|
4. fejezet - Privet Drive 7. - part 1
2005.12.20. 01:10
IV.
Private Drive 7.
A Wisteria sétány sarkán letépett lábú játékkatonák és betört orrú gyerekek jelezték Dudley Dursley útját. Harry lassított a léptein. Semmi kedve nem volt beérni az unokatestvérét. Nem csupán a tavalyi dementoros emlékek miatt; még csak az iránt sem mutatott érdeklődést, hogy megszemlélhette volna a hájas, Little Whinging réme-Dudleyt fejvesztetten menekülni, ugyanis mindig ez történt a nyári szünet kezdete óta, amikor Harry a közelébe ért - Dudley nem mert vele kettesben maradni, és ebben valószínűleg nagy szerepet játszott az Azkaban őreivel esett találkozásuk. Ha volt annak az esetnek pozitív következménye, hát az ez volt.
Egy pillantást vetett a csonka játékra: egy pálcamozdulatba került volna megjavítani, ha nem lett volna a hírhedt 'Kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó 1857. évi rendelet'. Jelen esetben viszont kizárólag addig bánta ezt, amíg a kölykök ijedt képpel el nem masíroztak a közeledtével. Na igen, a Szent Brútusz Javítóintézetnek remek híre volt...
Befordult a Private Drive-ra, és fentebb húzta a cipzárt a pulóverén. Egész délelőtt esett, és délután is hűvös maradt a levegő. A Private Drive 11. kerítésén egy cirmos macska követte megfeszült izmokkal, éberen a lépteit. Harry még jobban lelassított, úgy futtatta végig a tekintetét a macska bundáján. De nem, nem McGalagony professzor volt az - nem mintha arra számított volna, hogy a tanárnő a Private Drive egyik kerítésén kuksol naphosszat. Őszintén szólva azzal sem volt tisztában, vajon abból az éhes vágyakozásból, amely tavaly jellemezte, pásztázza mindig a környéket, figyeli a macskákat, hallgatja a környék zajait hoppanálás pukkanására várva, vizslatja a járókelők arcát varázserejűek után kutatva, vagy csak beidegződésből. Valójában nem érezte magában azt a keserű dühöt, feszültséget, azt a szomjas kíváncsiságot, amit előző nyáron - és ez zavarba ejtette. Végül is a problémáit a varázsvilágban sem tudták volna jobban orvosolni, mint itt, a muglik között, egy végletekig semleges közegben. Igaz, azért Dursleyéknél jobb társaságot is el tudott volna képzelni magának.
Megint a macskára nézett: lehet hogy az állat egy Mrs. Figg kémei közül? Már többször felmerült benne, hogy meglátogatja az öreg kvibli asszonyt, de eddig még egyszer sem sikerült rávennie magát. Most mégis valahogy felvidította az ötlet: közeledett a születésnapja, és ez éppen jó program lett volna - jobb, mint Dursleyéknél ablakot pucolni...
Az egyetlen varázsvilági élőlények, akikkel érintkezett, a Reggeli Prófétákat szállító baglyok voltak, és ez egyelőre elég is volt neki. Igaz, a szobájában most is ott álltak csinos kis halomban az újságok: épp hogy belenézett reggelente, aztán félrerakta, de most egészen másért, mint tavaly - érdektelenségből. Pedig végül is teljesült a vágya: a Reggeli Próféta másról sem cikkezett, mint Voldemort visszatéréséről, csak éppen folyamatosan a minisztériumi betörésen lovagoltak, meg azon, hogy utólag bizonygatni kezdték: ők persze sejtették, meg XY névtelen varázsló is megmondta már régen... ebből köszönte szépen, nem kért. Ha néhanapján belenézett az újságba, legfeljebb három-négy érdemleges hírt talált a rakás semmitmondó között elvegyülve, azokból sem nagyon következtethetett Voldemort terveire - a legizgalmasabbnak legfeljebb a külföldi miniszterek nyilatkozatai, meg egy Panajotisz Lakisz nevű dúsgazdag görög varázsló halálhíre számított.
Amúgy is mindegy volt, mit csinál Voldemort - járja csak a maga útját, ahogy ő, Harry is a sajátját, és ezek az utak egyszer majd keresztezik egymást - sokadszorra, véglegesen. Elkeserítette, megrémítette és dühítette is, hogy a sorsa ilyen nyilvánvalóan meg van írva a csillagokban. Nem sok választást hagyott neki a végzet: gyilkos vagy áldozat. Miért kellett „A Fiú”-nak lennie, miért nem csak egy a sok közül, ha nem is olyan csodálatos családdal, mint Roné, de legalább olyannal, mint bárkié az iskolában. Még Lunának is jobb, akinek ott volt az édesapja. Ő meg még Siriust is...
Utálta magát, hogy megint ide lyukadt ki, mint már annyiszor ezen a nyáron. Olyan nagyon egyedül volt. Súlyosabb teher volt ez a vállain annál, hogy azt józanésszel átterhelhetné mások, a barátai vállára, akik tizenöt év alatt csak tizenötöt éltek, nem harmincat, ötvenet, százat, ahogyan ő érezte a lelkében. Hiába hitte úgy, hiába alakult úgy az élete, hogy a felnőttek világát olyan távolinak érezte magától, és megtanult nélkülük, a maga boldogulására élni, most mégis szüksége volt valakire. Sirius, a letört szárnyú sasfiók, aki még azelőtt összezúzta a hegyes gránitsziklákon a testét, mielőtt szárnyalhatott volna az egeken, ahol nem léteztek határok, melyeket mindig gyűlölt és semmibe vett, ő megértette volna. Neki is a nyakában lihegett, sőt, a fülébe nevetett, elgáncsolta és a hátára ült a fátum, kevélyen, ledönthetetlenül.
Az utolsó pillanatban került ki egy ráérősen araszoló csigát, és komótosan folytatta útját, bal cipője még mindig hangos cuppogásokkal kísérte. Ebéd után a könyvtárba menet belelépett egy tócsába, és beázott a cipője. A házsártos helyi könyvtáros néni gyilkos tekintettel követte a lépteit, és vad mozdulatokkal tüntette el a sárfoltokat a padlóról - ekkor félelmetesen hasonlított Petunia nénire. Ezek után nem volt épp meglepő, hogy nem törte össze magát a nagy segítségnyújtásban, amikor Harry elé járult, de legalább itt nem fenyegetett az a veszély, hogy a saját tintatartója fogja elpüfölni, nem úgy, mint a roxforti könyvtárban történt. Ó, a roxforti könyvtárhoz képest a Little whingingit legfeljebb könyvespolcnak lehetett nevezni a szegényes kínálatával. Persze az is igaz, hogy még ha tízszer ekkora méretet ölt, akkor sem válhat egy tizenhat éves varázslótanonc hasznára, aki épp a mágiatörténet leckéjét próbálta összehozni. Legalábbis eredetileg ezt akarta - a nevezetes mágikus ünnepekkor végbement mágiatörténeti eseményekről kellett házi dolgozatot készítenie. Ez Binnsnél gyaníthatóan a koboldlázadások és varázslókongresszusok témájának újabb feldolgozását jelentette fájdalmasan mondvacsinált körítéssel, tekintve hogy a professzor szerint a mágiatörténet nem volt más, mint a lázadások és nemzetközi tanácskozások egymást váltó vagy fedő sorozata, akár egy kötött pulóvernél, egy sima, egy fordított. Walpurgis-éj, Yule, Beltane, és így tovább: Harryt ezek sokkal jobban érdekelték, mint a koboldok, de a tankönyvei erről elég szűkszavúan nyilatkoztak. A muglikönyvtár sem tett hozzá semmi érdemlegeset a témához.
A Private Drive 7. sarkára ért. Furcsa, legutóbb mintha magasabbnak tűnt volna a kerítés. Végre talán nőtt valamit a nyáron? Mindig szeretett volna olyan magas lenni, mint az apja, vagy... mindegy. A rózsabokor meg mintha most kulturáltabb alakot öltött volna, és nem folyta be az egész párkányt meg ablakkeretet. Ahogy Petunia nénitől hallotta, Dél-Amerikába utazott az egész Hetes számú család. Ő személy szerint megelégedett volna Dél-Angliával, sőt még Dél-Londonnal is, vagy ha olyan létezett, a Roxfort déli fele is teljes mértékig kielégítette volna, kivéve az alagsori részt, persze. Egyetlen általa ismert szeglete létezett a világnak, aminél még a Dursley-ház is jobban csábította: a Grimmauld tér 12.
A nagynénje és Vernon bácsi persze rögtön találgatásba kezdtek a szomszédok hirtelen jött szerencséjét hallva:
- Még hogy nyerték, ugyan már! Azt hallottam, csempészésből szedték meg magukat.
- Ugyan, dehogy, Petunia. Azt a pénzt összekönyvelték, hidd el, csupa tisztességtelen álcégnek dolgoztak - a bácsi szerint Angliában egyetlen tisztességes cég létezett: a bácsi fúrógépvállalata.
- Pénzmosás.
- Pénzmosás...
Harry idáig figyelt. A néni verhetetlen volt pletykagyártás terén.
Hirtelen megtorpant. A Private Drive gyepszőnyegében a ház oldalától egészen a járdaszegélyig egy sor friss, emberi lábnyom húzódott...
Emlékezett rá, valamelyik este, mikor épp Hedviget engedte ki az ablakon egy kis éjszakai portyázásra, a hetes szám emeleti ablakában mintha egy arc nézett volna vele farkasszemet. Amikor azonban ijedten visszakapta a fejét, már csak a fogyó hold tükörképe csillogott az ablaküvegen. Azt hitte akkor, a szeme káprázott. Mindegy, nem az ő dolga, ha valaki kirámolja a szomszéd házat.
Átvágott a Private Drive túloldalára, és a biztonság kedvéért előre leemelte a lábáról a cuppogó bal cipőt, mielőtt még Petunia néni is leharapja a fejét a sárfoltok miatt. Azonban hiába volt elővigyázatos, alig csukta be maga mögött a bejárati ajtót, a nagynénje már előtte is termett.
- Hol voltál, te haszontalan?
- Csak a könyvtárban - visszakozott Harry a néni vérben forgó szemeit látva.
- Könyvtárban, persze. Mars fel a szobádba, ma nincs vacsora! Gyerünk! - Harryt éppen nem érintette mélyen, hogy ma még reszelt répát sem ehet, de azért szívesen lemondott volna Petunia néni satuként szorító markáról, ahogy felfelé tolta őt a lépcsőn.
- Talán ki kellett volna porszívóznom, vagy mi?
- Megmondtam, hogy nem kószálhatsz el! Nem járkálunk összevissza, értettél? Se nappal, se este. A házban maradsz, vagy a kertben, nincs vita. Most pedig befelé! - Azzal a néni belökte unokaöccsét a szobába, és a zár hangos kattanásával nyomatékot adott mondandójának.
Harry meglepetten nézett maga elé, pedig ezen a nyáron nem ez volt az első hasonló eset, bár eddig kimerült egy-két epés megjegyzésben és egy alapos büntetőmunkában - tökéletesen a Roxfortban érezhette magát, amikor például a borospoharakat fényesítette. A nagynénje egészen furcsán viselkedett, mióta visszatért hozzájuk a nyári szünetre. Harry nem tudott másra gondolni, mint hogy nagynénje alaposan a szívére vette Dumbledore tavalyi rivallóját. Harrynek azonban nem voltak illúziói: a néni nem féltésből viselkedett így vele.
Bizonyára megrémült a gondolattól, hogy esetleg legközelebb maga a hang gazdája jelenik meg a nappalija közepén, vagy esetleg egy olyan hangos rivallót kap, hogy az egész Private Drive-on hallani lehet majd. Egyébként is, bizonyára azt hitte, ha úgy elrejti őt a világ szeme elől, mintha nem is létezne - a Dursley-család amúgy is ilyesmiről álmodhatott -, akkor Voldemort majd elfeledkezik róla...
A szobája meglazított deszkái alól előhalászta Mrs. Weasley csokis kuglófját, és közben remélte, hogy az ikrek nem ólálkodtak a közelben, amikor a sütemény elkészült - semmi kedve nem volt ugyanis kanárivá változni. Lassan eszegetve üldögélt a padlón. Ha már úgyis be lett zárva, nekiállhat levelet írni. A barátai levélkötege szép kis toronyban álldogált az asztalán. Az ő válaszai, már ha írt, legfeljebb öt sorra rúgtak, amiből három Dursleyékről, egy pedig Hedvigről szólt. Hogy vagy, Harry?... Mégis hogy lenne? Még elveszettebben, mint valaha.
Leült az asztalához és először Neville-nek írt születésnapi üdvözletet. Most először fordult elő vele ez, és nem is értette, most miért jutott eszébe. Neville valószínűleg egyik háztársától sem kapott még jókívánságokat, és idén júniusig Harry azt sem tudta, mikor van Neville születésnapja. Elméjébe furakodott a jóslat, amiről egyik barátja sem tudott, Neville pedig jobb is, ha nem. Elhessegette az igazgatói irodában lezajlott jelenet emlékét - megint túl messzire vitt volna.
Összehajtogatta a Neville-nek szánt levelet és félretette. Neki valahogy könnyebb volt írnia - felrémlett előtte a Szent Mungó zárt osztályán kezelt Alice Longbottom szomorú képe. Neville-nek sem lehetett könnyű élete. Újabb pergament vett maga elé, és elmosolyodott az ötlettől. Megírja Hermionénak, hogy nem talál elég információt a házidolgozatához a kelta ünnepekről. Úgyis közeledik a születésnapja, és a levélben ott a varázsszó: tanulás. Hermione harapni fog rá, biztos lehet egy remek könyvajándékban. Hermione hiába volt mugli származású, nyaranta többször ellátogatott az Abszol-útra - Harry ajándékait is általában ott szerezte be. Legalább lesz mivel lefoglalnia magát a nyár hátralévő heteiben...
*
A szél bujkált a függönyökben. A könnyű drapéria befogta, rabul ejtette, és ettől a nyitott ablak előtt olyan furcsa, alakváltoztató táncot járt, mintha mumus lakozott volna benne, nem is a szél. Mégis fülledt, nehéz volt az este és ragadós. Zana előzékenyen széthúzta a vergődő függönyszárnyakat az Esti Prófétát szállító lámpásszemű kuvik előtt. Remek ízlésre vallott az újság szerkesztőitől éppen ezzel a halálmadárral szállítatni a híreket. Otthon, Havasalföldön a muglik a kuvik puszta hangjára is keresztet vetettek, egy hete pedig a varázsvilágban sem számított kevésbé baljós, komor jelenségnek. Zana megállt a tárva hagyott ablakban. Mögötte olvadt lávatengernek tűntek a tanári szoba falai, ahogy a lemenő nap bevilágította; ráomló mennyezet, eleven pokol, vulkán fullasztó párája, de itt nem készült az isteneknek fegyverzet.
Olyan kicsik voltak a világ nagy felfordulásában, egy nagy doboz szűk rekeszeiből felfelé, kifelé bámuló ólomkatonák, bátran emelt karddal, bután körbetekintgető arccal, és nem látták a többi rekeszt, nemhogy az egész dobozt, csak az arcot, aki cipelte őket, a tehetetleneket; kényére-kedvére játszott velük, hadba küldte mindet, meghalni, túlélni, hiszen csak játékok voltak, a Nagyúr játékai.
Zana hunyt szemmel élvezte a szellőt az arcán. A szobában Lupin és McGalagony a fejüket összedugva hajoltak az Esti Próféta fölé, Piton távol mindenkitől az asztal túlsó végén a tantervet állította össze a következő évre, mogorván, feketén. Zana sehogy sem értette ezt az önkínzást Pitonnál - önkínzást, mert képtelennek tűnt, hogy nem volt melege azokban a fekete, zárt, többrétegű ruhákban. Zana egyetlen egyszer látta talár nélkül, amikor egyik nap véletlenül ugyanakkor ment le az üvegházakhoz, amikor a bájitaltanár is ott járt. Piton a munkaasztal fölé görnyedve állt, mint egy nagy, fekete, páncélos bogár, épp földet kanalazott egy cserépbe, jobb kezén könyékig feltűrt ingben, a talárja egy ásó nyelére akasztva lógott a háta mögött, mintha a saját, mozdulatlan árnyéka volna. Zana rábólintott, és Piton fenyegető tekintetét teljességgel figyelmen kívül hagyva vizet töltött a kannájába. Abból az ádáz pillantásból nem tudta megállapítani, hogy a férfit az zavarja, hogy Zana a fülledt melegben, mint bármely normális embert, ingre vetkőzve találja, vagy az, hogy ilyen tevékenység közben tört rá. Milyen más talár nélkül - bámulta akkor a férfit titokban a szeme sarkából. A talár alatt ő is épp úgy néz ki, mint mindenki más - csodálkozott rá, néha hajlamos volt ugyanis azt képzelni, hogy Pitonnál ez nem így van, hogy ő csak egy testetlen démon. Így valahogy kevésbé volt ijesztő és megközelíthetetlen, mintha a talárja is a maszkjai és pajzsai kelléktárának része lett volna. Az a denevérszárny-köpeny tagadhatatlanul hozzájárult a fenyegető külsőhöz.
Zana fáradtan ásított. Másnap reggel Lupinnal ketten váltották Tonkst és Fletchert a Private Drive 7-ben. Piton nem állta megjegyzés nélkül Fletcher személyét: a fazekakat okvetlenül számolják meg, és ha van, az ezüstkészletet is. Ha Potternek most nem esik baja, akkor soha - tette még hozzá kajánul, de ezt csak Tonks hallotta Zanán kívül.
Zana egész jól kijött az aurorlánnyal. Kezdetben Tonks néma volt, tartózkodó, órákig kerülte, megfontoltan szólt hozzá, és Zana nem értette, miért tart úgy tőle, mert ez akkor már nem a gyanakvásról, vagy nem pusztán arról szólt, ezt megérezte. Nem mintha olyan nagyon társalogni akart volna vele. Hallgatni jobban tudott, ha megszólalt, mindig azért tette, hogy beszéltessen, hogy felmérje a másik gyengéjét, hogy véletlenül kimondott félszavakat raktározzon el magában: Hagrid, ha iszik, eljár a szája, Fletchert a piszkos ügyletekhez köti elsődlegesen a hűsége, Tonks cserfes és heves, ha elaltatják a bizalmatlanságát... Nehezebb volt leszokni erről, mint valamikor megtanulni ezt a hálátlan leckét. Zana Sirius Blackről érdeklődött a lánynál, mire Tonks rávágta, hogy egy volt a vérük, de az ő apja mugli. Mugli - nyomta meg még egyszer a szót, és kihívóan meresztgette a szemeit megfeszült állal; kész kihívás volt, a dac bronzszobra. Zana hamar megértette: Tonks választ vár, a durmstrangosét, Karkarov tanítványáét, a halálfaló magvakon nevelkedett jószágét - mocskos félvér. Zana ránevetett - talán fölényesen, talán győzedelmesen, pedig nem akart így, pedig nem érdekelte sohasem a vér meg az egész származási hajcihő. Tonks hitte is, meg nem is, de legalább már szólt hozzá, mesélt Blackről, talán többet is, mint akarta, mint kellett volna. És ott volt Lupin, a talányosabb. A férfiből áradt a visszafogott, az önmagával sohasem kérkedő, szelíd intelligencia; érdeklődő volt, okos tekintetű, veszélyes. És zárkózott. A szavaiban, a betűk között, a hangok között idő bujkált és megfontolás; óvatosan szólt, a titkai szoros gyeplővel, felpeckelt szájjal vergődtek hátul, a sötétben. Zanának nehezére esett bevallani, hogy bántja ez a távolságtartás. Máshogyan bántja, mint ahogy öt éve tette volna. Akkor a biflázó, a gyakorló, a színjátszó, a kaméleonként arcot váltó, a hízelgő, a számító diák kudarcának könyvelte volna el, most ez csakis Zana Goldwynt sújtotta - az elveszett, kóbor valakit, akit önmagának nevezhetett, csupaszon a leckék nélkül, a szabályokat otthon hagyta; a kéz a kinyújtott mutatóujjal, ami minden sarkon az irányt jelezte, már eltűnt a múltban. Itt megpróbált őszinte lenni, de Lupin a szoba homályba boruló sarkába húzott karosszékből figyelte, onnan válaszolgatott neki, néha előrehajolt, s arcát megvilágította a gyertya halvány fénye, de ezek csak töredékek voltak, s Lupin visszahúzódott, ő pedig nem tudta kiismerni, nem tudta megfogni, síkos testű hal volt a hegyi patakban.
Már csak két hét volt hátra a Private Drive-i küldetésből. Tonks elmondása szerint, Harry a nyár utolsó két hetét Weasleyéknél, az Odúban tölthette. Zana cseppet sem bánta, hogy véget ér ez a feladat. Nem mintha sok probléma merült volna fel: Harryt legfeljebb a könyvtárba, vagy sétálni követte, egyszer pedig az öreg kvibli asszonyhoz, Mrs. Figghez. Furcsa fiú volt. Ahogy mindenki az lett volna a helyében. Kiválasztottnak, megbélyegzettnek lenni magányos dolog volt, oszthatatlan. A vállain hordani a Nagyúr bűnös világának, a múlt démonainak és jövő lehetőségeinek minden szennyét. Magányos küldetés volt, valóban, mint a titánnak az égboltot tartani, belegörnyedni, de tartani. Furcsa fiú volt.
Amikor nem Harryre vigyázott, a Roxfortban pihent. Ilyenkor bevette magát a könyvtárba, ahol csend volt és magány, és minden könyvtár egyforma, egy nyelven szól, egyazon színeket ölti, a könyveknek ismerős az illatuk, otthon volt. Nem ő volt az egyetlen. Hamar kiderült, hogy ez a szenvedélye egyezik Pitonéval. A könyvtár két végében barikádozták el magukat, ha valaki vonalzóval, körzővel felszerelkezve méricskélni kezdett volna, bizonyosan kisül, geometriailag nem ülhettek volna távolabb egymástól a teremben. Zana azt hitte, Piton rögtön felhagy ezzel a szokásával, Piton meg valószínűleg őróla gondolhatta ugyanezt. Zana kedvenc elfoglaltsága lett, hogy minden délután beleolvasott azokba a könyvekbe, melyeket Piton aznap forgatott. Bájitallexikonok, milyen meglepő, középkori okkult tanokat hirdető tekercsek, a Traité de poisons Orfila pennájából. Maga sem tudta, miért teszi. Úgy vizsgálgatta a behajtásokat, tintafoltokat, apró gyűrődéseket a lapokon, mintha olvasni akarna belőlük, mindent Pitonra vetítve, akárha ő maga lenne az, mi volt ez a megmagyarázhatatlan rögeszme, nem tudta. Nem találta a fogást Pitonon sem. Vele szemben nem használt a fegyvere, őt nem lehetett szóra bírni, hogy hibázzon, tükörbe ütközött, domborúba, felnagyított, torzított, de mégis önmagát látta.
- Voldemort ma hajnalban megjelent a Gringottsban, és belenézett a széfjébe - nézett fel Lupin az újságból. - A koboldok meg kiszolgálták.
Zana hátranézett a vállai felett. Lupin borostyánszín szemei lassan Pitonra kúsztak. A szobában mintha szemrehányó csend telepedett volna meg. Zana régóta sejtette, miféle szolgálatot tesz Piton Dumbledore-nak, de egészen bizonyos csak a múlt héten lett benne. Akkor ugyanis Hagrid felöntött a garatra, s ebben Zanának nem csekély érdeme volt - később nem érzett épp büszkeséget erre a tettre gondolva, de Karkarov tanai legalább olyan mélyen beleivódtak, mint a Sötét Jegy a férfi karjába. Ocsmány billog volt mind a kettő, sajátos életvitellel, meghatározott lépésekkel, szavakkal, hittétellel. Figyelni, elraktározni, lecsapni, kihasználni. A birodalmak emberi gyengeségekre épülnek. Ezek nélkül nincs hatalom. Nézz körbe, Zana, és tanulj! - érezte a vállain Igor kezét a Karkarov-rezidencia márványhalljában. Önkéntelenül odanyúlt, de csak levegőt érintett. Leitatta Hagridot, nincs mit szépíteni a dolgon, még ha baráti csevejnek tűnt, vagy indult is egy unalmas kedd estén. Zana ügyesen kérdezett, olyan pontosan sétált a gyanútlanság határvonalán, ahogyan a lápon átvágó utas szökell egyik fűcsomóról a másikra, persze ittas emberrel szemben könnyű éles eszűnek lenni. A vadőr sehogyan sem sejthetett szándékosságot benne, ha utólag sikerült is visszagondolnia rá. Látszólag magától kotyogta ki a Rend főhadiszállását, a csonkán a levegőben lógva maradt szót Tonks szájából, Grimmauld tér, azóta is, mint egy akasztófán lógó, lassan körbe-körbeforduló hulla, himbálózott Zana emlékezetében. Hagrid akkor már megijedt, amikor Piton halálfaló múltjáról is kiszaladt a száján egy-két megjegyzés. Nem tudhatta, hogy nem árult el titkot ezzel. Azzal viszont annál inkább, amikor szabadkozva gyorsan megjegyezte, hogy a bájitaltanár most már csak Dumbledore-nak kémkedni jár közéjük.
- Hiába bámulsz így rám, Lupin - hangzott fel Piton összetéveszthetetlen, mély zöngéjű hangja, s a férfi fel sem tekintett a pergamenjeiből. - Ha nem tudnád, az egész hajnalt a Roxfortban töltöttem, fogalmam sincs, igaz-e.
Lupin visszafordult az újsághoz.
Piton bosszúsan körmölt a pergamenen. A penna hegye éles, hajszálvékony árkokat, összefüggő csatornarendszereket vésett a papír felületébe, a tinta feketén befolyta és túlcsordult a peremen. Ártatlan szavakat szőtt egybe csupán, mégis mintha egy tőről fakadtak volna a bal karja bélyegével, amely vonalai ugyanígy megteltek fekete fenyegetéssel, ha menni kellett. Mostanában ritkán kellett. Túl ritkán, és ez bosszantotta. Főképp így, hogy Lupin még az orra alá is dörgöli. Lupinnak most bezzeg semmi kifogása sem lenne a Nagyúr teljes bizalma ellen, máskor meg úgy lesi, mintha valami kórság jeleit keresné rajta. A halálfaló tanok nem fertőződnek vér útján, és nincsenek tüneteik sem, vérfarkas úr. A
Nagyúr - ezt a többi halálfaló szavaiból könnyen kivehette - olykor kisebb létszámú gyűléseket is összehívott, épp csak annyian és azok jelentek meg, akikre éppen szüksége volt. Így ő is csak az Esti Prófétából értesülhetett erről a gringottsi ügyről, meg a múltkoriról is, ami az első pánikkeltő, figyelmeztető eset volt, mióta a Nagyúr hivatalosan is visszatért a minisztériumi malőr után.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó