|
23. fejezet - A csillógóan kék szemű lány
2005.12.22. 21:55
Írta: Brigi
Korhatár és figyelmeztetések: 14 éven aluliaknak nem ajánlott
Ajánlom: Petrának (Amyjade), aki szerintem legszívesebben összeverne, ha kiejtem előtte azt, hogy "Harry Potter" (annyira nem szereti... szegény nem tudja, mit hagy ki :). Hogy miért pont neki, ki fog derülni. Köszönöm, Petra! :)
Megjegyzés: hát... végre elérkeztünk a kedvenc részemhez, noha az eddigieket is nagyon szeretem. Úgy érzem, már éppen ideje volt "lerántani ezt a (láthatatlanná) tevő köpenyt", mert mostanában eléggé lecsúszott az iromány színvonala egy B-kategóriás szintre. Csak aztán meg ne kövezzetek érte. :)
A csillogóan kék szemű lány
- A múlt heti szintfelmérő alapján Potter, Longbottom, Zabini és Miss. Bullstrode fog csatlakozni az általam vezetett RAVASZ-kurzushoz, illetve a korábban már felvételt nyert Miss Grangerhez és Miss Parkinsonhoz. Épphogy lemaradt, Mr. Malfoy – vetette oda Perselus Draconak, miközben elsuhant a padok közt.
A két mardekáros lány megölelte egymást, úgy tűnt, Pansy örült, hogy Millicent is felvételt nyert. Draco arcára kiült a döbbent csalódottság, és szinte irigy szemekkel nézett Neville-re. A többiek hasonló pillantást vetettek a Longbottom-fiúra, de az ő arcukon a meglepetés telepedett meg. El sem tudták hinni, hogy Neville képes volt bármit is csinálni bájitaltanból, ami Kiválót érdemelt volna.
Ron kicsit csalódott képet vágott, hogy mindkét barátja Pitonhoz került, és ő majd nélkülük fog járni egy idegen tanár óráira. Lavender és Parvati a pergamenjeiket vizsgálgatták, és különösen elégedettnek tűntek a V-s eredménnyel. Úgy látszott, cseppet sem bántotta őket, hogy nem kerültek be a legjobbak közé.
- Mr. Crak, Mr. Monstro – szólította tanáruk a két fiút. A két termetes alak felpattant a helyéről, és kibattyogtak a tanári asztal elé.
Ron reménykedett benne, hogy valamilyen megrovásban fognak részesülni, de csalódnia kellett. Piton tankönyveket oszttatott ki velük, minden padra egyet.
- A mai feladatuk az lesz, hogy a könyvjelzővel ellátott recepteket kimásolják maguknak, és házi feladatként elkészítsék – a diáksereg pisszegve felnyögött a feladat hallatán – a jövő hétre – tette hozzá Perselus. Többen kezdtek megörülni. – A főzetnek ugyanis össze kell érni.
Ettől újra lelombozódtak.
- Lássanak munkához. A könyvekre pedig vigyázzanak, mert nagyon értékesek, és kevés van belőlük az iskolában. Aki pacát mer ejteni rajtuk, az repül az óráról.
A gyerekek sóhajtozva nyitották ki a könyveket. Neville a padjuk közepére tette a salátaszerű olvasmány, megmártotta a pennáját és másolni kezdett. Harry is a kezébe vette a tollat, mégsem volt ereje elkezdeni.
Nem tudta, mekkora önfegyelembe került Pitonnak ilyen érzelemmentesen beszélni és viselkedni, de érezte saját iszonyatát. Tanára az egyik ablak alá állt, felemelt fővel lesett kifelé a rácsokon, szemét pedig kissé elvakította a beszűrődő fény. Arca rettenetesen szomorú volt, és Harry tudta, hogy a lelkét majd szétveti a kétségbeesés.
Az összekötött hajtincs minden eddiginél hátborzongatóbb küldemény volt. És minden kétséget kizáróan egyértelmű. Nem lehetett a pici csecsemőé, hiszen egy kisbabának nem nő meg ekkorára a haja. Évek alatt talán… ami azt jelentette….
Harry bele se mert gondolni abba, mit jelenthet ez. Vajon reménykedhetnek mindketten abban, hogy a gyermek valahogy életben maradt? Hogy túlélte azt a borzalmas szerencsétlenséget, ami elől édesanyja nem tudott menekülni? Ha igen… Arra önerőből sohasem lett volna képes. Ezek szerint… elrabolták volna? Ez volt valószínűleg mindkettejük első gondolata, mikor meglátták a hajszálakat. Ha magukkal vitték a halálfalók, akkor nagy az esélye annak, hogy még él. És ha él… Ha él, akkor talán nem is tud arról, ki ő valójában, hogy mi történt az édesanyjával, és… hogy az édesapjának majd megszakad a szíve az aggodalomtól.
Piton a bal kezének gyűrűs ujjára pillantott. Megérintette a jegygyűrűjét, melyet Harry nem mulasztott el észrevenni. A többieknek teljesen elkerülte a figyelmét az apró, fénylő kis valami a professzor ujján.
A rajzok… talán még kicsi korában rajzolhatta őket, folytatta tovább a töprengést Harry, miközben pár osztálytársa már pergament is váltott. Ő még egy betűt sem vetett a lapra.
A rajzok lehettek az egyetlen emlékei a normális életből; az egyetlenek, szépek és borzalmasak is egyszerre. A játszadozás a szüleivel, a buborékokat büfögő nyúl, a fénycsóvák, melyek talán a kiságya fölött csüngő gömböcskékből hullottak alá valaha… Az égő ház. Sejthető, hogy e trauma mély nyomot hagyott benne.
Bántják talán? Sejtette, hogy Piton fejében is hasonló gondolatok kavarognak. Hiszen levágtak egy jókora tincset a hajából.
Mert az ő haja volt, ebben Harry valahogy, de biztos volt. Egyszerűen nem látta értelmét annak, hogy valaki más hajszálai legyenek. Mi értelme lett volna annak, hogy egy teljesen idegen ember zaklassa Pitont ilyesmivel? És honnan szerezhetett volna bárki is tudomást a történtekről, hacsak nem volt maga is résztvevője? Csak egy beteg elme lenne képes ilyesmire…
Szegény fiú, gondolta Harry. Még így, ismeretlenül is mélységes szánalmat érzett iránta. Vajon képesek lesznek rájönni a zaklató kilétére most, hogy sikerült elkapni a baglyot? Elvezeti ez majd őket a szerencsétlenül járt fiúhoz?
Harry még a klubhelyiség ablakában ülve is ezen gondolkozott. Hedvig tollait simogatta, és a nyitott ablakon kifelé bámulva figyelte a kastély udvarát. Pitont látta, amint a vállára kanyarít egy fekete köpenyt, majd átvesz a kezeit tördelő Rowenatól egy kalitkát, benne a bagollyal, amit elkaptak. Határozott lépésekkel a falu irányába indult. Harry felsóhajtott. Remélte, hogy a professzor sikerrel jár.
- Igen, Mr. Finnigan, a mágiának számos olyan ágazata van, melyek nem igényelnek pálcát – válaszolt Seamus kérdésére az apró Flitwick professzor. - Ezeket a kanonizált varázslótudomány nem tekinti ugyan egyenrangúnak a pálcával történő varázslatokkal, hiszen jóval kevesebb alkalommal kerül sor a használatukra. Mégsem szabad figyelmen kívül hagynunk őket. Ebben a félévben, vagy ha belefér az időnkbe, akkor talán még egy kicsit hosszabb ideig az ilyen bűbájokkal fogunk foglalkozni – kapaszkodott fel a tanár egy nagy kupacnyi könyvre. – Rendelkezik valaki előzetes ismeretekkel ezzel a témakörrel kapcsolatban? – kérdezte meg, mielőtt belekezdett volna az új anyagba. – Igen, Miss. Abott?
- Én úgy tudom, a szemmel verés is ilyen bűbájnak számít…
- Pontosan, Miss. Abott. Természetesen ezt a mágiát is lehet jó és rossz célokra használni, ahogy a varázslás minden ágát.
Draco összemosolygott Nott-tal.
- A szemmel verés nem igazán tartozik a jó célok közé – csücsörített a professzor. – Természetesen az óra keretein belül mindkét véglettel meg fogunk ismerkedni, mégis úgy gondolom, a nagyobb hangsúlyt a pozitív hatású bűbájokra kell fektetnünk.
A diákok most már igazán kíváncsi pillantásokat váltottak.
- Azok… akik mugliismeretre járnak, talán már találkoztak azokkal a jelenségekkel, melyekről az órán beszélni fogunk. A muglik körében számos mondvacsinált mágus és boszorkány folytat tevékenységet. Kontár munkásságuk különböző területekre terjed ki. Vannak, akik jóslással próbálkoznak, minden eredmény nélkül persze – tette hozzá, mire Hermione elmosolyodott. – Mások talizmánokat készítenek kuncsaftjaiknak. Ezt hívjuk talizmánmágiának, később majd ezzel is fogunk foglalkozni. A mai órától kezdve azonban az olyan rontásokat és áldásokat fogjuk venni, melyek elvégzéséhez másra van szükség, nem a pálcánkra. Hitre, mentális erőre, precizitásra és önfegyelemre, valamit segíteni akarásra. Ezeknek a bűbájoknak a végrehajtásához megfelelő rituálékat kell elvégeznünk. A rituálék mind különböző lépésekből állnak, melyen nem cserélhetőek fel, nem hagyhatók ki, hiszen az a bűbájunk sikeres kimenetelét kockáztatja. De ha mindent az előírások szerint végzünk, egészen csodálatos dolgokat vihetünk véghez!
Malfoy feje gőzölgött az unalomtól. Azt lehetett volna hinni, hogy elalszik Flitwick professzor monológjától, de tulajdonképpen a segíteni akarásról szóló ömlengés bosszantotta.
- Barátainkat, szereteteinket segíthetjük, sikerhez, anyagi segítséghez juttathatjuk őket; viszályban élő feleket békíthetünk meg, fokozhatjuk vonzerőnket, szerelmet lophatunk az érzéketlen szívekbe, egészséget adhatunk a beteg testnek, távol tarthatjuk a gonoszt és a rontásokat…
- Professzor, mi a garancia a bűbáj sikerére? – nyújtotta fel a kezét Pansy Parkinson, kétkedő arcot vágva. – Hiszen nem is használunk pálcát…
- Hm… - hümmögött a tanár, sejtelmesen mosolyogva. – Valóban, nehéz hinni eme varázslatok erejében… De hangsúly a hiten van. Van a mugliknak egy szép mondása, miszerint a hit hegyeket mozgathat meg. Pálca nélküli áldásaink és rontásaink csak akkor sikerülhetnek igazán, ha azokat teljes szívünkből kívánva végezzük. De elég a beszédből, lássuk is, miről van szó! Nyissák ki a könyvet a negyvenötödik oldalon, és lássuk is az első…
Szavait alig lehetett hallani, mert a diákok morajlása mindent elnyomott. Egyesek a sikert fokozó bűbájokat keresték a tankönyv tartalomjegyzékében; a lányok a báj és vonzerő növelésére vonatkozókat, Ron pedig anyagi támogatást várt néhány varázslattól.
Harry elmélázva bámult kifelé az ablakon. Még a nyári szünetben elolvasta az egész könyvet – ahogy sejtése szerint Hermione is -, és már akkor roppant érdekesnek találta. Most azonban nem tudta kiverni a fejéből a történteket. Szeretett volna beszélni Pitonnal, hogy megtudja, kiderített-e valamit. De egyik étkezésnél se látta. Máris nyomra bukkant volna…?
Seamus és Dean összevigyorogtak, mikor kinyitották a tankönyvüket a megadott oldalszámon.
- Igen – érzékelte pillantásukat McGalagony professzor. – A mai órától kezdve az emberi test transzformációját kezdjük el venni. Az átváltozástannak ez az ága igen komoly odafigyelést igényel, ezért került rá csak most, a hatodik évben sor. Igen, Mr. Malfoy.
- Fogunk animágiát is tanulni?
- Természetesen fogunk erről is beszélni, Mr. Malfoy. De az animágia gyakorlását a Mágiaügyi Minisztérium szigorú felügyelet alatt tartja, és, mint tudják, minden varázslót és boszorkányt, akik képesek egy állat testét felölteni, regisztrálnak.
- De ha valaki meg szeretné tanulni, van rá mód? – kérdezte Ron.
- Van – felelte kurtán a tanárnő. – A jelentkező a Minisztérium engedélyével tanfolyamon vehet részt, jelen esetben nálam, ha komolyan érdeklődik ez iránt, Mr. Weasley, amelyen elsajátíthatja az animágia művészetét.
- Na és mivé akarnál változni, Weasley-patkány? – vigyorgott feléje halkan Draco.
Ronnak ökölbe szorultak a kezei, de Hermione elkapta a karját, nehogy valami meggondolatlanságot csináljon.
- Ha nincs több kérdés, akkor neki is kezdhetünk a mai órai anyagnak. Egy egyszerűbb bűbájjal fogunk kezdeni. Párokban dolgozunk, mindenki a padtársával.
Harry és Neville összepillantottak.
- Jöjjön ki ide előre, Miss. Bullstrode – szólította előre McGalagony a mardekáros lányt. Az előrecammogott. – Önön fogom bemutatni a feladatot.
Pálcájának minden rezdülését figyelték a tanítványok, majd harsány kacagásban törtek ki, mikor Millicent karjai jó húsz centivel megnőttek.
- Reducio! – mondta ki a varázslatot visszafordító igét. – Látták? Helyes! Akkor mindenki gyakoroljon a padtársával!
- Na, gyerünk, Neville! – kacsintott Harry, átengedve a fiúnak az elsőbbséget.
Az megköszörülte a torkát, majd elmotyogta a varázsigét. Természetesen egyiküknek sem sikerült elsőre, de ahogy telt az idő, csak látszott pár centiméter növekedés mindkettejük kezén. Ron karjai az óra végére úgy lógtak alá, akár egy lajhárnak. Mindenki jól szórakozott a mulatságos feladaton, és néha még McGalagony szájának sajkában is ott bujkált egy kis mosoly. Neville is lóbálta gumiszerű karjait, Harry pedig még a térdét is meg tudta vakarni, annyira ügyesen alkalmazták a bűbájokat.
- És ne feledjék! Ez a varázsige csak a kar meghosszabbítására használható hatékonyan. A RAVASZ-kurzus résztvevőit pénteken, tanítás után várom ugyanebben a tanteremben – tette hozzá a tanárnő.
- Vajon kinek szólt a figyelmeztetés? – kacsintott Seamus, majd oldalra pillantott a mardekáros fiúk felé.
Crak és Monstro természetesen nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és kipróbálták más, nemesebb szerveken is a meghosszabbítás bűbáját. A varázslat tökéletesen félresikerült, ahogy azt McGalagony megjósolta, és mindkét fiú a gyengélkedőn kötött ki. De még másnap este is a két félnótáson kuncogott az egész iskola.
- Hát, halljátok – hajolt oda hozzájuk Justin, aki épp felszippantott egy szál spagettit -, esküszöm, nem lettem volna Madame Pomfrey helyében – rázkódott a nevetéstől.
- Fúj, ne gusztustalankodjatok már! – borzongott meg Padma Patil.
- Miért, mi történt? – szólalt meg síri nyugalommal Luna.
- Lüke, te nem is hallottad?
- Ne hívd Lükének, Seamus! – torkolta le a fiút Hermione.
- Crak és Monstro meghosszabbították a…
- Elég legyen! – rivallt rájuk a harmadikos Aurdey Smith, fülig pirultan.
- Szerintetek tudnak már járni? – kérdezte Neville, kajánul mosolyogva, mire újból kitört mindenkiből a röhögés.
- Úgy hallottam, Piton is elég dühös volt… - bajlódott a húsgombócával Dean, fel sem nézve a tányérból.
- Naná, hogy dühös volt!
- Na, azért gondoljatok már bele, milyen ciki lehet ez neki is! – csóválta meg a fejét Ginny.
- Két ilyen elmebajos a házában… - sóhajtott mosolyogva Susan Bones. – Eleanor, ideadnád a sót? – kérdezte a mellette ülő lánytól.
- Pedig hogy odavannak a mardekárosok maguktól!
- Na ja, Cho, de legalább most megkapták! – vigyorgott Ernie.
- McGalagony biztos kitagadna minket, ha ilyesmit csinálnánk – kuncogott Harry.
- Még szép! Eszetekbe ne jusson ilyesmit csinálni, mert letagadom, hogy griffendéles vagyok! – csattant fel Parvati.
- Hülye vagy? – vigyorgott Seamus. – Szerinted le akarjuk égetni magunkat az egész suli elől? Csoda lenne, ha a Próféta vagy a Hírverő nem cikkezne erről a két idiótáról…
- Azért odáig még nem süllyedt ez a két lap sem… - motyogta Vicky, aki még a Hírverőnél ostobább sajtótermékeket is szívesen olvasgatta.
- Szerintetek Crak Millicentnek akart imponálni?
- Abbahagynátok végre? – horkant fel Hermione, aki eddig egy tankönyv mögé próbálta rejteni piruló arcát.
- Nicsak, végre a prefektusunk is nyilatkozik! – kurjantott Dean. A lány orra alá dugta a kezét, mintha mikrofont tartana. – Mi a véleménye a Mardekár házán esett szégyenfoltról?
Mindenki kacagni kezdett a kezdeményezésen, Harry azonban halkan rászólt a fiúra, hogy ezt azért mégsem kellene. Bármilyen ellenérzéssel is viseltetett Hermione és Ron iránt, nem akarta hagyni, hogy barátai a közröhej tárgyává váljanak – noha még elevenen élt az emlékezetében a negyedik éve, amikor Ron még csak meg sem próbálta megvédeni őt iskolatársai gúnyolódásaitól. Csak egy szempillantásnyi ideig nézett Hermionera, aztán folytatta az evést, és így nem is vehette észre a lány hálás tekintetét.
-… éééés, döf, lép-lép-nyújt! – fejezett be egy gyakorlatot víváson, melyre az előző órai botrányos viselkedése ellenére mégis bement. Nagyot kurjantva felugrott a levegőbe, meglendítve a kardját, majd örömében megpuszilta Lavender arcát. A lány olyan meglepett arcot vágott, mintha magától egy dementortól kapott volna csókot. Újabb merényletet sejtve inkább odébbállt.
Harry roppant elégedett volt magával, hogy képes volt tényleg az elvárásoknak megfelelően végigvinni egy bonyolult mozdulatsort, még akkor is, ha egy méltató szót se kapott senkitől. Jobbára egyedül gyakorolt, egy kihelyezett, gyakorló karddal felszerelt bábúval. Lyukasra döfködte már a sok ügyetlen szurkálással, de volt, hogy csak úgy, jókedvéből is meglegyintette. Végre úgy érezte, volt miért annyit izzadnia és szenvednie, de mindezeket saját kitartásának és önfegyelmének számlájára írta. Nem vette észre, hogy barátai bántó okoskodása vagy Remus büntetőfeladata hatott volna rá különösebben. Tettetett nemtörődömséggel oldalra pillantott, Ronra és Hermionera, csak hogy újból és újból igazolja magát: a két prefektus valóban elég sokat bohóckodott meg kacagott. A langaléta Ron folyton megbotlott a saját lábaiban: annyira hirtelen nőtt a nyáron, hogy igencsak nehezére esett néha a mozgáskoordináció. Hermione ilyenkor mindig kuncogva segítette fel, megigazgatta a fiú kócos, vörös haját, és a többieknél lustábban lötyögve odázták el az időt. Harry nagyon tudott rájuk haragudni, amikor ezt látta. Dühítette, hogy azok ott ketten a képébe mertek hazudni, le merték tagadni azt, aminek az aznapi edzésen már sokadszorra volt szemtanúja. Amióta együtt voltak, sokkal kevesebbet törődtek vele. Ő persze először örült nekik, de mikor újra meg újra félre kellett állnia az útból, kezdte egyre nyomorultabban érezni magát. Felemelte a kardját, mintha feléjük akarna vele mutatni. Bandzsítva szuggerálta őket, majd sóhajtva elfordult. Megforgatta a gyakorló kardot, és azt képzelte, bárcsak néha Griffendél kardját tarthatná a kezeiben. Bár, gondolta, ahhoz nem igazán méltók a bohóckodások, amiket néha be szokott vágni. Most is megpróbált felvenni egy olyan támadóállást, mint amilyet Dudley egyik mészárolós-szamurájos filmjében látott. Lehunyta a szemeit, mint aki erőt gyűjt egy roppant komoly művelethez, majd a feje felett megforgatta a csuklóját, suhintott egyet ferdén a teste előtt, miközben egy könnyed perdüléssel megfordult a tengelye körül. A következő fordulatnál erőteljes vágást ejtett egy képzeletbeli ellenfélen, majd leeresztette a kardot. Kinyitotta a szemeit, és látta, hogy a körülötte állók kuncogva figyelik.
- Mi van, Harry – vigyorgott feléje Dean. – Jedizel?
- Áh, még nincs velem az erő – válaszolt Harry legyintve. – Láthattad, egy béna senki vagyok, aki még készségtantárgyakból is büntetőmunkára kényszerül… - sóhajtott, mintha ez komoly szívfájdalma lenne, pedig csak viccnek szánta. Dean és Seamus vették a lapot, de Remus haragosan nézte őket.
Harry vigyorogva provokálta a két fiút, először szépen pislogva, mint egy lány, majd a csípőjét rázogatva. Dean és Seamus összenéztek, majd megmarkolták a kardjukat, és martalóc kalóz módjára rárontottak barátjukra. Kardjaik vidám, játékos gyakorlásban csaptak össze újra meg újra, fémes hangjuk csengve csörrent meg, a nagyterem pedig kellemes visszhangot adott nekik.
- Leprás csőcselék! – kiáltotta Harry mosolyogva. – Bűzös vízi patkányok!
- Argh! – válaszoltak hörögve barátai.
Seamus rátámadt Harryre, aki ügyesen hárította csapásait, majd hirtelen félreállva hagyta, hogy a fiú egyszerűen elfusson mellette, lendületből. Deanhez fordult, és elszántan a szemeibe nézett. Íriszeik legalább olyan komoly párbajt folytattak, mint kezeik. Dean már nem neheztelt Harryre azóta, hogy leültek beszélni Ginnyről. A fiú ugyan nem árulta el, miért nem jelentkezett, de legalább újra szent volt a béke, és Harry beérte ennyivel.
- Nyársra húzlak, mint egy malacot, és almát tömök a szádba!
- Puha köretes párnát kérek!
- Argh!
- Mi vida! Segíts! – kiáltotta Dean, mikor Harry kiütötte a kardot a kezéből és a földre taszította.
Seamus személyében már érkezett is a felmentő sereg. Harry azonban könnyedén átlátta a fiú tervét, egy jól időzített mozdulattal kitépte a kezeiből a kardot, és a földre taszította őt is, barátja mellé. Diadalittasan föléjük magasodott, és úgy vigyorgott, mintha egy nagy pók lenne, és a hálójában rekedt legyeket szemlélné. Seamus mellkasához emelte a kardot, majd egy Z betűt suhintott a levegőben.
- Itt járt Zorro! – tette hozzá mély hangon, mint valami bandita.
Egy erőteljes köhintés szakította félbe a vidám játékot.
- Befejeztétek? – vonta föl a szemöldökét Remus.
Harry úgy megijedt, hogy majdnem elejtette a kardját. Az ajkaiba harapott, nehogy elröhögje magát. Remus hangja fenyegető volt, bár az arcán csak nehezen lehetett volna mérget felfedezni.
- Az órának vége – közölte Lupin a többiekkel.
Míg mindenki szedelőzködni kezdett, Remus nem hagyta elmenni Harryt.
- Na, gyere csak ide, mi vida!
Harry felszisszent. Már sejtette, hogy ebből semmi jó nem kerekedhet ki.
- Halljam, mi volt ez az egész?
- Semmi – fordította fel a fejét a fiú.
- Már megint nem a feladatra koncentráltál.
- Megtanultam a mára kiadott lépéseket! – csattant fel Harry.
Felkapta a kardját, és mozdulatról mozdulatra végigcsinálta a technikát, amit Remus az óra elején bemutatott. A düh és a bizonyítási vágy erőt adott neki, nem akarta, hogy hibázzon, és nem is vétett egy hibát sem. Az utolsó suhintás után elégedetten hunyorogva meredt Remusra.
- A következő órákon is hasonló teljesítményt várok el – mondta Remus, megigazgatva a ruháját.
- Belehalnál, ha egyszer megdicsérnél?
- Azt hiszem… - vonta meg a vállait mosolyogva Remus.
- Úgy utállak – vigyorgott Harry.
- De jó… - pillantott az égre a férfi, majd megfordult, és lakosztálya felé indult.
Harry ledübögött a pástról, és nagy lendülettel nekiugrott, átölelve a derekát hátulról.
- Ne csináld ezt velem… - suttogta neki.
Remus lehunyta a szemeit, megfordult, és megsimogatta a fiú kócos haját, gondosan elkerülve az ezüst fülbevalót.
Szombat délelőtt, a reggelit követően Harry kicsit feldúltan érkezett a klubhelyiségbe, és megállás nélkül felvágtatott a hálóterembe. Belépéskor üresnek találta. Letérdelt a ládája elé, és előkotort belőle egy váltás tiszta ruhát. Mikor azonban megfordult, meglátta, hogy Ron és Hermione ott toporognak tőle pár lépésnyire. Összevonta a szemöldökét.
- Harry – lépett előre a lány. – Ugye legutóbb nem veszekedtél Lupinnal?
- Nem – motyogta Harry, miközben előkotort egy golyónyi zoknit.
- Ő csak jót akar neked… - szabadkozott Ron. – Biztos szeret is téged, meg minden…
- Elég érdekesen mutatja ki…
- Nézd… Mi nem szeretnénk haragban lenni veled… - kezdte Hermione.
- Akkor kérjetek bocsánatot.
Két barátja hátrahőkölt, majd egymásra néztek.
- Nézd, Harry, azt hiszem, ebben mind a hárman egyformán hibásak vagyunk…
- Ja, csak én nem hazudtam nektek.
- Miről beszélsz?
- Ugyanúgy ellötyögtétek az órát, mint minden alkalommal, pedig a múltkor olyan hevesen tagadtátok.
- Azért te se panaszkodhatsz a Zorróddal…
- Igen, de én legalább tudom az összes lépést, ahogy eddig is, ti meg…!
- Jó, hogy nem már sajnálod tőlünk azt a kis időt, amit együtt tölthetünk! – csattant fel Ron, mert a türelme már a végét járta. – Mi van, irigy vagy ránk, hogy ilyen jól elvagyunk?!
- Mi bajod van? – döbbent le Harry.
- Miért baj az, hogy mi együtt vagyunk? Azt mondtad a pályaudvaron, nem bánod, hogy összejöttünk! Akkor most miért veszekedsz velünk állandóan?! Mintha mi lennénk a hibásak, hogy egyedül vagy!
- Hülye vagy? – förmedt rá Harry. – Honnan veszed, hogy az a bajom, hogy nincs barátnőm?
- Örülnék, ha nem hülyéznél le!
- Nem tehetek másként, ha ilyen ostobaságokat vágsz a fejemhez! – kiabált vele Harry, miközben dühösen elkezdte leráncigálni magáról a ruhákat.
Hermione próbálta eltakarni a szemeit, hogy ne kelljen őt alsónadrágban látnia.
- Egyszerűen nem hiszem el… - füstölgött Harry. – Hogy a fenébe juthatott ilyen hülyeség az eszetekbe?!
- Látjuk, hogy nézel ránk, meg minden… - tördelte a kezeit Hermione. – Tudjuk, hogy hiányzik a barátnőd…
- Igen, hiányzik Marie! Na és akkor mi van? Ennek semmi köze ehhez!
- Hogyha itt lenne, te is biztos sok időt szeretnél eltölteni vele. Amennyit csak lehet…
- Én soha nem hanyagolnám el egy lány miatt a barátaimat! – ordította Harry.
- Azért lehetnél kicsit tapintatosabb is – húzta fel az orrát Hermione. – Néha szeretnénk mi is egyedül lenni…
- Néha? Amióta visszajöttünk a suliba, még a vécén is többször voltam, mint veletek összesen! Nekem… soha… - próbálta begombolni a nadrágját, de a kezei túlságosan remegtek – nem volt bajom azzal, hogy ti együtt vagytok. És eleinte még meg is értettem, hogy néha egyedül akartok lenni! De egyre többször éreztettétek velem, hogy egyszerűen felesleges vagyok, és zavarok! Ebből pedig kezd elegem lenni! Igazi barátok nem viselkednek így egymással! Mikor Cho és én együtt jártunk, én nem jártam ekkora mellénnyel, és nem néztelek le titeket! És nem sutyorogtam vele titokban! Mindent elmondtam nektek, de ti meg mindig csak félrelöktök, mint egy levetett rongyot!
- Ez nem is igaz!
- Tudod, mit, Hermione? Nem is érdekel ez az egész! – tárta szét a karjait Harry. – És jobb, ha tudod, hogy ki foglak tiltatni a pályáról, ha Ron nem szokik le az integetésről! Csak elvonod a figyelmét!
- Micsoda?! – hördült fel Ron.
- Ami pedig téged illet: ajánlom, hogy mutass valami javulást, mert a meccseket nem azzal fogjuk megnyerni, hogy hány csókot tudsz dobni a barátnődnek! – utalt Harry a fiú húzásainak egyikére. A szív alakban való repkedést már nem is akarta felhozni, látta, hogy Ron e nélkül is eléggé elvörösödik.
- Ezt is csak azért csinálod, hogy…!
- Gyerünk! Mondd csak ki! Ha nem látom rajtad, hogy szívből játszol, azért, hogy megnyerjük a meccseket, akkor repülni fogsz a csapatból!
- Ezt nem teheted!
Harry azonban eleresztette a füle mellett a tiltakozást, és feltépte az ajtót. Átdobta a vállán táskáját. Ginny ép bejönni készült, Harry azonban kézen fogta és már rángatta is lefelé a lépcsőn.
(...)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó