|
30. fejezet - Buli van
2005.12.23. 01:47
Írta: Brigi
Besorolás és figyelmeztetések: a szereplők el-elkalandozó, erotikus gondolatai, trágár beszéd és drogfogyasztás miatt 16 éven aluliaknak nem ajánlott; egy kis fluff
Megjegyzés: sorry, de egyszerűen nem tudom levetkőzni a PP-fétisemet… Vai! :)
Megjegyzés 2: amiért ilyen sokáig nem adtam életjelet, mellékeltem e fejezethez egy kis meglepetést, hátha kompenzál. El van rejtve, tessék a sorok közt olvasni. ;)
Buli van
A „Halloween-hét” előtti napok izgatottan teltek. A gyerekek a szombati kviddicsmecs utáni vasárnap lemehettek Roxmortsba, hogy jelmezeikhez és a szokatlan kis ünnepléshez mindenféle kacatot vehessenek. Persze csak a harmadik évfolyam, és az idősebbek. A legkisebbek egész terjedelmes kis listát állítottak össze, melyeket házaik idősebb tagjai szereztek be nekik, egy pár galleon fuvardíj fejében. A Creevey-fivérek egész szépen megszedték magukat, mert bevásároltak egy csapat csivitelő másodikos lánynak. Frissen szerzett vagyonukon egy táskányi édességgel tértek vissza a Mézesfalásból. Dean és Seamus nagyon titkolózva érkeztek meg a klubhelyiségbe, és mindenki elől rejtegették azt a kétzsáknyi rejtélyes valamit, amit hoztak.
- Csak… csak a jelmezünk – felelte Seamus Hermione gyanakvó kérdésére.
Harry maga nem csapott nagy vásárlást. Ginnyvel rótta az utcákat, és inkább csendben hallgatta a lány lelkesedését.
- Nagyon csini ez a fekete harisnya! Ezek a minták! Olyan szexi, nem? Még sohasem volt harisnyakötős cucc rajtam, nagyon izgulok! Ez a cipő is remekül illik hozzá, és milyen olcsó volt! Tisztára csodálkoztam! De ó, biztos hülyére fogja törni a lábamat! Tudod, hogy csak nehezen tudok hozzászokni a magas sarkú cipőkhöz… Miért mítosz a lapos talpú, kényelmes női cipő?! – fakadt ki. – Fogadjunk, hogy mágus tervezte! Ne félj, ha neki kellene ilyenben mászkálni egész nap, többet eszébe nem jutna ilyesmit készíteni! Nem? Harry, figyelsz rám egyáltalán?
- Persze.
- Nagyon nem vagy itt – fintorgott a lány. – Mi van veled?
- Semmi, csak valahogy nehéz átvennem ezt az ünnepi hangulatot – mutatott az izgatottan szaladgáló kölyökre, akik boltról boltra járta, jelmezük hozzávalóit válogatva – mikor nem tudom, hogy Marie akar-e majd egyáltalán beszélni velem, és mikor Cho betegen fekszik a Szent Mungóban.
- Harry – állt meg a lány. – Cho miatt felesleges aggódnod. Nála betegebb embereket is rendbe hoztak már a gyógyítók. Marie meg…
- Marie más! Nem is tudod, milyen! Annyira… - sóhajtott és lerogyott az egyik cölöpre. – Annyira ellentmondásos…
Arrébb rúgott pár gömbölyded, szürke kavicsot.
- Egyrészt, nagyon érzékeny és törékeny; mint egy porcelánbaba, amire mindig vigyázni kell. Mint egy virágszál, amit folyton őrizgetni kell, nehogy valaki leszakítsa vagy összetapossa. Máskor meg… annyira vonzó, olyan érzéki, hogy szívem-lelkem tüzel a forróságtól… és látom a huncutságot a szemében… a vágyat… a szenvedélyt, ami teljesen megbolondít, és egyszerűen… kívánom, hogy az enyém legyen. De… hiába töröm a fejem, hogy a lénye… úgy egészben – írt le egy nagy kört a kezeivel – hogyan fogja fogadni a levelemet. Hogy az a fiú, akibe minden bizalmát fektette… az első szerelme… akivel elvesztette az ártatlanságát… az végig hazudott neki. Folyamatos képmutatással telt az egész szerelmes nyár. Honnan tudjam, hogy nem fog-e megvetni, vagy ilyesmi?
- Harry – hajolt közel a lány mosolyogva -, ha szeret téged, nem fog megvetni.
- Ha az ember szeret valakit, annak nem hazudik.
- Kényszerű hazugság volt… - hajolt Ginny még közelebb.
Két tenyerébe fogta a fiú arcát, és mosolyogva csókot lehelt annak lebiggyesztett ajkaira. Gyengéden harapdálta, majd bizsergető cuppanást követően elengedte őket. Lassan nyitotta ki a szemeit: látszott, hogy jól meg szeretné őrizni az érintkezés emlékét.
- G-ginny…? – nyögte Harry meglepetten, és újra elpirult, mint egy szégyenlős kisfiú.
- Csak le voltál törve, mint a bili füle – felelte a lány csábosan. – Remélem, most már jobban vagy…
- De… de…
- Emellett meg… - vonta meg a vállait Ginny – mindig is kíváncsi voltam arra, milyen lehet megcsókolni téged…
Harry ezt már nem bírta megállni mosolygás nélkül. Felvonta a szemöldökét, megrázta a fejét, majd összeszedte magát és feltápászkodott a kőről. Kajánul vigyorogva átölelte a lány derekát, és úgy sétáltak tovább a falucska utcáin. Keze egy óvatlan pillanatban a lány kerekded fenekébe markolt, Ginny pedig olyat ugrott, mint akibe bolha csípett. Fülig pirulva fejbe akarta kólintani a szégyentelen fiút, de az még idejében lebukott és futni kezdett az életéért. A lány kacagva kergetni kezdte, és így elvegyültek a Roxmorts utcáin hömpölygő diáksereg tengerében.
A bájitalok mestere sóhajtva lépett be a tanári szobába. Úgy tűnt, kiült az arcára az egész napi munka.
- Egy teát? – eszmélt fel Remus szelíd hangjára. Megilletődötten bólintott, és elvette a feléje nyújtott bögrét.
Ujjait lágyan melengette a forró italtól átmelegedett pohár fala. Szürke gőzfelhőcske szállt fel belőle, illata pedig mintha megnyugtatta volna az érzékeit. Lehunyta a szemeit, és átadta magát az élvezetnek.
- Remek ez a tea, Remus – nyüszített Vector professzor, miután ő és Sinistra is csatlakoztak hozzájuk. Piton csak csendesen kortyolgatta a nedűt.
Volt valami Lupin pillantásában, ami zavarta. Egy farkas vizslató tekintetét érezte magát. Tudná talán? Vajon… haragszik? Mint év elején, mikor elég alaptalan volt a gyanúja. Vajon észrevette a vágyódást a szemeiben, ahogy Rowenara nézett? Azt a mindent felemésztő szenvedélyt, amivel…
Épp sóhajtott volna, mikor Vector professzor megcsippentette a talárját. Kinyitotta a szemét.
- Mi ez a sárga madártoll? – kérdezte a nő.
A bájitalok mestere a mennyezetre emelte fáradt tekintetét.
- Tollasodsz, Perselus? – kuncogott bele a poharába Lupin.
- Nem… - sóhajtott a professzor, de már a tanárnők is kuncogtak.
- Vagy netán te is animágiát űzöl?
- Gondolod, hogy ha animágus volnék, egy sárga énekesmadárrá változnék? – kérdezett vissza Perselus kicsit sértődötten.
Remus azonban továbbra is békésen mosolygott, így Piton nem érezte igazán, hogy gúnyt akarna űzni belőle.
- Semmi ilyesmi… - folytatta lemondóan. – A másodikosok folyton kanárivá változtak az utolsó órán. Le kellett vonnom tőlük vagy száz pontot… - csücsült mosoly ajkainak virgonc szegletében, ahogy újra belekortyolt a teába.
- Lehet, hogy kicsit tényleg engedékenyek voltunk… - sóhajtott Sinistra professzor, de mind a négyen elnémultak, mikor McGalagony fújtatva bevágtatott a tanáriba. Talárjáról csak úgy repkedtek a sárga tollak mindenfelé.
- Még hogy hatalmas előrelépés az átváltozástanban! Csak tudjam meg, honnan szerzik ezeket a süteményeket!
Halkan összekuncogtak.
- Nyugalom, Minerva – intette Dumbledore, aki épp ekkor lépett be Lamerin társaságában. Mindketten vigyorogtak. – Ilyen vészterhes időkben hadd élvezzék diákjaink e gyermeki csínyeket. Vehetek még? – szemezett Lamerin tányérkájával.
- Persze, mind az öné lehet, igazgató úr – nyújtotta át a fiú a keksszel megrakott tálkát.
Dumbledore vidoran magához vette, és félrevonult.
- Jó napot – köszönt Lamerin, majd halkan, mosolyogva suttogta apjának – Szia.
Perselust, mint mindig, most is határtalan büszkeség öntötte el fia láttán. Az talárja zsebéből egy maroknyi, az előbbihez hasonló kekszeket vett elő.
- Parancsol valaki egyet? – kínálta őket.
- Pontosan mik ezek?
- Mindjárt megmutatom a hatásukat.
Bekapta az egyiket, és hatalmas, sárga kanárivá változott. A körülötte állók görnyedten kacagtak, apjának azonban leesett az álla.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy te vagy az ikrek itteni elosztója? – kérdezte fájdalmas hangon.
A madár megcsiklandozta saját szárnyát, mire egy pukkanást követően visszaváltozott.
- Nem, dehogy – próbált meg simulékony hangot megütni. – Csak én is pont most kaptam tőlük csomagot.
- Soha többé nem fogadok el tőled semmit – jegyezte meg Perselus sötéten.
- Téged sosem viccelnélek meg. A „Na-Hopp-Por”-t is kiszedtem a kandalló melletti cserépedényből.
- „Na-… Hopp-Por”? – kérdezte Remus meglepetten.
- Ühüm.
- Miért ez a neve?
- „Na-gyorsan-húzd-el-a-csíkot-ha-a-szüleidet-ezzel-tréfáltad-meg”. Eredetileg Fred ötlete volt. Ránézésre ugyanúgy néz ki, mint a rendes Hopp-Por. De nem lehet vele bekapcsolódni a Hopp-Hálózatra. Csak lángokat vet, és borzalmasan összekormozza az embert. Ha jól belemarkolunk, minden szőrt leégethet rólunk…
Piton megborzongott, és próbálta elképzelni magát kopaszon.
- De beajánlották őket a minisztérium egyik részlegére… Mágikus találmányok, vagy mi… - legyintett.
- Megbüntetik őket? – csillant diadalittas öröm Perselus szemeiben.
- Nem, nem, éppen ellenkezőleg. A minisztériumban állítólag szabadalmaztatni akarják, mint Gyermekvédelmi Segédeszközt.
Látta, hogy a tanárok némán pislognak.
- Így, ha a kisgyerekek belemarkolnak, és a kandallóba másznak, még véletlenül sem fognak beszippantódni a Hálózatba.
Az „ááá”-zás és „óóó”-zás jelezte, hogy megértették, amit mond.
- Milyen igaz!
- Ezzel tényleg megcsinálhatják a szerencséjüket.
- Bizony – bólogatott Lamerin.
Lassan a többi tanár is megérkezett a délutáni teára. Rowena is befutott, de Perseluson kívül talán senki sem csodálta nagyobb tisztelettel.
A nő kecsesen a polchoz lépett, és két vastagabb könyvet tett vissza vékony, marcipánfehér kezeivel. Márványszínű, hibátlan bőre elővillant világoskék talárja alól. Haja loknikként, csábos csigákban volt feltűzve. Törékeny alkata elbújt a kellemesen könnyű ruhák alatt. Mikor megpillantotta őket, édes mosoly kúszott az arcára, és feléjük suhant.
- Helló – köszönt rájuk boldogan.
Perselus érezte, hogy zavarba jön, ezért inkább mosolyogva lesütötte a szemeit.
- Nagyon úgy tűnik, hogy fel vagy dobva valami miatt – jegyezte meg Sinistra.
- De még mennyire! – kulcsolta össze szépséges kezeit Rowena. – A hétvégén elkészült a ruhám! Olyan boldog vagyok! Míg a Durmstangban tanítottam, sose volt alkalmam táncmulatságokon részt venni. Ott mindig csak unalmas fáklyás-csuklyás felvonulások voltak… Halálra untam magam. Nagyon várom a péntek estét!
Odalibbent Perselushoz, aki épp letette a poharát, és azon töprengett, hogy neki mindegy mit vesz fel a nő, úgyis imádni fogja. Sőt, tulajdonképpen a ruhák talán nem is olyan fontosak…
Rowena megfogta a kezeit, és kívánatosan a szemeibe nézett.
- Táncoltass meg! – kérlelte. – Táncoltass meg péntek este!
Perselus kényszeredetten elmosolyodott.
- Nagyon régen nem táncoltam már… - kezdte halkan, és látta, hogy a nő arcáról lassan eltűnik a fény. – De… - tette hozzá, immár sokkal biztatóbban – ez olyasmi, amit nem felejt el az ember.
Rowena szemei újra felragyogtak, Perselus szívét pedig bizsergető forróság ölelte körül ennek láttán. A nő kezeit óvatosan magához ölelte.
Noha érezte, hogy egyesek meglepetten reagáltak körülöttük, mégis úgy vélte, felesleges lenne tovább titkolózni. Remus is mindig ölelgeti a kedvesét, ha az itt van… Az meg, hogy Stainthorp hamiskás lelke kővel bedobott ablakként tört darabokra, valahogy nem is igazán érdekelte.
Remus reakciójától tartott ugyan. Félénken feléje pillantott, de a férfi csak somolygott, ahogy teáját kortyolgatta. Apró, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a lelkét. Hosszú ujjaival simogatta a nő tincseit.
Remélte, hogy a nő is érzi, amit ő, mert elég nehéz volt számára kifejezni, ami a szívében tombolt. Tizennyolc éve először lobbant fel újra szerelem a lelkében. Akkoriban, Sarah-val is meglehetősen nehezen ment…
Sarah…
Egy pillanatra felvillant előtte szeretett feleségének képe, amint az a házuk mellett álló tölgy alatt táncol… széttárt karokkal pörgött, a lehulló levelek közt viháncolva… hosszú, fekete haja, ruhájának fodrai meglibbennek a finom őszi szellőben… ahogy kacag, ahogy mosolyog… ahogy édes hangja egy békés szólamú zenedoboz dallamával egyesül…
- Perselus? – nézett fel rá Rowena kicsit értetlenül.
A bájitalok mestere rájött, hogy elkalandozott a figyelme. Körbepillantva látta, hogy a tanáriban mindenki a kanárivá változott Dumbledore-ral kacag, ezért kihasználta az alkalmat, és megölelte az ifjú SVK-tanárt. Hogy újra csak az ő arcát lássa… csak az ú testét és illatát érezze…
- Bocsáss meg… - mondta csendesen.
Harry kényelmes tornacipőbe bújt, egy fehér hosszúujjúra egy színes, batikolt pólót húzott, és felvette a több helyen szakadt farmernadrágját. A vállán átdobott táskával úgy festett, mint egy mugli fiú, aki éppen iskolába indul. Vizes ujjaival megpróbálta belőni a frizuráját, de az már magától is olyan szemtelenül állt, hogy lehetetlen volt mit kezdeni vele.
Dean egy eredeti, Westham-es futballmezt öltött magára, és olyan büszkén simogatta, mintha ő maga is a csapat tagja lenne. Seamus, mivel szintén félvér volt, hasonlóan muglis ruhákba bújt, mint Ron. Neville-nek azonban felettébb furcsa volt, hogy Harry nadrágjának foszladozó fenekén ki-kikandikált a mintás alsónadrág.
- Te Harry… miért van rajtad lyukas nadrág? Adhatok egyet, ha…
- Tudod, ez mostanában divat a mugliknál – legyintett Harry.
- És nem fázik benne a feneketek?
- Nem, sőt, sokkal jobban szellőzünk – kacsintott barátja.
A többiek felhorkantan, úgy röhögtek.
- Te miért nem veszel valami kényelmesebbet? – kérdezte Dean.
- Ennél? – nézett végig magán Neville. – A varázslóknál ez a „kényelmes” viselet.
Noha lobogó palást nem volt rajta, mégis ugyanúgy festett, mint máskor.
- Csak azt remélem, hogy Dareling professzor is szó szerint veszi a „lazaság” fogalmát, és valami merész rucit vesz fel – könyörgött a mennyezetnek csillogó szemekkel Seamus.
- Menjünk reggelizni – tűzte fel Ron a prefektusi kitűzőt a mellényére.
Ám ahogy kiértek a folyosókra, észrevették a változást az iskolán. A töklámpások virgonc fénye semmi sem volt a paradicsommadárszerű diáksereg mellett. Tiri-tarkán öltözött mindenki, a megszokott fekete talárok helyett, így Harry úgy érezte magát a folyosókon, mintha visszacsöppent volna egy forgalmas mugli sétálóutcára.
A mugli származású diákok igyekeztek a jelenlegi mugli divat szerint öltözködni, így rögtön kitűntek a többiek közül. A máguscsaládban élők azonban, fajtájuk gyengéjének, a felvágásnak engedve merészebbnél merészebb talárokban, blúzokban és csizmákban parádéztak.
- Na, milyenek vagyunk? – kérdezték a Patil-ikrek Anthony Goldsteintől a nagyteremben.
A két lány teljesen egyforma ruhában forgolódott a fiú előtt. Indigókék, szűk farmernadrágot és vajszínű garbót viseltek.
A prefektus meg sem próbálta leplezni mohó tekintetét.
- Ha péntek este is ilyen jól fogtok kinézni, nem aggódom.
- Seamus, milyen jelmezben lesztek? – kérdezte újra Hermione a fiútól, aki – Ron szerint – még mindig nagyon rejtegette azt a nagy halom valamit, amit Roxmortsból hozott.
- Ádám-kosztümben, ha még egyszer megkérdezed – dörmögte Finnigan, zabkásáját turkálva.
Hermione nem igazán mert visszavágni: még élénken élt az emlékezetében az a szerencsétlen nap, mikor benyitva a fiúk szobájába meztelenül találta Seamust.
- Harry, és te? – érdeklődött Hannah a szomszéd asztaltól. – Te kitaláltad már, mi leszel?
- Aha, de semmi hivalkodó. Igyekeztem a meglévő cuccaimból összeállítani a jelmezt. Már csak egy kis bájital kell, és egy kis segítség Neville-től és Bimba professzortól.
- És nem árulod el, mi lesz az?
- Akkor nem lenne meglepetés. Nem igaz?
- Ide… nem szoktunk töklámpásokat függeszteni… - motyogta Piton, mikor szembesült egy sor virgoncan vigyorgó narancssárga fejjel a Mardekár folyosóin.
- Nem? – pillantott rá ártatlanul Rowena. – Pedig itt különösen jól mutat… a sötétben, meg minden…
A bájitalok mestere nem tudta levenni fanyalgó tekintetét a számára borzalmas lámpásokról. Nem akarta, hogy a nő újra győzedelmeskedjen fölötte, csak mert a nézése olyan csábító. Nem. Az ő folyosóira nem tesznek se lampiont, se fenyőágat, se… se töklámpást. Nem. Ez a Mardekár, az Istenért!
- Most le akarod szedni? – csücsörített Dareling professzor babaszerűen. – Olyan szépek.
Nem. Nem maradhatnak.
- Gyere! – karolt belé a nő vidáman. – A Hugrabug folyosóit még ki sem dekoráltuk!
- Mi? – háborgott a férfi, látványosan szenvedve. – Jaj, ne… - nyögött panaszosan, ahogy együtt csatlakoztak Remushoz és a kis Flitwick professzorhoz, hogy újabb Halloween-dekorációt illesszenek a falakra és páncélokra.
- Még nem is mondtad, minek fogsz öltözni.
- Semminek.
- Ó. Szóval pucéran fogsz megjelenni? Hatásos beugró lesz…
- Úgy értettem – köhintett Perselus – hogy nem lesz különösebb jelmezem, csak dísztalárt fogok venni.
- Van ennek valamilyen különösebb oka? – simogatott meg egy tökfejet a nő.
- Nem igazán… Bár… legutóbb, mikor hagytam magam rábeszélni ilyesmire, Lucius Malfoyjal mindketten csúnyán megjártuk.
- Egyforma volt a jelmezetek?
- Sajnos… - sóhajtott Piton.
- Mikor volt ez?
- Jó húsz éve…
Rowena halkan kuncogni kezdett, ahogy feljebb lebegtetett egy fagyöngyöt. Játékosan kilengett a pálcája, hogy kettejük fölé sodródjon a növényke.
- Ó, fagyöngy alatt szabad a csók! – kurjantott Flitwick professzor, mikor meglátta őket.
- Na, gyerünk – bíztatta Rowena suttogva, huncutul mosolyogva.
- Roppant vicces… - fintorgott Piton tettetett rosszkedvvel, és olyan röpke csókot adott kedvesének, hogy az majdnem előre esett, hogy többet követeljen. – Nem kell fagyöngy, hogy megcsókoljalak…
- Nem-e?
- Nem hát.
- Majd meglátjuk.
Percekig cukkolták egymást mindenféle butasággal, és alig vették észre, hogy majdnem egy újabb folyosót sikerült feldíszíteniük.
- Na és Lamerin? – érdeklődött Remus vigyorogva. – Ő beöltözik valaminek?
Piton nagyot sóhajtott.
- Be – mondta végül. – Vámpírnak.
A többiek mind kuncogni kezdtek.
- Nem tudtam lebeszélni.
- Ugyan, Perselus! – ütögette meg a karját Lupin. – Biztos vagyok benne, hogy csinos vámpír lesz.
- Valószínű…
(...)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó