III. rész

- A Rendtől jött, igaz?

- Igen - felelte lemondóan Harry. - Mindig tudni akarják, mi van velem. De mintha igazán nem is érdekelné őket, amit írok. Mindig csak ilyen semmitmondó, üres válaszokat kapok. Arról már rég lemondtam, hogy bármit is közöljenek a Rend aktuális dolgairól. Bezzeg Hermione és Ron biztos, hogy megint együtt vannak, és hogy egy csomó dolgot tudnak már...

- Ne duzzogj, Harry. Jobb, ha nem tudod, miket csinálnak a Rend tagjai - felelte érzéketlenül Piton, még mindig Hedviget simogatva. - Csak károd származna belőle.

Harry megforgatta a szemeit. Szeretett volna témát váltani.

- Nem is gondoltam volna, hogy Hedvig ilyen kezes báránnyá tud változni... Azt se, hogy a tanár úr tud bánni az ilyen állatokkal...

- Én szeretem az állatokat, Harry.

- Azt hittem, csak üvegben, kibelezve - vigyorodott el Harry, de azonnal el is sápadt, ahogy a tanár kérdőn rámeredt. Nyögve köhögte ki a szavakat. - Én... sajnálom, csak kiszaladt a számon...

Ám úgy látszik, Piton eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

- Ennél rosszabbul már nem is állhatna a szénám... - nyelte le a torkában keletkező gombócot a fiú.

Piton letette a madarat a ketrec közelében, majd folytatta a szoba tanulmányozását.  

Az éjjeliszekrényen álló lámpa burája itt-ott szakadt és foltos volt. Más fényforrást viszont nem látott, ám ezzel aligha lehetett elegendő fényt teremteni. Ujjai végigsiklottak a bura koszos rojtjain, és megakadtak egy barna keretes fotón, melyen egy boldog pár táncolt. Vonalnyira szűkült a szeme, de meglepetésében újra ki is tágult. Észrevette ugyanis, hogy a kép mögött egy kissé gyűrött muglifénykép lapul.

- Ő kicsoda?

Harry ijedt fintort vágott, és szidta magát, hogy nem rejtette el jobban a képet.

- Ő Marie.

- Egy mugli? - kérdezte szokatlan, aggódó hangsúllyal Piton, miközben közelebbről is megvizsgálta a fotót.

Egy nagyon bájos lány mosolygott rá vissza. Hatalmas kék szemei voltak, apró sárgásbarna pöttyökkel, bőre olyan makulátlan, akár a porcelán, mosolya pedig olyan édes, hogy a legszigorúbb szívet is meglágyította volna. Halványpiros ajkai közül kivillantak hófehér fogai. Arcát hosszú, kicsit hullámos gesztenyebarna haj fogta közre. Diszkért ruhácskában ült egy játszótéri hintában, ott készült a fénykép. Piton olyan remegő szemekkel nézte a fotót, hogy Harry elbizonytalanodott.

- Ő a... barátnőm.

- Egy mugli? - pillantott rá idegesen a férfi, mint aki leragadt ennél a szónál.

- Igen, egy mugli - felelte gyanakodva Harry. - De ettől még nagyon aranyos.

- Marie... ez nem brit név. Hova valósi?

- Francia lány, itt tölti a nyarat.

Piton rásandított, jelezve, hogy egy kicsit részletesebb magyarázatot vár.

- Ő is árva. Marseilles-ben lakik, egy katolikus leányintézetben.

- Katolikus? - bukott ki a kérdés Pitonból, olyan hangsúllyal, melyről Harry nem tudta eldönteni, hogy felháborodott-e, vagy viccelődő. - Hát ez botrányos...

- Erős vallási nevelésben részesül, és tulajdonképpen azért is van itt... nem messze innen, pár utcányira van egy gyermekotthon, fogyatékos gyerekeknek. Ott dolgozik a nyáron, és közben persze gyakorolja az angolt is. Nagyon jól beszél angolul. H-holnap itt fog ebédelni....

Piton az égre emelte a tekintetét.

- Tudom, tudom, Dursleyék is ugyanígy reagáltak. De miután megígértem, hogy lemosom Vernon bácsi céges autóját, és hogy levakarom Dudley biciklijéről a sarat, kötélnek álltak. Marie látni szerette volna, hol lakok, kik a nevelőszüleim... - sietett a válasszal Harry. Az arca kissé kipirult, melynek látványa ördögi mosolyra késztette Pitont.

- Mindenesetre nem ajánlom, hogy a kisasszony elvonja a figyelmedet a tanulástól.

- Nem, nem fogja, ez biztos! M-mikor kezdjük?   

- Ma este. Mindig este fogunk gyakorolni. Akkor tudsz a legnehezebben összpontosítani.

Harry nyelt egyet, de azért bólintott.

- Helyes. Este nyolckor várlak a szobámban - vetette oda búcsúzóul a tanár, majd kiment.    

Az órák úgy repültek, hogy Harry nem is igazán tudott mit kezdeni magával. Csak feküdt az ágyán, és azon gondolkozott, mi vár rá az első okklumencia órán. A vacsora olyan csendben telt, hogy azt lehetett volna hinni, az egész família elutazott.

Dursleyék most még jobban összepréselődtek evés közben, bár az undort igyekeztek levakarni az ábrázatukról. Vendégük kulturáltan táplálkozott, és eddig semmi jelét nem mutatta annak, hogy varázsló. Harry néha elmosolyodott, de ha Vernon bácsi ezt meglátta, azonnal felhorkant, mint valami koca, és fenyegetően megvillantotta a szemeit. Petunia néni továbbra is gyanakvó szemekkel figyelte Pitont, a tanár pedig viszonyozta a szőrszálhasogató nézést. Harry nem igazán tudta ezt mire vélni. Úgy sejtette, nénikéje többet tud a varázsvilágról, mint amennyit sejttet.

Sokat törte a fejét ezeken a lehetséges összefüggéseken, miközben a szobájában gubbasztott. Üres szemekkel a plafont bámulta, a hasán pedig ott pihent a varázspálcája. A feje alatt lévő kezén kettő pittyegett az órája. Nyolc óra volt. Harry felkelt, megigazította a ruháit, majd bekopogott tanára szobájába.  

- Gyere be, Harry.

Piton az íróasztalnál ült, és éppen írt valamit. A fiú lábujjhegyre emelkedve próbálta meglesni, hogy mit, de túl messze állt. Piton meg pár másodperccel később már végzett is.

- Rendben, kezdhetjük. Remélem, még emlékszel az alapokra, amiket az előző tanévben tanítottam neked.

- Persze, hogy emlékszek, tanár úr.

- Akkor hát... három, kettő, egy... Legilemens!

Harry megpróbálta kiüríteni az elméjét, hogy nyugodt maradhasson. Érezte, hogy halványodnak előtte az emlékképek, és hogy egyre tisztábban látja maga előtt a szobát. Még Piton elismerő szavait is hallotta.

- Egész jól csinálod, Harry. Lássuk, képes vagy-e tartósan uralni az elmédet!

Apró villanásokat vélt felfedezni. Barátainak képe villant fel előtte egy-egy rövid pillanatra. Hermione, Ron... Fred... George... Mr. És Mrs. Weasley... Ginny... Dumbledore... Rémszem... Tonks... Lupin... Sirius...

Harry hirtelen úgy érezte, mintha a testét beszippantotta volna valami borzalmas örvény. A biztos fal, ami mögé sikerült elrejtenie a gondolatait, most köddé vált, és csak úgy özönlöttek elő az emlékek.

- Ne! - kiáltotta egy belső hang. - Siriust ne! 

Rettenetes összevisszaságban jöttek elő a képek. A karácsony Sirius házában... a cikkek róla a Reggeli Prófétában... a fűzfa alatt vonuló bizarr kis társaság a bilincsbe vert Pettigrew-val.... Bellatrix rászegezi a pálcáját és lő... Sirius még mindig csak mosolyog, és lassan behanyatlik a függöny mögé... Lupin megpróbálja visszatartani Harryt attól, hogy utána ugorjon... ő csak kiabál és kapálózik, ki akar ugrani Lupin karjai közül... Bellatrix csak kacag... Sirius... újra Sirius... minden második képen az ő mosolygós, karizmatikus arca villant fel...

Harry a fülére szorította a kezeit, mert félelmetes hangzavar uralkodott az elméjében. Remélte, hogy ezzel kizárhatja a hangokat a fejéből, de azok továbbra is ott dübörögtek. Térdre rogyott, és hangosan felkiáltott.

- Kelj fel, Harry! - parancsolt rá Piton.

A fiú arra eszmélt fel, hogy egész testében remeg, és hogy ruhájából csavarni lehetne a vizet, úgy leizzadt. Pálcája a lába mellett hevert, és az ő kezei még mindig görcsösen tapadtak a füleihez.

- Lám - szűkült össze Piton szeme szigorúan. - Elég volt felvillantanom drágalátos keresztapád képét, máris mennyi mindent megmutattál. Azonnal elvesztetted az önkont...

- Ez nem volt fair! - üvöltötte Harry.

- Remélem, nem gondoltad, hogy Voldemort is betartja a játékszabályokat, ha legközelebb megtámad, ugye Harry? Kelj fel, és fogd meg a pálcád!

Harry engedelmeskedett, de alig pillantott fel, újra a fejében érezte Pitont. Ott turkált az emlékei közt elméjének láthatatlan csápjaival, hatalmas rendetlenséget hagyva maga után. Harry újra meg újra felordított, néha megrázkódott, mint akinek gondjai vannak az idegeivel. Egészen a falig hátrált, ahol aztán lekuporodott, és igyekezte eltakarni a fejét.

- Ne! Neh! Hagyjon békén! Lestrage! - kiabált értelmetlen mondatokat.

Ott látta magát Dumbledore irodájában, miután a Mágiaügyi Minisztériumból odarepítette egy zsupszkulcs... Umbridge szavai véres sebet hagynak a kezén... Siriusszal beszél a kandallón keresztül, látja annak rémült arcát... aztán hirtelen eltűnik... üres a háza, és ő hiába szólongatja, keresztapja nem kerül elő... a tükörben is hiába keresi, senki sem mosolyog rá vissza...

Zavartan rázni kezdte a fejét.

- Elég! Szedd össze magad! - rivallt rá Piton érzéketlenül.

- Hagyja abba... - zilálta - hagyja abba! HAGYJA ABBA! - ordította.

- Vigyázz a szádra, Potter! - csattant fel a professzor, most már dühösen. - Gyerünk! Kelj fel!

- Nem - temette a kezeibe arcát a fiú. - Nem... - suttogta...

- Azt mondtam, kelj fel! Legilemens!

- Ne! Kérem, ne!

Harryvel pörgött a kör alakú terem, az ajtókon csak elmosódó kereszteket látott. Megszédült vele a világ, és elfogta a rosszullét. Fokozatosan fájni kezdett a sebhelye is. Először csak kicsit égetett, és bizsergett, végül úgy érezte, hogy a bőre szét akar szakadni azon az átkozott helyen. Görcsösen megmarkolta a varázspálcáját. Fokozódott benne a düh. Remegő térdekkel felállt és nagy nehezen, de kinyitotta a szemeit. Mintha a szoba is megbillent volna vele. A tárgyak a szeme előtt úsztak el az éterben, az éles, szögletes formák most mind elgörbültek, és amőbaszerűen mozogtak. Harry érezte, hogy a szemébe csípős, sós izzadtságcseppek folynak. Felemelte jobb kezét és kiabálni kezdett:

- Maga... szándékosan csinálja! Így kínoz engem!! El sem tudja hinni... mekkora fájdalmat okoz ezzel! - lihegte. - Csak élvezi, hogy bánthat! Az egész... szánalmas... élete... ebből a pitiáner kis... bosszúból áll...! Kellemes dolog... egy kiszolgáltatott embert... bántani...?! MOCSKOS HALÁLFALÓ! Ezért most megfizet! Crucio! - üvöltötte.

Olyan erős Crutio-átokkal sújtotta Pitont, hogy az kiejtette a kezéből a pálcáját és térdre esett. Ordított és összegörnyedt a fájdalomtól. Homlokán vér csordogált le, és az ajka is felrepedt. Utolsó erejével üveges szemeit Harryre meresztette, melyek akkora döbbenetet árasztottak, hogy Harry egy pillanatra kizökkent a koncentrációból.

Úgy érezte, mintha egy sebesen száguldó hullámvasút hirtelen mozdulatlanná dermedt volna vele. A gyomra megrándult, és kevesen múlott, hogy nem okádta el magát. A fejében az elviselhetetlen zúgás egy csapásra megszűnt, csak az üresség és fájdalom maradt meg. Lelkéből földöntúlinak tűnő, vad sóhajok és hörgések szakadtak fel, és érezte, hogy elered a könnye is. A szíve olyan hangosan és gyorsan vert, hogy a halántéka rendesen lüktetett.

Piton végre megpróbált felegyenesedni, de meg kellett támaszkodnia, hogy ne dőljön el. Arca eltorzult mind az átok hatásától, mind a döbbenettől, mind a rémülettől.  

- Teh... - lihegte - te... főbenjáró átkot... küldtél rám..!

- N-nem! - rázta megzavarodva a fejét Harry. - N-nem, én nem! - dadogta.

Lassan hátrálni kezdett, el is ejtette a pálcáját. Remegő kezeivel az ajtó gombját kereste, és mikor megtalálta, idegesen rángatni kezdte. Az ajtó végül megadta magát és nyikorogva kitárult. A fiú átszaladt a saját szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.

- Harry Potter! - bődült fel Vernon bácsi már megint. - Ne csapkodd azt az ajtót!!

Piton a nyitott ajtóval szemben térdelt, és lihegve támaszkodott az asztal lábának. Végtagjai még izzottak a fájdalomtól, de nem is ez érdekelte. Egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy egy tizenhat éves fiú tiltott átokkal sújtotta. De a gondolat, hogy a gyerekkel mentálisan valami nincs rendben, halálra rémítette...

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.