyi év után végre megpillanthatja a kulcshoz tartozó könyvet, lépett az asztal mellé. A könyv fekete bőr fedele cserzett volt kissé, a pereme néhol rojtokká feslett, a gerincen ha volt is valaha írás, mára már semmi sem látszott belőle. A lapokat egy széles, befeketedett fémpánt tartotta össze, a könyv közepén pedig a Dumbledore kezében szorongatott kő pontos mása feküdt beágyazva: tehát mégsem csalták meg a nyomok, és valóban ugyanazon könyvről beszéltek.
Zana kérdőn nézett Dumbledore-ra. A professzor újfent megértette a pillantást.
- Természetesen maradhat, Goldwyn kisasszony, sőt mi több, kifejezett kérésem, hogy jelen legyen, amikor kinyitom. Előtte azonban, remélhetem, hogy megoszt velem néhány dolgot arról, ami itt hever előttünk? Ha jól sejtem, többet tud róla, mint én magam. Például kezdhetné mindjárt azzal, hogyan jutott a tudomására, ki a jelenlegi birtokosa a könyvnek.
Zana kissé csalódottan újra helyet foglalt az igazgatóval szemközt. Belülről vibrált benne a felfedező kíváncsisága, a régiségkereskedő fanatizmusa, és legszívesebben rögtön magához ragadta volna a könyvet.
- Ahogy már említettem, otthon Romániában régiségkereskedést vezetek, folytatva családom hagyományát. A kulcs már évtizedek óta a birtokunkban hevert, azt azonban, amit nyit, sohasem tarthattuk a kezünkben. Igor később elmondta, nagyanyám és az ő kitartó kutatásai után rájött, hogy a könyv hosszú évekig Antonyin Dolohov tulajdona volt, aki azonban - Igor minden mesterkedése ellenére - nem volt hajlandó megválni tőle, bár sem ő, sem maga Karkarov vagy én sem tudjuk, mit rejtenek a lapjai. Igor szerint egy régi grimoire, de erre semmi jel nem utal. Valószínűleg több száz éve nem nyitották már ki, vagy csak titokban, mert hiába kutattam, semmi információt nem találtam a tartalmával kapcsolatban. Dolohov valószínűleg csak az értékes műkincset látta benne, és várt egy visszautasíthatatlan ajánlatra, ami nem érkezett meg. Karkarov pedig titokban tartotta a kulcs helyét, melynek akkor még nagyanyám volt az őrzője.
- Aztán jött Voldemort bukása, ha jól sejtem - szúrta közbe Dumbledore, mire Zana sóhajtva folytatta.
- Igen, Dolohov Azkabanba került, ahogy Karkarov is. Mikor Igor visszatért keletre, és egy idő után keresni kezdte a könyvet, kiderült, már nincs a Dolohov-kúrián. Antonyin távol töltött évei alatt a kastélyt kifosztották, minden ingóságot eladtak.
- A nagyanyjának kellett volna előbb lépnie, nem igaz?
- A családunk ilyen ügyekben akkoriban mindig a Karkarovok segítségét kérte. Megvoltak a kapcsolataik hozzá.
- ...és a keménységük - húzta el a száját leheletnyi komorsággal Dumbledore.
Zana nyelt egyet, de figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
- Négy évébe telt, mire újra a nyomára akadt. Akkorra a könyv már bejárta Kelet-Európát, és attól kezdve már nem vesztette szem elől. Két éve, a Trimágus Tusa évében, Igor távollétében ez a feladat rám hárult, és azon év karácsonyán a könyv az ön birtokába került, ide, a Roxfortba...
- ...Karkarov orra elé - fejezte be hitetlenkedő somolygással az ősz varázsló.
- És ő nem is tudott róla - bólintott most Zana. - Ellenkező esetben kérte volna tőlem a kulcsot.
- Igen, akkoriban mindannyian mással voltunk elfoglalva - révedt el Dumbledore, és tekintete borússá vált.
Zana nagyon jól tudta, minek szól a hangulatváltozás. Sejtette, a Sötét Jegy újra megmutatkozott. Már számtalanszor elképzelte, mit érezhetett Igor, mikor először érzékelte a Nagyúr erősödő jelenlétét. Vajon előre látta a fáradsággal, vesztegetéssel, pénzzel felépített birodalmának bukását? Bizonyára. Hogyan lehet feldolgozni egy másfél évtizeden át tartó uralom egyik napról a másikra történő elvesztését? Előre felkészülni rá, várni az elkerülhetetlent, kapkodni a lehetetlen, hiábavaló megoldások után, miközben legbelül a légvárak már áttetszővé váltak, hogy egy különös jel feketébe kúszó vonalaira végleg elenyésszenek.
- Ellenben ha jó a meglátásom, magának esze ágában sem volt értesíteni Karkarovot arról, mit tudott meg.
- Igen, mert csak áprilisban szereztem róla tudomást - Zana megint azon kapta magát, hogy mentegetőzik Karkarov miatt, és Dumbledore úgy látta, habozik, hogyan fejezze ki magát. - És akkor már én is messze jártam Romániától.
- Már nem kereste a kapcsolatot Igorral, értem.
Megértem. Mondták azok a szemek. Megérti vagy nem, Zana attól még szégyellte magát a gyávasága miatt - amint Igor kitette a lábát a Durmstrangból a Trimágus Tusa évének őszén, ő már a saját elutazását készítette elő! Tudta, a férfi egy évig távol lesz; ez elegendő idő arra, hogy előnyt szerezzen vele szemben. Cincogtak az egerek...
Dumbledore szótlanul összeillesztette a két félkövet, hogy egy teljes kört alkossanak. A kő egy pillanatra sárgás, opálos fénnyel felizzott; rajta a lágy, szürke foltok lomha örvénylésbe kezdtek, mint a füstgomolyag, amibe belekap a szél, és a két kő közül eltűnt a vonal, mintha egészen, mindig is egyek lettek volna. A kapocs fémes kattanással levált a fedőlapról.
Dumbledore felütötte a könyvet, de keze nyomban meg is állt a levegőben. A lapokon különös jelek sorakoztak a tompa színű iniciálék mögött.
- Rúnák - hajolt át Dumbledore válla felett Zana.
- Mégsem tudom elolvasni - simított végig a sorokon zavartan Dumbledore. - Maga igen?
- Egy-egy jelet felismerek. Egyszer mintha már láttam volna ezt az írást... - ráncolta össze a homlokát Zana.
Szeme előtt felrémlettek a sötét, fullasztó levegőjű durmstrangbeli könyvtárban töltött hosszú órák, amikor a könyvek fölé görnyedve elfeledkezett élőről és holtról. Mohó tudásszomjában felfalt mindent, ami betűkből állt.
- Ha nem csal az emlékezetem, bár lehet, hogy keverem valami mással, ezeket a rúnákat legalább négyszáz éve nem használják. Azóta kelt iraton sohasem láttam még. Rövid ideig, csak szűk réteg ismerhette, talán az ő rejtjeles írásuk volt, aztán valahogy elfelejtődött. Most hirtelen nem is tudnék más írásos emléket találni ezzel kapcsolatban, azt a régi pergament leszámítva, ami a Durmstrangban akadt a kezembe.
- Igen, azt hiszem Enigma professzornak találtam egy kis elfoglaltságot - csapta be a könyvet Dumbledore, és mosolyogva Zana felé fordult. - Azt hiszem, most rögtön meg is írom a Minisztériumnak azt a levelet.
Zana zúgó fejjel lépett ki az igazgató irodájából. A magas, nyitott ablakon át a folyosóra áradt a nyár minden melege. Át kellett hajolnia a párkányon, hogy érezze arcán a szelet. A Minisztériumra gondolt, a rúnákkal teli könyvre, a háta mögött hagyott hosszú utazásra, de legfőképpen Karkarovra, a kötésre kettejük között, s ezúttal ezt nem csupán az átokra értette.
Odalent Piton fekete alakja suhant át az iskola parkján, mint egy önálló életet élő árnyék, mint egy borzongató, sötét emlék.
Zana azon kapta magát, hogy lehunyt szemekkel újra ezt a nevet ízlelgeti. És most először meghallotta a saját hangját, tompán, távolról, érzelemmentes monotonitással beszélni, s hirtelen nem is értette, hogyan felejthette el ezt az emléket.
Perselus Piton.
Haj - fekete, szem - sötét, bőr - sápatag, alkat - szikár, termet - középmagas.
Specifikáció: bájitalok, mérgek.
Jelenlegi lokáció: Roxfort.
Megjegyzés: bizonytalan hovatartozás.
Veszélyesség: közepes.
Hátratántorodott a felismeréstől: Perselus Piton halálfaló volt! Karkarov egykor a fejébe verte, mint diákoknak a koboldlázadások évszámait szokták, a Sötét Nagyúr halálfalóinak véres, fekete listáját. Nevek, információk, betöltött hatalmi pozíciók, kapcsolatok egész pókhálószövevénye lapult eltemetve a fejében: megannyi élet fonala volt a kezében. Egyetlen szavával lavinákat indíthatott, karriereket dönthetett a porba, s ők nem is tudták, milyen ingatag lábakon áll a maguk hazugságokból felépített cukormáz világuk. Hatalom volt.
Hatalom.
Emlékezett, hányszor képzelte gyermekkorában, hogy ő is halálfaló, akár Igor Karkarov, hogy titokban milyen bőszen vágyott egy olyan álarcra, egy olyan csuklyára, egy olyan jelre a karján. Akkor azt hitte, a félelem már hatalmat jelent, s az egyetlent. Később értette meg, hogy a hatalom is kétarcú, s többé már nem vágyott félelemmel uralkodni. Talán mert Karkarov is így hajtotta az akarata alá őt magát.
Perselus Piton most itt van Dumbledore tanáraként.
Bizonytalan hovatartozás.
Igen. Piton is csak cukormáz palotát épít vajon maga köré látványos bűnbánatból meg tagadásból, és hízelgéssel festette ki a falakat, úgy tekergőzött, akár az angolna, hogy elkerülje a számonkérést, a meghurcoltatást, a véres megtorlást? Kihez köti a hűsége? És mit tud Dumbledore?
Hirtelen megszűnt minden félelme, minden furcsa viszolygása és távolságtartása, ami Piton közelében eddig elfogta. Úgy érezte, ha Perselus Piton halálfaló, akkor ismerős terepre érkezett. Halálfalókat, árulókat vagy hűségeseket, már megtanult kezelni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó