Írta: Brigi

Korhatár és figyelmeztetések: 14 éven aluliaknak nem ajánlott

I. rész

Patkányok és hazugságok

- Indulsz, Remus? - kérdezte Mrs. Weasley, mikor meglátta, hogy Lupin a tükörben igazgatja az ingét.

- Igen, Molly - felelte az derűsen. - Kingsley-re ráfér a pihenés.

- Nagyon vigyázz arra a szegény fiúra! - kérlelte aggódva a nő. - Azok után, ami veletek történt...

- Nyitva tartom a szemem.

- Miért borotváltad le a bajuszod? - tette hozzá Mrs. Weasley kíváncsiskodva.

- Ideje volt változnom egy kicsit. Tonks hogy érzi magát?

A boszorkány elvigyorodott.

- Ó, ő remekül van. Zakharias jól elszórakoztatta reggeli közben.

Lupin akaratlanul is megeresztett egy horkantást.

- Nos - mondta zavartan - akkor megyek is.

- Szerinted el fog jönni? - kérdezte Harry szomorúan kedvesét, miután egy halom tiszta tányért tett le az asztalra.

A lány mindegyiket kendőbe bugyolálta, majd belerakta egy nagyobb, fonott kosárba.

- Nem tudom, Harry. Reménykedjünk.

Odalépett hozzá hátulról, és átölelte a fiút. Keze óvatosan megsimogatta annak hasát, majd jól megszorította. Fejét Harry vállára hajtotta, és behunyt szemmel élvezte a pillanat szépségét.

Harry is megadta magát a bizsergető érzésnek. Végigsimította a lány puha bőrét, a karját, mely átfonta derekát, majd ujjaival cirógatni kezdte a szép kis arcot, ami pirulva bújt hozzá. Hosszasan, zavartan bámultak meredten egymás szemébe. Majd Harry lassan megfordult, kezeivel átkarolta Marie derekát, és ölelését egyre szorosabbra fonta. Végül elfogyott közöttük a távolság, és testük egymáshoz simult. A lány lehunyta a szemeit, és állát csókra készen kissé felfelé billentette. Harry nem is tanakodott sokáig: édes csókban forrtak össze ajkaik. Mámorosan érezték magukat, ám idilli pillanatuk nem tarthatott sokáig.

Az egyik gyermek hangosan felnevetett. A nagy teremben alacsony asztalok mellett az intézet gyermekei igyekeztek elfoglalni magukat. Nevelőik ceruzákat s zsírkrétát osztottak ki, amivel rajzolhattak, mások pedig színes gyurmafigurákat gyárthattak. Gondozók ültek minden asztalnál, hogy figyeljék a munkájukat, segítsék őket, valamint hogy megakadályozzák, hogy kárt tegyenek magukban, vagy egymásban. Odakint még túl nagy volt a hőség ahhoz, hogy játszhassanak. Ezért a jól szellőztetett teremben hűsöltek. A szoba több pontján még ventillátorok is forogtak, nehogy rosszul legyen valaki.

A meghívott vendégek vagy külön asztalnál ültek és teáztak, kávéztak, vagy elvegyültek a gyerekek közt és velük foglalkoztak. Többnyire gazdagabb személyek voltak, az intézet csendes mecénásai, de voltak egyszerűbben öltözött, valószínűleg szegényebb emberek is.

A homályos előtérben végül egy bizonytalan alak jelent meg. Az ajtóban álló nővérke mosolyogva odalépett hozzá, és elvette a meghívóját, majd beljebb tessékelte a toporgó férfit.

Piton belépett a terembe, ahol kellemes félhomály és hűs légkör honolt. Annak ellenére, hogy tele volt óvodáskorú gyerekkel, szokatlan csend és béke honolt. Körbejártatta a tekintetét, de se Harryt, de Marie-t nem látta. Ki szeretett volna menni a teraszra, hogy körülnézzen, mikor egy gyermek a lábszárába csimpaszkodott. Megszeppenve pillantott le a nagy, barna szemű, szőkés hajú fiúcskára, aki esdekelve meredt rá:

- Gyere, rajzolj velem kalózokat! Maggie már rajzolt három tündért, de nekem semmi sem sikerült! - mondta, néha akadozva. - Kérlek!

A férfi meghökkenve nézett le rá, majd az említett kislányra, aki a büszkeségtől dagadó mellel mutatta a kósza tündérkéket. Mellette egy tehetősebb, elegáns nő ült, valószínűleg ő segített a lánynak. Újra a kisfiúra pillantott, majd megenyhültek a vonásai, és elmosolyodott. Leült a gyerek melletti párnára, bemutatkozott a nőnek, akivel viszont nem beszéltek sokat.

A kisfiú segélykérően nézett rá. Közelebb tolta hozzá a papírt, és elkezdte firkálgatni, de a szeme sarkából figyelte Pitont.

- Na és milyen kalózt szeretnél rajzolni?

- Olyat, aminek nagy hajója van!

Piton féloldalasan elmosolyodott.

- Tengerrel és zászlókkal?

- Igen!

A tanár is ceruzát ragadott, majd halk egyeztetésbe kezdett a szőke gyermekkel. A fiú egyre lelkesebben vázolta fel az elképzeléseit arról, hány kalózt is szeretne a képen, merre nézzenek a hajú ágyúi, vagy hogy merről repüljenek a madarak. Néhány bizarr ötletnél azonban már Piton is elkuncogta magát. Űrhajók, szupergyors autók és pálmafák is felkerültek a képre, de a legérdekesebb egy fagylaltot nyalogató pingvin volt.

Piton mindig segített a fiúnak, ha az nem tudott valamit megrajzolni. Ilyenkor óvatosan megfogta a gyermek piciny kezét, és a ceruzát fogva közös mozdulatokkal húzták meg a madarak vagy falevelek vonalait. Miután a szőkeség belejött, Piton észrevétlenül elengedte a kezét, és így a fiúcska azt hitte, ő maga, egyedül rajzolta azt, amit látott. A férfi ilyenkor csak szomorúan mosolygott, és érdeklődve nézte, miket alkot még a szorgalmas gyerek.

Amit azonban nem vett észre, hogy Harry és Marie időközben már visszatértek a terembe egy újabb kosárért. A fiú megbabonázva nézte, mily közvetlenül és kedvesen bánik az asztalnál ülő gyerkőccel az ő szigorúnak hitt tanára...

Később, miután a gondozott gyerekek kimehettek a friss levegőre, Piton is kisuhant a verandára. Odalépett a széles korláthoz, majd leült rá, és hátát az egyik tartóoszlopnak támasztotta. A lágy szellő óvatosan ébenfekete tincseibe kapott, és meglengette őket.

Nesztelen szellemalakként bukkant fel mellette Marie, legártatlanabb pillantását magára öltve. Piton rámosolygott, amivel sikerült egy csepp bátorságot öntenie a lányba.

- Hogy érzi magát, professzor úr? Nem untatta nagyon a kicsi Jacob?

- Egy cseppet sem. Remekül érzem magam.

A lány arca felderült.

- Ez... remek! Nagyon meleg van... - legyezgette magát. - Harryt már beküldtem pár üveg innivalóért. Addig is... szeretnék kérdezni valamit...

- Csak tessék.

- Én... úgy tudom, hogy Harry egy javítóintézetben tanul... nekem legalábbis ezt mesélte... - kezdte a lány kissé bizonytalanul. - De hát... én úgy tudtam, hogy ilyen intézetbe csak olyanok kerülnek, akik... szóval akik bűnözők, vagy... problémás a nevelésük... meg ilyenek. De Harry... Ő nem úgy néz ki, mintha bármit is elkövetett volna... Miért... kell egy olyan helyen tanulnia?

Piton nyelt egyet. Semmi kedve sem volt hazudni ennek az ártatlan kislánynak, de mégsem árulhatta el, hogy Harryvel mindketten varázslók...

- Ne aggódj, semmi olyasmit nem tett, amivel kiérdemelhetné a Szent Brútuszt - felelte hunyorogva, de közben megpróbált mosolyogni. - A nevelőszülei küldték oda.

- De hát - hüledezett a lány - miért? Csak azért, mert nem szeretik? Biztos van más bentlakásos iskola is a közelben!

A tanár megvonta a vállát.

- Talán olcsón akarták megúszni.

Marie-n látszott, hogy mélyen megbotránkoztatták az imént hallottak. Kezei ökölbe rándultak a méregtől. Szerencsére kedvese megérkezett, így palástolnia kellett érzelmeit.

- Szent Brútusz? - horkant fel egy átlátszó szellemalak a lombok közt.

- Fogd be a szád, Sirius! - torkolta le rémülten Lupin.

- Most mit aggódsz? - fintorgott mellette James Potter is. - Minket csak te látsz, mert neked, mint vérfarkasnak kifinomultabbak az érzékeid. Ők - mutatott le - nem láthatnak meg minket. Igaz, Lily?

Ám a vörös hajú nő meghatódva figyelte fiacskáját, ahogy az évek során eddig is tette. Most azonban már nem csak halott párjával követték oltalmazó árnyékként Harryt. Sirius, halálakor csatlakozott hozzájuk, ám a sors különös fintora úgy intézte, hogy Remus mindegyiküket lássa. Volt is belőle rémület... Mikor Remus egyik este, egy kimerítő őrjárat után fáradtan nyitott be a szobájába, majdnem kiugrott a bőréből, mikor meglátta halottnak hitt barátait az ágya szélén ülni. Azonnal szólt Dumbledore-nak, aki sokatmondóan hümmögött párat, de nem árulta el, milyen következtetésre jutott. Így azóta Remus harmadmagával járja az utcákat, és különösen feldobja, hogy azokkal lehet, akiket szeret. Harrynek még nem akart szólni róla: mivel a Rend többi tagja szintén nem vette észre Siriust és a Potter házaspárt, úgy vélte, valószínűleg Harry se érzékelné őket. Azzal meg nem akarta megzavarni a fiút, hogy halott rokonai állandóan körülötte lófrálnak, csak éppen nem láthatja őket.

Most is magával hozta a hármast, de Sirius szokatlanul sokat fészkelődött, mikor meglátta Piton kilépni az épületből. Dacos undor ült ki az arcára, és már azon volt, hogy egy hosszú bottal, lesből piszkálni kezdi „imádott” Pipogyuszát, de Remus szigorú pillantása miatt le kellett tennie erről az álnok, ám szórakoztatónak ígérkező tervről.

- Khöm - köszörülte meg a torkát James.

- Jaj, James, hát nem édes ez a kislány? - mondta csillogó szemekkel a büszke anyuka.

- Jaj, ne kezd már megint, Lily! - grimaszolt Sirius. - Persze, hogy édes, meg csinos. Amilyen Harryhez illik! - kacsintott James-re.

Remus lemondóan meglengette a fejét, és inkább a feladatára koncentrált. Csúnya dolog a hallgatózás, de miközben Harryre vigyázott, nem igazán akadt más dolga.

Harry három üveg sörrel lépett ki az épület verandájára. Egyiket a lánynak adta, egy másikat pedig a korláton ülő Pitonnak. Ekkor eszmélt rá azonban, hogy bontót nem hozott.

- Hagyd csak - sóhajtott fáradtan a tanár. Fogta az üvegeket, és egymással kibontotta őket.

Mindhárman belekortyoltak az italba, és élvezték annak hűsítő hatását a rekkenő hőségben. Ekkor az egyik nevelőnő magához szólította Marie-t, akinek két kisfiúra kellett egy ideig felügyelni, így Piton és Harry egyedül maradtak. A fiú leült a tanárral szemben a korlátra, és hátát szintén az egyik tartóoszlopnak támasztotta. Sokáig nézte a fűben a gyerekekkel játszó Marie-t. Piton észrevette ezt, így rákérdezett:

- Hol szedted őt össze?

Harry elmosolyodott, mint akit elöntenek a kellemes emlékek.

- Aznap ismertem meg, hogy dolgozni kezdtem. Már éppen ebben az utcában jártam, mikor beléjük botlottam. Akkor érkeztek meg Londonból, de pontosan nem tudták, melyik utcában találják ezt az épületet. Segítettem nekik idetalálni... és... utána már ment minden magától... - fejezte be sokat sejttetően. - Minden nap erre jártam reggelente, ő megjegyezte az arcomat, nekem meg ugye csak ő járt az eszemben, szóval végül csak összejöttünk...

A lomb árnyékában Remus elsápadva vette tudomásul, milyen könnyen beszél erről Harry Pitonnak. Sokkal könnyebben, mint neki, aki elől először el is akarta hallgatni a részleteket.

- Miről beszélgettek, míg bent voltam?

- Erről-arról... - mondta lustán Piton, és hangjából kicsengett, hogy Harry térden csúszva sem tudná kiszedni belőle, miről.

- Értem... - vigyorodott el Harry. - Akkor majd összeszedem magam a ma esti okklumenciára.

Piton mosolyogva horkantott egyet.

- Ne is reménykedj. Ne számíts semmi jóra egy ilyen RBF után.

- De hát miért? Hát nem örül neki, hogy „V”-t írtam bájitaltanból?

A tanár jól hallhatóan vett egy mély levegőt és megköszörülte a torkát, jelezvén, mennyire kellemetlen számára a téma.

- Odavagyok - vetette oda kurtán.

A fiú vigyorogva biccentett egyet. Ekkor elrepült közöttük egy focilabda.

Harry felpattant a helyéről, és a labdához lépett. Rátette a lábát, majd lábfejével megpöccintette a labdát, és dekázgatni kezdett vele.

- Na, nem próbálja ki?

- Én? - kérdezte mélységes felháborodással Piton.

- Ugyan már! Mindenki szereti a focit!

- Nem vagyok egy sportos alkat - fordult el a férfi.

- Minden jóravaló gyerkőc tud focizni. Itt, Angliában ez mindenkinek a vérében van.

- Elfelejted, hogy a varázslók világában nincs futball. A varázslók kviddicseznek.

- Önt még soha sem láttam kviddicsezni, professzor úr.

- Még szerencse - motyogta az orra alatt Piton.

- Hogyan?

- Úgy értem, nem is fogsz - vágta rá a férfi gyorsan. - Tanár vagyok, nem fogok egy seprűnyélen bohóckodni.

- Hát! Akkor min utazik, ha valahova mennie kell? Csak nem a Kóbor Grimbuszon?

A fa ágai közt valaki halkan felkuncogott. Lupin ingerülten szólt rá az illetőre.

- Fogd be a szád, Sirius! Még meghallanak!

Piton megmasszírozta a halántékát.

- Hoppanálok, ha lehet...

- Azt hittem, az csak kisebb távon belül működik...

- Majd megtanulod, hogy működik, ha eljön az ideje.

- Csupán kíváncsi voltam... biztos nem a Millenium Falconnal repül...

- Na elég ebből! - csattant fel Piton. Majd hirtelen mégis megenyhült az arca. - Mit mondtál?

- F-falcon?

- Csak nem ismered azt a történetet? Hiszen még én is kölyök voltam, mikor azt csinálták...

- A „Csillagok”-at? VICCEL? Azt mindenki ismeri! A mugli gyerekek meg vannak érte veszve! De ön... ön is szereti?

- Szereti a halál! Csak lelkes mugliismeret-tanárunk volt, és az egész osztállyal megnézette a filmet... 

- Na és hogy tetszett az egész jedis dolog a kis varázslótanoncoknak? - kérdezte Harry kuncogva.

- Meg voltak érte bolondulva - legyintett lemondóan a tanár.

- És?

- Szomorú véget ért a dolog - mondta emelkedett hangon Piton, félmosollyal. - Mikor az egyik leselejtezett seprűből eszkábált, papírkarosszériás vadászgép elgázolta Frics urat, a tantestület úgy döntött, új tanárra bízza a mugliismeretet. Azóta van Sephia professzor az iskolában.

Harryből kitört a kacagás, és még Piton is mosolyogva hümmögött, majd kortyolt egyet az italából.

- Milyen szép idők is voltak azok! - suttogta fojtott hangon James Potter, miközben a körülötte ülő Lily, Sirius és Remus a szájukra tapasztották a kezüket, nehogy hangosan hahotázzanak. Végül aztán Lupin volt az, aki csendre intette őket.

Harry közben visszapasszolta a labdát a gyerekeknek. Kedvese angyalként suhant el mellette, valami dolga akadt odabent. Futtában „Ne sírj ma éjjel, édesem, még mindig szeretlek...”-et dúdolt, és mosolyogva kacsintott barátjára. Harry kicsit bűntudatot érzett amiatt, hogy ő csak tétlenül üldögél, miközben a lány ide-oda szaladgál. De valahol élvezettel is nézte, ahogy a lány haloványbarna lábai fel-alá futkosnak előtte; hogy ki-kivillannak könnyű, hófehér, pántos gézruha alól... Egyszer a szél úgy fellibbentette a szoknya alját, hogy Harry a lány combjait is meglátta. Szája mohó mosolyra görbült.

- Fura... - mondta átszellemülten. - Első alkalom, amióta a Roxfortba járok, hogy várom is a nyáriszünet végét, meg nem is... Bele se merek gondolni, mi lesz velem, ha ő - bökött a lány felé - augusztusban visszamegy Franciaországba... Ha Voldemortnak van esze, akkor próbál majd meg lecsapni rám... - folytatta ironikusan.

- Miket beszélsz? - kérdezte halkan Piton, bár szavaiban érezni lehetett a szánalmat. Szomorú szemekkel nézte a fiút, aki elmerengett saját, eljövendő keserűségén. Lassan előrehajolt, és átkarolta felhúzott lábát. - Senki sem fogja hagyni, hogy Voldemort bántson téged... és ajánlom, hogy a nyár végére tényleg megtanuld az okklumenciát! - mondta fenyegetően, de a hangja árulkodó volt. - Remusnak egyébként miért nem mondtad, hogy tanítalak?

- Meg akartam lepni őt...

- Meglepni... hát persze - sóhajtott Piton bosszúsan.

- Bizalmatlan velem... úgy kell kirángatni belőle minden szót... - Lupint szíven ütötték a szavak. - ... meg akartam lepni azzal, hogy megtanultam az okklumenciát, és hogy onnantól kezdve bármit elmondhat nekem... Senki sem mer nekem elmondani semmit... - folytatta Harry fátyolos hangon. - Senki se kérdezi, hogy vagyok, van-e valami bajom... senkivel sem tudok egy jót beszélgetni... ha nem lenne Marie, ez a nyár is ugyanolyan borzalmas lenne, mint az előző... Egész életemben figyelt a varázslóvilág, mégse törődtek velem soha. Soha nem léptek közbe, amikor Dursleyék bántottak, nem intézkedtek, pedig tudhatták, hogy fél életemet egy gardróbszekrénybe zárva töltöttem... Elvárásaik persze vannak! Amióta elhangzott a jóslat, másra se tudok gondolni, csak arra, hogy egyszer vér fog tapadni a kezemhez... Hiszen, ha nem akarok meghalni, nekem kell... ölnöm - remegett. - És ezért vigyáz rám mindenki. Nem akarják elszúrni az egyetlen esélyüket arra, hogy legyőzzék Voldemortot. Vigyáznak a kis aranytojást tojó tyúkra, nehogy valami baja essen. Ez... olyan gusztustalan - mondta undorodva. - Néha már elgondolkozom azon, vajon megéri-e ezért visszamennem az iskolába... Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha sima mugli életet élhetnék. Ezek nélkül is olyan bonyolult ez az egész. Annyi kérdésem lenne... most, hogy kezdek felnőni... hogy barátnőm van... annyiszor nem tudom, mit tegyek...

Piton arca a szavak hallatán megenyhült, és tőle szokatlan, már majdhogynem kedves mosolyt produkált. Sötét szemeiben egészen barátságos fény pislákolt, és közelebb csusszant a korláton a fiúhoz.

- Hagyd abba a nyafogást, Harry - kezdte, és felemelte a fiú egyre vörösödő arcát. A nagy zöld szemek zavartan néztek rá.

Harry bizonytalanul bólintott.

- Senki sem kéri tőled, hogy megöld Voldemortot... Ez egy olyan feladat, amit bárki szívesen átvállalna tőled. Én a legszívesebben - mondta keserűen. - De ez a feladat neked ítéltetett, így nem tehetünk mást, mint hogy segítünk téged abban, hogy véghez tudd ezt vinni.  

A fiú némán itta a szavait. Egy pillanatig elmerengett azon, vajon kettejük közül melyiküknek csengett fájdalmasabban a hangja, majd engedelmesen bólintott.

- Helyes - dicsérte meg halkan Piton, aznap már másodszor.

A fán hallgatózó négy alak döbbenten figyelte a beszélgetést. Lupin szemében aggódó fájdalom tükröződött, de a szívét elöntötte a mardosó féltékenység is - a féltékenység, hogy Piton, a rosszindulatú Piton, aki utálja Harryt, és akit Harry is utál, látszólag sokkal bizalmasabb viszonyban van a fiúval, mint ő, vagy mint amilyenben Sirius valaha is volt.

Harry szeretett volna mondani valamit - bármit -, de valahogy most, a nagy monológ után, nem jöttek a szavak. Végül:

- Miért... olyan más velem most, mint az iskolában?

- Nem tudom - felelte a férfi hamiskásan, és kiitta sörét, melyből már rég kiszállt minden szénsav. - Egymás vérét szívjuk...

- Ha már a vérszívásnál járunk... - kapott az alkalmon Harry - ... az iskolában... szóval néhányan azt mondják, hogy... szóval hogy ön... vámpír... a merengőben is ezt láttam...

Piton sóhajtott egyet, és megforgatta a szemeit. Felhúzta a karján az inget, és kitette a napra. Megforgatta, megmozgatta az ujjait, majd kérdőn Harryre nézett.

- De - fűzte tovább saját gondolatmenetét a fiú - ez nem lehet, mert akkor... a napon elporladna... hát persze - mosolyodott el. - Hogy nem jutott ez eddig eszembe? De - torpant meg - félvér vámpír még mindig lehet... vagy negyedvér.

- Az még mindig lehetek, igen - mondta sejtelmes mosollyal Piton. Harry kicsit megijedt. - De legalább most már tudod, hogy nem gyakorlom a dolgot...

Sikerült valamennyire újra szín vinnie a fiú arcára, ami elégedettséggel töltötte el.

- Azt hittem, a sötét varázslatok kivédése a kedvenc tárgyaid közé tartozik. Jobban is odafigyelhetnél...

- De ha ön tartaná az órát, akkor már biztos tudnám, ezt akarta mondani, ugye? - folytatta Harry.

- Valószínűleg.  

- Miért akarja mindenáron megkaparintani ezt a tárgyat?

- Ezt meg honnan veszed? - kérdezte meglepetten Piton.

- Ugyan már! Hiszen ez nyílt titok Roxfortban. Mindenki tudja, hogy ön szeretné tanítani a sötét varázslatok kivédését. Ezért viselkedett olyan ellenszenvesen minden eddigi tanárunkkal.

Piton elkacagta magát, amitől Harry ereiben megfagyott a vér. Ekkora butaságot mondott volna?

- Nem azért viselkedtem úgy a tanárokkal, ahogy, mert meg akartam szerezni a tárgyat. Csak az bosszantott, hogy mennyire hozzá nem értő személyekre bízzák a tanításotokat. Halálfaló voltam, tudom, milyen sötét varázslatokkal kell szembenéznie a jó oldalon állóknak. Mégis, egyik tanár sem volt képes titeket felkészíteni ezekre a megpróbáltatásokra. A bájital-készítés pedig sokkal izgalmasabb, soha nem adnám fel. 

Harry nagy szemeivel zavartan pislogni kezdett.

- De hát... Jó, Lockhartot megértem, ő tényleg egy balfácán volt - kezdte. - Mógus se volt éppen a legalkalmasabb, hiszen még a troll elől is sikoltozva menekült...

- Egy troll elől? Viccelsz? - dőlt előre Piton. - Sokan még felnőtt korukban is megrettennek, ha meglátnak egyet! Nem mindenki olyan forrófejű, mint te!

A fiú azonban nem érezte úgy, hogy ez most komoly szidás lett volna. Ugyanolyan hévvel folytatta.

- Umbridge-et meg kollektíven utálta az egész iskola, szóval az még elfogadható. De Remus?

- Ó igen, Remus. Remus egész jó volt, de neki az előélete nem volt tiszta - felelte Piton növekvő jókedvvel.

- És Mordon? Jó, a végén kiderült, hogy más bújt a bőrébe, de valószínűleg az igazi Mordon is ugyanígy tanított volna. Ő miért volt alkalmatlan?

- Mordonhoz nem igazán fűznek szép emlékek.... - vallotta be Piton, és hirtelen úgy festett, mint egy felborzolt szőrű macska. - A buta babonáival meg csak feleslegesen riogatott titeket. De legalább már láttátok, mi várhat rátok, ha nem vagytok felkészülve...

Harry bólintott. Végülis így összeáll a kép.

- Na és idén? Idén se akarja elvállalni ezt az órát?

- Nem is tudnám - rázta meg a fejét a tanár. - Már elkelt - tette hozzá mosolyogva.

Harry előrelendült.

- Már lehet tudni, hogy ki lesz az új tanár? Ki lesz az?

- Úgyse ismered - cukkolta Piton.

- Akkor nem Remus lesz...

- Ó, nem, nem Remus, ez biztos - folytatta derűsen a tanár.

- De ön ismeri.

- Igen, egészen jól.

- Ne már, most még majdnem másfél hónapig furdalni fogja az oldalamat a kíváncsiság!

- Legalább lesz okod visszajönni Roxfortba.  

Harry akaratlanul is elmosolyodott. Ma már sokadszorra elegyedett kedélyes csevegésbe professzorával, ami az eddigiekhez képest jó átlagnak számított. Ennyit máskor egy év alatt nem beszéltek.

Tekintete megint elkalandozott. Marie ruháját megint lengetni kezdte a szél...

Piton egy idő után már csak annyit látott, hogy a fiú feje furán ingadozik, mintha a szellő lebegtetné. Hátrafordult, és meglátta, miért csorgatja a nyálát a kölyök ennyire. Fáradt fintor kíséretében megforgatta a szemet.

- Most miért? - nézett rá ártatlanul vigyorogva Harry. - Egyébként - dőlt hátra - azt vettem észre, hogy a varázslók gyermekei sokkal gátlásosabbak.

A tanár csak felvonta a szemöldökét, de nem szólt.

- Sokkal másabbak, mint a mugli kölykök! Egyet se láttam még úgy disznólkodni, mint egy varázstalan szerelmespárt... Azok ilyenkor ellepik az összes parkot. Néha teljesen furán érzem magam köztük... Persze, a mardekárosok, azok már szemtelenebbek - tette hozzá diadalittasan.

Pitonnak rögtön fel is csillant a szeme, amint a drágaságaira terelődött a szó.

- Minden rendes mardekáros így viselkedik - húzta ki magát ő is.

- Micsoda? - vigyorodott el tanítványa. - Szóval a mardekárosoknak lételeme a csínytevés, de ha én mászkálok a folyosón éjszaka, az már halálos vétek?

- Naná. Te mászkálsz éjszaka a folyosón? - kérdezte Piton olyan ártatlan tónussal a hangjában és olyan álnok mosollyal az ajkain, mintha ezt most hallaná először.

- Tudja, hogy értettem. Miért kivételezik olyan feltűnően a mardekárosokkal?

- Mert megérdemlik. Ha már úgyis mindenki alapból utálja őket, legalább ennyi örömük legyen.

Harry ezen elgondolkozott egy kicsit.

- Tedd félre egy pillanatra a házak örök versengését! Amíg Weasley a füledbe nem súgta - mert így tett, láttam, az emlékeid közt -, hogy a Mardekár adott otthont a legtöbb sötét varázslónak, addig voltak előítéleteid ezzel a házzal kapcsolatban? Vajon akkor is megkérted volna a Süveget, hogy máshova tegyen? És egyáltalán, mi lett volna, ha a vonaton nem Weasley ül be melléd a kabinba, hanem Draco? Ne feledd, mielőtt beléptetek a Nagy Terembe, ő felajánlotta neked a barátságát, de te visszautasítottad.

- Nem hinném, hogy ettől nagy lelki sérülést szenvedett volna el - motyogta a fiú az orra alatt.

- Téged a sors a Griffendélbe szánt, oda kellett kerülnöd. És amíg a „gonoszkodás” - ahogy a többi ház tanulója látja - a mardekárosok ismertetőjele, addig minden rendes griffendéles utálni fogja a mardekárosokat. Hiszen hogy nézne az ki, hogy egy mardekáros és egy griffendéles összebarátkozik?

(...)

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.