|
36. fejezet - Az elhatározás
2005.12.23. 09:24
Írta: Brigi
Korhatár és figyelmeztetések: 14 éven aluliaknak nem ajánlott
Megjegyzés: a honlapon kinézetváltozás várható. Részletek később.
Ajánlás: apának, a 403-nak, illetve annak a három különlegesnek.
Az elhatározás
Volt valami különös abban a karácsonyi szünetben, amit Harry nem tudott megmagyarázni magának. Minden tekintetben furcsa volt, ezt elismerte. Néha azt vette észre barátain, és Remuson, hogy kissé szánakozva tekintenek rá, noha nem ismerte ennek az okát. Rákérdezni nem igazán szeretett volna, mert valami azt súgta neki, hogy kellemetlen helyzetbe kerülnének mindannyian. Így igyekezte maga mögött hagyni a fojtogató érzést, hogy tulajdonképpen miről is lehet szó. Mivel azonban roxfortos kora óta kíváncsi ember volt, ez meglehetősen nehezére esett.
Nem volt ugyan kirívó eset, hogy kevesen maradtak a klubhelyiségben, de az már mindenképpen új állapot volt, hogy két jövevény is velük karácsonyozott. Lamerin ugyanis, látva, hogy a családi fészekben nem illendő alkalmatlankodnia, inkább meglógott, és csatlakozott hozzájuk. Maga Harry és kedvese – akinek jelenléte megint csak új volt – is a griffendéles klubhelyiségben töltötte a karácsony estét. A pár külön megígérte, hogy semmi olyat nem tesz, ami kínos félreértésekhez vezetne, így Ron és Hermione is nyugodt szívvel mert velük aludni. Míg a lány Dean helyét választotta, addig az ifjabbik Piton Seamus ágyába vackolta be magát. Hajnalig mulatták az időt, elfogyasztva egy egész raktárnyi édességet. Patakokban folyt a vajsör is, Hermione tiltakozása ellenére. Marie-nak is ízlett a finom nedű, annak ellenére, hogy korábban sohasem fogyasztott ehhez hasonlót. Kacagva bohóckodtak, és három-négyüvegnyi innivaló után már csak dülöngélve tudtak talpon maradni.
Annak ellenére, hogy négy óra körül kerültek csak ágyba, Harry szemeire nehezen jött álom. Kedvese hátához bújva, a lányt ölelve töprengett a sötétben. Megmagyarázhatatlan tisztelet volt az, amit Marie iránt kezdett érezni. Kapcsolatukat mintha már nem csak egyszerű diákszerelemként látta volna, melynek célja vagy értelme mindkettőjük számára a homályban maradt. Többnek érezte annál, hogy pusztán elmondhassa magáról, hogy van barátnője. És bensőségesebbnek tűnt annál is, hogy természet-adta vágyaikat kielégítse. Egyszeriben egész más érzés volt odabújni hozzá, vagy megcsókolni. Nagyon eltérő volt ez a nyári élményekhez képest: mindaz roppant távolinak tűnt már. Minden megváltozott: a helyszín saját iskolája lett, a kedvesről is kiderült, hogy mágusszülőktől származik… Egyvalami maradt állandó: a tudat, hogy még mindig szereti őt. Ám így sokkal könnyebb is volt erőt meríteni a kapcsolatukból: már nem volt olyan nehéz eldönteni, melyik világhoz tartozik, vagy melyikben érezné jobban magát. Mintha még mélyebbre futottak volna a lelkében a varázsvilág gyökerei.
Reggel, mikor lassan ébredezni kezdtek a többiek, ujjai előrekúsztak a lány csípőjén. Marie is ébren lehetett már valamennyire, mert megmozdult érintésére.
- Harry? – nyögte álmosan. – Harry! Tudod, hogy megígértük…!
A fiú csókot nyomott a vállára.
- Nem azért simogattalak meg – mondta halkan, ahogy a lány megfordult. – Egyszerűen csak… Boldog karácsonyt! – mondta mosolyogva.
- Neked is! – köszönte meg szavait a lány egy csókkal.
Ahogy kipillantottak a függönyön, látták, hogy Lamerin halkan öltözködik.
- Mész valahova? - kérdezte a lány kedvesen.
- Óh… felébresztettelek titeket?
- Nem, fent voltunk… - hajolt ki a függöny mögül Harry is. - Elmész? Ne már!
- Apa biztos örülne neki, ha vele tölteném a reggelt… és együtt bonthatnánk ki az ajándékokat. Elvégre ez az első közös karácsonyunk…
- Persze, semmi baj - ült fel Marie, és belebújt a köntösébe.
Odasétált hozzá, és megölelte.
- Boldog karácsonyt!
- Boldog karácsonyt! - veregette meg a hátát Harry is.
- Nektek is - felelte barátjuk meghatódva. - Később találkozunk!
- Persze.
Azzal ki is sietett, ám olyan hangtalanul, hogy a két alvó prefektus meg se moccant lépteire.
- És most? Mihez kezdjünk, míg ők felébrednek?
- Áh, ne aggódj, Ron mindig hamar felkel ilyenkor. Szerintem a zsigereiben van. Mindig lerohan megnézni az ajándékokat.
- Én is kíváncsi vagyok rájuk - jegyezte meg a lány csábos mosollyal. - Én mit kapok?
- Engem - bújt oda hozzá Harry vigyorogva.
- És ha nem elégszek meg vele?
- Olyan nincs…
Kuncogásukra Ron mocorogni kezdett, majd megdörzsölte a szemét, melyet bántott az ablakon beszűrődő, reggeli napsütés.
- Jó reggelt - köszönt rá a pár.
- Hm? Ja, helló… - ült fel a fiú. - Boldog karácsonyt!
- Neked is, Ron!
Barátja mintha hirtelen éberebb lett volna.
- Kész vagy? - pattant ki az ágyból.
Harry elengedte kedvesét, és startpozíciót vett fel.
- Még szép! Háromra! Egy… kettő…
Ám Ron már „kettő”-nél nekiiramodott. Feltépte az ajtót, és levágtatott a lépcsőn. Harry sem sokat késlekedett: utána rohant, és meg sem állt a klubhelyiségig.
- Fiúk - sóhajtott Marie.
Hermione cicája hangosan nyávogott.
- Gyere ide! - guggolt le hozzá a francia lány.
A macska dorombolására már a prefektus is ébredezni kezdett.
- Bonjour!
- Szia… A fiúk hova lettek?
- Lementek megnézni az ajándékokat… Gyere, menjünk mi is!
Több szempontból is különleges volt az ünneplés. Voltak mozzanatai, amik ugyanúgy peregtek le, mint azelőtt minden évben. Mrs. Weasley újból meleg, kötött pulóvert küldött a fiúknak, mellékelve egy, a szokásosnál nagyobb süteményes kosarat. Hermione megint valami hasznos holmival szerette volna meglepni őket, így a személyre szóló naplók mellé készített a fiúknak egy köteg pergament, egy pár szép pennát, valamint egy-egy üveg drága, mélykék színű tintát. A Weasley-ikrektől egy kisebb zsáknyi varázsvicc-holmit kaptak, melyektől egész délelőtt hangos volt a Griffendéles klubhelyiség. Mindenki boldogan bontogatta az ajándékait, mikor Harry leült egy kicsit a tűzhely és a karácsonyfa mellé. Az ölében pihent Marie és Remus meglepetése, melyeket félig már ki is csomagolt. Mégis letette őket egy pillanatra, és elmerengett ünneplő barátain.
Ron, miközben egy kígyószerű gumicukor lógott kifelé a szájából, egy hamis pálcával bökdösött Lamerin felé, akinek a nyelvét citromsárgára festette az egyik drazsé. Mindketten teli torokból nevettek, a lányok pedig egy doboz Bagoly Berti-féle Mindenízű Drazséból falatoztak. Néha elég fura, fintorodó arcokat vágtak a bizarr ízű cukorkák miatt. Hermione sikeresen ki is fogott egy hányás-ízűt, amit gyorsan le kellett öblítenie egy kis töklével.
Harry körül folyamatosan elhalkult a külvilág, ahogy őket nézte. Nem tudta megmondani magának, miért esett jól idén a karácsony. Nem az ajándékok miatt - azokból mindig kapott eleget. De a tény, hogy az örömöt megoszthatta azokkal, akiket szeret, mindennél boldogabbá tette. Hányszor kívánta ezt július végén, mikor a születésnapja volt! Barátai sosem feledkeztek el róla, és elhalmozták minden jóval, ám sosem tudott velük együtt ünnepelni. A tizenhatodik születésnapját egy emberrel már megoszthatta… Piton professzor nem tűnt ugyan egy tipikus zsúrvendégnek, ám pusztán a jelenlétével megváltoztatta az ajándékbontás atmoszféráját. Harry tulajdonképpen nem kívánt semmi mást karácsonyra, mint hogy jövőre is hasonló szülinapban legyen része. Hiszen a szíve mélyén érezte, hogy ennek valahogy mindig ilyennek kellene lennie…
A picinyke hold makacsul kapaszkodott az ég sötétjébe. Igaz, csak egy vékony csík látszott belőle, mégis olyan büszkén terpeszkedett, hogy a csillagok mind elkerülték. Tisztes távolságból pislogtak rája, és egész terebélyes udvart tettek szabaddá számára. A sárga fényár, amiben úszott, mégis hidegnek tűnt: szinte kocogtatta a fogait az éjszaka. Egyedül a hold sarlója tűnt vidámnak: akár egy szelet dinnye. Pont, mint amire Lamerin ebben a pillanatban vágyott.
Borzalmasan unta már a telet; hiányzott neki a nyár szabadsága, mely végre kimenekítette őt a halálfalók karmaiból. Az évszak változása azonban megint a bezártság érzetét keltette benne. A kastélyban melegebb volt ugyan, de korlátai nyomasztóak voltak.
Most is a tanári szoba ablakpárkányára könyökölve várta, hogy az ég fényei majd valami csodát tesznek, és reggelre tavaszt varázsolnak a lucskos-latyakos téli vidékből.
Két gondoskodó kéz érintette meg vállait. A fiú hátranézett, és lehunyta a szemeit abban a meghitt pillanatban, mikor apja megölelte.
- Szia - suttogták egymásnak.
Perselus melléje könyökölt, és hol fiát nézte, hol a roxforti birtokot odalenn.
- Nevet ránk a cica az égről…
- A cica?
- Hát nem ismered a mesét?
- Ismerek pár mugli történetet… - felelte a férfi mosolyogva. - Miért kuksolsz itt egyedül?
- Én csak nem akartam… lábatlankodni.
Apja rögtön sejtette, mire gondol.
- Szilveszter van. Nem fogok még ilyenkor is minden percet csak Rowenaval tölteni.
- Én nem bánom - mentegetőzött Lamerin. - Az a fontos, hogy te boldog legyél.
- Nem, az a fontos, hogy te boldog legyél - javította ki a bájitalok mestere. - Ha egyszer majd neked is lesz gyermeked, rájössz, hogy így van. Az életben vannak dolgok, amikről le kell mondanunk, de nem hagyom, hogy te legyél az, aki nélkülözni kényszerül engem.
- Nem vagyok már gyerek, hogy állandó felügyeletet igényeljek…
- De én szeretném, ha az lennél! - erősködött a professzor. - Olyan sok mindent elmulasztottam a gyerekkordból. Soha többé nem akarlak elveszíteni; nem akarom, hogy eltávolodjunk egymástól…
Megszorította a fiú jobb kezét.
- Senki és senki sem szakíthat már szét minket.
- Az sem, ha… egyszer majd kisbabátok születik?
- Nekünk? - pislogott Perselus megrökönyödve. - Kisbabánk? - kérdezte döbbent hangsúllyal. - De hiszen nem is vagyunk házasok!
- Akkor világosíts fel. Miként képzeled el a kapcsolatotokat a jövőben? Gondolom, ő többet szeretne majd, mint alkalmi találkozásokat…
- Szó sem esett házasságról. Arról te tudnál először! Nélküled sosem döntenék egy ilyen fontos kérdésben!
- Ő is csak egy nő - folytatta Lamerin, tudomást sem véve apja zavart tiltakozásáról. - Minden nő férjhez akar menni egyszer. És biztos szeretne gyerekeket is, addig, amíg megteheti… Ne tagadd magadban: ugyanúgy tudod, miről beszélek.
- Eddig… sose mondtad, hogy kifogásaid lennének Rowenat illetően…
- Nincsenek kifogásaim - húzta össze magán a plédet a fiú egy rövidebb hallgatás után. Egy cseppet sem tűnt meggyőzőnek. - Csupán félek, hogy ha új gyermeked születne, én már nem volnék olyan fontos számodra, mint most, hiszen…
- Hogy mondhatsz ilyet?!
- … hiszen vele megélhetnél mindent, amit velem elmulasztottál. Láthatnád, hogyan tanul járni, beszélni, írni, olvasni… varázsolni… Lenne anyja, akivel ezt az örömöt megoszthatnád, és én szép lassan idegenné változnék számotokra.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! - remegett meg Perselus hangja sértődöttségében.
- Hogy gondolhatod, hogy nem gondolom komolyan? - ütött meg Lamerin hangja egy igen bántó tónust. - Minden elsőszülött gyermekben megfogalmazódik ez az érzés.
- De azt hittem, te már érettebb vagy, és nem foglalkozol ilyen gyerekes butaságokkal!
- Te magad mondtad, mennyivel jobb lenne, ha örökre a te kicsi gyermeked maradhatnék, aki sose nő fel. Eldönthetnéd már, mit szeretnél… - fejezte be a fiú sóhajtva, majd kibújt a takaróból.
Csendben összehajtotta, és letette az egyik karosszékbe.
- Megyek, lefekszem. Jó éjt - búcsúzott el, és megindult saját szobája felé, maga mögött hagyva a letaglózott professzort.
Hermione lebukott a feléje repülő hógolyó elől.
- Ron! - kiáltotta. - Mondtam, hogy én nem játszom!
- Ne csináld már! - kérte párja széttárt karokkal. - Hermione, szünet van!
- Inkább jönnél te is segíteni Hagrinak! - vágott vissza a lány kissé megrovóan.
- Aranyosak azok a csincsillák, de olyan sok van belőlük, hogy én azt nem győzném! Az ilyesmi amúgy is lányoknak való munka!
- Hát ez nagyon rendes tőled!
- Rá se ránts, Hermione. A fiúk már csak ilyenek - paskolta meg a vállát a vadőr. A lány ettől úgy megcsúszott a havon, hogy az összes szalmát szétszórta maga körül. - Óh, ne haragudj.
- Se-semmi baj…
Odacammogtak a sok-sok rekeszhez, amibe Hagrid bezsúfolta a kis szőrmókokat.
- Tulajdonképpen hogyhogy most ilyesmivel foglalkozol?
- McGalagony professzor és Flitwick tanár úr bíztak meg vele… Átváltoztatástanon és bűbájtanon, mikor alsóbb évesek voltatok, ti is sokat használtatok állatokat egy-egy bűbáj gyakorlásakor. A mostani törpék azonban ügyetlenebbek nálatok: előfordult, hogy maradandó károsodást okoztak a saját kedvenceiknek. A tanáraitok kérték, hogy kezdjek tenyészteni valamilyen kicsi rágcsálókat, amiket helyettük használhatnának.
- Eddig értem. De nem vall rád, hogy ilyen veszélytelen állatkákkal foglalkozol - jegyezte meg a lány mosolyogva. - Hiszen ezek még csak nem is varázslények.
Leguggolt az egyik ládához, amiben a pici, aranyos rágcsálók vacogtak. Megsimogatott néhányat, de mégis úgy tűnt, mintha egy egész kádnyi szőrgomolyagot cirógatna.
- Az kellene még nekem, hogy mágikus képességekkel bírjanak! Amilyen sokan vannak…! Nagyon szaporák…
Marie ott ült mellettük, egy farönkön, és a kezében tartott egy kis szürkét. Próbálta etetni, de az állat annyira didergett, hogy nem volt kedve az evéshez. A lány lelógó sáljába vackolta magát, hogy elbújjon a hideg elől.
- Tündériek - mondta mosolyogva. - Nálunk nem szabad állatot tartani… Csak a gondnok két hülye kutyája van… De kétlem, hogy azok rendes házőrzők lennének. Sicc, Csámpás, nem szabad! - hessegette el Hermione cicáját, amelyik megkörnyékezte az ölében reszkető jószágot.
- Csak kíváncsi - karolta fel a prefektus a kajla lábú macskát. - Menj, játssz egy kicsit McGalagony professzorral! - lökdöste egy szürke, csíkos házi cica felé, ami óvatosan lépkedett a bejárat melletti hóban.
Kimérten tette le mindegyik tappancsát, mintha lopakodna, vagy vadászna valamire. Mikor egy-egy hópihe hullott a bundájára, mindig összerezzent. Marie csodálkozva nézte, majd Hermionehoz fordult.
- Nem értem.
- McGalagony professzor animágus. Ez azt jelenti, hogy képes állattá változni.
- Ő az a macska? - nézett rá meglepetten a francia lány. - De hát… hogy lehetséges ez? - mormolta halkan.
Hermione odalépett mellé, és Harryre irányította a lány figyelmét.
- Harry apja is animágus volt egykor…
- Ő is?
- Szarvassá tudott változni. A keresztapja pedig kutyává.
- És ez öröklődik? - kérdezte Marie kissé félénken, ám mindketten kacagtak ennek még a gondolatára is.
- Nem, ehhez bűbáj kell.
Együtt nézték a fiúkat, akik hármasban, Lamerinnel kiegészülve csatát vívtak a hóesésben.
Mindhárman fülig vizesek voltak a sok hógolyótól, ám úgy tűnt, élvezik a játékot. Maga Harry megállás nélkül bombázta barátait különböző nagyságú hólabdákkal, míg egy jó kemény darab fenéken nem találta.
- Aú, ki volt…?
Mivel barátai előtte álltak, különösnek találta, hogy a támadás hátulról jött. Leporolta magát, és megfordult.
- Elnézést, véletlen volt! - próbált illően bocsánatot kérni Jules la Berre, de hajbókolása inkább mulatságosnak tűnt.
Harry tudta, hogy szándékosan dobta farba a francia, így mikor az elfordult, hogy tovább sétáljon öccsével, a fiú leguggolt, és jó keményre összegyúrt egy kis havat.
- Nesze, te… ripacs! - hajította Jules felé.
A hógolyó célba talált: a francia nyakát érte, így, mikor darabjaira hullott, a hó bepergett a férfi talárja alá. Dühösen pördült meg, és látta, hogy a három fiú a hasát fogja a kacagástól.
- Taknyos kölykök! - mordult fel, de fivére lefogta a kezét.
- Jules! Nem hiányzik a balhé!
Ekkor elrepült közöttük egy újabb hógolyó. Az ifjabbik francia meghökkenve fordult a diákok felé, majd bólintott, és egyszerre kezdték el bombázni a gyerekeket különböző nagyságú hólabdákkal.
Mindkét oldal hangos csatakiáltásokkal próbálta feltüzelni a kedélyeket. Ron egyszer csak fogta magát, elhasalt, és elkezdte túrni a havat maga előtt, míg egy szép magas kis sáncot ki nem alakított belőle.
- Ron, mit csinálsz? - kiáltott oda Hermione távolságtartó tekintettel. - Tiszta víz lesz a ruhád!
Ám a fiúk vajmi keveset törődtek a lányok intelmeivel, vagy a bámészkodók kacajával. Míg Lamerin sorra gyártotta a hógolyókat, Harry veszettük dobálta velük az ellenséget. Mikor egy szép nagy kupac összegyűlt, jól megtömte vele a zsebeit.
- Fedezzetek! - kacsintott két barátjára. - Most majd jól megfürdetem azt a franciát!
A két fiú biccentett, majd elszántan tüzelni kezdtek. Ron ívelten repülő labdáit bármely baseball-játékos megirigyelhette volna, és Lamerin is mindig célba talált. Távoli jajdulások jelezték, ha egy-egy, kőkemény golyó elkapta az ellenfelet.
Harry közben a bokrok közt suttyogva araszolt, és már csak pár méterre volt Jules mögött, mikor az lehajolt, hogy felmarkoljon egy tenyérnyi havat, és észrevette.
- Ideszivárgott! - kurjantotta, és rögtön a kölyök szemébe szórta a havat.
Harry megrázta a fejét, majd sorra szedte elő a zsebéből a jeges hólabdákat. Jules, hogy elejét vegye az újabb lila foltoknak testén, előrelendült, és lesodorta a lábáról a fiút. Sokáig birkózott vele a földön, havat tömve annak ruhája alá, a nadrágjába, míg Harry kacagva könyörgött, hogy hagyja abba, feladja. Diadalittasan vigyorogva ült le a sarkára.
- Én nyertem, kölyök.
Harry kirázott a füléből egy kis havat.
- Maga nyert.
- Ne magázz már! - mordult rá a férfi. - Nem vagyunk mi annyira vének.
- Te az vagy - térdelt le hozzájuk Gilles kimerülve. - Jól vagy? Nem ütötted meg magad sehol?
- Nem. De én sem üvegből vagyok - jegyezte meg a fiú. - Még akkor sem, ha Harry Potternek hívnak.
- Látom, nem nagyon komálod, hogy mindenki ilyen kis csodakölyökként tekint rád…
- Hát nem nagyon.
- Légy erős: szerintem nem is vagy az - tette hozzá Jules gonoszkodva.
- Milyen kedves - vicsorgott rá Harry.
- Szent a béke? - nyújtotta oda a jobbját az ifjabbik la Berre.
- Természetesen.
- Csak lehet benned valami, amit a Kicsi Miss. ennyire szeret - vonta meg a vállát Jules is, ahogy kezet ráztak.
- Ő az első ember, aki feltétel nélkül képes volt belém szeretni… anélkül, hogy tudta volna, ki vagyok. Nem is hiszitek, mekkora jelentősége volt ennek számomra…
A testvérpár váltott egy pillantást, majd felsegítették a fiút.
- Ugye vigyáztok rá…? Vigyáztok rá, míg én nem lehetek mellette?
- Hogyne vigyáznánk, te hülye kölyök… - borzolta össze a haját Jules még jobban.
- A következő játék legyen valami nyugodtabb, jó? - kérdezte Gilles fáradtan. - Nem építhetnénk a változatosság kedvéért mondjuk inkább hóembert?
A szünidő utolsó napjaiban Harry ugyanolyan nyomottnak érezte magát, mint nyár végén. Hiszen a napok egyre nyilvánvalóbbá tettek, hogy újra búcsút kell mondania kedvesének, ha másra nem, hát egy rövid időre. Mert abban már biztos volt, hogy nem lenne képes nélküle élvezni a nyarat, egyedül nevetni és szórakozni… Valami húzta a lány felé, a ragaszkodás és egyfajta őszinte csodálat, amit nem tudott megmagyarázni. Minden szabad pillanatot együtt töltötték. Éjszakáik mámorosan, nappalaik mosolygósan teltek, egészen addig, míg elérkezett az a végzetes péntek, amikor a lánynak haza kellett utaznia.
Harry nem aludt, már órák óta bámulta a nagy, vörös karosszéket Marie szobájában. Először azon töprengett, milyen szokatlanul kellemes is volt abban szeretkezni, majd azon, hogy ebben megint milyen borzasztóan sokáig nem lesz része. Nem a testiség miatt fájt neki a lány hiánya, még csak nem is a megértés és elfogadás miatt: hiszen ez utóbbit a barátaitól is megkapta. Aggodalma féltésbe csapott át, és ezt volt talán a legnehezebb megemésztenie. Roxfortban elszigetelődve érezte magát, cselekvésképtelennek mindazzal szemben, ami a külvilágban történik. A kastély megóvta őket ugyan minden rossztól, de a kinti világot is elzárta attól, hogy segíteni tudjanak, ha szükséges, tétlenséget kényszerítve mindenkire.
Bármi baja esne a lánynak, csak napokkal később tudna róla, mikor már talán nem is tehet semmit. Rémképeket látott, melyben a lány élete veszélyben forog; újra felrémlett előtte annak az álomnak a képe, melyben Dareling professzort gyilkosként látta. Nem tudta eldönteni magában, vajon oka van-e aggódni a nő miatt, vagy csak elméjének abszurd szüleménye volt az egész, mint valami buta képzelgés.
Gondterhelten piszkálta párnájának sarkát, mikor kedvese karja előrekúszott, és megsimogatta a mellkasát.
- Fenn vagy? - kérdezte a lány, megcsókolva a hátát.
- Fenn… nem tudtam aludni…
- Remélem, nem azért, mert horkoltam - motyogta Marie, és párja mellkasára hajtotta a fejét, ahogy az hanyattfeküdt.
Harry nem bírta megállni mosolygás nélkül.
- Nem is horkolsz…
- Akkor nem szeretnél?
- Mit tudom én? Biztos szokatlan lenne - vigyorgott a fiú, és egyszeriben úgy érezte, minden búja elszáll. Marie akciója bevált: sikerült elterelnie gondolatait az elválás szomorú tényéről. Legalább a reggelt boldogan akarta eltölteni vele, mielőtt újra elbúcsúznak.
- Segítesz nekem összepakolni? Tegnap este össze-vissza dobáltad a ruháimat - mondta játékosan, vidámságot csempészve egész helyzetükbe. - Csoda lesz, ha mindent megtalálunk. És nagyon kellemetlenül érezném magam, ha egy-egy bugyit vagy zoknit a tanáraidnak kellene utánam küldeniük.
Harry még a gondolatra is elpirult, és összerezzent.
- Persze, hogy segítek - mondta kacagva.
Felkeltek hát, és belebújtak köntöseikbe. Harry előszedte a lány bőröndjét a szekrényből, míg Marie bevetette az ágyat, és, széthúzva a függönyöket, fényt engedett be az ablakokon. Egy pillanatra megállt, némán kifelé meredve.
- Milyen szép idő van… - mondta szomorkásan.
Hátrapillantott a fiúra, aki igyekezte összeszedni tegnapi ruháikat. Egy cseppet sem tűnt most varázslónak, és ő magát sem érezte boszorkány-ivadéknak, annyira természetes volt minden. Mint egy jól összeszokott pár, aki útra készülődik…
Elmosolyodott, és inkább úgy döntött, nem osztja meg a gondolatait párjával, hiszen a férfiak mindig megrémülnek, ha kedveseik hosszabb távra tervezgetnek. A szekrényhez lépett hát, és elkezdte kifelé szedni a ruháit…
A roxmortsi állomáson nem volt ugyan akkora a sürgés-forgás, mint mikor a diákok érkeznek, most mégis egész sok falubeli várakozott a kigördülő szerelvényre. Egyesek krokodilkönnyeket ejtve, látványosan siránkoztak, amiért búcsút kell venniük szeretteiktől, míg mások igyekezték a köszönést rövidre fogni, és fel is szálltak a szerelvényre.
Harry némán ballagott kedvesével egész úton. A lány és két kísérőjének holmija már előre lett küldve, így nem kellett cipekedniük. Ron és Hermione, valamint Lamerin és apja kísérték őket, és ha egymással halkan beszélgettek is, nem merték az előttük haladó párt megszólítani. A két Piton még mindig orrolt egymásra. A professzor csupán azért jött a gyerekekkel, mert azok egyedül nem hagyhatták volna el a birtokot, és mert ismerte a lányt, és el akart tőle búcsúzni rendesen.
Ahogy bekanyarodtak azon a lejtőn, melyen annakidején Harry és Remus csúszkáltak, meglátták, hogy Lupin és az igazgató az állomás peronján beszélgetnek. Ahogy észrevették őket, Harry nyelt egyet. Nem hitte volna, hogy Dumbledore személyesen köszön el a lánytól. Hiszen… annyira különleges vendég mégsem volt…
- Dumbledore professzor - szólította meg Marie az idős mágust tiszteletteljes biccentést követően. Párját nagyon meglepte, hogy a lány így magához ragadta a kezdeményezést. - Szeretném megköszönni, hogy itt tölthettem ezt a kis időt.
- Remélem, boldogan telt minden egyes perce, Miss. Salboux. Szívből örülök, hogy kastélyunk otthont adhatott külföldi vendégeinknek - pillantott a két kísérőre is. - Legyen utazásuk legalább ilyen kellemes.
- Köszönjük, uram - búcsúzott el a két la Berre. Kezet ráztak a gyerekekkel, Remusszal és Perselusszal, majd a vagon lépcsője mellé álltak, várva a lányt, hogy felszállhassanak.
Harry és Marie kicsit félrevonultak, egymás kezét tartva.
- Majd… írjál, jó? - kezdte a fiú kissé esetlenül. - Elküldöm Hedviget…
- Fogok - felelte a lány mosolyogva. - Vigyázz magadra, rendben?
- Vigyázok, ha te is. Úgy féltelek, hogy az úton valami bajotok esik! - ölelte meg kedvese hevesen.
Marie lehunyta a szemeit, ahogy viszonozta.
- A legnagyobb baj, ami történhet, hogy eltévedünk a Heatthrow-n, és rossz gépre szállunk fel - duruzsolta Harry nyakába. - Meglátod, nem lesz semmi baj.
Ahogy a fiú lassan elengedte, kinyitotta a szemeit. Harry válla felett elpillantva egy halovány fényű, délceg szarvast és egy nagy, szürkének tűnő kutyát pillantott meg.
- Egy… szarvas… és… egy kutya… - suttogta megilletődötten.
- Hol?
Az állat azonban kicsit megrázta magát, majd meghajtotta előtte terebélyes, agancsos fejét.
Harryvel mindketten abba az irányba néztek, de csak ő láthatta őket megint. Remusnak is feltűnt, hogy mennyire feltűnően néznek arrafelé. Mikor meglátta két barátját állat-alakban, lefogta a szemeit.
- Szentséges szalamandra…
- Nem fontos - mondta a lány, mert hirtelen úgy érezte, nem kellene a búcsúzkodásukat ezzel tönkretenni. - Mennem kell - suttogta, ahogy a mozdony tülkölt egyet. - Szeretlek… - csókolta meg hosszan Harryt, aki szinte megbénult a közelgő elválás gondolatától. Viszonozta a szenvedélyes csókot, de minden egyes cseppje egyre kevesebbnek bizonyult, mintha már ezzel is érezné a lány hiányát. - Ne felejts el! - kérte a lány, mielőtt a lépcsőre lépett volna.
- Sosem foglak!
A két la Berre sürgetésére mindhárman felszálltak, de a lány ott maradt a kocsi nyitott ajtajában. Harry szívének dobogása egyre fájdalmasabbá vált, és ahogy lassan megindult a szerelvény, végigfutott a hideg egész testén.
- Emlékezz rám, bármi történjék is - kérte a lány utoljára.
- Mindig fogok… - suttogta Harry, hiszen a kerekek csikordulásától már alig értették egymás szavát. Lassú zakatolással haladt tova vonat, Marie pedig ott állt, köpenye és hosszú szoknyája csak úgy lobogott a huzattól.
Harry szeretett volna utánaszaladni, de hirtelen fájdalom nyílalt a homlokába. A sebhelye egy pillanatra felforrósodott. Odakapott a kezével, és megdörzsölte, amit Dumbledore észre is vett. Hosszú, fekete hajszálait hátulról kegyetlenül előrefújta a szél, így igyekezett őket félresöpörni, hogy még egyszer utoljára láthassa a lányt.
Mikor a vonat kikanyarodott, és csak távolodó füstjét látta, megfordult, abba az irányba, ahol a lány a szarvast vélte látni. Több baljós sejtelem is ellepte a szívét, de mind ellen tehetetlennek érezte magát…
Perselus, jó szokásához híven hármat kopogott fia ajtaján. Közben megigazította magán az inget és a talárt.
Odabentről ágynyikorgást, majd tompa, közeledő lépteket hallott. Végül résnyire kinyílt az ajtó. Fia a félfába és az ajtó vasába kapaszkodva állt, olyan arckifejezéssel, mint aki még mindig meg van sértődve valami miatt.
- Szia - köszönt rá apja, miután végigmérte.
A fiú teljesen mugli öltözékben virított: egy farmer és egy póló fedte csupán a testét. Zokni nem volt rajta, de látszott is, hogy fázik a lába, hiszen talpának élén állt, hogy minél kisebb bőrfelület érintkezzen a padló hideg kövével.
- Helló.
- Nem akarsz jönni Roxmortsba? Ez az utolsó hétvége iskolakezdés előtt…
- Nem, köszi. Vendégem van.
- Óh - érte meglepetésként a professzort a válasz. Lábujjhegyre emelkedett, és szinte ösztönösen próbált belesni az ajtón. Arcán a kíváncsiság a huncutság kavarodott össze egy bizarr mosolyban.
- Mielőtt tovább folytatnád a találgatást: Harry az - tárta ki az ajtót Lamerin szélesebben. - Pihen.
A bájitalok mestere visszazökkent a sarkára, és kissé értetlenül nézte az ébenfekete, kócos hajú griffendélest, aki fiának ágyában, betakarva feküdt. Kérdőn pillantott csemetéjére.
- Mit keres nálad?
- Nyűgös - vakarta meg a tarkóját Lamerin. - Egyedül érzi magát, hogy Marie hazament. Semmi kedve most párocskákat látni…
- Értem… Szóval akkor nem jössz?
- Nem. De neki hozhatnál egy kevés csokoládét.
Piton arca elkomorodott.
- Majd hoznak neki a barátai.
- Rendben, akkor hozz nekem, és majd én neki adom a részemet! Hogy sajnálhatsz egy szomorú gyerektől egy kis édességet?!
Apja lehunyta a szemeit, elszámolt ötig, majd megrázta a fejét.
- Most mi a bajod?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Emberből vagyok, és nekem is lehetnek érzéseim! Megsértődtem!
- Egy apró kis hülyeségen! Semmi kedvem veszekedni veled! De nem is hagyod, hogy tisztességesen megbeszéljük, ha valami nincs rendben! Csak makacskodsz is magadban! Jobb ez így?
- Én nem makacskodom! Nem is akarsz megérteni!
- Talán mert nem is könnyű!
- Menj csak Roxmortsba, és igyatok valami finomat Madame Puddifootnál!
A bájitalok mestere elvesztette a türelmét. Sarkon fordult, és megindult a folyosón, hangosan zsörtölődve.
- Inkább csináltam volna széket! Arra legalább le lehet ülni!
- Helyes! - kiáltotta utána fia dacosan, becsapva az ajtót.
- Helyes!
Odabent Lamerin hozzásimult az ajtóhoz. Harry felült az ágyon, és összetartó szemekkel nézte. Nagyon fáradtnak tűnt.
- Miért veszekedtetek?
- Áh, csak… hülyeség - indult meg az ágy felé barátja, és elnyúlt Harry mellett. A párnán egy szintbe került a fejük.
- Mi van veled?
- Én csak… folyton azon morfondírozok mostanában, milyen lehet olyan nagy család tagja lenni, mint amilyenben Ron és a többiek élnek. Olyan sokan vannak… Hét testvér… sosem voltak féltékenyek egymásra?
- Dehogynem. Ron egyfolytában az - felelte Harry mosolyogva.
- Te sose vágytál arra, hogy legyen testvéred?
- Dudley mellett ettől igencsak elmegy a kedve az embernek… De kiskoromban, valamikor biztos szerettem volna… Miért kérdezed? Csak nem…?
- Áh, nem. Még nem… De félek, hogy teljesen bediliznék, ha igen.
Harry belenézett a fiú csodálatosan kék szemeibe.
- Abból, amit láttam, azt hiszem, elmondhatom, hogy édesapád nagyon gondoskodó ember… aki egy csepp szeretetet sem sajnálna a gyermekétől. Még ha születne is kisbabájuk, sem hanyagolna el téged. Bár nem hiszem, hogy még egyet bevállalna…
- Miért nem? Még nem öreg…
- Azért, mert veled is elég baja van, te lüke - hunyta le a szemeit Harry. - Ember legyen a talpán, aki kiismer egy Pitont. Ahhoz egy élet is kevés… Ne szúrd el…
Nagyot sóhajtott, és úgy tűnt, félig már álomra is szenderült.
Lamerin nézte egy kicsit, hogyan mozdul a teste minden levegővételnél, majd mosolyogva lehunyta a szemeit.
Még aludtak, mikor a professzor visszatért. Halk motoszkálása sem keltette fel őket, de kétségkívül kellemes volt később az ébredés, körülvéve a Mézesfalás legcsodálatosabb finomságaival…
(...)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó