II. rész

Estrelle mikor magához tért, egyedül volt a szobájában. Hirtelen nem tudta mi történt, de aztán szép lassan minden eszébe jutott. Még mindig émelygett egy picit és érezte is a vér ízét a szájában, de már egyáltalán nem volt éhes. Újra a maga ura volt. „Úristen, mi volt ez az egész? És hogyan fogom kordában tartani a bennem lakozó vámpírt? Bárcsak ne…” Nem tudta befejezni a gondolatát, mert hirtelen egy alak mozdult meg az egyik sarokban, a fekete fotelban.

-         Cover professzor, maga mit keres itt?

-         Csak Lucian. Gondoltam megvárom, amíg felébredsz, hogy lássam jól vagy-e. Nem gondoltam, hogy ilyen korán magadhoz is térsz.

Estrelle –nek hirtelen felvillant, hogy ő segített neki enyhíteni a fájdalmakat.

-         Köszönöm, hogy a segítségemre siettél, nem is tudom mi lett volna velem, ha nem látod át a helyzetemet. De honnan tudtad, hogy mire van szükségem?

-         Mióta megérkeztél szemmel tartalak. Elsőnek a feltűnő sápadtságod keltette fel a figyelmemet, aztán hogy alig eszel és folyton az embereket figyeled elsötétült tekintettel… Aztán tegnap a fájásaid… Sok helyen megfordultam már, így nem okozott olyan nagy meglepetést attól függetlenül, hogy mi nem szeretjük annyira a vámpírokat.

-         Hogy érted, hogy mi?

-         Majd idővel megérted, de addig is ez hadd maradjon az én titkom! – mosolyodott el végre haloványan. – Hozzak valami ételt?

-         Nem, rosszul vagyok ha csak rá gondolok is.

-         Gondoltam. Hát akkor én nem is zavarok tovább.

Mielőtt Estrelle bármit is szólhatott volna, Lucian kiment a szobából egyedül hagyva őt. Nem akart újra a csendben üldögélve maradni, mert tartott új énjétől. Csak reménykedhetett, hogy vissza tudja fojtani magában. Hogy megtörje a szobára telepedett némaságot, elővette varázspálcáját és pár pillanat múlva máris The Cure számok hasítottak a csendbe. Robert Smith hangja pedig szenvedősen, mégis magával ragadóan töltötte el minden porcikáját. „Oh, Robbie, bárcsak itt lennél és segítenél elviselni ezt az egész herce -hurcát!”

„I chose an eternity of this, Like falling angels, The world disappeared, Laughting into the fire, Is it allways like this? Flesh and blood and the first kiss, The first colour, The first kiss…” *

Estrelle fájdalmasan lehunyta szemét miután szokásos helyére – az ablakpárkányra – ült és rágyújtott. Éppen elhelyezkedett, amikor kopogtattak. Piton volt az. Meglepődött, hogy Estrelle dohányzik, de még kecsesnek is találta, ahogy a lány a cigarettát tartotta a kezében.

-                     Mit szeretne, professzor? – kérdezte visszafordulva az ablak felé Estrelle felvéve elutasító magatartását.

-                     Beszéltem Dumbledore –ral… magáról.

-                     Oh, csodálatos. És?

-         Azzal az üzenettel küldött, hogy jobbnak találja, ha gyakorolnánk, hogy hogyan uralkodhasson a magában rejtező vámpíron és csak akkor hívja őt elő, ha segítség kell. Továbbá az igazgató úr javasolta, hogy az okklumenciát is gyakoroljuk. Persze tudjuk, hogy az alapok ott vannak a fejében, de Voldemort esetleges támadásaira fel kell készítenünk. Túl sok minden múlik önön.

-                     Áh, már értem… És ki fogja tartani a gyakorlóóráimat?

-                     Az önuralom gyakorlásában az arra a leginkább alkalmas személy, Lucian, valamint néha McGalagony professzor is segédkezni fog.

-                     Mondja csak, miért beszél olyan lenézően Lucianról?

-                     Nos, nem mintha ezt önnel kéne megosztanom, de immár sokadszorra halászták el előlem a sötét varázslatok kivédése tantárgyat, és akik ezt megteszik, azok iránt általában kissé neheztelek…

-                     És még?

-                     Nincs és még.

Piton a világért sem árulta volna el, hogy valami sötétet érez a férfiban, és idegesíti, ha Estrelle körül legyeskedik.

-                     Az okklumenciát ki fogja tartani?

-                     Én magam. – szólt hűvösen Piton.

Estrelle szíve még ebben a nyomorúságos állapotban is dobbant egyet, de elrejtette csendes örömét.

-         Nocsak, ennyire a szívén viseli a biztonságomat? – visszafojtva várta a választ, bár próbálta elnyomni furcsa érzéseit, amik egyre kevésbé akarták békén hagyni.

-         Nehogy azt higgye, hogy megállás nélkül az ön biztonságán töröm a fejemet. – vágott vissza a férfi.

Meglepetten vette észre, hogy Estrelle szomorú arckifejezéssel fordult el, hogy kifújja a füstöt. Dühítette, hogy ennek örül, nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen a nő mindig olyan rideg.

-         Beszélnem kell Dumbledore –ral.

Már indult is, de amikor Piton mellett haladt volna el, a férfi megragadta a nő bal karját és megállította. Estrelle kérdőn nézett fel rá, de szemében semmi hidegséget nem vett észre a varázsló, csupán melegség és vágyakozás áradt belőle.

-         Perselus… - súgta elakadó lélegzettel a nő.

A következő pillanatban Piton óvatosan maga felé fordította és csak percekig egymás tekintetét fürkészték, majd ajkaik bátortalanul összeértek. A bájitaltan tanár szorosan magához húzta a karcsú testet, és szenvedélyesen csókolni kezdte a telt ajkakat. A lány viszonozta a csókokat, melyek egyre magával ragadóbbak lettek.

Estrelle megijedt hevesen reagáló testétől, amit nyomban elöntött a vágy, ezért gyorsan ellökte magától az elnyílt ajkú Pitont, - aki semmit sem értett – és kirohant a szobából. Egyedül akart lenni, hogy tisztázhassa érzéseit és kitalálja hogyan tartsa távol magát ettől a veszélyes férfitől. Amikor kirohant a parkba, még akkor is érezte csókjának ízét. ”El kellene tűnnöm innen pár napra! Túl sok dolog zúdult egyszerre a nyakamba.”

The Cure

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.