|
23. fejezet - A csillogóan kék szemű lány
Brigichan 2005.12.22. 22:21
II. rész
- Nem szólnak, ha a könyvtárba mennek, nem szólnak, ha közösen tanulnak. Az egyik délután voltam Hagridnál, ő meg még kérdezte is, miért nem jövök sose Ronnal és Hermioneval, hiszen ők már vagy egy tucatszor meglátogatták! És nekem még csak nem is szóltak! Meg sem kérdeztek, hogy szeretnék-e menni! – hajtott fel bosszúsan egy fél üvegnyi sört Harry, miközben Ginnyvel, annak ikerbátyjaival és Chloeval ücsörögtek a Három Seprűben. – Pedig Hagridnál biztos nem állnak le nyáladzani, szóval nem értem, miért nem lehetett nekem szólni! Firenzével is egy csomót beszélgettek!
Ginny együttérzően megsimogatta a karját, és zavartan lötykölte az innivalóját.
- Mintha leprás lennék, vagy nem tudom, mi! Már az is baj, hogy élek? – csattant fel, mire a fél kocsma feléjük nézett. – Mit bámulnak?! – förmedt rájuk. Az iszogatók nyomban visszafordultak az asztalukhoz.
Chloe a fonott haját tekergette az egyik ujjára.
- Hát igen… Kettő mellett egy harmadik már felesleges… - sóhajtotta. Az ikrek rögtön egymásra néztek, erre a lány gyorsan megfogta a lábukat. – Persze, nem, ha velem járnak – mondta csábosan.
- Nem tudom, miért csinálja ezt Ron – motyogta Ginny. – Te tutira nem viselkedtél így vele, mikor Choval jártatok…
- Áh… - sóhajtott Harry keservesen. – Hagrid mesélte, hogy annakidején Sirius is átesett valami hasonlón, mikor a szüleim összejöttek. De ők kibékültek! Ronék meg szinte még engem tekintenek minden baj okozójának! Nem hiszem, hogy valaha is jóban leszek velük ezek után… Addig nem, míg így viselkednek…
- Hátha rendbe jönnek a dolgok, Harry – bíztatta Fred. – És tudod, hogy nem vagy egyedül. Hiszen mesélted: a többiekkel jól elvagy. Itt van neked Ginny is, és mi is, végszükség esetén.
Harry elmosolyodott. Jól estek a kedves szavak. Mindenesetre nem tudta őket sokáig élvezni, mert kinyílt a kocsma ajtaja, és pont az emlegetett páros sétált be rajta, Remus társaságában.
- Na tessék… Hát meg vagyok én átkozva? – emelte az égre a szemeit.
A belépők észrevették őket, és kissé vágyakozva pillantottak feléjük. A két prefektuson látszott, hogy szívesen odaülnének hozzájuk, de mégis inkább egy távolabb eső, hármas asztalnál foglaltak helyet.
- Remélem, most is rólam sutyorognak… - sziszegte Harry. – De Remus miért hozzájuk ül le? – motyogta sértődötten.
- Azért ne játssz rá a dologra, Harry – figyelmeztette George. – Ezzel csak még jobban el fogtok szakadni egymástól.
- Egyszerűen csak olyan igazságtalan ez az egész. Nem érdemlem meg… azt hiszem…
Újra kinyílt a helyiség ajtaja és egy sor roxfortos tanár lépett be rajta, Caramel társaságában.
- Minerva, mit adhatok? – kérdezte Madame Rosmerta.
- A szokásosat, Rosmerta.
- Én rögtön két adagot vinnék fel, Rosmerta kedves – mosolygott Hagrid. – Hogy ne kelljen kegyednek cipekednie.
- Óh, köszönöm – mosolyodott el a nő. – Miniszter úr? Flitwick professzor?
Azok fáradtan bólogatva jelezték, hogy ők s a megszokott italukat kérik.
- Rosmerta, tudna felhozni nekünk egy üvegnyi brandyt és pár poharat? Most várjuk a minisztériumi oktatókat, akik a RAVASZ-kurzusokat fogják tartani a diákoknak.
- Persze! Ha megérkeznek, rögtön felküldöm őket! – töltötte tele Hagrid második kupáját is Rosmerta.
- Köszönjük.
A tanárok felballagtak a Harryék asztala melletti lépcsőn az emeletre.
- Szóval kezdődnek a kurzusok… - hümmögött Fred, és kortyolt egyet a söréből.
- Kikhez fogsz járni, Harry?
- Jobbára csak roxforti tanárokhoz… McGalagonyhoz átváltozástanra, Dareling professzorhoz SVK-ra, Flitwickhez bűbájtanra… és képzeljétek, bekerültem Pitonhoz a bájitaltanra! – újságolta lelkesen. – V-re sikerült az RBF-em, ami nem lett volna elég, de volt egy szintfelmérő vizsgám, és az K lett.
- K bájitaltanból? Na, mindjárt letagadjuk, hogy ismerünk! – vigyorodott el George.
- Ki az a Dareling professzor? – pislogott nagyokat Fred. – Valami új tanár?
- Juj, róla nem is meséltél, Harry? – kérdezte Ginny lelkesen. – Igen, új tanárnő, idén került a suliba. Ő is ide járt, és hollóhátas volt. Nagyon jó tanár, tök érdekes dolgokról beszélünk órán.
- És tanít is valami gyakorlati dolgot, vagy vele is csak elméletet vesztek?
- Hát, azért gyakorolunk is – felelte Harry. – Igaz, eddig még csak az erősebb és veszélyesebb, fekete mágiához kötődő varázslényeket vettük, de ha máshol nem, a kurzuson biztos lesz majd egy kis támadás meg védés.
- Egyéként gyönyörű nő – áradozott Ginny.
- Az biztos, halljátok – bólogatott Harry is. – Szerintem el lennétek tőle ájulva.
- Néha nagyon merész ruhákat is fel szokott venni…
- Ja! A mardekárosok direkt kiültek az első padokba, mert gyakran szokott átlátszó szoknyát hordani.
- De nagyon nőies is, meg minden…
- Kíváncsivá tettetek… - hümmögték az ikrek.
- Mi ez a nagy forgalom? – ráncolta a homlokát Chloe, az újra feltáruló ajtó.
Egy fekete kabátos kar tartotta az ajtót, és a félhomályban lassan kibontakozott a belépő Rowena alakja is. Hófehér, vastagabb talár volt rajta, magasított nyakú, és elől gombolós. Csatjai finom kezek faragott munkái voltak, ruhájának szélét szépséges hímzés díszítette. A hosszú fehér köpeny széleit fekete bőrkesztyűs kezeivel fogta, nehogy beakadjon valahova, és elszakadjon. Könnyedén lépdelt előre párat, majd hátrapillantott kísérőjére.
- Ő az! – suttogta izgatottan Ginny.
Az még hagyján volt, hogy az ikrek eltátották a szájukat, de maga Chloe is elvörösödött, mikor Piton lépett be a nő után. Zavartan fészkelődni kezdett a két tanár láttán, lesütötte a szemeit.
Rowena mosolyogva rendelt valamit a kocsmárosnál, majd biccentve feléjük tartott. Perselus fáradt arccal követte, ezért a nő küldött feléje egy bíztató vigyort.
- Professzor – emelkedett fel Harry a székéről, az ikrekkel együtt.
A „pár” megállt az asztaluk előtt.
- Sziasztok - mosolygott rájuk Rowena. – Ti lennétek Ron és Ginny ikerbátyjai?
A fiúk elvörösödve bólogattak és bemutatkoztak, Ginnynek pedig dagadt a melle a büszkeségtől. Perselus a tőle megszokott kimért pillantással nézte őket, és eltöprengett azon, vajon Rowena akkor is ilyen kedves lenne hozzájuk, ha az ő orra alá is annyi borsot törtek volna… Tekintete az ülve maradt, fekete hajú lányra siklott, aki eddig nagy, csillogó kék szemeivel vágyakozva őt nézte. Egy pillanatra elhalkult körülötte a kocsma, és el is homályosult minden. Szigorú, sötét szemei Chloe hosszú, fekete haját és szép arcát vizsgálták, annak minden apró részletét…
- Gyere, Perselus – fogta meg a kezét Rowena, kizökkentve gondolataiból. – A többiek már várnak minket odafenn, tudod, hogy késésben vagyunk!
A férfi azonban nem mozdult, mintha kővé dermedt volna. Chloe arcán a két összekulcsolódó kéz láttán keserves csalódottság jelent meg, szemei pedig megteltek könnyel.
Perselus szíve nagyot dobbant. Rowena érdeklődését is felkeltette, mit bámulhat ennyire, de amikor meglátta az ikrek barátnőjét, sápadtabb lett, mint hófehér ruhája. Harry nem tudta mire vélni a közjátékot, csak zavarodottan pillantott ide-oda.
A bájitaltan tanár úgy érezte, egy rémes hidegzuhany érte a testét. Kétségbeesett próbálkozást tett arra, hogy behatoljon Chloe elméjébe, de az rögtön bezárkózott előtte. Felpattant, összefogta a talárját, és az asztalokban-székekben botladozva kifelé iramodott a kocsmából. Piton elengedte Rowena kezét, és ő is átcsörtetett a felbőszült társaságon.
- Várj! – kiáltotta reménykedve.
Ám Chloe csak futott, újra meg újra hátrapillantva, de amikor meglátta a lobogó talárral mögötte szaladó Pitont, mindig megszaporázta a lépéseit. Mire az egyik forgalmasabb kereszteződéshez ért, mindkét fonott hajtincse kibomlott, szép hosszú haja pedig dúsan omlott vállaira. Mielőtt hoppanált volna, Perselus megpillantotta az állánál a többitől szokatlanul rövidebb tincset. Mintha lenyisszantották volna…
**********
Mielőtt azt hinnétek, félbeszakítom a "legizgalmasabb" résznél, egy kis hozzáfűznivaló következik.
Mikor Marle feltette a honlapjára e művet, kért tőlem egy kis bemutatkozó szöveget. Abban leírtam, hogy a TBwtPBE-t pár apró dolog ihlette.
Az egyik a Pán Péter c. film, amit télen kezdtek el vetíteni a magyar mozik. Mint az a fejlécből kiderül, az abban szereplő
Rachel Hurd-Wood amolyan mintaként szolgált Marie alakjának megformálásakor.
A második "múzsa" David Thewlis egyik fotója volt, amit kb. a szöveg egyharmadánál már beszúrtam. Nagyon szép kis kép.
A harmadik... Azt hiszem, ez volt talán a legerősebb. És most jön az "én" Petrám a képbe.
Hatalmas japán rock-rajongó a lány, engem is sikerült azzá tennie. Március elején kaptam tőle egy adag CD-t, sok-sok banda számaival, képeivel. Neki nagy kedvence a (néhai) Malice Mizer, így tőlük is küldött anyagot szép számmal. Ha az együttes számai elsőre nem is nyerték el a tetszésemet, találtam azért a CD-iken egy gyöngyszemet, amely akaratlanul is e mű megírására sarkallt. Klaha-ról van szó, eme együttes egyik tagjáról. Találtam róla egy képet, aminek hatására mintha magától kipattant volna a fejemből ez a történet. Íme a kép (és egyben a harmadik múzsa):
Talán csak az én beteges fantáziámban született meg egy képzeletbeli hasonlóság Klaha és... hát, mit tagadjam, Perselus Piton (egy fiatalkori) alakja közt. De amikor csak ránéztem erre a képre, Klaha kócos, állig érő, ébenfekete tincseire, átható tekintetére, igen, még az erőteljes orrára is :), valahogy rögtön kedvenc professzorom jutott eszembe. Pont akkoriban végeztem a könyvek olvasásával, nagyon megorroltam Hajnira is, és kezdtem úgy érezni, hogy... hogy valamit írni kell. Csak hogy kiírjam magamból a gondokat, a bennem kavargó gondolatokat... Úgyhogy belevágtam.
És akkor ugye most már tisztázódik az a kérdés is, miért "kék" a címszereplő fiú szeme. Tessék csak Klaha szemeibe nézni. Ő adta az öteltet Lamerin megformálásához, így akár képzeletbeli Lamerinként is felfogható.
(egyébként kész csoda, hogy ilyen szelíd fotót találtam Klaha-ról... elég keményen nyomja a kosztümöket...) Nah, hát... ennyit szerettem volna mondani. Remélem, azért ezek után is fogjátok olvasni e szösszenetet. :)
*************
Az igazgató szigorúan meredt az előtte álló ikrekre. Harry és Ginny még mindig értetlenül szemlélték a dolgokat, Piton és Rowena arcáról azonban csak türelmetlen dühöt lehetett leolvasni.
- Várom a magyarázatot, fiúk – kezdte Dumbledore.
- Mégis miről, igazgató úr?
- Ne húzzátok az időt! – fakadt ki Perselus. – Hol van? Azonnal vezessetek el hozzá!
- Kihez?
- Ahhoz a fiúhoz, aki ott ült veletek az asztalnál!
- Ő Chloe és a barátnőjük… - próbálkozott Ginny, de a tanárnő szigorú pillantásától azonnal elnémult.
- Az nem lány, hanem egy fiú! – üvöltötte le Piton. Ginny úgy megszeppent, hogy majdnem elkezdett pityeregni. – Hol van a fiam?! – tett egy fenyegető lépést George felé.
- Micsoda? – kapaszkodott meg Harry az egyik szék támlájában.
Az ikrek tüntetően hallgattak.
- Nem kell, hogy velem gyertek. Tudom, hogy hol van a boltotok! – gombolta össze magán a talárt a bájitaltan tanár, mint aki menni készült. Leszaladt a lépcsőn, az ajtó felé.
- Ott nem fogja megtalálni – szólt halkan Fred.
Ginny elsápadt.
- Mi-miről beszélsz, Fred? – cincogta elhaló hangon. – Mi ez az egész?
Perselus megdermedt. Rémülten fordult vissza.
- Több búvóhelyet is kialakított magának, arra az esetre, ha valakinek szemet szúrna mellettünk, és el kellene rejtőznie.
- F-fogva tartottátok? Ti… vágtátok le a haját?
- Ő nem a foglyunk volt!
- Akkor miért volt lányruhákban?!
- Így kevésbé volt feltűnő…
- Jaj, George, ezért anyu nagyon mérges lesz… - tördelte a kezeit Ginny.
Perselus azonban nem tudott megnyugodni. Arcán a szigor helyett kétségbeesett aggodalom jelent meg.
- Ő… ő… akkor fiú volt? – hüledezett Harry. Úgy meg volt zavarodva, mint még soha. Ha az a lány Piton gyermeke, akkor azt jelenti… hogy fiú… és… csak álcából járt az ikrekkel, vagy…? És ő meg tisztára belezúgott! Belezúgott egy fiúba! Nagyot nyelt, hogy úrrá legyen zavarán.
- Hogy hagyhattátok elmenni? Hiszen itt vagyok! Itt van az édesapja!
- Szerintem megsértődött…
- Hosszú évek óta magát keresi, és amikor végre szemtől szemben állnak, azt kell látnia, hogy az anyja helyett egy másik nő fogja az ön kezét. Szerintem kisebb sokkot kapott…
- De mi… - dadogott Rowena – mi nem vagyunk együtt! – csattant fel. – Kollégák vagyunk, régi iskolatársak, és kész!
- Hű, tesó – nézett George bátyjára sokatmondóan.
Perselus rémülten a szívére tette a kezeit, és szinte könyörögve kérdezte.
- Hol van? Vigyetek el hozzá, kér…
- Nem lehet.
Piton elvesztette a türelmét, és a kabátjánál fogva elkapta Fredet és magához rántotta. Arcaik majdnem összeértek.
- Nem érdekel, hogy Arthur gyermeke vagy! A fiamért ölni tudnék! Mondjátok meg, hogy hol van!
- Nem mondhatjuk meg, bármennyire is szeretnénk… Ugyanis nem tudjuk, hova mehetett.
Perselus erre leengedte az ikert.
- Előttünk is titokban tartja a rejtekhelyeit. A Rend tagjai vagyunk, és ha minket követve eljutnának hozzá, az katasztrofális lenne.
- De ne féljen, Lamerin ügyes fiú, tud magára vigyázni! – próbálta megnyugtatni George.
- Igen! Nagyon okos, majd meglátja.
- Mióta… - dadogta Perselus – mióta van… nálatok?
- Nem sokkal az előtt találtuk meg, hogy a nyáron Harryt elrabolták helyette.
- A nyáron? Nyár óta…!
- Perselus! – fogta vissza Rowena. – Folytassátok, fiúk!
- Egyik éjszaka csörömpölésre lettünk figyelmesek… lentről, a konyhából… - kezdte Fred.
- Azt hittük, betörő…
- De helyette csak őt találtuk… Nagyon ramatyul nézett ki, azt mondta, a halálfalók bántak el vele így…
- Ez… igaz… - szólt közbe Harry. – Nekem is azt mondták, hogy csoda, hogy „felépültem”…
- Szóval… befogadtuk, meg minden, és ápoltuk, amíg meg nem gyógyult. Sokáig nem mert kimenni az utcára, mert félt, hogy fel fogják ismerni…
- Így jött az ötlet, hogy álcázzuk lánynak.
- Hogyhogy a hangja olyan vékony volt? – puhatolózott Ginny.
- Az az egyik új találmányunk – húzta ki magát George. – Az ötletet persze a muglik héliumos léggömbje adta. Majd elmagyarázzuk, hogy működik… Egy bájital – kacsintott Pitonra, hátha visszanyeri vele a férfi elvesztett bizalmát.
- Ő küldte a leveleket – folytatta komolyabb hangon Fred.
- Még… megvoltak a rajzai? – kérdezte fájdalmas hangon Perselus.
A fiúk bólogattak.
- De hát… - folytatta sápadtan Piton, aki még mindig alig mert hinni a füleinek -… Harry, azt mondtad, hogy… hogy csak tizenkét évig…
- Ő az – felelte, immár bíztató mosollyal George. – Valóban tizenkét évig volt a halálfalók fogságában. De sikerült megszöknie, és sokáig a muglik világában bujkált. Ott lett ilyen csibésszé… Évekig tartott, míg kiderítette, ki is ő valójában, és hogy mi történt a családjával.
- A halálfalók nem mondtak el neki semmit… de mit is mondhattak volna? Ők se tudták, kinek a gyermeke…
Perselus megkapaszkodott Fred talárjában.
- Küldjetek neki baglyot! Kezdjétek el keresni! Veszélyben az élete, az ellenségeink keresik őt… Nem akarom, hogy…
- Vissza fog jönni… Ebben biztos vagyok – szólalt meg döbbent hallgatás után Dumbledore is. – Ti ketten – mutatott az ikrekre – itt maradtok a kastélyban. Hátha visszajön miattatok.
- Szüksége van ránk, mi vagyunk az egyetlenek, akikben bízik. Az egyetlen barátai – bólintott egyetértően George.
- Rendben lesz, ne féljen.
- Azt hiszem… ma már többet nem tehetünk. Harry, Ginny, menjetek vissza a toronyba, de ha lehet, erről még ne beszéljetek senkinek.
A két diák bólogatva kiment.
Az ikrek is megkaptak egy vendégszobát, és Perselus is elhagyta az igazgató irodáját.
Este volt már, az iskola átriumát csak a csillagok és a dagadó hold fénye világította meg. Lassan, csillogó szemekkel lépdelt a megkönnyebbülten mosolygó Rowena mellett. Az egyik sarkon megállt, és leült a kitett padra.
- Mi a baj? – kérdezte a nő kedvesen.
Perselus azonban csak átölelte magát hosszú karjaival és meghitten mosolygott.
- Él… a gyermekem… életben van – pillantott fel rá, könnyes szemekkel.
- Jaj, Perselus! – fogta közre szép kezeivel a nő Piton arcát. Oltalmazó csókot lehelt a homlokára, majd letérdelt elé. Megfogta és megszorította a kezeit. – Akkor ne sírj! Ne sírj, hanem örülj! Mosolyogj! – cirógatta meg a férfi arcát, mire az boldogabban elmosolyodott.
Hálásan nézte a gyönyörű nőt, akinek szintén kibuggyant néhány csepp könnye az örömtől.
- Olyan volt, mintha téged láttalak volna… Smink ide vagy oda, a vonásai hasonlítanak rád. Olyan volt, mint te iskolás korunkban…
Sokáig ültek még a folyosón, fojtott hangon beszélgetve.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó