|
8. fejezet - Fogságban
2005.12.22. 16:10
Írta: Brigi
Korhatár és figyelmeztetések: az erőszakos tartalom miatt 16 éven aluliaknak nem ajánlott
Megjegyzés: További köszönet Khimera-nak! *_*
Fogságban
- Itt a helyed! – mondta tekintélyt parancsolóan egy szigorú női hang, kinek tulajdonosa okosan a félhomályban maradt. – Kutassátok át a táskáját, forgassátok ki a zsebeit! Nehogy fegyver maradjon nála!
Mindeközben Harry egy hatalmas ház hideg pincéjének kövén feküdt. A szeme előtt homályos alakok futkostak. Mikor azonban nem találtak nála semmit, a pacák eltávolodtak.
- Nem sokat változtál, mióta itt hagytál minket, kölyök – folytatta a nő kimérten. – Ugyanolyan kis nyeszlett vagy és törékeny… szánalmas, selejtes félvér – mondta undorodva.
A „félvér” szóra a jelenlevők mind felhorkantak, volt, aki még köpött is, hogy kifejezze megvetését. Harry továbbra sem értette, mi folyik körülötte. Hiszen ő nem félvér: mindkét nemzője mágus volt. Igaz, édesanyja mugli származású, és emiatt nem lehet aranyvérű, de ez tulajdonképpen semmi jelentőséggel nem bírt számára. De akkor miért mondják neki, hogy félvér? És… amikor elkapták, azt mondták, hogy visszaviszik oda, ahol nevelkedett. De ő nem a halálfalók közt nőtt fel! Amióta csak az eszét tudta, Dursleyéknél lakott, ami ugyan szintén felér egy börtönnel, de rokonai nem halálfalók. Mi…?
- Hogy elnémult hirtelen a szád, kölyök… - guggolt le hozzá vigyorogva az egyik férfi, porcelánmaszkban. – Mi van, hát már meg se ismersz minket? – vette le az álarcot.
Harry egy szép vonásokkal bíró, fiatal, félhosszú, barna hajú, körszakállas férfit pillantott meg. Olyan volt, mint a régi történelmi filmekben az előkelő nemesek sarja. Egyetlen szépséghibája egy forradásnyom volt, mely a nyakán húzódott.
- Ejnye - mondta nyájasan. – Talán a nagy bujkálásban még beszélni is elfelejtettél?
- Már meg sem ismeri a régi tanítómestereit – mormolta egy másik hang a sötétben gúnyosan.
- Milyen csinos mugli fiú lett belőled! Farmernadrág, póló! – mutatta a többieknek nevetve egy boszorkány, mire azok szintén megvetően kacagni kezdtek.
Vörös színű varázspálcájával megcirógatta Harry arcát, végigsiklott a homlokán, de mintha nem is kereste volna tudatosan a sebhelyet. Mi több, meg sem lepődött, hogy nem találta meg! Harryben szörnyű gyanú kezdett ébredezni…
- Hogy sikerült így rendbe szedned magad? – kezdte a faggatózást a boszorkány.
- Legutóbb, mikor az Abszol út sikátoraiban rád találtunk, bizony csúnyán megütötted a bokádat – folytatta a sebhelyes férfi gonoszan mosolyogva. Ám a gesztus hamar eltűnt az ábrázatáról, arca szigort öltött. – Halljuk! Beszélj! Ki segített neked?!
- A Rend? – kérdezte egy másik férfi hátulról. – Kapcsolatba léptél a Főnix Rendjével?
Harry elsápadt. Tudnak a Főnix Rendjéről? De hát honnan…?
- Voltál a főhadiszálláson is? Beszélj?
- Ne félj, kölyök – lépett elő az egyik férfi, közelebb hajolva. – Majd megered a nyelved, ha kezelésbe veszünk… - mondta elégedetten. Levette a maszkját, és Harry iszonyodva tapasztalta, hogy az alak, annak a kompániának volt a tagja, mely tavaly nyáron érte ment a Privet Drive-ra. Áruló van a Rendben, vagy Dedalus Diggle is csak egy beépített ember?
A férfi azonban nem hagyott számára több gondolkodási időt. Suhintott egyet a pálcájával, és Harryre küldött egy kínzó átkot.
A fiú úgy ordított, mint akit nyúznak. Nem volt elég, hogy sebe eléggé vérzett, most már azt is érezte, hogy egész teste ki akar fordulni önmagából. A szúrás helye feszített, égett, szúrt és csípett, akármennyire is szorongatta. Mellkasa meg-megemelkedett a földről a rángatózás közben. Mikor az átok megszűnt, megsemmisülten terült el a földön újra, de szemei előtt még mindig villámok cikáztak.
- Elég legyen, Dedalus! – utasította a sötétben álló nő, aki vezetőjüknek látszott. Most azonban előlépett.
- Narcissa Malfoy! – szólalt meg egy belső hang Harryben.
- A Sötét Nagyúr majd rendelkezik fölötted! Sajnos – húzódott torz mosolyra a szája – mi most még nem lehetünk a hóhéraid. Álljatok őrt az ajtó előtt! – fordult halálfalóihoz. – És időnként gondoskodjatok az ellátásáról! Nem akarhatjuk, hogy a Nagyúr elégedetlen legyen velünk. Diggle! – fordult a Harry által ismerősnek titulált férfihez. – A Renden belül mit tudnak erről a kölyökről?
- Tudomásuk se volt a létezéséről, míg el nem jöttem onnan. Persze, meglehet – folytatta undorodva -, hogy az a vén bolond Dumbledore nem akart mindenkit beavatni ebbe. Csak a bizalmasaival osztja meg a fontosabb információit… Mordonnal, azzal a rigolyás ördöggel – a vén auror nevének hallatán sokan megborzongtak. Úgy tűnt, tényleg híre van Rémszemnek. – Meg Lupinnal, azzal a korcs vérfarkassal…
- Vérfarkas? – csillant fel Narcissa szeme. – Nyerd meg őt a Sötét Nagyúrnak!
- Lehetetlen – rázta meg a fejét Diggle. – Potterék barátja volt, mélyen megvet minket, halálfalókat.
A nő arca csalódott fintort vágott.
- A miniszter is egyre többet tud – folytatta Dedalus.
- Caramelt csak bízzátok rám – húzta ki magát a nő.
- A Malfoy család hitelét vesztette a minisztérium előtt, mióta Lucius hagyta magát elfogni – jegyezte meg az egyik alak epésen.
- Hogy merészeled…?! – sziszegte Mrs. Malfoy. – Takarodjatok a szemem elől! – rivallt mindenkire.
Egytől egyig mind kiszállingóztak a teremből, csak az áruló és a nő maradt.
- És Potter? – kérdezte halkan Narcissa.
- Nehezen nyomon követhető – vallotta be Diggle. – Gyakran még a Rend tagjai elől is képes meglógni. Nem tudjuk, hogy csinálja…
Narcissa fintorogva fordult el. Majd vetett még egy fürkésző pillantást Harryre, és ő is elhagyta a pincét a férfivel.
Harry a falhoz vonszolta magát. Pont odasütött a piciny ablakon keresztül a hold fénye. A pántjánál fogva magához rántotta táskáját. Úgy tudta, még nem itta meg teljesen az ásványvizet, amit a parkban vett. Kivette hát a palackot, meg pár zsebkendőt. A papír zsebkendőkkel felitatta a vért az arcáról, a textil kendővel pedig törölgetni kezdte a szúrásnyomot. Borzalmas erőfeszítésekbe került az ébren maradás. A fájdalom ólomsúllyal nehézkedett pilláira.
Egy csepp vizet löttyintett a sebre, majd újra megtörölte. A nadrágja, a pólója, mindene csupa vér volt, de sikerült letisztítania a vágást. Átkozta magát, amiért nem hord a táskájában sebtapaszt, de aztán rájött, hogy egy ilyen komoly sebnél úgyse menne vele semmire. Tovább turkált a táskában a szabad kezével, bár minden mozdulatra fájdalom hasított az alhasába. A belső zsebekbe is belenézett: ott szokta tartani a lakáskulcsát, az iratait, a pénzét és…
Két apró fiola akadt az ujjai közé. Remegve, lassan vette elő őket. Az egyik még az a gyulladáscsökkentő oldat volt, amit Piton megérkezésekor a szemére adott. Mivel az hamar meggyógyult, egy csomó maradt még az üvegben. Hálásan rázogatta meg az üvegcsét, majd kihúzta a dugóját és párat csepegtetett a derekára. A lötty belefolyt a nyílt sebbe. Fura bizsergető, már-már csiklandozó érzés fogta el. A fájdalom, igaz, csak lassan, de kezdett mérséklődni.
- Piton professzor! Hogy az ég áldja a kezeit! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.
Takarékosan bánt a szerrel és jól elrejtette, nehogy megtalálják. Rápillantott a másik fiolára, és egy hideg borzongás futott végig a tarkóján. Százfűlé-főzet volt, amit még Pitontól lopott. A gondolatok egymást kergették a fejében. Ki lehetne az alkalmas alany?
A főzetet is elrejtette, és úgy döntött, hanyagolja a kérdést. Ellazította a testét, nekidőlt a falnak és elgondolkozott.
- Ki… vagyok én? – tette fel magának a rejtélyes kérdést.
Immár nyilvánvalóvá vált számára, hogy foglyul ejtői összetévesztették valakivel. De mindez olyan végzetesre sikerült, hogy saját esküdt ellenségüket tartják bezárva a pincébe, és még csak nem is tudnak róla. Harry ledöbbent a dolgon. Olyan bizarr volt az egész. Most aztán szép kis galibába keveredett. Álcával is fogoly, ha pedig újra önmagává változik, biztos halál vár rá. Ki kell jutnia innen!
A fejét majd szétvetette a sok új információ. A Rend árulójáról, a halálfalókról, de legfőképpen arról a fiúról, aki elvileg ugyanúgy néz ki, mint most ő, és ennyire fontos a halálfalóknak…
Oldalra pillantott. Egy valaha jobb napokat is megélt, ódon, fakeretes tükör pihent mellette. Szemügyre vette magát, és gyanakodva kérdezte:
- Ki… vagyok én?
A társalgóban Dumbledore váltott pár szót az immár nyugodtabbnak tűnő Pitonnal, aki engedelmesen bólogatott, majd susogva magára öltött egy délceg, halálfalókhoz illőgúnyát. Remus a szoba sarkának árnyákéból figyelte bizalmatlanul.
Mordon bebicegett a helységbe, és intett, hogy itt az idő az indulásra.
- Rendben, Alastor. Perselus! Próbálj meg minél többet kideríteni arról, hol van Harry, hányan őrzik, és hogy van-e esély a kiszabadítására! - mondta az igazgató.
A bájitaltan-tanár lobogó talárral távozott.
Harry egy apró neszre riadt fel nyugtalan álmából. Meg is feddte magát, amiért engedett a csábításnak és elszenderedett. Halkan felszisszent, mert sebe újra megfeszült. De magába fojtott minden nyikkanást, mikor meghallotta két suttogó hang beszélgetését.
- Hát újra elkaptátok, Diggle! - lelkendezett az egyik, kinek hangja fiatalnak tetszett. - Újra itt van ez a suttyó!
- Ezúttal nem fogja megúszni - mondta a másik.
- Megengeded, hogy gyakoroljak rajta? - kérlelte az előző.
- Ne feledd: az a parancs, hogy élve kerüljön a Nagyúr elé.
- Nem teszek benne kárt! Csak egy kicsit játszadozom vele.
- .... rendben.
Hallotta, hogy a két férfi letrappol a lépcsőn. Ahogy kiértek a hold által megvilágított részre, Harry döbbenten állapította meg, hogy az egyik a Rend árulója, Diggle, a másik pedig... Draco Malfoy! Mit...?
- Crucio! - kiáltotta rá a tejfölszőke mardekáros.
Harry testét újból iszonyú kín járta át. Percekig vergődött, majd Draco eleresztette. Elégedetten pillantott le művére, szemében büszke fény csillant. A megkínzott fiú arca görcsösen merevvé vált.
- Jó! - dicsérte meg kísérője. - De ha legközelebb a szívére célzol, és csinálsz egy ilyen mozdulatot, akkor...
Harry alig hallotta Diggle praktikus tanácsait a kínzásokkal kapcsolatban. Mellkasában szúró fájdalmat érzett a légszomjtól, torka pedig vészesen kiszáradt. Hörögve próbált meg levegőhöz jutni.
- ... hagyd most! Majd holnap! Nem jó, ha egyszerre túl sokat kap. Ha véletlenül megöljük, mielőtt a Nagyúr kifaggathatná, Urunk iszonyatos haragra gerjedne.
Majd mindketten gúnyosan kacagva visszamentek a házba.
Harry az oldalára fordult, összekuporodott és remegve hüppögni kezdett. Könnyei lassan és lustán folytak végig koszos arcán. Szörnyen megalázottnak érezte magát, és a tudat, hogy ebben ezentúl minden nap részesülnie kell, tehetetlen dühvel töltötte meg szívét. Draco Malfoy, ezért egyszer még megfizetsz!
Ezek után rettegve húzódott fedezékbe, akárhányszor belépett valaki. Már attól is összerezzent, ha valaki az ételt vagy italt hozta neki. Inni egy kortyot sem mert: ha Veritaserum van az innivalóban, akkor attól bizony megeredne a nyelve és valószínűleg mindent kikotyogna. Ásványvize vészesen fogyott, ám szomja egyre csillapíthatatlanabbá vált. A sebe és a fájdalom, valamint a kimerültség és kényszeres ébrenlét minden energiáját felemésztette. Rengeteget izzadt, mely csak növelte szomját. Verejtékétől azonban, mely átáztatta ruháit, borzalmasan fázni kezdett. A nyirkos pince amúgy sem vette fel a nap melegét. Így másnap estére Harry kezdte igencsak nyomorultul érezni magát. Eltelt egy teljes nap, mégsem történt semmi változás. Senki sem jött, hogy segítsen neki. Kiábrándította az a tudat, hogy senki sem jött, hogy kihúzza őt ebből a szorult helyzetből. Haragját csak tápláltál az állandó atrocitások, amik érték. Draco reggel volt olyan kedves, és újabb Crucio!-t bocsátott rá, amolyan ébresztőként. Őrzői, csak hogy kimutassák végtelen kedvességüket, apró tréfákat űztek vele. Az étel, amit eléhajítottak, szinte mindig a földön landolt, vagy kiborult. Volt, aki jóindulata jeléül még egy csalánártással vagy tüsszentő-átokkal is megtoldotta a dolgot. Harrynek kezdett már nagyon elege lenni a kiszolgáltatottságból, cselekedni akart végre.
Mikor újra felkúszott az égre a hold kajla sarlója, Malfoy és Diggle újabb látogatást tettek a pincében. Jókedvűen érkeztek. Először megálltak a lépcső felénél és figyelték a feltápászkodó rabot.
- Látom, sejted, mi következik - vetette oda neki Draco. Mikor azonban látta, hogy a fiú keze megbicsaklik a nedves kövön, fintorogva elvigyorodott.
- Ez volt a pálcája - mutatta az áruló.
- Hm, egész szép kis darab. Még ismerősnek is tűnik... Miért nem törjük el?
- Amikor egy pálca eltörik, átkok törhetnek elő belőle. Varázslatok, melyeket utoljára hajtottak vele végre. De olyasmiről is hallottam már, hogy maga a pálca készítője is megátkozta művét, hogy az kettétöréskor valamilyen rontást küldjön elpusztítójára. Felesleges lenne kitenni téged ilyen veszélynek.
Malfoy elégedett mosollyal nyugtázta saját fontosságát.
- No, akkor lássuk.
A két alattomos alak lebattyogott a lépcsőn. Draco emelte a pálcáját, és Harry már a mozdulatra is ráismert. A kínzó átok fájdalmasan hasított a testébe. Ugyanúgy üvöltött, mint előző alkalommal, de haragja most még hatalmasabb volt.
- Rohadj meg, Draco Malfoy! - kiabálta magában. - Akkor sem fogok könyörögni! Inkább haljak meg most, mint hogy hagyjam, hogy a sötétség mocskos szolgái tovább játszadozzanak velem!
Hangosan felordított, de testének körvonalát most idegen, vörös fény vette körül. Haja lobogni kezdett és érezte, hogy ismeretlen erő kúszik az ereiben. Jobb kezére nézett, melyben lassan formálódni kezdett egy hosszúkás, olvadékszerű valami. Draco rémülten hátrált, mikor előtte a fiú felemelkedett a földről, és rejtélyes módon talpra állt. Egy gyönyörű ezüstösen csillogó, csodálatosan megmunkált kard volt az, melyet közel három és fél éve látott utoljára: Griffendél Godrik kardja. Vörösen izzó szemekkel nézett végig a szép fegyveren, majd álnok, de immár remegő támadóira függesztette tekintetét. Azok hátrálni próbáltak, védekezésként maguk elő tartották a pálcáikat. De Harry egy néma suhintással kettémetszette azokat. Diggle minden hidegvérét összeszedte és kezével maga mögé lökte a Malfoy-fiút. Harry azonban már suhintott is. A vágás végigmetszette a férfi hasát, kisebb vérző sávot hagyva maga után. Dedalus felordított, és elterült a földön. Kezéből kiejtette Harry pálcáját, amit a fiú azonnal felkapott.
- Petrificus totalus! - kiáltotta a varázsigét Dracora.
A bűbáj a meglepetés erejével hatott Malfoyra. Szobormereven dőlt el, mint egy zsák.
Pár pillanatig Harry csak pihegett, és feszülten hallgatózott, nem jön-e utánpótlás. Mikor azonban senki sem érkezett, elkezdte kivitelezni azt a tervet, melynek kovácsolására ráment a raboskodással töltött ideje. Egy bűbájjal megkötözte az áruló férfit, majd lebegtető bűbájjal felemelte a földről az eszméletlen testet. Majd Dracohoz lépett. A fiút beráncigálta az egyik sötét sarokba. Levetkőztette, és ruhát cserélt vele. Táskájának rejtett zugából elővette a Százfűlé-főzetet, majd Malfoy egyik hajszálát megáztatta benne. Miközben az italt rázogatta, az ablakhoz tolt egy rozoga széket és felállt rá. Aligha fért volna ki, még a rács nélkül is. Arra azonban elegendő volt, hogy lássa, szigorúan őrzött kastélyban van, az épületből kijutva sem tudta messzire jutni. Lemászott hát, majd gyorsan felhajtotta a főzetet. Elkapta a hányinger az ízétől, azonban elkezdte érezni azt a már ismert bizsergető változást a testében. Oldalra pillantott, és a tükörben meglátta magát, Draco külsejével.
- Egy órám van arra, hogy kiutat találjak... - szedte össze a cókmókját. Felcsoszogott a lépcsőn, maga mögött lebegtetve az árulót. Annyit kopogott, amennyit a halálfalók szoktak, ha távozni akartak. Mikor feltárult az ajtó, az őrök egy bíztató mosoly kíséretében fordultak az érkezők felé. Mikor azonban meglátták azok zilált ábrázatát, gyanút fogtak.
- Hé! Mi...?
Ám Harry az egyiket fejbe vágta a kard markolatával, a másiknak meg a lábán ejtett egy vágást. A férfi eldőlt, és beverte a fejét. Mindketten eszméletlenül hevertek a földön. Harry lerángatta az egyikről a sárkánybőr-kabátját, magára öltötte, hogy ne fázzon, majd megszaporázta a lépteit. Árnyéktól árnyékig osont, és összerezzent, amikor csak reccsenést hallott.
Valóban egy ősi, nagy múlttal rendelkező varázslócsalád kastélyában tartották fogva. Az épület belső terei hatalmasak voltak, minden falat gyönyörű sötétzöld kárpit borított. A padlón, amerre csak lépni lehetett, bíborvörös szőnyeg futott végig. A plafonról pompázatos csillárok lógtak alá, melyek sejtelmesen halovány fényt adtak a folyosónak. Minden tisztának és gondozottnak tűnt, sehol egy pókháló vagy mumus, nem úgy, mint annakidején a Black-házban. Ez hát a halálfalók főhadiszállása?
Harry, ahogy gondosan maga mellett röptette a megkötözött Diggle-t, úgy érezte, libabőrösödik a karja. Mintha ezernyi apró szempár lesne rá a csillogó-villogó páncélok és a rengeteg festmény mögül. A portrék ugyan valóban mind őt nézték, de a fémkolosszusok esetében valószínűleg tévedett.
- Mit keresel erre, fiú? - kérdezte az egyik.
- Ugyan már, Blobge, nem látod, hogy ez az ifjú Malfoy-úrfi? - mondta gúnyosan nevetve a másik.
- Mi történt az urasággal, Mr. Malfoy? - faggatózott az egyik pápaszemes boszorkány.
Harry hirtelen nem tudta, mit feleljen, és csak meredten nézte a kíváncsi képeket.
- No, úrfi! - öltött szigorú arcot az egyik térdharisnyás, parókás mágus.
A fiú hátrálni kezdett, de szétszórtságában feldöntött egy díszpáncélt, ami csörömpölve hullott darabjaira. Erre már a többi, eddig szunyókáló festmény is felfigyelt. Egyesek felriadtak álmukból és rikácsolva kérték ezt számon a tejfölszőke fiútól, mások kimérten kacagtak annak ügyetlenségén, de voltak olyanok, akik úgy elsápadtak, mintha szellemet láttak volna. A nyűgös hangzavar azonban felkeltette a kastély élő lakóit is. Az ajtók alatti kis sávon egyre több helyen feloltódó fény kezdett kiszűrődni. Mindenhonnan mozgolódás hallatszott.
Harry dühében lehunyta a szemét, és halkan sziszegve elmormolt egy szitkot. Majd fogta a gúzsba kötött árulót, és szaladni kezdett a folyosón, amennyire erejéből tellett. Úgy húszméternyire mögötte nyílt ki az első ajtó, és ez hálóköntösös varázsló lépett ki rajta, kezében egy lámpással. Mikor meglátta Harryt, rákiáltott:
- Hé! Mit kóborolsz ilyen későn a folyosón? És...
- Diggle? - kérdezte egy vén boszorkány, aki épp akkor ért fel a lépcsőn. Vizsgálódva meredt a lebegő Dedalus-ra.
Harry a folyosó végén nyitott ajtókkal álló társalgó felé vette az irányt.
- Narcissa Malfoy! A fiadnak elment az esze! - rikácsolta valaki mögötte a folyosó túlsó végén. Egyre nagyobb lett a zsivaj az épületben.
Harry bevetette magát az üres társalgóba, ahol csak fáklyák lobogtak a falra tűzve. Sebesen kereste a megoldást szorult helyzetére, hiszen ideje vészesen fogyott.
Ekkor csattanást, nyikorgást, sikoltozást és bosszús üvöltést hallott.
- Eltűnt! - harsant fel az egyik férfi hangja. - Utána!
A fiú szíve vadul kalapálni kezdett. Ide-oda pillantott, hátha talál valamit, ami segít. A kandallóban kihűlt, porladozó fadarabokra pillantott, majd a kandalló falára erősített karmos, ijesztő fémkézre. Egy cserépedényt szorongatott.
- Hát persze! Hopp-por! - eszmélt fel Harry.
Elvánszorgott a tűzhelyig, belebegtette Diggle-t, és ő is belépett. Ekkor rontottak be a terembe üldözői, akik elsápadtak a méregtől, mikor meglátták, mire készül. Harry gyorsan belemarkolt a porba, másik kezével karon fogta a repkedő foglyot, majd elkiáltotta magát:
- Az Abszol Útra!
Nem emlékezett másra, csak rémülten hátrahőkölő alakokra, zöld, fullasztó fényre, iszonyatos pörgésre és állandó ütődésekre.
Nem kis rémületet keltett, mikor arccal előre kibukott a Foltozott Üst kandallójából. Feljajdult az émelygéstől, majd négykézlábra állva, lassan tapogatózva felállt. Félt, hogy elvesztette útitársát, ám Diggle engedelmesen a kandalló belső falának dőlve, szétvetett lábakkal, kormosan csücsült, mintha éppen most szenderedett volna el.
A vendégek már-már azon voltak, hogy segítenek, de Harry illedelmesen visszautasította az ajánlatokat.
- Lódulj! - mordult rá az eszméletlen Diggle-re, és megragadta a kötélnél fogva. Az alak újra lebegni kezdett, és megadóan követte Harryt. A fogadó italozói döbbenten nézték a távozó, furcsa párt.
Harry egy félreeső sikátorba vonszolta foglyát, nekidőlt a falnak és a földig csusszant, úgy elhagyta az ereje.
- Most hogyan tovább, Harry? - szólította meg magát nyöszörögve. - Nem cipelheted őket Dursleyékig....
Megdörrent fölötte az ég, lassan esőcseppek kezdtek szállingózni odafentről. A villámlás mellett egy apró nesz is megijesztette, mely az egyik kuka mögül jött. Mintha egy világító szempár meredt volna rá...
Harry remélte, hogy csak egy macska volt az, mindenesetre jobbnak látta, ha továbbáll. Előkapta a pálcáját, hogy egy „Lumos!”-szal fényt csináljon.
Kisvártatva távoli berregésre, dudálásra és sikoltozásra eszmélt fel, majd az egyik ház ijedtében arrébb húzódott előtte. Egy ismerős busz landolt az orra előtt...
- A Kóbor Grimbusz... - sóhajtotta szinte megkönnyebbült áhítattal.
- Szállunk rendelkezésére - lépett ki egy különc alak fura akcentussal, vigyorogva. - Stan Shunpike, szolgálatodra! Hová vihetünk? - pillantott rájuk.
Harry egy pillanatig elmerengett. Üldözőinek beletelhet egy kis időbe, míg a nyomára akadnak. Elvégre szép, nagy utca ez az Abszol Út, sok-sok kandallóval. Egyikük sem tudhatja, pontosan hol landolt. Vigyorogva választolt:
- A Grimmauld térre!
- Perselus! - horkant fel Dumbledore, mikor megpillantotta a bájitaltan-tanár viharvert, karcolásokkal teli arcát. - Merlinre, mi történt?
- Az most nem fontos - felelte automatikusan a férfi. Látszott rajta, hogy izgatott volt. - Sehol sem találtuk Harryt! Még csak nem is tudnak róla, hogy elfogták, azt pedig végképp homály fedi, hogy hol tartják... Végigjártuk az összes búvóhelyüket, a nagyobb családok kastélyait, de semmi nyoma. Bárkit kérdeztünk, teljesen meglepődött a hír hallatán. Aztán teljesen elfajultak a dolgok... Azt hiszem, akaratlanul, de nem kis belső viszályt szítottunk a faggatózásunkkal... - mondta cseppet fanyalogva. - Több helyen is egymásnak estek, mert úgy vélték, a befolyásosabbak elhallgatnak előlük bizonyos információkat... Az egyik ilyen összecsapásba is belecsöppentünk - nézett az egyik varázslótársára, aki ugyancsak karmolásokkal büszkélkedhetett. - A Nagyúr... Voldemort biztosan titokban akarja tartani, nehogy...
A professzor elhallgatott és a folyosón tartózkodó összes szempár a lassan kinyíló bejárati ajtóra szegeződött.
Egy ázott, sötét, gyanús férfialakot pillantottak meg, kinek gyönyörű szőke tincseiből most patakokban folyt a víz. Elegáns fekete sárkánybőr kabátján megcsillant egy-egy kósza villám. A fiú a jobb kezében egy fénylő pengéjű, véres kardot tartott, másik keze pedig erőtlenül markolászott egy kötelet, mely egy nagy darab fekete valamit tartott megkötözve. Barna szemei a fájdalomtól remegve emelkedtek Remusra, ám a tekintet különösen ijesztőnek hatott, mert épp megdörrent az ég.
A Rend összes tagja szobormereven bámulta a behatolót. Némelyek szemében még félelem is csillant, mikor felismerték az előttük állót.
- D-draco Malfoy.... - nyögte ki végül Piton. - Te... mit...?
De elakadt a szava, mert a fiú teste furcsa transzformációba kezdett. Szép barna arca beesetté vált. Homlokának és szemöldökének találkozásánál a bőre mozgolódni kezdett: mintha belső szubsztanciák munkálkodtak volna alatta. Felpúposodott, majd újra besüppedt, végül egy láthatatlan penge precíz metszést ejtett rajta, és kibuggyant alóla a vér. Ajkának szegletében is apró vércsepp jelent meg. A varázslók, akik ennek szemtanúi voltak, döbbenten hőköltek hátra. Ám a különös metamorfózis folytatódott. A fiú elengedte a kötelet és keze most bal csípőjére tapadt. Elhalóan felnyögött, szemei kigúvadtak a fájdalomtól. A padlón vércseppek koppantak, a fiú ruháján is egy alattomos vörös folt kezdett elterebélyesedni. A visszaváltozás a fiú fején ért véget. Világos haja fokozatosan sötétedni kezdett, végül sötétbarna színt öltött. Szemei egyik pislogáskor még barnák voltak, a következőnél azonban már smaragdzölden ragyogtak, igaz, fényük igencsak halovány volt. Egy baljós, villám alakú sebhely kúszott fel a megviselt arcocska homlokára.
- Griffendél kardja! - suttogta Remus, és tett egy lépést a jövevény felé. - Harry! - kiáltott fel.
A fiú felé vetette magát, akinek épp ebben a pillanatban bicsaklott meg a térde. A kardot elejtette a kezéből, és előre hanyatlott, mint aki orra akar esni. Szerencsére Remus még idejében elkapta. Térdelve simogatta a fiú fejét, letörölte a folyton kiömlő vért a homlokáról, és boldogan megszorongatta a reszkető kölyköt.
- Vigyük beljebb! Zárjátok be az ajtót! - csattant fel Mr. Weasley hangja, hogy elejét vegye az örömujjongásnak vagy fejvesztésnek.
A többek engedelmeskedtek a szavainak.
Dumbledore egy hordágyat varázsolt Harry alá, és fellebegtette az egyik emeleti szobába. A többiek követték és maguk előtt terelgették a megkötözött Diggle-t, noha nem értették, hogyan vagy miért került az ilyen állapotba.
Megszabadították Harryt a felesleges ruhadaraboktól, de egy atlétát hagytak rajta, nehogy megfázzon, viszont ügyeltek arra, hogy a derekán a seb szabadon maradjon. Elkezdtek körülötte szaladgálni. Gyolcsot, tiszta vizet, gyógyító elixíreket hoztak.
- Harry drágám, most próbálj meg nyugodtan feküdni! - kérlelte Mrs. Weasley, mikor elkezdte kitisztítani a sebet.
Ám már az első érintésénél olyat ordított a páciens, hogy azt egy vérfarkas is megirigyelhette volna.
- Jól van, jól van - próbálta kedvesen nyugtatgatni a nő, de ő is az ajkába harapott a szúrásnyom láttán.
Remus egészen közel hajolt Harryhez, szorongatta a kezét, s a homlokát törölgette. Félig izzadt, félig könnyes arccal mosolygott: látszott rajta a hatalmas megkönnyebbülés. Örült, hogy élve visszakapta a fiút.
- Harry - szólalt meg Dumbledore halkan. Mikor az ráemelte fátyolos tekintetét, folytatta. - El tudod nekünk mesélni, mi történt?
A kölyök szemei kifordultak a fájdalomtól, de bólintott.
- Elvittek... - lihegte - elvittek valami kastélyba... és... bezártak a pincébe...
- Emlékszel, hol volt az a kastély?
- Ott volt Narcissa Malfoy... - a nő nevének hallatán jó páran bosszúsan felhorkantak. - ... és Draco... Nagy kastély volt. Festményekkel... páncélokkal, meg... gyertyatartókkal... - itt páran, köztük szülei is, kedvesen elmosolyodott. Ez a leírás bármilyen kastélyra ráillene. - Nem láttam belőle sokat... nagy kertje volt...
- És... - tette volna fel az igazgató a következő kérdést, de Harry közbeavatkozott. Félt, hogy elájul, mielőtt a legfontosabbakat el tudná mondani.
- Összetévesztettek valakivel!
- H-hogy mondtad, édesem? - cirógatta meg Molly az arcát hitetlenkedve.
- Nem... nem tudták, hogy Harry vagyok.... azt hitték, valaki mást tartanak fogva...
Olyan csend lett a szobában, hogy csak az eső ritmusos kopogását lehetett hallani az ablakon. Harry kinyújtotta szabad kezét Piton felé.
- Meg-... megmentette az életemet.... - mondta hálásan. Ám Perselus megsemmisülten nézett vissza rá.
- Ezt meg... hogy érted? - kérdezte halkan.
- A szer... amit a szememre adott... emlékszik? Ha nem öntöm rá a sebre... most még sokkal csúnyábban nézne ki... És a Százfűlé-főzet...
- Igen, épp rá akartam térni - szólt közbe Dumbledore, aki furamód mellőzöttnek érezte magát ebben a pillanatban.
- Amit magától loptam... - folytatta a fiú, mintha meg se hallotta volna. - Anélkül nem tudtam volna megszökni...
Piton agyában is kezdtek összeállni a dolgok, és arca végre felengedett. Haloványan elmosolyodott.
- Mesélj el nekünk mindent, Harry - kérte most Remus is.
A sebesült, miközben sebeit törölgették, halkan elbeszélte, mik történtek vele elfogása óta. Mesélt a romos pincéről, a nagy, fakeretes tükörről, a halálfalókról, és hogy miket beszéltek meg jelenlétében; milyen rejtett ellenségeskedést tapasztalt a körükben; hogy Narcissa Malfoy igencsak nagy hatalomra tett szert a férje és neve jóvoltából.... Arról, mennyire izgatta fogva tartóit a külseje, hogy pontosan ismerték, ki ő, és egy csomó rejtélyes dolgot mondtak, amit ő nem is értett...
- Miket mondtak? - ült le Piton hirtelen Harry bal oldalára, az ágy szélére, és megfogta a fiú kezét. Szemei mohón csillantak. Nem úgy Remusé és Siriusé, akik arcán irigy düh jelent meg.
Harry kihasználta a hirtelen jött kapaszkodási lehetőséget, mert már így is fetrengett a fájdalomtól, ami testét hasogatta. Piton pedig ráborult a kézre, és magához ölelte. A fiú elkezdett mesélni a fura kijelentésekről, melyeket állítólagos kilétével kapcsolatban hallott, tanára pedig csak úgy itta a szavait. Egy idő után arca megrökönyödve Dumbledore felé fordult, aki azonban felemelte kezét, és türelemre intette. Perselus megadóan, engedelmesen bólintott, ám észrevette, hogy az ikrek meredten bámulják. A szokásos utálkozással vetett rájuk egy gonosz pillantást, majd újra a beteghez fordult.
- És Dedalus? - szólt reszelősen Mordon. - Vele mi történt? Ki intézte el ilyen csúnyán? - nézett a béklyóitól már megszabadított varázslóra.
- Én - nyöszörögte Harry kimerülten.
- H-hogy mi? - képedtek el többen is.
- Diggle elárulta a Rendet....
- Ez rágalom! Dedalus Diggle a Rend egyik beépített embere, kiváló va...
- Dedalus Diggle is ott volt, mikor elkaptak, hagyta, hogy Draco Malfoy rajtam gyakorolja a főbenjáró átkokat, és ő maga is megkínzott egyszer! - kelt ki magából Harry. - Egy csomó információt átadott Narcissa Malfoynak, és mindegyik igaz volt! Rólam is beszélt, elárulta, hogy a Rend állandóan figyel engem!
- De...
- Ha éppen maga van szolgálatban - kiabált a fiú az egyik, számára ismeretlen mágussal -, maga is ilyen könnyedén kínozgat ártatlan foglyokat?! Mert akkor magának sincs helye a Főnix Rendjében! Aki ilyet tesz, az nem érdemel könyörületet!
Maga Dumbledore is meglepődött a kirohanáson.
- Jól van, Harry - nyugtatta meg a fiút. - Dedalus Diggle sorsáról később szülessék döntés. Nyugodj meg, kérlek. Most már pihenhetsz. A szünidő talán elég lesz ahhoz, hogy felgyógyulj. Mrs. Weasley és a többiek gondoskodni fognak róla, hogy semmiben sem szenvedj hiányt, amíg itt vagy. L...
- Hogyan? - képedt el Harry. - Hogyhogy... itt? Én... haza akarok menni... vissza a Privet Drive-ra!
- Ugyan, fiam... - simogatta meg homlokát Emmeline Vance. - Biztos csak a láz mondatja ezt vele...
- Nem! - tiltakozott Harry hevesen, sokaknak meglepetést okozva. Olyan erőteljesen vonaglott, hogy Phiona elejtett egy tálcát a rémülettől. - Gyógyítsanak meg gyorsan, hadd mehessek haza! A rokonaim... már biztosan halálra rémültek! És... és Marie sem tudja, mi van velem, látnom kell őt!
- M-marie? - vigyorodott el Tonks.
- Harry, azt hittük, nem igazán érdekelnek a rokonaid... - vallotta be Mr. Weasley. - Hiszen minden évben csak panaszkodtál, milyen rosszul bántak veled...
- De most egészen jó fejek voltak, és sokkal több mindent megengedtek, mint eddig bármikor! - fakadt ki a fiú. - És ha már náluk lakok, joguk van megtudni, mi történik velem! Hiszen őket is veszély fenyegetheti! De most nem Harry Potter volt veszélyben, nem engem kerestek! Ezek után se fognak! Le fogja kötni őket a másik fiú eltűnése... Haza kell mennem!
- Hát... nem akarsz itt maradni? - kérdezte Remus szomorúan.
Harry szánakozva nézett a volt professzor meggyötört arcára.
- Nem lennék képes végignézni, ahogy a féltékeny nagybácsim nekiesik a tanáromnak... - felelte.
Újra kínos csend telepedett a szobára. Lupin és Piton lopva egy pillantást váltottak, majd elfordultak.
- Rendben van, Harry, legyen hát akaratod szerint - egyezett bele Dumbledore. - Van egy elixírünk, melynek hatására a sebed gyorsabban fog begyógyulni, de az eljárás maga nagyon fájdalmas. Szenvedésekkel teli éjszakának nézel így elébe.
- Ezek után bármit - helyezkedett el Harry lemondóan az ágyon.
Mrs. Weasley bólintott, és egy zöld folyadékot tartalmazó üveget vett elő. Két fiatalabb boszorkány-segítője egy újabb adag kötszert és tiszta vizet hoztak. A nő kinyitotta az üveget, és először csak párat cseppentett a nyílt sebre a löttyből.
Harry teste úgy megrándult, hogy Remus és Perselus ketten alig bírták lefogni. Szemei kigúvadtak: mintha tüzes vasat nyomtak volna az oldalához. Olyat káromkodott, ami miatt normális esetben biztosan elszégyellte volna magát. De most úgy érezte, az üvöltözés enyhít valamennyit a fájdalmán.
- Az elixír - kezdte Piton - meggyorsítja a sejtjeid regenerálódását. A tőr által szétmetszett szövetek hamarabb forrnak újra össze, ezért fáj ennyire.
Molly újabb adagot öntött, és a vágás mélyen elnyelte a zöld kotyvalékot. Mikor megtelt vele, szélein kibuggyant pár cseppnyi belőle.
Harry szemeiben könnycseppek jelentek meg. Előbb az ajkába harapott, majd folyamatos kiabálásba kezdett, amit rossz volt hallgatni. Több varázsló iszonyodva ki is ment a szobából, Bill az ablakoz lépett, mert nem akarta látni a fiú vonaglását. Az ikrek egymásba csimpaszkodva, rémülten figyelték barátjuk szenvedését, de néha ők is elfordították a tekintetüket.
Mikor Harry ordibálása elkeseredett könyörgésbe váltott, Piton tekintete egyre szánakozóbbá vált. Görcsösen szorította a fiú kezét, a mellkasához préselte, majd végül elfordította a fejét, hogy ne kelljen ránéznie. Ébenfekete tincsei előrehullottak és félig-meddig betakarták megviselt arcát. Lehunyta a szemeit, látszott rajta, hogy nagyon szenved valami miatt. Először némán mozogtak az ajkai, majd halkan szavakat kezdett mormolni.
- Hagyd abba... hagyd abba! Hagyd abba, kérlek!
Csak kevesen láthatták, hogy egy könnycsepp gördült le az arcán.
Dumbledore odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
- Perselus! - szólt. - Menj most, és pihenj le te is. Charlie, kérlek! - szólt az egyik Weasley-fiúnak.
Charlie engedelmesen vette át Piton helyét, és szorította meg Harry kezét.
Sirius, Fred és George döbbenten nézték a megtörten távozó bájitaltan-tanárt....
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó