|
26. fejezet - Az áldás
Brigichan 2005.12.22. 22:44
II. rész
- Nem fázok, mert a fény itt van és körülvesz… megtisztít a gonosz erőktől… - kántálta halkan.
Mikor kinyitotta szemeit, szinte még látni vélte a teste körül a halovány fényességet, mely végül szárazzá varázsolta bőrét. Visszabújt a ruháiba, majd letérdelt a kicsi asztalka elé. Maga mellé tette a ládát, és felnyitotta a fedelét. Sorra kipakolta, amit benne talált. Egy vékony, fehér vászonterítővel letakarta az asztalt. Két fehér gyertyát lebegtetett maga elé. Feltűrte ingjét, és tenyerét egy átlátszó, olajos tálba mártotta.
- Éjszakai fények, ragyogjatok tisztán, lángotokat ártó szellem el ne olthassa…
Jobb kezének ujjaival finoman bekente mindkettőt a kellemes illatú masszával, és az asztalka túlsó oldalára állította őket. Hosszú gyújtópálcáért nyúlt, melyet varázslattal lángra lobbantott. Meggyújtotta vele a két gyertyát, előbb a bal oldalit, aztán a jobbat. A lábai mellett heverő, friss liliomok szirmait is az asztalra szórta.
- Tisztaságotok óvja őket…
Négy fényképet állított gyertyái közé. Az egyikről Marie mosolygott rá vissza, a másikon az ikrek pózoltak, a harmadikon Ginny volt látható, még hosszú hajjal. Az utolsón Remus és Nymphadora ácsorogtak egymás mellett, kéz a kézben. Egy pillanatig szeretettel figyelte őket, majd bólintott, és folytatta a műveletet. Füstölgő-tartóját a képek elé helyezte, és a pálcával meggyújtotta az illatrudacskát. Kellemes babérillat kezdte betölteni a szobát.
Egy smaragdzöld, gömbszerű gyertya akadt a kezébe, melyet mosolyogva emelt maga elé. Egy másik tálkában lévő, ezúttal zöld színű olajjal azt is megkente, majd, miután meggyújtotta, saját homlokán is végighúzta az ujjait, kereszt alakban.
- A fény távol tartja a sötétséget… a fehér erő a gonoszt… - suttogta halkan, félig transzba esve. – Itt van és segítségemre lesz.
Egy átlátszó, fedeles üvegedényt tett az asztalra. Sejtelmes bizsergés futott végig a kezein, amíg érintette. Mikor azonban belemártotta az ujjait, és a szoba négy sarka felé hintett belőle, egyenesen érezte az erőt, mely belőle sugárzik. Nedves ujjaival az oltáron felállított kellékeket is megérintette, majd félretette a tálkát.
- Marie… Ginny… Fred… George… Remus… Nymphadora… - suttogta a hat nevet hunyorgó szemekkel. Háromszög alakban felállított maga előtt három szintén olajos gyertyát. Egy fehéret középre, magához közel pedig egy rózsaszínűt és egy világoskéket. Sorra meggyújtotta őket.
- Oltalmazó bűbájok esetén mindig egy emberre koncentráljunk! – csendült fel Flitwick professzor hangja elméjében. – Így nagyobb esélyünk van a varázslat sikerességére. Több emberre egyszerre áldást bocsátani komoly varázserőt és összpontosítást igényel!
Harry elhessegette a fejéből a zavaró hangokat. Nem volt ideje külön-külön mindenki számára elvégezni a rituálét. Cselekednie kell, hiszen az utóbbi időben egyre több szerencsétlenség történt. Nem hagyhatja, hogy szeretteit valami baj érje! Ráadásul Rowena táncának sem sikerült megtalálni a megfejtését. Ki tudja, milyen átkokkal bombázta minden reggel az iskolát; nem késlekedhetett. Amióta a nő megtanult korcsolyázni, halomra történnek a balesetek és támadások. Kell lennie valami összefüggésnek…
- Nappal szikrái, éjszaka fénybogarai, óvjátok őket rossztól és gonosztól… - emelkedett a térdeire. – Adjatok nekik erőt és hitet, kitartást és őszinteséget… Hozzatok rájuk egészséget, békességet, védjétek őket a sötétség erővel szemben…
Sóhajtott egyet. Az előtte lobogó gyertyák lángja melegítette az arcát. Verejtékcseppek áztatták homlokát. A füstölgő kábító hatása egyre jobban elmosta az álom és ébrenlét határvonalát, a kellemes tudatlanság állapotába sodorva Harryt. Hullámzó mellkassal és bódult ábrázattal újra meg újra elismételte az igét, erősen koncentrálva a hat arcra.
- Hozzatok rájuk egészséget, békességet, védjétek őket a sötétség erővel szemben… Nappal szikrái, éjszaka fénybogarai, óvjátok őket rossztól és gonosztól… Adjatok nekik erőt és hitet, kitartást és őszinteséget… Hozzatok rájuk egészséget, békességet, védjétek őket a sötétség erővel szemben… Nappal szikrái, éjszaka fénybogarai…
Hirtelen nagyot lobbant a három, háromszögben álló gyertya. Harry szemei felpattantak, és ordítva hátrahőkölt. Úgy érezte, menten darabokra szakad a teste. Ereje egy pillanatra hatfelé osztódva szállt tova, a hat célszemély felé. Maga előtt látta arcukat, az alvásban békét lelő vonásaikat. Hanyatt esett, lábai kifordultak alóla, és széttárt karokkal elterült a földön. Mellkasa szaporán járt fel s alá, a feje oldalra billent a kimerültségtől. Hörögve, fennakadó szemekkel vette a levegőt, míg látása ki nem tisztult, és nem tudatosult benne, hogy a bűbáj, melyet alkalmazott, elérte célját. Remegő kezekkel felkönyökölt, majd felült. Dülöngélve újra feltérdelt, noha rettenetesen sajgott a feje. Reszkető tenyereit a két hátsó, fehér gyertya felé fordította.
- Köszönöm, hogy továbbítottátok az erőmet azoknak, akiket oltalmazni szeretnék.
Eloltotta a gyertyákat, majd felmarkolta a fényképeket, és újra zsebre vágta őket. Meg-megbicsakló térdekkel az ajtó felé vonszolta magát. Még egyszer, utoljára hátrapillantott, majd magára terítette apja köpenyét és kilépett.
Pálcájával fényt csinált, hogy a térképen ellenőrizhesse, jár-e a közelében valaki. Frics macskáját szerencsésen kikerülte, és Hóborc is úgy repült el mellette, hogy nem vette észre. Ám mégis túlságosan lassan haladt. A falnak támaszkodva vánszorgott, egyrészt, hogy hűtse forróságban fürdő testét, másrészt, hogy valami megtartsa. Úgy érezte, ha nem lenne támasza, menten eldőlne. A portré előtti kanyarban lerántotta magáról a láthatatlanná tévő köpönyeget, majd megállt a Kövér Dáma előtt.
- Ursus – mondta ki az adott jelszót.
- Hát te mit keresel a folyosókon ilyen kés…
- Ursus! – mondta erőteljesebben Harry.
- Jól van, jól van… - vonta meg a vállát a Dáma, majd feltárta a klubhelyiségbe vezető utat.
Harry mindent megadott volna egy liftért, vagy akár egy lebegő szőnyegért. A szobájukba vezető lépcsőn már négykézláb vánszorgott fel. Ruháit sajnálta volna összegyűrni, ezért kínkeservesen levetkőzött. De amint bedőlt az ágyba, nyomban elaludt…
Reggel ki-ki hevesen, ki álmosan battyogott a nagyterem felé. Harrynek nehezére esett minden lépés, szürke hangulatban cammogott a lelkes Ginny mellett, aki épp álmát részletezte.
- És képzeld, felültem a hátára, mármint az unikornisnak, és az bevitt az erdőbe! Elvitt oda, ahol a kiscsikóit nevelgette! Annyira édesek voltak! Harry, mi van veled?
- Áh, semmi… Csak azt hiszem, beteg vagyok…
- Na és mi a bajod? - tette csípőre a kezeit a lány, mosolyogva fürkészve az arcát.
- Gyenge vagyok… Biztos valami megfázás első jelei – füllentette Harry. – Szét akar szakadni mindenem… Mint amikor influenzás vagyok. Tuti az lesz… Malfoy, húzz a rákba! – jegyezte meg ugyanazon a monoton hangon, amin eddig beszélt.
Az előtte álló, fekete taláros alak azonban nem mozdult.
- Malfoy! Azt mondtam… - emelte fel a hangját, mire Draco meglökte a mellkasát. Harry majdnem hanyatt esett a lendülettől.
- Tűnj az útból, te undorító félvér! Nem látod, hogy jövök?
- De, látom. Egy ilyen felfuvalkodott hólyagot messziről ki tud szúrni az ember…
- Hogy merészeled?! Te mocskos félvér pat…
- Félvér, félvér! – kapta fel a vizet Harry, és sietősen Malfoy elé lépett. – Engem nevezel te félvérnek, te kis alávaló? – kapta el a talárjánál fogva. A falhoz szorította. Szavai sziszegésnek tűntek. – Nem vagyok undorítóbb félvér, mint az, akinek az apád a kutyája volt! A nagy Voldemortod ugyanolyan félvér, mint én! A nagy, hülye varázslótok pont olyan, mint amilyet gyűlölsz, te szánalmas kis gyökér! Takarodj a szemem elől… - vetette oda undorodva, mikor az egész folyosó elcsendesedett. A fekete mágus nevének hallatán mindenki elsápadt, azonnal sutyorogni kezdtek.
- Ezért még számolunk, Potter…
- Rendben, de akkor tanulj is meg számolni – igazgatta Harry ruháinak redőit unottan.
Malfoy füstölögve elviharzott, de jó pár elsős mardekáros ott maradt, félénken nézve Harryt. Az kezdte nagyon unni firtató pillantásaikat, ezért hangosan rájuk bömbölt, mire mind sikoltozni kezdtek.
- Mit bámultok?! – förmedt rájuk. – Eredjetek a málészájú után!
- Harry… - kérdezte halkan Ginny. – Mi van veled?
- Semmi – mordult a fiú. – Mondtam, beteg vagyok. Ilyenkor mindig rossz kedvem szokott lenni…
- Potter! – csattant fel McGalagony hangja. – Mi ez az üvöltözés? Öt pont a Griffendéltől! Meg ne lássam még egyszer, hogy a kicsiket ijesztgeti!
- Akkor máskor rendelje mellém a két kis prefektuskát, hátha úgy nem mer belém kötni Malfoy!
- Malfoy? Hol van? Nem látom…
- Naná, hogy nem. Már lelépett – motyogta Harry. – Őt különös módon sohasem büntetik meg, ha szemétkedik valakivel.
- Ne lázadozzon, Potter!
- De fogok, mert ez így igazságtalan…
- Én megértem, mit érez… - mondta halkabban a tanárnő, hogy csak ő és Ginny hallhassák szavait. – De fogja vissza magát, különben csak megint bajba keveredik!
- De jó…
- Fogja vissza magát, és nem lesz gond.
- Az kellene ennek a Malfoynak, hogy valaki jól megverje. Többet nem merészelne kekeckedni másokkal. Úgy istenigazából jól megverni… hm…
- Eszébe ne jusson, Potter!
- Tudja, hogy csak viccelek… A tanárnő már levont idén vagy száz pontot a griffendéltől, mert Malfoy mindig mocskolódott velünk. Többe nem akarok kerülni a háznak… Ne aggódjon – hajolt egészen közel. McGalagony fülcimpái megremegtek a kíváncsiságtól. – Majd úgy fogom csinálni, hogy senki se jöjjön rá! – majd kacsintott egyet, és bevonult reggelizni. A tanárnő hüledezve tátogott az ajtóban…
Malfoy keze a magasba lendült.
- Igen, Mr. Malfoy – mondta Piton keserűen, rá se nézve a fiúra, hiszen félt, a tekintete elárulná a gyűlöletet, amit apja iránt érzett.
- Professzor úr! Igaz, hogy a professzor úrnak a hétvégén gyermeke érkezett?
- Hogy értsem a kérdést, Mr. Malfoy? – vetett Perselus egy sötét pillantást Harryékre. Ron és Hermione behúzott nyakkal ültek, Harry azonban végighúzta az ujjait összepréselt ajkain, akár egy cipzárt, jelezvén, hogy ő egy szót sem árult el. – A gyermekek nem postán érkeznek. Azt hittem, ezzel már tisztában van…
Halkan többen is kuncogni kezdtek, Malfoy pedig elvörösödött.
- Én csak… - szabadkozott zavarodottan – úgy értettem… szerettem volna a Mardekár ház nevében gratulálni a professzor úrnak, hogy apa lett!
Harryből kitört a röhögés, az osztály nagy része azonban továbbra is csak halkan nevetgélt.
- Potter – rázta meg a fejét Piton lemondóan, majd visszatért eddig elfoglaltságához. Az egyik beragadt asztalfiókot próbálta kiráncigálni, de az csak nem akarta megadni magát. – Nos, Mr. Malfoy, értékelem a figyelmességét, de kicsit megkésett a jókívánságokkal… A fiam nem a hétvégén született.
- Szóval fiú? – csillant fel a lányok szeme.
- Na és hogy hívják, professzor úr?
- Hogy milyen kíváncsi ma reggel, Mr. Malfoy…
- Nem is láttuk a reggelinél…
- Talán, mert alszik… - bökte ki Piton bosszús fintor kíséretében, hiszen végre sikerült kiszednie a fiókot. Fanyalogva méregette annak tartalmát.
- Ilyenkor? Hiszen… - pillantott órájára Monstro – már mindjárt ebédidő van…
- Van, akinek nem csak a zabáláson jár az esze, Monstro – suttogta oda Seamus a másik padsorban ülő mardekárosnak.
- Remélem, a kezük is olyan fürgén jár, mint a szájuk, uraim – köhintett tanáruk. – Elkezdenék vége a főzést?
- Te Harry, te tudtad, hogy Pitonnak van egy fia? – kérdezte Neville csodálkozva.
- Fogjuk rá – felelte padtársa mosolyogva.
- Nem is hittem volna…
- Biztos olyan gennyes, mint az apja… noha az mostanában egész rendes… - búgta mögöttük Dean.
- Áh, dehogy! – legyintett Harry. – Nagyon jó arc! Olyan, mint a Weasley-ikrek! – kacsintott.
- Komolyan?
- Majd meglátjátok!
Mindenki feltüzelve várta az ebédidőt. A fél iskola, akihez eljutott a pletyka, kíváncsi volt Piton fiára, a mardekárosok pedig nem is leplezett izgatottsággal várták a fiút. A közhangulatra ugyan rányomta a bélyegét a hétvégi dementor-támadás. A Reggeli Próféta három oldalas cikkben számolt be az eseményről, külön kitérve a sebesültekre, akiket a Szent Mungóba szállítottak megfigyelésre. De mivel pillanatnyilag távolinak érezték a veszélyt, engedtek az izgatott kíváncsiságnak.
Perselus a terem bejáratánál állt, pár tanárkollegája társaságában.
- Tudja az utat, ugye? – kérdezte Remus mosolyogva.
- Remélem…
- Áh – fogta meg a karját Rowena – nem fog eltévedni! Itt lesz mindjárt!
Nem sokkal később egy kicsit álmosan battyogó alakra lettek figyelmesek. Lamerin a szemeit dörzsölgetve közeledett feléjük. A diákok mind furán figyelték, hiszen egyszerű, fekete talárján nem volt ott egyik ház jelzése sem. Őt nem különösebben zavarta a dolog, bár eleinte irritálta egy kicsit a tömeg. Mikor észrevette apját, elmosolyodott és megszaporázta a lépteit.
- Jó napot! – köszönt a tanároknak. – Szia! – kacsintott apjára.
- Jól aludtál?
- Jól, persze. Nemrég keltem fel.
McGalagony professzor a falon lógó órára nézett, majd elismerő grimaszt vágott.
- Csak olyan nagy ez az iskola… - mosolygott kínosan. – Majdnem eltévedtem. De láttam, hogy mindenki errefelé jön, úgyhogy követtem őket… Hogy itt mennyi fura diák van! – mondta fintorogva, mikor két másodikos hugrabugos egész közelről megbámulták, majd tovaszaladtak.
A tanárok azonban csak kuncogtak, és betessékelték őt a nagyterembe. Sokan fel-felemelkedtek az asztaloktól, hogy lássák őt. Az ikrek már a Griffendél asztalánál ültek, és veszettül integetni kezdtek, mikor meglátták belépő barátjukat.
- Gyere! Burkoljunk egy jót!
- Gondolom, a tanári asztalhoz nem ülhetek… - kezdte Lamerin mosolyogva.
- Hát… attól tartok, nem… - mondta apja kicsit szomorkásan.
- Akkor… keresek egy asztalt. Jó?
- Nohát, ki ez a szép fiú? – dörmögte Hagrid mögöttük.
Lamerin hátrakukkantott, és elkerekedtek a szemei.
- Azta… Egy igazi… óriás?
- Félóriás. Rubeus Hagrid.
- Ó az iskolánk vadőre, és „legendás lények gondozása” tanára – lépett mögé Rowena mosolyogva. Kezeit a fiú vállaira tette.
Lamerin arcára kaján vigyor ült ki, és apjára pillantott, majd szemeivel a mögötte álló nőre intett.
- Ne csináld – formálták Piton ajkai némán, de alig tudta elrejteni mosolyát. – Ő a fiam, Hagrid. Lamerin.
- Nohát… nem is tudtam, hogy a professzor úrnak van… Hm, örvendek.
- Javaslom, együnk – ajánlotta Sinistra professzor, mikor Flitwick gyomra fura hangokat kezdett kiadni.
Lamerin már indult is volna a Griffendél asztalához, de egy nagy csapat Mardekáros állta el az útját.
- Hát itt vagy végre! Draco Malfoy vagyok! Nagyon örvendek! – próbálta benyalni magát Malfoy. Hevesen kezet rázott Lamerinnel, le se véve a szemét róla.
- Gyere, ülj oda az asztalunkhoz! – karolt bele Pansy.
- Egy csomó jó dolgot fogunk együtt csinálni! – bizonygatta Malfoy.
- Kösz, nem – húzta ki az a kezét Pansy szorításából.
A csapat meglepett arcot vágott.
- Ja, biztos édesapáddal szeretnél ebédelni. Megértjük, menj csak! – mosolyogtak rá.
- Hát, igazából nem – vetett rájuk egy undorodó pillantást Lamerin. – Semmi kedvem olyan alakokkal egy levegőt szívni, mint amilyenek ti vagytok – nézett végig rajtuk.
Kihasználta a szavai által keltett döbbenetet, és végre elandalgott a Griffendél asztala felé. Az ikrek boldogan megropogtatták a csontjait, Harry pedig kezet rázott vele. Sorra bemutatták a többi fiúnak is, akik először félénken és távolságtartóan figyelték, majd lassan kezdtek megbarátkozni vele.
- És… mondjátok – suttogta Lavender – milyen volt ott… a sok dementor között?
- Elég borzalmas – szontyolodott el Ginny. – Mintha csak a semmiből jöttek volna elő.
- Még jó, hogy a tanárok ott voltak… Nagyon erős patrónusaik voltak – bólogatott George, aki látta, hogy Fred arca újra megmerevedik.
- Na, azért nem minden a tanárok érdeme! – horkant fel Harry. – Egészen büszke voltam, hiszen mind a hárman olyan szép patrónust tudtatok idézni!
A három Weasley kihúzta magát, és vigyorogva élvezte, hogy a többi DS-tag őket figyelte.
- Tudod, tavaly Harry tanította meg nekünk ezt a bűbájt… meg még egy csomó mindent…
- Külön edzéseket tartottunk…
- Mert elég hülye tanárunk volt…
Lamerin boldogan kapkodta ide-oda a fejét, hiszen egyre több diák vette a bátorságot, hogy megszólaljon…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó