II. rész

Harry, a láthatatlanná tevő köpönyeg rejtekében, nesztelenül osont a könyvtár felé. Pálcáját az egyik kezében, harcra készen tartotta, arra az esetre, ha megint összefutna Frics macskájával. Előző éjszaka, mikor kilopózott, egy óvatlan pillanatban megtaposta Mrs. Norrist. Az állat olyan fülsiketítő hangon kezdett nyivákolni, hogy a gondnok rögtön meghallotta. Harry még idejében a falhoz lapult, hogy ne legyen útban, mégis kis híja volt csupán, hogy nem bukott le. Frics annyira el volt foglalva szenvedő kedvencével, hogy mindössze egy sanda pillantást vetett a fal felé, ahol a fiú állt, majd dédelgetve felnyalábolta a jószágot, és továbbállt. Harry akkor megkönnyebbülten lélegezhetett fel, de rájött, hogy annyira mégsem tűnhetett észrevehetetlennek: saját, láthatatlan testével kitakart a fal árnyékából egy jókora szeletet. Ezt nézhette a gondnok olyan bután. Könnyelműség volt a részéről, ezért a mostani éjjelen semmiképpen sem akart okot adni a Fricsnek, hogy újra előjöjjön az irodájából.

Mérgesen szorongatta hát a varázspálcáját, eltökélten, hogy olyan rontást küld Mrs. Norrisra, ha az felbukkan, amelyet még egy baziliszkusz is megirigyelne.

Időnként ellenőrizte a térképet, de most senki sem szándékozta keresztezni az útját. Így a mellkasához szorította a papírt, hogy minél vékonyabb felületet takarjon ki a falból megmagyarázhatatlan árnyékával.

A könyvtár ajtaja már csak egy leheletnyire volt tőle. Halkan elsuttogott egy „Alohomora!”-t, melynek köszönhetően egy kattanással kinyílt a zár. Harry lenyomta a súlyos kilincset, és csak akkorára nyitotta az ajtón, amekkora résen oldalazva éppen befért. Az első éjszaka elkövette azt a hibát, hogy bátran kitárta mindkét ajtószárnyat. Hatalmasat csikordultak.

Most azonban, hogy ötödik éjszaka jött le könyvet lopni, sokkal szemfülesebb volt.

Eleinte tulajdonképpen haszontalan időtöltésnek tűnt mindez. A Szükség Szobájában ücsörögve esztelenség volt a könyvtárba-járásnak még a gondolata is. Hiszen elég lett volna erősen koncentrálnia, és máris átrendeződött volna a szoba belsője. Ahogy az első DS-edzések alkalmával is mindig egy polcnyi SVK-tankönyv fogadta őket, úgy az ő esetében is ott teremhetett volna pár kézikönyv, mely bevezetheti őt a halottidézés nem éppen hófehér tudományába.

Napok óta a másfél évvel azelőtti pillanatok jártak a fejében. Ott, a temetőben…

Ha Voldemortnak sikerült testet öltenie, kell lennie olyan mágiaágnak, mely ezzel foglalkozik. Néha eljátszott a gondolattal, hogy… tulajdonképpen csekély akadályba szülei vagy Sirius Black feltámasztása. Látott mindent, nagyon is jól tudta, mik a „hozzávalók”… Csont valamely családtagtól, hús a szolgától, vér az ellenségtől… Azon kapta magát, hogy szívesen trancsírozná darabokra Siport, Sirius egykori házimanóját. Sosem szerette a koszos kis lényt, de amióta árulása keresztapja halálát okozta, mélységes gyűlöletet érzett iránta. Így legalább egyszer hasznossá tehetné magát… Hermione persze talán soha többé nem állna szóba vele. A „régi és nagy múltú” Black család halotti kriptáját sem volt nagy kedve meggyalázni…

De egy rotyogó üstbe dobott pár, poros csont, manófül és kupicányi vér se érne semmit, ha nem lenne mihez hozzáadni. Voldemort bírt valamilyen fizikai formával, bármi is rejtőzött a pólya alatt, amiben Féregfark hurcolászta. Sirius azonban nem igazán volt kitapintható, ami felborította az egész kis elképzelést. Annyi pedig nem lett volna elég, hogy egy francia lány, valahol távol, látja őt…

Így, miközben a polcok között lépkedett, Harry tovább töprengett azon, milyen más módon juthatna el a „Szervusz, Sirius!”-ig. Botorság lett volna abban reménykedni, hogy a Szükség Szobája majd kitalálja a gondolatait, és rögtön a megfelelő könyvet löki az orra elé. A kívánságaira is aligha hagyatkozhatott: amíg tapasztalatlan volt a mágiának ezen ágában, nem is tudhatta, mi lehet a segítségére; illetve, hogy mit kellene kívánnia, mikor a Szükség Szobája előtt mászkál. A könyvtár polcaiban jobban bízott.

A hétköznapi SVK-könyvek közt nappal semmi érdemlegeset nem talált. Úgy sejtette azonban, a zárolt részleg már sokkal izgalmasabb lehet. Hatodikos volt, így elvileg kölcsönözhetett onnan, de az óráihoz kivett segédanyagok betöltötték a keretét, Madame Cvikker pedig tíznél több könyvet nem engedett kivenni.

Nem volt hát más választása, mint éjszakánként lelátogatni, és elcsenni ezt-azt. Egyszerre nem mert két-három könyvnél többet elcsórni, mert egy idő után erősen foghíjasnak tűntek volna a zárolt részleg polcai. Így is igyekezett lazábbra rendezgetni a könyveket, hogy ne szúrjanak szemet a hiányzó példányok.

Ledobta magáról a köpönyeget, és az egyik közeli szék támlájára tette. Körülnézett, de létrát csak messze látott. Nem akart zajt csapni annak odacipelésével, mert a könyvtárban szunyókáló festmények könnyedén felhívhatták volna a figyelmet a betolakodóra. Mivel azonban elhatározta, hogy aznap magasabb polcokról szed le olvasmányokat, nem tehetett mást, minthogy felmászott az egyik asztalkára. Az megingott alatta egy kicsit, de nem szakadt össze. Megtörölte izzadó tenyerét, és nézegetni a polcon sorakozó köteteket. Halkan mormolva olvasta a címeiket pálcája halvány fényénél.

Némelyik kiadványnak olyan erős penészszaga volt, hogy rendesen megszédült az illatuktól. Nagyon sokat finoman körbe is szőttek a pókok csillogó hálóikkal.

- „Bájolás és megidézés - Kirké és Thiresziasz nyomdokaiban” - csapta fel az egyik barna, bőrkötéses könyvet. A gerince egészen különleges volt, érdes, és mint az emberi gerincnél a csigolyák, apró bőrkitüremkedések húzódtak végig rajta. A szerző ajánlóját kezdte olvasgatni.

...ideális azoknak, kik félelmüket hátrahagyva bepillantást óhajtanak nyerni a holtak világába…

Harry napok óta úgy érezte, végre nyert ügye van. Megdörzsölte a szemeit: borzasztóan fáradt volt. Nehéz volt nappal, az órákon is tökéletesen teljesítenie, foglalkozni a temérdek házi feladattal, amit tanáraik kiosztottak, és még éjszaka is órákon át talpon maradni: kutatni a könyvekben, kiírni, ami hasznos lehet…

A héten, mikor állva elaludt Remus edzésein, világossá vált számára, hogy mennyire súlyos is a helyzet. A falat támasztotta, és várt, hogy sorra kerüljön, ám egy idő után nehézzé váltak pillái, és…

Arra riadt fel, hogy Remus ujjaival finoman megsimogatta a homlokát. A hirtelen ébredéstől úgy elkábult, hogy eldőlt a kardja, hangosat koppant a padló kövén, ő pedig majdnem elvesztette az egyensúlyát. Lupin nem tűnt azonban mérgesnek: mosolyogva azt mondta, megérti, ha sokat kell tanulniuk és fáradtak, hiszen ő is volt hatodéves, és ő is nagyon sokszor éjszakázott a könyvek felett. Harry mégis kellemetlenül érezte magát. Az egész gyomorszorító érzés, hogy megint titkol valamit a többiek elől, annyira lefoglalta, hogy meg is feledkezett a pénteki határidőről, melyet Honeybourne szabott ki rá, így begyűjtötte a tanév első „Elégtelen”-jét.

Mindezek azonban rádöbbentették arra, hogy egyedül nem képes megbirkózni minden feladattal.

A könyvet fogva lehuppant az asztalkáról, melyre most rásütött az ablak üvegén keresztül a hold. A fél könyvtár varázslatos fényárban úszott, ahogy a színes üvegek áteresztették a hold kinti világosságát. A polcról hiányzó könyvek által szabadon hagyott réseken átsiklottak a sugarak, melytől egészen elbűvölő látványt nyújtottak. Harry ott állt egy ideig, a tejfehér és sötétkék színek fura kavalkádjában, és minden gyönyörű lett volna, ha nem érezte volna a körülmények súlyát annyira. Így hát, miközben magára kanyarította a láthatatlanná tévő köpönyeget, vetett egy búcsúpillantást az asztalkára, amin eddig állt. Cipőjének poros lenyomata ott maradt a tetején. Mosolyogva figyelte a kirajzolódó mintát, majd kisietett a folyosóra, és megindult a Szükség Szobája felé…

Madame Cvikker nem volt ostoba. Szombat reggel, mikor nyitás előtt végigellenőrizte a könyvtár minden egyes zugát, észrevette, hogy ott éktelenkedik a cipőtalp lenyomata az egyik asztalon. Szemügyre vette a közeli polcokat is, és hamar feltűnt neki, milyen hiányosak. Saját jegyzőkönyvében ellenőrizte, valóban mindet lepecsételték-e kivétel előtt, és meghűlt benne a vér, mikor látta, hogy egyiket sem kérte ki senki.

Azonnal értesítette az igazgatót, aki szerény csodálkozását fejezte ki, hiszen évek óta nem történt lopás a Roxfortban. A legfelkavaróbb eset négy évvel azelőtt történt: mikor Ginny Weasley betört a fiúk szobájába, és felforgatta Harry cuccait - noha sosem derült ki, hogy tulajdonképpen a lány volt az.

Dumbledore kénytelen volt hát utasítani a tanárokat, hogy különösen figyeljenek mindenkit, aki gyanúsan viselkedik. Flitwick professzor legyintett az egészre: úgy vélte, legalább tanul az illető a könyvekből. Rowena inkább meglepett volt, mint gyanakvó; szokatlan volt számára, hogy valaki lopásra adja a fejét. A két minisztériumi dáma felháborítónak tartotta az ilyesmit, és azonnal értesítették hivatalnoki feljebbvalóikat Londonban. Piton híján Remus volt az egyetlen ifjú tanár, ő viszont egyre ritkábban mutatkozott, mert közelgett a telihold. Így a két díszpinty, Honeybourne és Stainthorp vállalta magára a „cseppet sem hálás” szerepet: Frics segítségével lépten-nyomon ellenőrizgették a diákokat. A gondnok perverz örömét látva mindenkinek az előző tanév jutott eszébe, így sokakat kellemetlenül érintett a motozás.

- Hihetetlen - töprengett Hermione, miközben vacsorázni indultak. - Évek óta nem volt lopás… De ez azért mégiscsak túlzás. Gondolják, hogy az összes eltulajdonított könyvet magánál hurcolja az illető? Ezzel csak azt érik el, hogy még jobban elrejti…

- Nem te voltál, Hermione? Mindenki tudja, hogy odavagy a könyvekért - viccelődött Justin.

- Ne légy bolond… - intette le a lány. - Sosincs nálam egyszerre 10 könyv. Nyolc a maximum. Egy kell, hogy ki tudjak venni valamit, ha hirtelen szükségem lenne rá valamelyik órán. És még egy, ha megtetszene valami, miközben nézelődök.

- Te nézelődni szoktál a könyvtárban?

- Emellett sosem lopnék - folytatta a lány, észre sem véve a meghökkent tónust a fiúk hangjában.

- Az nem izgat titeket, hogy komoly fekete mágiás könyveket loptak el? Mi van, ha valaki ilyesmit űz a suli falain belül? - kérdezte Lavender.

- Nem lennék meglepve - pillantott oldalra barátnője, Parvati, mikor Pansy Parkinson elment mellette.

- Harry? Hova mész? - kérdezte Hermione barátjuktól.

- A könyvtárba - felelte az vigyorogva.

- Nagyon vicces…

- Tényleg oda megyek. Lejárt pár kölcsönzésem, azokat akarom meghosszabbítani. A nagyteremben találkozunk.

- Ó… hát… akkor majd gyere.

Harry levált hát az összeszokott kis társaságtól, és a könyvtár felé andalgott. Máskor egész évben nem töltött ott annyi időt, mint az utóbbi napokban. Most legálisan érkezett, ami egészen szokatlannak tűnt számára. Ahogy átlépett a hatalmas ajtófélfa alatt, felpillantott, majd óvatosan oldalra, a fémkilincsekre, melyeket minden éjjel félve mert csak lenyomni. Talárja ugyanúgy susogott mögötte, mint a „bűntettek” elkövetésekor, így csak az tűnt idegennek, hogy lámpások égnek itt-ott, és diákok nyüzsögtek körülötte.

- Áh, Potter - csücsörített Madame Cvikker kurtán. - Épp idejében - pillantott könyvébe. - Ha még hétfőn se jött volna, baglyot küldtem volna, hogy jelenjen meg.

- Szeretném meghosszabbítani ezeket - nyújtott át Harry egy cetlit.

A nő elkönyvelte kérelmét.

- Két hét, Potter. Utána vissza kell hoznia őket.

- Rendben. Köszönöm.

Harry zsebre vágta kezeit, és fejét érdeklődve forgatva elkezdett járkálni a sorok közt. Ilyennek képzelte Hermionet is, mikor az „nézelődni” jön a könyvtárba.

A gyógynövénytanos részleg sorainál megállt, és kiszámolósdival eldöntötte, melyik polcot szemelje ki magának. Egy mezőgazdaságira esett a választás. Lehunyta hát a szemeit, és rátette a kezét az egyik kötetre.

- „Mágikus pásztortevékenység”? Ezt soha senki sem fogja bevenni… - csóválta meg a fejét. De a többi sem tűnt valami meggyőzőnek, így ezzel a könyvvel állt be a könyvtárosnő pultja előtti sorba.

Mindenki korgó gyomorral álldogált, sokan már a vacsora illatát vélték felfedezni a levegőben. Ingerülten doboltak a cipőjükkel, így is sürgetve Madame Cvikkert.

- Következő! Áh, Potter, megint maga az…

- Ezt szeretném! - nyújtotta oda a fiú a szokatlan című kötetet fülig érő vigyorral. Olyan lelkesnek és mohónak tűnt, hogy a nő rendesen rácsodálkozott.

- Lássuk csak… Nem lehet, Potter. Elhasználta az összes lehetőségét. Ha visszahozta volna valamelyiket azok közül, melyeket az imént hosszabbított meg…

- Ó! De én tényleg szeretném! - erősködött Harry.

- Hát sajnálom, nem lehet! - állt fel a székből Madame Cvikker, aminek hangjára szinte mindenki felfigyelt.

- Nem lehetne most az egyszer kivételt tenni? Nem tudná meg senki - biccentett a kölyök, ám a mellette álló negyedéves hollóhátas srác hunyorgó szemei elárulták, hogy mindent hallott.

- Azt mondtam, nem, Potter! Vigye vissza a könyvet, vagy tegye le arra a kis asztalkára, amin a visszahozott könyvek sorakoznak! Gyerünk! Még hosszú a sor, ne tartsa fel őket!

Harry látványosan elszomorodott és görbe háttal bicegett vissza. Arca olyan volt, mint aki közel áll a könnyekhez, így páran szánakozva kísérték figyelemmel rövidke útját. Ő élt is ezzel: bolond lett volna, ha nem. Hiszen minden arra ment ki, hogy lássák…

Látszólag félrehúzódott, és mint egy trükkös zsebtolvaj, előbb körbepillantott, majd gyorsan betuszkolta a kötetet a táskájába. Pár kisdiák, négy-öt méternyire tőle megkövülten nézte, amit csinált. Egymás talárjának rángatásával próbálták felhívni a figyelmet a szabályszegésre.

Harry nem törődött velük, hanem sietősen kisétált a könyvtárból. Odakint megállt, szétnézett, majd futásnak eredt.

Meg sem állt a klubhelyiségig. A párnája alá rejtette az imént elemelt könyvecskét, majd újra megindult a nagyterem felé.

Elégedetten huppant le barátai mellé, akik nem nagyon értették, miért mosolyog.

- Jól vagy? - kérdezte Hermione kedveskedve. - Egészen kipirultál.

- Csak futottam - felelte mosolyogva. - Minden rendben? - biccentett a még mindig szomorkodó Ron felé.

A lány némán bólintott, és mindannyian folytatták a vacsorát.

Kisvártatva Stainthorp és Honeybourne jelent meg a nagyterem ajtajában, egy csapat elsőssel, akik mind Harry felé mutogattak. A két férfi magabiztosan indult meg a griffendéles nebulók felé.

- Potter? Fejezze be az evést, és kövessen minket! - utasította Honeybourne.

Egy pillanat alatt abbamaradt az csörömpölő alapzaj, és mindenki pusmogni kezdett.

- Vaj van a füled mögött? - nyüszítette Ernie halkan.

Harry azonban nem felelt, csak elégedetten mosolyogva felállt, és követte a két tanárt. Huncutul vetett még egy pillantást a szemközt ülő Lamerinre, aki a többiekhez hasonlóan letaglózva kísérte figyelemmel elvezetését.

- Gyerünk! - csapta le Hermione a kését, és felpattant helyéről. - Nem tudom, mit csinált már megint, de nem hagyhatjuk egyedül!

- Főleg nem azzal a két majommal - tette hozzá Ron is, a tányérba hajítva a szalvétáját. Többen is abbahagyták a táplálkozást, és Harryék után eredtek, akik a Griffendél tornya felé haladtak.

- A jelszót, Potter - szólalt meg Stainthorp kimérten, ahogy a Kövér Dáma elé érkeztek.

- Caminus…

A portré felengedte őket, ők pedig meg sem álltak a fiúk szobája előtt. A diákok hamar beérték őket; akkorra a két férfi már felforgatta Harry ládáját, és az ágyában, a matracok alatt turkáltak.

- Mi van? - kérdezgették az ajtóból, de Harry csak játékosan megrázta a fejét.

- Könyvek… - motyogott Honeybourne. - Itt kell… Á!

A kezébe került az a példány, amit Harry aznap, vacsora előtt tulajdonított el.

- Nincs benne a neve, Potter - csukta össze diadalittasan, miután belepillantott.

- Itt van még tíz másik… - bányászott elő az ágy alól párat Stainthorp. - Azt hiszem, megvan a mi kis tolvajunk…

Hermione sikkantva a szája elé kapta a kezét, annyira meglepetésként érte a hír. Mindenki bambán nézte, ahogy a két tanár megindul az igazgató irodája felé. Elől ment Harry, kezeit katonásan hátraszegezve, mintha meg is bilincselték volna; nyomában pedig ott loholt a két professzor is, megrakodva a tizenegy könyvvel.

Feltűnést keltettek minden folyosón, amelyen csak végigmentek. A diákok tudtak a lopásokról, és néha még egymás közt is folyt a gyanúsítgatás; így mikor meglátták, hogy két felnőtt kíséri Harry Pottert egy rakat könyvvel, rögtön sejtették, hogy ő lehet a bűnös.

Miután Stainthorp megadta a jelszót a kőszörnyeknek, felmehettek a lépcsőn, ahol Dumbledore már várta őket, egy erősen sápadt Remus és egy szelíd kinézetű Rowena társaságában.

- Igazgató úr… - köhintett Stainthorp fontoskodva. Letette a bizonyítékot Dumbledore íróasztalára, majd kihúzta magát, és megigazította talárját, hogy fessként mutatkozhasson Rowena előtt.

- Azt hiszem, elfogtuk a mi kis szarkánkat.

Dumbledore csupán a szemöldökét vonta fel, két eredeti beszélgetőpartnere azonban teljesen meghökkent.

- Hogyan? Csak nem képzeli, hogy Harry… - tiltakozott Remus azonnal.

Harrynek jól esett a férfi támogatása. Hálásan mosolygott rá.

- A fiú cuccai közt megtaláltuk a bizonyítékot - folytatta Stainthorp. - Emellett számos szemtanút tudunk beidézni, akik látták délután, ahogy Potter lepecsételés nélkül kivisz egy könyvet a könyvtárból.

- Na és ezek ugyanazok, melyeket Madame Cvikker hiányolt? - hajolt előre Dumbledore, hogy megvizsgálja a könyveket. - De hiszen… ebben van érvényes pecsét - pillantott fel.

Harry lábujjhegyre állt, hogy lássa, melyikről van szó.

- Ó, igen, az a jövő heti mágiatörténet esszéhez kell…

Az igazgató félre is rakta a tisztázott példányt.

- Az a három meg bájitaltanra. Abból - mutatott az egyikre - a saját példányom megrongálódott… Meggyulladt a széle a gyertya lángjától, ami mellett tanultam…

- Ez a víváshoz kell - mosolygott Rowena a túloldalon álló Remusra. - És ez a kettő is érvényes.

Harry megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és lehunyta a szemeit.

- Mi maradt még? - turkált a könyvek közt Dumbledore. - Uraim, ezek mind igazoltan kikölcsönzött könyvek.

- De nem ez! - mutatta fel Honeybourne a párna alól előkerült kötetet. A tettenérés mámorától egészen kivörösödött az arca. Átnyújtotta a kezében lévőt, kinyitva.

Remus és Rowena odaléptek Dumbledore mellé, és mindketten csalódottan tapasztalták, hogy a tizenegyedikben már valóban nincs pecsét. Mind kérdőn pillantottak a fiúra.

- Nos, Harry, meg tudod ezt magyarázni? - villant az igazgató tekintete.

Harry nem pislogott. Be akarta engedni Dumbledore elméjét saját gondolataiba. Már csak azért is, mert kíváncsi volt, miként reagál az majd az ott látottakra… Az alpesi tájon birkanyájat legeltető Honeybourne képére, és a mellette női ruhákban ülő Stainthorpra, aki épp vajat köpül… Erősen koncentrált…

Dumbledore arcizma szerényen megrezzent a bizarr életkép láttán. Ajkai mocorogni kezdtek, de végül mégsem görbültek mosolyra, bár a fiú sejtette, hogy nagyon kevés hiányzott hozzá.

- Nos, Harry? - köhintett egyet, újra feltéve a kérdést.

- Én tényleg nagyon szerettem volna kivenni azt a könyvet - kezdte Harry szabadkozva. - De Madame Cvikker nagyon szigorú volt, és nem engedte… A régi könyveimet meg nem vihettem vissza, mert mind kell valamelyik órára… Így muszáj volt elhoznom… Szerintem egyébként sem bűn könyvet lopni - húzta ki magát. - De a tanár urak - fordult a két minisztériumi oktatóhoz - biztos nagyon büszkék magukra, hogy elkaphattak egy diákot, aki csak a kíváncsiságát és tudásszomját próbálta meg kielégíteni. Manapság tényleg nem értékeli senki, ha az ember tanulni szeretne…

Honeybourne megsemmisülten állt a panaszos monológ hallatán, Stainthorp azonban szinte kivetkőzött magából.

- Elég ebből a badarságból! Nem vagy más, csak egy mocskos kis tolvaj, és biztos lehetsz benne, hogy erről a Minisztérium is értesülni fog! Tudom, hogy te vitted el a többi könyvet is! És be fogom bizonyítani!

- Felőlem… - vonta meg a vállait Harry, majd újra az igazgató asztala felé fordult.

Remus őszinte csalódással nézett a szemeibe, ami rendesen égette a lelkét. Nem akart neki szomorúságot okozni, hiszen biztos nem feltételezett volna ilyet sosem legjobb barátjának édes gyermekéről. Most mégis…

- Nagyon sajnálom… - hajtotta le a fejét.

- A-azt hiszem - kezdte Dumbledore, miután kiheverte meglepetését, melyet Stainthorp durva szavai okoztak -, nagy baj azért nem történt. Harry, ezt a könyvet sajnos el kell koboznunk tőled - mutatta fel a Mágikus pásztortevékenység ártatlan példányát. - Harminc pontot le kell vonnom a Griffendéltől a házirend szerint… De több büntetést feleslegesnek tartok - mondta nyomatékosan, mellyel kifejezte, hogy egyik tanár se szándékozzon ilyen szankciókhoz folyamodni, ha jót akar. - Most pedig… Azt hiszem, jobb lenne, ha eltennénk magunkat holnapra.

A lépcsőn lefelé menet Harry Remus mellé araszolt, és mikor a többiek elindultak saját lakosztályaik felé, váratlanul megfogta a kezét.

- Remus! - kérlelte. - Várj!

A férfi bágyadtan nézett rá, mint aki lázas.

- Haragszol rám? - kérdezte.

Lupin haloványan elmosolyodott, és megsimogatta a fiú kobakját.

- Dehogy haragszom - felelte. Ide-oda rendezgette Harry örökké kócos hajszálait, és szinte atyai szeretet sugárzott egész lényéből. A telihold közeledtével, ha legyengült a szervezete, mindig engedékenyebb és gyöngédebb lett. Nyoma sem volt a vadságnak, ami e kórral együtt járt. Nem is tudott volna veszedelmes bestiaként viselkedni. A lelkéből örökké csak béke sugárzott.

- Nem akartam csalódást okozni… Láttam rajtad, hogy bánt… Apa… biztos megrendülne, ha tudná, hogy a fiából tolvaj lett…

Remus magához intette, és, amennyire erejétől tellett, megölelte.

- Talán még büszke is lenne rád… Ő és én… mi mindannyian rengeteg dolgot tettünk, ami ennél sokkal elítélendőbb… Ne legyen bűntudatod…

Vasárnap reggelre már a fél iskola arról pletykált, hogy Harry Potter ilyesfajta erkölcstelenségre adta a fejét. Egyesek felháborodva kerülték ki a folyosón, mások nem is leplezték, hogy róla beszélnek.

- Haver, hogy lehetsz ilyen pacsker? Miért nem dugtad el jobban? - fintorgott Anthony Goldstein.

Harry megvonta a vállát.

- Lefekvés előtt még bele akartam nézni…

- Öregem… Most mindenki azt hiszi, közveszélyes bűnöző vagy - jegyezte meg Seamus.

- Nézzétek, hogy összezárják a táskáikat! - háborgott Hermione. - Mekkora bunkók! Csak egy könyvet vettél el, Harry! Az még nem a világ vége!

- A vécén hallottam, hogy a lányok szerint ez csak a kezdet, és hogy jobb, ha mindenki vigyáz az értékeire… - jegyezte meg Padma Patil fitymálóan. - Az egy dolog, hogy a lopás az bűn, de az alaptalan gyanúsítgatás szintén annak számít…

- Ne is törődjetek vele - intette őket Harry. - Én se teszem.

Azzal teljes lelki nyugalommal belépett a nagyterembe. Stainthorp és Honeybourne az ajtó két szárnyát támasztották, és árgus szemekkel figyelték lépéseit. Noha nem törődött a terjengő pletykákkal, észre kellett vennie, milyen hatásos is volt az egész kis felhajtás. Leült Lamerinnel szemben, és szedett a tányérjára hármat a gőzölgő zsömlékből.

Csicseregve-csivitelve gyűlt össze a diáksereg a reggelihez, így idővel úgy érezte, eggyé vált a tömeggel. Kinyújtózott, és lábát hozzádörgölte Lamerin bokájához.

Az ifjú lenézett az asztal alá, és összébb húzódott. Nem volt ritka, hogy a diákok összerugdosták egymást az asztalok alatt, hiszen sokszor nem fértek el kényelmesen. Harry lába tehát újra felfedezőútra indult.

Lamerin újra felnézett, és gyanúsan méregette a Harry mellett ülő lányokat. A fiú azonban intett a szemeivel, hogy vegye már észre őt. Az ifjú Piton kissé értetlenül állt a tény előtt, hogy egy fiú matat a lábainál, ám Harry elvigyorodott zavarán. Felvonta a szemöldökét, és merev szemekkel, pislogás nélkül nézte Lamerin csillogóan kék íriszeit. Próbálta sugallni, hogy tárja ki az elméjét, és engedje be őt…

Mikor végre létrejött köztük a szilárd szemkontaktus, Harry felvillantott előtte egy sor képet: többet az éjszakai lopásokról, a látogatásokról a Szükség Szobájában, a titkos tervről, melyet szövögetett, és melyben támogatásra lenne szüksége…

Lamerin ámulattal nézte, ahogy befejezte, a szemei csak úgy csillogtak az örömtől és a kalandvágytól. Pár szót üzent csak válaszként:

- „Azt a tolvaj, hazug, betyár mindenit! Imádlak!”

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.