|
31. fejezet - A szökés
Brigichan 2005.12.23. 02:19
II. rész
Lamerin és Perselus szinte egyszerre léptek ki a szobáikból, így találkoztak a lakosztály folyosóján. A fiú arcán, az álmos kifejezés ellenére mosoly ült. Lábujjhegyre állva igyekezett elnézni apja válla felett, mintha azt várná, mikor jön ki még valaki a férfi szobájából. Perselust olyan mértékben meglepte ez, hogy még maga is hátrapillantott.
- Mivan? – kérdezte értetlenül, mikor ő sem látott senkit, és becsukta az ajtót.
- E-egyedül vagy?
- Igen, de azt hiszem, nem értelek…
- Hát… hát… - pislogott Lamerin csalódottan – te és Dareling kisasszony… nem jöttetek össze?
- Dehogynem – vigyorodott el most már apja is.
- De hát… csak nem akarod bezárni? – döbbent le a fiú.
- Jaj, dehogy! Ő már nincs itt, korábban visszament a lakosztályába – felelte a bájitalok mestere sunyin, miközben kiléptek a mardekáros folyosókra. – Nem akarta, hogy esetleg kellemetlenül érezd magad, ha meglátod őt… nálam…
- Szóval akkor jól sült el az éjszaka? – lepte meg Lamerin apját egy csúnyán kétértelmű kérdéssel.
A professzor, aki lassan kezdett megedződni fia megbotránkoztató kérdésein, most zavartan hümmögött, és azon töprengett – feleslegesen -, hogy mit is ronthatott el a fiú nevelésében.
- És te? Hol kóboroltál az éjjel?
- Óh, itt-ott – felelte a fiú sejtelmesen. – Nem is hinnéd, milyen helyeket megjártam. Megharaptam egy-két nyakat.
A folyosókon most jóval kevesebb diákkal találkoztak: sejtették, hogy a bál után sokan inkább aludni szeretnének. Dareling professzor azonban szinte várta őket a bejáratnál. Lamerin mosolyogva biccentett, és elvonult a Griffendél asztala felé, magára hagyva a két felnőttet.
Rowena álmodozó, fátyolos tekintettel közelebb billegett, majd megvárva, hogy az utolsó gyermek is eltűnjön a folyosóról, Perselus mellkasához simult. Finom, szinte leheletnyi csókot váltottak, mely egy vágyakozó sóhajjal ért véget.
- Álmosnak tűnsz – jegyezte meg Perselus kedvesen, ahogy megcirógatta a nő arcát.
- Nem sokat aludtam az éjjel – felelte Rowena pajkosan. – Egész végig te jártál a fejemben… - mondta kicsit komolyabban. – Kettőnk kapcsolata…
Pár pillanatig némán gyönyörködtek egymásban, majd a nő a professzor nyakai köré fonta vékony karjait. Jólesett elmerülni egymás ölelésében, noha a meleg pirítós illata, mely kifelé kavargott a nagyteremből, igencsak hívogató volt mindkettejük számára.
- Gyere, együnk valamit… - suttogta Perselus.
Csak miután leültek a tanári asztalhoz, tűnt fel nekik, milyen néptelen is a nagyterem. Minden asztalnál csak pár, álmos képű diák görnyedt a finomságot fölé. Harry félig az asztalra borulva fújdogálta a kásáját, hogy az végre ehető hőmérsékletre hűljön. Ahogy a fiú megpillantotta, hogy a bájitalok mestere figyeli, felkapta a fejét, és mosolyogva integetett.
A többiek is felpillantottak, és nézték, kinek próbál meg Harry imponálni, így Piton kezdte kellemetlenül érezni magát, és inkább az evésre koncentrált.
- Na, és ma mit csinálunk? – tette fel az optimista kérdést Lamerin, felhajtva egy félpohárnyi töklevet.
- Alszunk – nyögték a többiek ellentmondást nem tűrően.
- Harry, mit szólnál, ha azt mondanám, hogy bevállalok egy kamu jóslástan házit egy mágiatörténetért cserébe? – ajánlotta Ron bizakodva.
- Ne reménykedj – vigyorgott barátja. – De tessék, lemásolhatod az én esszémet – tolta elé a pergament.
- Mi? – hördült fel a fiú. – Te már megírtad? Nem ismerlek többé… - fordult el játékosan, mintha ott akarná hagyni.
Hermione csak mosolygott rajtuk, miközben félrepakolta a megírt rúnatan fogalmazását. Ám kissé elszontyolodott, mikor meglátta, hogy Harry néha a vállához kap, és megmasszírozza egy ponton.
- Jaj, Harry, úgy sajnálom… - szabadkozott. – Még mindig fáj a vállad?
A lány ugyanis a legutóbbi vívás órán Harry ellen lépet a pástra. Ám a pódium olyan ügyetlenül lett összeillesztve, hogy Hermione megbotlott a pár centis résben, és akaratlanul is Harrybe döfte a kardot. A védőruha persze felfogta a szúrást, de Harrynek egy diónyi véraláfutás keletkezett a bőre alatt. Panaszkodott is néha, hogy kicsit kellemetlen, ha sokat ír vagy mozog, de nagyobb fájdalmai nem voltak.
- Dehogyis, Hermione, ne aggódj. Tudjátok mit? Menjünk vacsorázni! Utána sokkal könnyebb lesz folytatni a tanulást.
Szedelőzködtek hát, és a többiekhez hozzácsapódva levonultak a szépen megvilágított nagyterembe. Harry kicsit hiányolta a töklámpásokat, hiszen olyan aranyosan pislákolt a fényük az előző héten, de a levegőben lebegő gyertyák is legalább olyan szépek voltak. A tízféle, pompázatosan illatozó hús és megannyi köret láttán bizony mindenkinek összefutott a nyál a szájában.
Evőeszközök kezdtek csörögni, ahogy mindenki nekifogott a vacsorának. Az esti baglyok érkezésére persze sokan felkapták a fejüket. Meglepően sokan járatták az Esti Prófétát a tanárokon kívül is, így volt, akinek a főzelékébe toccsant az aznapi példány. Harry is vágyakozva leste a mennyezetet, hátha megpillantja szépséges madarát a hőn áhított válasszal.
Egy kajlán, fura hurkokban repülő tollcsomóban fel is ismerte baglyát.
- Hedvig? – motyogta maga elé rosszat sejtve.
Mikor a jószág meredek ívben zuhanni kezdett az asztal felé, Harry rémülten felpattant.
- Hedvig!
Ekkora már többen is felfigyeltek mind a kába bagolyra, mind a fiúra. Harry az asztalon a tálakat kerülgetve, kinyújtott kézzel rohant a zuhanó madár felé. Asztaltársai felhördültek a cipője láttán, mely alig vétette el tányérjaikat, de a fiú pillanatnyilag nem törődött senkivel és semmivel. Sikerült megfognia a madarat, és mint valami csecsemőt, úgy tartotta a karjaiban. Leugrott az asztal végén, hogy szemügyre vegye az állatot.
Hedvig nagyon nyomott képet vágott. Fején a tollak meglehetősen szétálltak, a csőrén viszont kisebb sebesülés látszott. Vörös volt a bőr körülötte, és mintha meg is repedt volna.
- Jaj, Hedvig, mi van veled? – kérdezte tőle aggódva.
Barátai érdeklődve nyújtogatták a nyakukat, és odaszaladtak hozzá.
- Mi történt, Harry? – kérdezte Hermione.
- Megsérült… valaki bántotta a baglyomat! – sápadt el a fiú. – És nincs nála levél sem!
Látszott, hogy az asztalon való futkározás felkeltette a tanárok érdeklődését is, némelyik érdeklődve pillantgatott feléje. McGalagony pedig szigorú arccal közeledett feléjük.
- Potter! Megtudhatnám, mi ez a botrányos visel…
- Tanárnő! – furakodott át a tömegen Harry. – Megsérült a madaram! – mutatta Hedviget.
Aggódó szemei, úgy tűnt, meglágyították a nőt.
- Mutassa…
- Professzor, úgy gondolja – fogta suttogóra a hangját a fiú -, hogy esetleg… baja eshetett Marie-nak? És hogy azért sérült meg így…
A nő csak hümmögött, miközben a tanári asztal felé siettek.
- Hagrid…
- Mi van, ha bántották Marie-t?
- Hallgasson, Potter! Hagrid, meg tudná nézni ezt a baglyot?
Az óriás lapátszerű tenyerére fektette a gyönge madarat, és közel hajolva megvizsgálta.
- Nem gond, professzor – dünnyögte. Egy kevés gyógyfüves oldat – pillantott Bimba professzorra, aki bíztatóan biccentett egyet – és máris rendbe jön. Nincs miért aggódnod, Harry.
- Azt hiszem – emelkedett fel a helyéről Dumbledore – küldenem kell egy baglyot a francia kollégáknak.
Majd méltóságteljesen kivonult a nagyteremből. Harry zakatoló szívvel követte Hagridot az óriás kunyhójába. Ron és Hermione csatlakozott hozzájuk.
A lány mindent elpakolt a vadőr asztaláról, hogy oda fektethessék a jószágot. Ron tétován simogatta Hedvig szárnyát, amiért a bagoly hálás huhogással mondott köszönetet. Harry a szerencsétlen madár láttán már majdnem könnyekben tört ki. Ugyanolyan tehetetlenül érezte magát, mint előző évben, mikor Umbridge támadta meg Hedviget. Letette az állát az asztallapra, és az állat szemeibe nézett.
- Hedvig, jól vagy? – simogatta a kicsi, tollas fejet. A bagoly csak huhogott egyet erőtlenül. – Meg-… - csuklott meg a hangja – megtaláltad Marie-t?
Ám a madár szokatlanul hevesen csapkodni és huhogni kezdett.
- Mintha mondani akarna valamit – jegyezte meg Hermione keserűen.
- Jól van, jól van, pihenj csak – csitítgatta Harry.
- Szerintetek ez azt jelenti, hogy Marie-nak baja esett? – kérdezte Ron, miközben visszafelé baktattak az udvaron.
Ám Harryt teljesen sokkolta, ami történt, és egy szót sem szólt. Komoran meredt maga elé, néha motyogott valamit, de különösebbet nem mondott.
Felkapattak a Griffendél klubhelyiségébe, és igyekeztek kikerülni a többieket, hogy felmehessenek a fiúszobába. Ám alig ültek le az ágyra, Harry borzalmas ötlettel rukkolt elő.
- Elmegyek hozzá.
- Mivan? – kiáltott Hermione, aki majdnem levágódott az ágyról.
- Ha másik baglyot küldök, az még egy hét, míg odaér! Nincs annyi időm! Ha bajban van, azonnal cselekednem kell!
- Nem mehetsz csak úgy el!
- Hermionenak igaza van, Harry! Nem szökhetsz meg a Roxfortból!
- Látnom kell, hát nem értitek? Vagy legalább beszélnem vele, hogy tudjam, hogy minden rendben van!
- Akkor… akkor telefonálj neki! Hátha van Roxmortsban telefon valakinél – vetette fel az ötletet a lány.
- Ugyan, Hermione, láttál te a faluban elektromos vezetékeket?
Ám Harry szemei előtt továbbra is ott lebegett az ötlet.
- Roxmorts, hát persze! – csapott a homlokára. – Nem kell kiszöknöm. Holnapután lemehetünk a faluba! Senki sem fogja észrevenni, hogy eltűntem! Majd jó korán kimegyek. Amilyen hamar csak lehet. Aztán elvonulok valami elhagyatott kisutcába, leintem a Kóbor Grimbuszt, és…
- Nem! – tiltakozott mindkét barátja. – Szó sem lehet róla!
- Nem mehetsz egyedül! – erősködött Ron. – Veszélyes lenne. Tudod, hogy figyelnek és vadásznak rád! Veled megyek!
- Ron! – toporzékolt Hermione. – Mi van veletek?! Hát teljesen elment az eszetek?
- Talán hagyjam egyedül elmenni? Tudod, hogy bármikor megtámadhatják! Kell, hogy legyen mellette valaki. Hogy ne legyen teljesen védtelen!
- Ezért mindkettőtöket kivágnak a suliból! Nem engedem, hogy elmenjetek!
- Ha nem veszik észre, nem jönnek rá! – kötötte az ebet a karóhoz Harry. – Vagy már most be akarsz árulni minket? Letagadjuk, ha bármit is mondasz!
- Harry Potter! – mennydörögte a lány. – Hogy képzeled, hogy szándékosan bajba akarlak keverni?!
- Akkor gyere inkább te is velünk! – felelte a két fiú egyszerre.
Hermione sápadtan hallgatott.
- Rendben… - nyögte végül. Barátai elvigyorodtak. – De csak hogy legyen valaki, aki kihúz titeket a bajból.
- De a Kóbor Grimbuszt hogy fogjuk megtéveszteni?
- Megváltoztatjuk a külsőnket. Egyrészt teljesen muglisan öltözünk, hogy még csak véletlenül se keltsünk gyanút Londonban.
- Londonban?
- Oda megyünk. Szóval muglisan leszünk öltözve. Bűbájokkal megváltoztatunk magunkon ezt-azt.
- De akkor még mindig gyerekeknek fogunk tűnni.
- Nem, ha iszunk egy keveset a kor-korrigáló főzetből – mosolyodott el Hermione hamiskásan.
A két fiú értetlenül nézett rá.
- Ezt kell főznünk Pitonnak az előkészítőre, Harry. Nem emlékszel?
- Hermione, te egy angyal vagy!
A péntek roppant feszültséggel telt el. Harry egész nap olyan volt, mint valami idegbajos. Az óráin alig tudott figyelni. Csak firkálgatta a jegyzeteit, vagy dobolt a padon, alig várva, hogy vége legyen a napnak. Enni nem bírt: a gyomra szilványi méretűre zsugorodott össze az idegeskedéstől. Csak turkált a finomabbnál finomabb ételek közt.
Másnap, szombaton azonban úgy tűnt, elemében van. Reggeli előtt a fiúk szobájában találkoztak. Harry épp Ron ingét igazgatta.
- Jó lesz. Á, Hermione.
- Na, milyen vagyok? – tárta szét a karjait Ron.
- Remekül nézel ki – csókolta meg üdvözlésképpen a lány.
- Hermione, megvan mindened?
- Meg, de azt hiszem, a telefonkártyámon nem lesz elég pénz ahhoz, hogy Franciaországba telefonálhass. Pár percre talán elég, nem tudom…
- Nem baj, akkor majd veszünk egyet – nézegette Harry a mugli pénztárcáját. Elég sok be nem váltott bankó sorakozott benne.
Táskájának belső zsebébe csúsztatta, a másik erszénye mellé, amiben a varázslók pénzét tartotta. Ellenőrizte, hogy megvan-e az igazolványa is.
- A papírjaidat hozod? – kérdezte a lánytól.
- Itt van minden – mutatta fel a lány vajszínű kistáskáját.
Harry most vette először szemügyre Hermionet. Csinos és kényelmes, csíkos kiskosztüm volt rajta, alatta piros pulcsival. Lábait a combig érő, vastagabb harisnya melegítette.
- Nem fogsz fázni? – kérdezte Ron aggódva.
- Csak nem – vonta meg a vállait a lány.
- Csini vagy – jegyezte meg Harry. Majd sóhajtott. – Készen vagytok?
Két társa bólintott.
- Akkor ne feledjétek. Ne nézzetek Piton professzor vagy Dumbledore szemébe. Nézzetek máshova, vagy pislogjatok sűrűn, nehogy az elmétekbe lássanak!
Ő is fogta mugli táskáját, és talárok nélkül indultak reggelizni.
Másokkal is előfordult, hogy könnyedebb, mugli ruhákban mentek át Roxfortba, így annyira nem lógtak ki a tömegből. Útravalóként Harry titokban szendvicset és kekszet csúsztatott a táskájába, Hermione és Ron pedig vállalkoztak arra, hogy egy kevés töklevet csenjenek.
Az elsők között álltak, mikor Frics úr útnak eresztette őket. Kerülgetni kezdték a sétálgató diákokat.
- Hé, Ron! – kiáltott utánuk Anthony. – Hova ilyen sietősen?
- Árleszállítás van az egyik üzletben! Oda akarunk érni, mielőtt elfogy az összes jó holmi!
Több időt azonban nem vesztegethettek. A tüdejük már lüktetett, mikor elszaladtak a Mézesfalás előtt, a Zonkó után pedig befordultak egy viszonylag néptelen, kicsi utcába.
- Erre! – lihegte Harry. – Itt már jó lesz!
Két masszív hordó mögé bújva nekitámaszkodtak a falnak. Hermione előrelépett, és kihúzta táskájának cipzárját. Három körte alakú üvegcsét vett elő belőle. Mindegyikben lilászöld folyadék lötykölődött.
- Főztem eleget. Marad még Piton órájára is mindkettőnknek.
- Mennyit kell inni belőle?
- Évenként egy kortyot – szólalt meg váratlanul Ron. A másik kettő meglepetten pillantott rá. – Nálunk is kellett már ilyet főzni.
- Remek! Akkor… egészségetekre!
Összekoccant a három üveg, majd mind ittak belőle vagy három kortynyit.
- Vigyázat, kicsit büfögtet – nyögte fanyalogva Hermione, de leghamarabb ő böffentett egyet. – Jesszusom, ne haragudjatok! – takarta el arcát szégyenkezve.
A két srác azonban olyanokat röfögött, hogy az már hányásnak is elment volna.
- Jól van, jól van, elég legyen! – rótta meg őket.
- Változunk már?
- Én már bizsergek… - jegyezte meg Harry.
- Én is néha, ha Hermionera gondolok…
A lány pirulva párjára pillantott, majd felcsillantak a szemei.
- Harry, nézd! Ron kezd vállasodni!
- Tényleg?
- Aha! Az arcod is sokkal felnőttesebb – kacsintott Harry.
- Hermione lábai is hogy megnyúltak!
- Remélem, a szoknya is nyúlik velem… rossz lenne, ha kilógna a fenekem…
Harry maga is érezte, hogy testalkata megerősödik. Ujjai vastagabbak, mégis kecsesebbek lettek. Izgatottan Ronra nézett, de barátja nem tudta levenni a szemét Hermione egyre kerekebb melleiről.
- Rendben, szerintem ez kész. Pálcát elő! Ki milyen lesz?
- Én szerintem barnára festem a hajam – vigyorgott Ron. – És megtépetem egy kicsit. Legalábbis még csak erre a bűbájra emlékszem.
- Rendben, akkor én szőkülök – bólintott Hermione.
Pálcáját a fejéhez érintette.
- Aranyhaj!
Majd kiegyenesítette a göndör hajszálakat.
- A szemem legyen kék?
- Ahogy gondolod. Bár lehet, hogy akkor túl mű lenne, és nem lenne annyira hihető.
- Azt hiszem, igazad van. És te?
- Rőthaj! Azt hiszem, nekem ez lesz a legjobb. De még igazítok rajta, mert mindenki tudja, hogy milyen kócos a hajam…
Miután egy sor apró változtatást is végrehajtottak magukon, még egyszer összenéztek.
- Kész?
- Azt hiszem…
- Akkor… menjünk.
Kiléptek az utcára, és Harry már emelte is a pálcáját, mikor egy hang miatt mindhárman összerezzentek.
- Megtudhatnám, mire készültök?
Keserű arccal fordultak meg, és Lamerint találták maguk mögött, karba tett kézzel.
- Huh, csak te vagy – eresztett le Harry.
- Mit csináltok? – kérdezte a fiú gyanakodva.
- Kérlek, ne mondd el az édesapádnak! – könyörgött Hermione.
- Ja, különben lezúzunk – dörzsölgette Ron a tenyerét, kiélvezve, hogy most magasabb, izmosabb és erősebb mindenkinél.
- Muszáj telefonálnom Marie-nak! De azt innen nem tehetem meg. El kell mennünk Londonba. Valami baj lehet, mert Hedvig megsérült, és levél sem volt nála. Ha be akarsz köpni minket, akkor eredj, de megállítani már nem tudsz – közölte Harry komoly hangon.
- Miért gondolod, hogy rosszat akarnék neked? – kérdezte Lamerin lágyan. Majd megrázta a fejét. – Nem foglak beköpni titeket. De nem is fogom hagyni, hogy egyedül menjetek. Kell mellétek egy felnőtt…
- Felnőtt? Alig vagy idősebb, mint mi – vigyorgott Ron.
- Az mindegy – kacsintott Lamerin. – Jobb, ha veletek megyek.
Elővette a pálcáját, és haját ugyanolyan színűre változtatta, mint amilyen Harryé volt.
- Na, most már indulhatunk.
Harry biccentett, és pálcájának fénylő végét meglengette a levegőben.
Türelmetlenül kapargatták a földet a cipőjükkel, mikor távoli tülkölésre lettek figyelmesek. Minden irányban kémleltél az eget, majd Ron volt az, akinek félre kellett ugrani.
A nagy kékeslilás busz leparkolt előttük.
- Üdvözöllek titeket a Kóbor Grimbuszon! Boszorkányok és varázslók…
- Fel a buszra! – sürgette Harry a társait. – Londonba! – mondta Stannek.
- Hát, ha sietős… – fintorgott az ifjú utaskísérő, és a négy új utas után mászott. – A nevetek?
- John Smith – vágta rá Harry azonnal, miközben előkotorta a bukszáját.
Stan rásandított.
- És a többieké?
- John Smith – csúsztatta Harry a fuvardíjat a tenyerébe, meg még két galleont pluszba.
Hermione zavartan bámult ki az ablakon.
- Nos, hát akkor, Smith család, hova legyen „Londonba”?
- Közel a belvároshoz, ahol sok ember jár, de feltűnés nélkül ki tudtok rakni minket.
- Hallottad, Ernie – veregette meg a sofőr fülkéjének falát Stan. – Irány London!
- Jobb, ha leülsz – jegyezte meg Harry, a bámészkodó Lamerin láttán.
- Még sohasem utaztam ezzel…
- Édesapáddal sem?
A fiú megrázta a fejét. Vörös hajszálai aranyosan repültek ide-oda.
- Ha megyünk valahova, mindig hoppanálunk.
- De jó neked, hogy már tudsz hoppanálni… - sóhajtott Ron. – Úgy sokkal könnyebb közlekedni.
- És sokkal viccesebb is – húzta fel a lábait Lamerin. – A múltkor, mikor apával az Abszol útra mentünk, majdnem eltévedtünk. Mindketten kicsit félrehoppanáltunk.
- Na várj, várj – ült közelebb Hermione. – Azt akarod mondani, hogy az édesapád nem tud valami jól hoppanálni?
- Szerintem nagyon jól csinálja. Csak néha elbohóckodjuk a dolgot. Ezen is akkorát kacagtunk…
- Megnézném az apádat egy-egy ilyen oldottabb pillanatban – vallotta be a lány.
- Remélem, most már csak ilyennek fogod majd látni. Úgy látom, végre újra boldog. Más idők jönnek. Ebben biztos vagyok.
Lamerin elhallgatott, majd folytatta.
- Nagyra tart téged. Mindig azt mondja, milyen kivételes diák vagy.
Hermione elpirult.
- Szokott néha fura dolgokat mesélni. Olyan dolgokat, melyeket talán csak tanárként ért meg az ember – kapaszkodott meg mindenki az ágya rácsában, mert a busz hirtelen nagyot fékezett.
Odakint egy macska fájdalmasan nyivákolni kezdett.
- Sokat gondolkozik azon, mi lesz majd belőletek, ha elvégzitek az iskolát. Azt mondja, nagyon fura érzés tanítani valakit, aztán meg évekkel később találkozni vele. Mikor az már felnőtt, dolgozik, meg minden. Ezért is szívják egymás vérét Tonksszal mindig. Azt mondja, nagyon különös érzés…
- Hm…
- Megérkeztünk! – rikkantotta Stan. – Remélem, jól utazott, Mr. John Smith – jegyezte meg Hermionera pillantva.
Miután a busz eltűnt, a négy fiatal körbenézett. Se Harrynek, se a lánynak nem volt ismerős a környék.
- Kevés itt az ember… nem tetszik ez nekem… - jegyezte meg Ron, és összébb húzta magán a dzsekit.
- Igazad van… Menjünk valami népesebb környékre…
Sűrűn hátrapillantva megindultak. Vásárló nélküli, üres boltok és parkoló autók mellett haladtak el. Mindannyian érezték a feszültséget, ami Harry lelkében tombolt. Nemcsak kedvese miatt idegeskedett, hanem barátai életéért is aggódott. Most nem voltak ott a Rend tagjai, hogy vigyázzák lépteit. Teljesen magukra maradtak.
A forgalom zaja egyre erősödött, amely mindenkire nyugtató hatással volt. Végre megpillantották az első forgalmasabb utat, várakozó kocsikkal, bámészkodókkal, üzletekkel, bankokkal…
A nagy dudálásban először nem is hallották a figyelmeztető sziréna hangját. Olyan volt, mint a csengő hangja, amely az óra elejét és végét jelzi az iskolában. Mikor azonban a lépcsőn leszáguldó, három símaszkos alak fellökte Harryt, és egy halom bankjegyet szórtak szét az úttesten, rájöttek, mi történt. A rendőrség autói szirénázva fékeztek le a kirabolt bank előtt.
A négy fiatalt szinte leborította a sok, szállingózó papírpénz.
- Merlinre! – karolt Ron kedvesébe. – Tűnjünk innen!
Lamerin gyorsan felsegítette Harryt, és mind a négyen fejvesztve rohanni kezdtek a kiabáló emberek szeme elől. Ám a kirohanó biztonsági őr és a megérkező rendőrök gyanút fogtak a menekülő fiatalok láttán, és a nyomukba eredtek.
- A francba! – került ki egy csókolózó pár Ron.
Két tompa dörrenés hallatszott mögöttük.
- Úristen, ezek lőnek ránk! – sikoltozott Hermione
- Lamerin! – húzta be a nyakát Harry. – Hoppanálj!
- Mi?
- Hoppanálj!
- Megőrültél?
- Ha eltűnsz, talán tudsz segítséget hozni!
- Nem hagylak titeket egyedül!
- Menj!
Ám Lamerin, ha akart volna, sem hoppanálhatott volna már, mert bekerítették őket.
- Fel a kezekkel!
- Ilyenkor mit kell csinálni? – sziszegte Ron a fogai közt.
- Emeld fel a kezeidet, és ne mozogj! – súgta oda Hermione remegve. – Én megmondtam, hogy ebből baj lesz! Tessék! Ezért majd biztos kirúgnak minket! Én tudtam!
- Hermione, ha nem fogod be, én magam lőlek le – morogta Harry idegesen.
(...)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó