|
26. fejezet - Az áldás
2005.12.22. 22:42
Írta: Brigi
Korhatár és figyelmeztetések: a meztelenség miatt 14 éven aluliaknak nem ajánlott
Megjegyzés: nincs... szomorú vagyok... és beteg... Ja, és igyekeztem javítani a hibákat, amikre felhívtátok a figyelmemet... bocsi, ha valamit mégis elfelejtettem volna...
Az áldás
Falábak kopogása törte meg az idillt.
- Nem lehetünk biztosak abban, hogy a fiú nem a halálfalók kéme – morogta Mordon.
Piton azonnal talpra szökkent, maga mögé rántotta gyermekét, és fenyegetően a vén aurorra szegezte a pálcáját.
- Takarodjon a közeléből! Megtiltom, hogy akár egy ujjal is hozzányúljon!
Lamerin oldalról odabújt hozzá, átölelve a derekát, ami megmelengette a szívét.
- Gyerünk, fiam, lépj elő!
- Alastor, nem hiszem… - kezdte volna Rowena.
- Igazgató úr! – hökkent meg Remus, mikor Dumbledore megjelent a téren, közvetlenül mellettük.
- Dumbledore… - suttogta Lamerin, félelemmel vegyes tisztelettel pillantva a vén mágusra. Most találkozott vele életében először.
- Hát előkerültél – mosolygott rá az igazgató. A fiú félénken bólintott.
- Szép fiú – súgta oda kacsintva Tonks Perselusnak, aki megforgatta a szemeit.
- Perselus – köhintett Dumbledore.
- Hagyd csak, apa – bújt elő talárja alól Lamerin. – Nincs félnivalóm, hiszen nem rejtegetek semmit.
- De…
- Hamar végzünk – vetette oda Mordon.
- Egy hamis mozdulat, és vehet még egy mankót magának – sziszegte a bájitalok mestere.
A gyerekek összevigyorogtak.
Lamerin bólintva előrelépett, Rémszem pedig működésbe hozta a kéken ragyogó, mágikus szemét. Először veszettül pörögni kezdett, majd lassulva beállt egy irányba. A fiút méregette tetőtől talpig.
- Mi az nálad?
- A varázspálcám – motyogta meglepetten Lamerin. Kérdőn oldalra pillantott, apja sas-tekintetével azonban még mindig Mordont figyelte.
- Hadd lássam! Sose lehet tudni! Lehet, hogy tele van fekete mágiával!
Ekkor már Remus is az égre emelte a tekintetét, Tonks pedig kuncogva a földre meredt.
- Hm… különös…
- Alastor… javaslom, ne a nyílt utcán folytassuk a kihallgatást – pillantott körbe Dumbledore.
Az igazgató amúgyis zsúfolt irodája meglehetősen szűkös volt a sok vendég számára. Az élők még el is fértek valamennyire, de a három szellemalak a többiekhez passzírozódva nyomorgott. Sirius élt az alkalommal, és odasomfordált Rowenahoz, kiérdemelve egy lesújtó pillantást Remustól.
- Nem tudom, hogy sikerült megszöknöm… Az a nap is ugyanolyan volt, mint a többi… Nem tervezgettem, vagy ilyesmi… - szabadkozott Lamerin. – Meg nem is nagyon mertem volna elszökni, hiszen sosem hagytam el a birtokot, ahol fogva tartottak. Nem tudtam volna hova menni… Fogoly se voltam igazából. Nem cellában tartottak. Nem akarták éreztetni velem, hogy érdemes lenne elszöknöm.
- Mégis… hogy történt? – fonta össze a karjait Remus.
- Egyik nap, mikor a tanárom az egyik szalonban tartott nekem órát, fellángolt a kandalló. Nagyon megijedtem, mert addig még sohasem láttam ilyet…
- Hm… Hopp-por…
- Az egyik ideges alak lépett elő belőle. Szőke volt… hosszú, szőke haja… és a szeme alatt egy nagy lila folt…
- Lucius Malfoy? – kérdezte Harry gyanakodva. Lamerin bólintott, de amikor találkozott a tekintete Harryével, elmosolyodott.
- Kötve hiszem, hogy Lucius Malfoy hopp-porral utazna…
- Különös… valóban különös…
- Nem tudom, miért azon keresztül jött… De mérges volt.
- Ez pontosan mikor történt?
- Négy éve… úgy az iskolakezdés előtt…
- Akkor verekedtek össze apával – eszmélt fel Ginny. Mindenki feléje pillantott. – Srácok – nézett az ikrekre segélykérően -, emlékeztek. A könyvesboltban!
- Emlékszem, sértegetett titeket…
- Arthur megverte Lucius Malfoyt? – lepődött meg Remus.
- Mint mi tavaly a fiát, ugye, Harry? – kacsintott rá George.
- Az jól esett… - vigyorgott Harry.
Dumbledore köhintett egyet.
- Térjünk inkább vissza a témához…
- I-igen – biccentett Lamerin, még mindig kuncogva. – Szóval addig nem is tudtam, hogy a kandallót ilyesmire lehet használni. Gondosan ügyeltek arra, hogy semmit ne tanuljak meg, amivel meglóghatnék tőlük. Malfoy magával rángatta a tanáromat, és kimentek, de rám zárták az ajtót, hogy ne hagyhassam el a szobát. Az ajtóhoz lapulva hallgatóztam, de csak foszlányokat lehetett hallani. Sokat beszéltek a Roxfortról – pillantott körbe a mennyezeten. – Igen, erről mindig sokat beszéltek… Előtte Harry Pottert is sokszor emlegették – kacsintott Harryre. – Hogy elkezdte az iskolát, meg ilyenek. Draco Malfoy is rengetegszer nyafogott miattad.
- Te találkoztál Dracoval?
Lamerin bólintott. A felnőttek aggódó pillantást váltottak.
- Nem hiszem, hogy újra megismerne – jegyezte meg a fiú. – Akkor sokkal rövidebb volt a hajam. Rövidebb, mint most Harrynek. És a nyáron se jött rá, hogy egy imposztor fekszik előtte a pince kövén – mosolyodott el. Harry viszonozta a dolgot. – Mást se hallottam, csak Roxfortot, Pottert, Dumbledore-t, meg néha egy kis Minisztériumot. Így… mikor egyedül maradtam a szobában, a kandallóhoz mentem, hogy megnézzem, miből jött elő Malfoy. Nem volt benne semmi furcsa. Még a tűz se égett. Azon csodálkoztam, hogy akkor mitől olyan kormos Malfoy arca. Egyedül a szaga volt különös… Éreztem, mikor elment mellettem. A kandalló mellett ülve is éreztem, és kiderült, hogy egy tálból jön. Beleszagoltam, de rögtön le is tüdőztem, és tüsszentenem kellett tőle. A por viszont zöldesen szikrázott. Pont úgy, mint mikor Lucius megérkezett. Belemarkoltam egy kicsit és a kandallóba hintettem. Fellángolt, majd kialudt. Olyan volt, mintha egy végtelenül hosszú kéményt láttam volna… amelyen néha ablakok vannak… Még egyszer beleszórtam a port, és kíváncsiságból belenéztem.
James és Sirius összevigyorogtak. Legalább azt már lehetett tudni, a kíváncsiságot kitől örökölte.
- És az úgy… Nem is tudom, beszippantott, mint valami porszívó.
- Mi az a porszívó? – kérdezte Rémszem.
- Mugli cucc – kuncogott Harry.
Sokan mosolyogva képzelték el a jelenetet, egyedül Piton maradt komor. Éveken át… közvetlenül azután is folyton találkozott Lucius Malfoyjal, kedélyesen elbeszélgettek, miközben az a szörnyeteg a fiát rejtegette. Fájdalom telepedett a szívére. Mégis… Lamerin lelkesen mesélt tovább, fel-felnézve rá, csintalanul mosolyogva, ő pedig úgy érezte, visszatért a béke és szeretet a lelkébe.
- Szóval nem tudom, milyen gyerekek lehettek, de nagyon rosszul voltak öltözködve. Abban a házban bujdostak, ahol a kandalló kiköpött. Régi ház volt, koszos, és alig volt benne bútor. Valahol kinn állt a város szélén, senki sem használta. Ők meg csak úgy laktak benne. Később aztán kiderült, hogy valamilyen utcagyerekek voltak. Kölcsönösen megijedtünk egymástól. Ők attól, hogy megjelentem, én meg mindentől, amit használtak… Azelőtt sohasem láttam például elektromosságot… vagy rádiót… Nagyon furcsa volt. De szerencsére nem zavartak el. Úgyhogy velük maradtam, együtt lógtunk, meg minden.
Apja megszorította a kezét.
- Eleinte azt se tudtam, hogy mit kezdjek magammal… Amíg külön-külön mászkáltunk, folyton azon gondolkoztam, hogyan tovább. Mert arra hamar rájöttem, hogy ők mások, mint én. Nem használnak pálcát a tűzgyújtáshoz… Nem seprűn utaznak… Mintha nem is tudtak volna arról, hogy lehet varázsolni is. Egyik alkalommal… - húzta be a nyakát, félénken pillantva apjára -, mikor egy… szóval ezoterikus boltjából akartam gyertyákat csórni, hogy legyen mivel világítanunk… lebuktam, és elkapott a tulaj.
Elhallgatott, mert apja arcát figyelte, hogy hogyan reagál a lopásra. Perselus arcán azonban nem tükröződött gyűlölet vagy megvetés, így folytatta.
- Nagyon fura ember volt… Olyan gonoszan nézett rám… Azt kérdezte, miért nem a pálcámat használom, ha ki akarok nyitni egy ajtót. Annyira meglepett! Hosszú idő után először találkoztam olyannal, aki hozzám hasonló volt, és ismerte a varázspálcákat. Elmeséltem neki, hogy nincs saját pálcám, és nem is tudom, honnan szerezhetnék. Adott egy térképet és elmagyarázta rajta, hogyan juthatok el az… az Abszol útra… Mivel addigra már elég jól mozogtam a sikátorokban, hamar megtaláltam a helyet… Naponta visszajártam, annyira tetszett a sok különös ember… Mikor sikerült egy kicsit nagyobb összeget szereznem, végre ki is léptem a fal túloldalára. Szerettem volna olyan ruhákban járni, mint mindenki más, de úgy gondoltam, hogy előbb egy pálcát szeretnék… Úgyhogy miután a bankban átváltották a pénzt, megvettem életem első pálcáját – húzta ki magát büszkén. – Azután… hát, úgy a két világ közt mászkáltam. Hol itt volt dolgom, hol ott. Elkezdtem tanulgatni. De… meg szerettem volna találni a szüleimet… Mert mindenkinek vannak szülei, az enyémek is élhettek valahol…
- Honnan tudtad, hol keresd őket? – hunyorgott Dumbledore.
- Nem tudtam… Egyetlen támpont az volt, amit okklumencia közben láttam…
- Okklumenciát alkalmaztak… ellened? – horkant fel Piton.
- Gondolom, ki akarták deríteni, honnan is származom. De úgy tudom… azt nem lehet túl korán alkalmazni egy gyereknél…
- Igen, sérülne az elméje – jegyezte meg Rowena.
- Ilyenkor mindig képek villantak fel; olyanok, amikre már nem is emlékeztem. Ilyen volt a nyuszi is.
Mindkettejük arcán ugyanaz a mosoly ült.
- Megőriztem ezeket az emlékeket, ezek alapján kezdtelek el keresni – fordult a fiú teljesen az apja elé. – Ám egészen idén nyárig hiába jártam a könyvtárakat, semmit sem találtam, ami… előbbre vitt volna. Este visszafelé tartottam a mugli világba, amikor két alak berángatott egy sikátorba. Azok voltak, akiktől megszöktem… Elég komolyan helyben hagytak – mondta keserűen -, de sikerült megszöknöm előlük. Több sebből is véreztem, úgyhogy valahonnan szereznem kellett kötszert, így… betörtem az ikrekhez… De ők felébredtek a csörömpölésre… Szerencsére nem nehezteltek rám – mosolygott a fiúkra. – Azóta náluk voltam… Ők megtalálták a rajzokat, amiket az emlékeimről készítettem, és… az egyikre azt mondták: „Né’ má’, ez olyan, mint Piton!”. Meséltek rólad, én meg elkezdtem kutakodni a családod után… mégsem találtam sehol utalást arra, hogy feleséged vagy gyermeked lenne… Volt, hogy követtem a fiúkat, hogy lássalak, de mindig csak messziről figyelhettelek titeket… Nagyon hasonlítottál arra, akit láttam. De végleg csak akkor bizonyosodtam meg mindenről, mikor a Három Seprűben találkoztunk.
Perselus magához ölelte, jó szorosan mindkét karjával, talárjának ujja pedig szinte betakarta a fiút. James mérhetetlen fájdalommal nézte őket. Az évek során ő is annyiszor szerette volna megölelni a gyermekét. Legalább egyszer… egyszer utoljára…
- Nem tudom, miért vihettek magukkal… - töprengett Lamerin, apja baldachinos ágyán terpeszkedve, és egy nagy párnát ölelgetve. – Kisbaba korban lehet érezni, hogy valaki varázserővel bír?
- Én minden nap veled voltam, mégsem éreztem akkoriban még semmit – vonta meg a vállait Perselus. – Szerintem még túl kicsi voltál…
- Akkor csak úgy megtetszettem nekik? A cukor után biztos nem szaladtam…
- Jaj – horkant fel apja megrázkódva. – Ilyesmivel ne viccelődj… A hideg kiráz tőle.
- Bocsi. Szóval tanítottak, meg minden. Nem tudom, mikortól kezdve, de végülis elég rendesen foglalkoztak velem. Olvasni, írni, számolni… Aztán valamikor elkezdtek bűbájokat is tanítani nekem. Emlékszem, nagyon furcsa volt… De örültem neki.
Perselus elmosolyodott.
- Nem… bánod, hogy nem jártam rendes iskolába? Hogy… tudod, hogy nincsenek vizsgáim, mint a többieknek…
- Hogy mondhatsz ilyet? Alig láttam még valamit a képességeidből, de már így is mérhetetlenül büszke vagyok rád! – simogatta meg az arcát apja. – Tudsz patrónust idézni! – mondta lelkesen, szinte csillogó szemekkel.
- És ha még tudnád, mi mindent! Alig várom, hogy mindent megmutathassak! Ugye… itt maradhatok veled a kastélyban?
- Természetesen. Nem is hagynám, hogy elmenj.
- És… hol fogok aludni?
- Ma éjjel itt – simított végig saját ágyán Perselus. – Az igazgató beleegyezett, hogy a saját lakosztályomból kialakítsanak neked egy kis részt. Egy kisebb szobát. Itt leszel a közvetlen közelemben.
- Rajtam tartod a szemed, mi?
- Még szép.
- De… nem bánod?
- Mit?
- Hát, hogy itt maradok. Mit fog szólni a többi tanár? Meg a diákjaid?
- Fiam – vette elő Piton az egyik lehengerlő arckifejezését. – Sohasem érdekelt, mit gondolnak mások. Csak az számít, hogy te és én újra együtt leszünk. Együtt, mint régen. Megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy lássam felnőni az egyetlen gyermekemet… - mondta szomorú hangon, mégis mosolyogva. – Most, hogy visszakaptalak, szeretnék minél több időt veled tölteni.
Lamerin nem tudott mit felelni. Felült, továbbra is szorongatva a párnát.
- Annyira… - játszott fia hajszálaival Perselus – különös érzés ez… - kezdte. – Már amikor megszülettél, hihetetlen volt. Most azonban… hogy tudsz járni meg beszélni, teljesen más. Annyira új… Látni, hogy milyen nagyra nőttél… Kész felnőtt vagy.
- De csak testben – tette hozzá a fiú vigyorogva.
- Gyönyörű vagy, akárcsak édesanyád… Szerintem tőle örököltél minden jót… Ezt a bájos arcot… a két szép szemedet…
- Nehogy azt hidd, hogy tőled semmit sem kaptam! Nézd meg a hajam! Olyan, mint a tiéd!
Apja azonban csak zavartan mosolygott.
- És alkatra is olyan vagyok, mint te. Igaz, jó lenne, ha nőnék még… bár ez az én koromban már kizárt… - sóhajtott.
- Nem is vagy alacsony.
- Nem, de a lányok a magasabb srácokat szeretik…
- Ne törődj vele. Van elég lány Roxfortban…
- Na és szépek?
- Majd holnap meglátod. Ja igen, már akartam kérdezni… Van… mindened? Ruhák, talárok, cipők… seprű? – vonta fel sejtelmesen a szemöldökét.
- Seprű? – eresztett le Lamerin csodálkozva. – Veszel… nekem egy seprűt?
- Amilyet szeretnél. Mikor mehetünk?
- Azta, szuper! Holnap! Nem, holnap nem jó, neked óráid vannak…
- Kedden délelőtt szabad vagyok.
- Köszönöm! – döntötte le hevességében apját Lamerin.
Mindketten elnyúltak az ágyon.
- Mondd, szereted Harry Pottert?
- Ezt… hogy érted?
- Én csak… Láttam az elméjében, hogy korábban… nem voltál vele jóban… mostanában viszont… mindig engem láttál benne.
- Ő sohasem pótolhatta volna a hiányodat – mondta gyorsan Perselus.
- Nem, nem úgy értettem! Nem haragszom – rázta meg a fejét a fiú. – Meg… az ikrek szerint remek srác… És akit te ennyi idő után képes voltál megkedvelni, az tényleg különleges lehet. Hallottam, nem nagyon jöttél ki a szüleivel…
- Az apjával – fintorgott Perselus.
- Hátha mi majd jól kijövünk… és akkor vége lesz ennek a viszálykodásnak a Pitonok és Potterek közt. De az ugye nem baj, hogy Malfoyjal és a többi gennyes alakkal nem fogok haverkodni?
- Miért lenne baj? Hányok tőlük, amióta megtudtam, mit csináltak veled és Harryvel…
- Csak azért… mert te vagy a házvezető tanáruk, meg minden…
- Az még nem jelenti azt, hogy szeretem őket. A házvezető tanároknak a négy nagy alapító szellemét kell képviselnie. Mardekár Malazár se tűrte a férgeket maga körül.
- Majd megdobálhatom trágyagránáttal?
- Tőlem – vonta meg a vállait Perselus. – Csak a gondnokunk, Frics ne lássa.
Lamerin gonoszan vigyorogva dörzsölgette a tenyerét.
- Jaj, igen – mondta hirtelen. – Én már akartam mondani… izé… szóval… ne haragudj rám, hogy Dareling professzor miatt... szóval érted…
- Semmi baj..
- Mondd… persze csak ha nem titok…
- Előtted nincs titkom…
-… szóval… ő és te… van… valami?
- Nincs – mosolygott Perselus.
- Áh… értem… hát… kár.
- Kár? Az előbb még húztad az orrod!
- Igen… de tényleg jó bőr.
- Bőr? Hogy beszélhetsz így egy nőről?
- Ahha! – bólogatott Lamerin, sejtve az összefüggéseket. – Látom ám, mik vannak itt… Ahogy nézel rá… ahogy ő néz rád…
- Hogy néz rám?
- Ahogy engem néz… Rendesen csillog a szemed…
- Képzelődsz.
- Valóban?
- Valóban – mondta kisebb hallgatás után Perselus.
- Valld be. Bennem megbízhatsz.
- Na jó, néha titokban itt szoktunk hancúrozni… - paskolta meg az ágyat vigyorogva.
- Tessék? – sápadt el Lamerin.
- Csak vicceltem. Nézd, fiam… Rowena gyönyörű nő, és szerintem nincs olyan férfi, akit ne igézne meg a szépsége és kedvessége. De engem még köt az édesanyádnak tett esküm és… Rowena is egy olyan ember menyasszonya, aki …
- Akit te utáltál. Igaz?
- Akármennyire is gyűlöltem azt a rühes Blacket, sohasem sérteném meg az emlékét azzal, hogy viszonyt kezdek az egykori kedvesével. Nem miatta… tudom, hogy Rowena szenvedne emiatt… és Harry úgyszintén. Tehát Dareling professzorral csak kollégák vagyunk – fejezte be mosolyogva.
- Hát… szóval… ha esetleg meggondolnátok magatokat… miattam ne tartsd vissza magad.
Perselus megforgatta a szemeit.
Órákon át beszélgettek még, de Lamerinen később jelentkeztek a fáradtság első jelei. Elnyúlt az ágyon csevegés közben, és lassan kezdtek leragadni a szemei. Mikor elszenderedett, apja betakarta, de csak ült fölötte, és figyelte, hogy szuszog. Ugyanolyan szép volt alvás közben, mint egy kisbaba…
Késő éjszaka volt már, amikor Harry belépett a gyengélkedőre. Felkísérte ugyan Ginnyt a hálókörletükbe, de a saját szemére tíz házimanó se tudott volna álmot csalni. Így köpenye rejtekében kilopózott a klubhelyiségből.
Hangtalanul osont az ágyak között afelé, melyet egy gyertya halovány fénye világított meg. Egy sötét folt ült az egyik szélén, a másik fekete paca fölé hajolva – legalábbis Harry a paraván mögül ennyit látott csupán. Halk suttogás törte meg néha a csendet.
- Így jó lesz… - hallotta az első érthető mondatot Harry. – Éppen itt az ideje, hogy pihenj.
A fekvő alak azonban nem felelt.
- Jól vagy? – kérdezte az iménti, nem kis aggodalommal a hangjában.
- Újra meg újra csak azok a képek járnak a fejemben – sóhajtott végül Fred. – Amikre nem akarok emlékezni…
Harry még sohasem hallotta ilyen panaszosnak a hangját.
- Mintha kiszippantották volna belőlem az összes szép emléket… nem emlékeztem rád… se arra, milyen remek dolgokat műveltünk itt a suliban, míg idejártunk… elfelejtettem anyáékat, és a többiek képe is teljesen elhalványult… - húzta össze magát, mint egy hernyó. – Egyedül anya mumusait láttam… Sorban, mindenki képét… És mintha most a saját szemeimmel láttam volna, mikor apát megharapta az a kígyó… - szorította össze a szemeit. – Sohasem hittem volna, hogy a halál ennyire félelmetes…
A mellette ülő George szomorkásan elmosolyodott, már amennyire keserű vonásai engedték. Megsimogatta öccse kócos, a kötszertől össze-vissza álló, szép haját, majd odafeküdt mellé az ágyra. Bebújt a takaró alá, és mindkettejüket gondosan betakarta. Átölelte Fred felsőtestét, és a hátához simult.
- Én is megrémültem… akárcsak te… igaz, nekem nem kellett ezeket a képeket látnom. Elég volt a tudat, hogy te ott fekszel, és én nem tudok neked segíteni… Borzasztó érzés volt – szorította meg testvérét. – Azt hittem, elveszítelek, mert… gyenge vagyok, és nem tudlak megvédeni. Annyira sajnálom…
- Nem a te hibád… - suttogta Fred.
- Soha többé ne ijessz meg ennyire! És ne merj nélkülem meghalni!
Fred nem tudott mit felelni, ezért inkább csak megcirógatta bátyja kezeit.
- Ha neked esett volna az egyik, és kiszívta volna a lelked, biztos, hogy rögtön lesmártam volna a másikat… Ikrek vagyunk és egymásért élünk… Ha te meghalnál, az én életemnek sem lenne értelme…
Harry elszorult szívvel nézte a szomorú testvérpárt. Ökölbe szorult a keze, annyira fájdalmas volt a tehetetlensége. Miért történik minden rettenetes dolog azokkal, akiket szeret? Miért pont velük kell történnie mindennek?
Szeretett volna elfutni, elbújni valahol a világ szeme elől, hogy azon keseregjen, vajon ki az, aki őérte él... Aki ugyanígy eldobná érte az életét, mert az üressé válna nélküle. Az ilyen pillanatokban mindig megérezte, milyen szörnyűséges a szerető szülők és testvérek hiánya. Neki sose volt testvére…
Azonban nem tétlenkedhetett. Tenyere új kabátjának zsebe felé siklott, kitapintotta a kis dudort rajta, majd vetett még egy pillantást a szendergő ikrekre. Ugyanolyan halkan, ahogy érkezett, magukra hagyta őket.
Tudatosan rótta a folyosókat és lépcsőket. A Szükség szobájának ajtaja is nyomban megjelent előtte, ahogy a szükségét megfogalmazta magában.
Belépve állott szag és enyhe kábulat fogadta. A szoba falán körben fehér gyertyák sorakoztak, lángjaik katonásan, egy vonalban lobogtak. A berendezés most szegényesebb volt, mint az edzések alkalmával. A szoba közepén egy kicsiny asztalka állt, nagyobb ládával a tetején, előtte egy nagy párnával, mellette pedig egy régi, díszes kád, félig telve gőzölgő, kellemesen meleg vízzel. Harry egy laza mozdulattal kioldotta talárjának csatját, így a ruhadarab a földre hullott, amint közelebb lépett. Lassan cipőit, új kabátját, ingjét és nadrágját is maga mögött hagyta. Bódult arccal ért a kád elé, de ekkorra már teljesen meztelen volt. A kád kicsi asztalkájára pillantott, amelyen egy durván faragott fatál állt, benne egy fa kanállal, mely félig elmerült a finom, porszerű sóban. Hintett belőle a vízbe, majd belemászott a kádba. Nyugodtan lélegezve, szótlanul üldögélt, lehunyt szemekkel. Néha megmerült a vízben, mikor azonban kiemelkedett belőle, a vízcseppek gyémántszerűen gyöngyözve futottak végig a testén. Először didergett, mikor kilépett a fürdőből, de összeszedte magát.
(...)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó