|
Chance for Immortality 11.
Sophie 2005.12.27. 18:22
11. Fejezet
Valóságos álom
Sirius elgondolkodva állt nem messze a fúriafűztől és a kastélyt nézte.
„Milyen rég voltam itt bonyodalmak nélkül… Minden évben kijut valami a Roxfortnak. Sajnálom szegény Harryt, hogy ilyen fiatalon ennyit kell szenvednie. Nekünk azért jobb diákéveink voltak, csak az a szemét kis Pipogyusz ne lett volna… Tényleg, mit akarhatott Estrelle –től? Nem tetszett ahogy megragadta a karjánál fogva!” – gondterhelten összehúzta a szemöldökét, hosszú, kicsit kócos hajába belekapott a szél. – „Estrelle. Miért kellett újra találkoznunk? Dumbledore tényleg nem tudhatott a mi kapcsolatunkról, különben biztosan nem pont engem hívott volna segítségül… Miért fáj még mindig?”
A fúriafűz meglengette egyik ágát a szélben egy madarat elhessegetve magáról. Sirius felnézett rá. Szemében még több fájdalom csillogott. Eszébe jutott, amikor barátaival minden holdtöltekor kilopakodtak a kastélyból és a fa gyökerei között az alagúton keresztül a Szellemszállásba siettek állatok képében. Nagyon élvezte, hogy szabadon futkározhat fekete kutyaként, de féltette is Lupint, aki miatt megtanulták az animágiát, hogy kordában tarthassák, ha átalakul vérfarkassá. „Emlékszem, a kezdeti holdtölték voltak a legnehezebbek neki, amikor meg kellett szoknia az új társakat. Mindig Jamesre akart támadni. Be kell vallanom, fenséges látványt nyújtott büszke szarvasként… Aztán persze az idő múlásával megszokott minket, és már együtt jártuk a Tiltott Rengeteget.”
Megtorpant gondolataiban. Nem akart James és Lily halálára, és Peter árulására gondolni. Tekintetét a közeledő Harry alakjára emelte, akivel a találkát oda beszélte meg. Szeme egy pillanatra könnybe lábadt. „Istenem, de hasonlít Jamesre! Néha elfelejtem, hogy nem ő az!”
*
Estrelle látta a fúriafűz mellett álló meggörnyedt alakot. Arcán még mindig látszottak a sírás nyomai, de már valamelyest megnyugodott. Pár órával ezelőtt újraélte közös múltjukat gondolatban. Mindent olyan élesen látott, mintha tegnap történt volna. Talán a Luciannal való gyakorlás merítette ki annyira, hogy nem tudott gátat szabni gondolatainak. Rettenetesen megijedt, mikor felfogta, hogy csuklói eltörtek, emlékezett még a fájdalomra. De Madame Pomfrey pár perc alatt teljesen rendbe tudta hozni. Csupán néha fájdult meg, ha hirtelen mozdulatot tett. Na igen, az is szíven ütötte, hogy Lucian lycon. Ellépett az ablaktól és leemelt egy könyvet a polcáról.
- Lycon… lycon… biztos, hogy ebben olvastam már róla… - motyogta maga elé összevont szemöldökkel.
Pár perc lapozgatás után meg is találta, amit keresett.
„A lycon a vérfarkas-kór által fertőzött emberek egyik faja. Erősebbek és öregebbek, mint a vérfarkasok, de szoros rokonságban állnak egymással. A lyconök ellentétben társaikkal, akkor változnak át farkassá, amikor akarnak. Nekik nem szükséges, hogy holdtölte legyen.
A lyconök évszázadok óta háborúban állnak a vámpírokkal, és ott pusztítják egymást, ahol tudják. Egy lycon rögtön megérzi a vámpírvér jellegzetes illatát, mégha ellenfele rejtőzködni is próbál, és rögtön megtámadja azt. Ha sikerül megharapnia ellenfelét, akkor a vámpír- és a lyconvér keveredése végez a vérivóval. Ennek okát még ma is csak sejtik, de kutatók állítják, hogy a vámpírok és a lyconök által hordozott két vírus lép reakcióba egymással, és ez okozza a halált. Persze ez az eset akkor is fenn áll, ha a vámpír harapja meg a farkast.”
Estrelle elgondolkodva tette le a könyvet. „Tehát ezért nem ihatott a véréből Deborah… Vajon Piton is ezért nézett rá olyan furcsán?”
Hirtelen újra fellapozta az imént olvasott oldalt. Megjegyzésként ez állt ott:
„Bizonyos fokú varázserő birtokában a varázslók és a boszorkányok is megérezhetik az imént említett két faj jelenlétét a környezetükben, de a fekete mágiával évek óta foglalkozók is felismerhetik a gyakran ’félvérként’ emlegetett vérfarkasokat, lyconöket, félvámpírokat, vámpírokat, emberi testben élő démonokat és más kreatúrákat.”
A lány végleg visszatette a könyvet a polcra és odalépett az ablakhoz. Hagyta, hogy a hideg szellő elűzze a gondolatokat. Lehunyta szemeit és arcát fürdette a hidegben és a szélben, ami hűvös ujjaival játszadozott a lány fekete tincseivel.
Újra lenézett Siriusra. Most csak tompa fájdalmat érzett iránta. „Olyan meggyötört az alakja, pedig Azkabannak jobban meg kellett volna viselnie, mint az évek óta tartó bujdosásnak… Egészen vékonynak látszik Harry mellett. Tele van az arca vágásokkal… Pedig milyen hibátlan volt egykor… és én hogy szerettem. Mindenemet odaadtam volna érte…” Türelmetlenül becsukta az ablakot és nekiállt teljesen befejezni a nyugtató főzetét.
Pár óra múlva fáradtan dőlt hátra székében egy nagyot ásítva. Még két órát kellett hűlnie az italnak ahhoz, hogy ihasson belőle. Úgy érezte, nem fog tudni fennmaradni, ezért elindult a csendes folyosókon. A hideg befújt az ablakréseken kísérteties huhogó hangokat hallatva, de Estrelle régi házukban hozzászokott ezekhez a hangokhoz. Odakint az ólomszürke felhőkön néhol pár sápadt csillag pislogott keresztül megnézve magának a téli tájat. A karcsú nő épp az egyik ablak mellett haladt el, ami hirtelen egy nagy széllökés miatt kivágódott és hideg hópelyhek törtek be a folyosóra körbetáncolva Estrelle-t. Egy pillanatra látni vélt egy kaput a távolban, de rájött, hogy csak a szeme káprázott. Gyorsan becsukta az ablakot és tovább sietett. Hosszú percekig rótta a folyosókat az ódon falakat nézve, majd egy felsőbb emeleti fordulónál Siriust pillantotta meg. A férfi az egyik szobor lábainál ült gondolataiba merülve. A lány először vissza akart fordulni, de meggondolta magát és halkan a férfi mellé állt.
Sirius csak percek múltán érzékelte a változást a külvilágban. Végül mégiscsak utolérték elkergetni kívánt emlékei, amiket Harry érkezése a parkban félbeszakított. Lelki szemei előtt újra lejátszódott Lilyék elvesztése, az azkabani szenvedések, az üldöztetések és minden fájdalom. És persze Estrelle… Maga sem tudta mekkora fájdalommal a szemében néz fel a sápadt alakra. Csodálkozott, hogy itt találja a lányt. Nem számított társaságra. Halványan, belefáradtan elmosolyodott. Estrelle arcán is megjelent egy bizonytalan mosoly.
- Estrelle… - nem tudta hogyan folytassa. Lehajtotta a fejét. - Én bocsánatot szeretnék kérni a délutáni miatt…
- Hagyd… - súgta.
A lány leült mellé és gyengéden megszorította a remegő kezet. Csodálkozott magán, de szokásos elutasító magatartásának nyoma sem volt. Fájt neki, hogy ilyen fáradtnak látja a férfit. Meg szerette volna vigasztalni, bár tudta, ez úgysem sikerülhet teljesen. Sokáig maradtak így egymás kezét fogva. Nem szóltak semmit, csupán a tekintetük villant össze néha. Aztán Estrelle csendben távozott. Nyugalom járta át. Minden Siriusszal kapcsolatos fájdalma távolinak tűnt.
Is it only a dream?
Kábultan öltözött át meleg hálóingébe. Érezte a hűs főzetet végigfolyni a torkán. Mire a feje a párnához ért, már aludt is. Álmodott. Először Sirius alakja bontakozott ki a sötétből, ahogy fáradtan mosolyog rá. Mellkasán erősen vérző seb látszódott. Valamit mondani akart, de teste ködként szertefoszlott. Új kép: Egy toronyszobában állt. A berendezést csupán egy fa asztalka és egy zsák szalma alkotta, amik nem messze a falnál álltak. Estrelle a rácsos ablakon nézett ki. Háta mögött a súlyos ajtó zárva volt. Tudta. A lépéseket is hallotta közeledni. Kulcscsörgés. A zár elfordult, a nehéz ajtó megcsikordult ahogy kinyílt. A nő lassan megfordult, de csak egy fekete árnyat látott pár másodpercig. A kép hirtelen megváltozott. Azt a kaput látta a viharos égen, amit a kivágódó ablakon kinézve pillantott meg. Mégsem képzelte. Aztán abban a kertben volt, amiről már többször álmodott. A saját kertjükben. A fa göcsörtjei még mindig ugyanúgy nyomták a hátát, és a kötelek sem lettek lazábbak. A dementorok viszont eltűntek. Csupán a halálfalók, Livius és a Sötét Nagyúr álltak a közelben. Nagini, a hatalmas zöld kígyó, Voldemort házikedvence, gazdája testén tekeredett fel hosszúkás fejét az egyik vállon pihentetve. Estrelle két oldalán körülbelül három méterre máglyák lobogtak narancsszínűvé festve a fehér maszkokat. Csak a bátyja és Voldemort nem takarta el az arcát. Ezek ketten léptek közelebb hozzá. Estrelle a kezeit próbálta kiszabadítani, de erősen a feje fölé kötötték őket.
- No lám, a tékozló lány ismét visszatért hozzánk. Látod, látod, hiába tagadod a származásod… Számodra minden út közénk vezet. – sziszegte a halálfej-forma fej. Halkan felnevetett.
- Mit akarsz már megint tőlem? Takarodj az álmaimból! – Ha ölni lehetett volna tekintettel, Estrelle könnyűszerrel elintézte volna valamennyiüket. – Még mindig nem adtad fel, hogy meggyőzz engem?
- Még mindig nem hagytál föl az ellenkezéssel? Eddig finomak voltunk hozzád. Ha szépszerivel nem megy, akkor elővehetek más módszert is.
- Nem tudsz megfélemlíteni!
- Azt nem, de a lelki fájdalmakat mindig is nehezen tűrted… Livius!
A férfi gonoszul mosolyogva a lányhoz lépett, megragadta a csípőjét és végigsimított az egyik mellén.
- Livius, mit akarsz tenni?
Bátyja nem válaszolt, hanem hirtelen fordított egyet rajta és lassan felhúzta combján a szakadt anyagot. Fel akarok ébredni! Fel akarok ébredni! De úgy tűnt a főzet még túl erős volt.
- Ne, kérlek! Ne tedd meg még egyszer… - Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
De Livius nem kegyelmezett neki. Újra megalázta. Ott, mindenki szeme láttára. Az elgyötört testet néma zokogás rázta.
- Te, aki mindig olyan céltudatos, fegyelmezett és mégis olyan buja voltál, most sírsz? Nem ezt vártam volna tőled… Azt hiszem, túlbecsültelek. – lassan megsimogatta Nagini fejét.
Estrelle már nem azért sírt, mert ennyi ember előtt becstelenítette meg a saját bátyja, hanem arra gondolt, hogy hogyan fog ezek után Perselus szemébe nézni. Maga sem tudta miért, de akkor fogalmazódott meg először benne, hogy szereti őt. Ennek a súlya ólomként nehezedett lelkére.
- Tehát, hol is tartottunk? Áh, igen. Nos, mit felelsz? Közénk lépsz önszántadból, vagy meg kell hogy öljünk? Esetleg hagyhatnám, hogy Livius elszórakozzon veled egy darabig…
- Az utolsó leheletemmel is ellenetek fogok küzdeni…
- Ez a szöveg már kezd unalmassá válni, nemde? – nézett végig hívein. Mindenhonnan helyeslő mormogás hallatszott.
- Te szemét, mocskos kis féreg… - Nem jutott tovább, mert bátyja az arcába csapott. Egy női hang harsányan hahotázott.
- Estrelle, Estrelle, mennyivel egyszerűbb lenne, ha önként vállalkoznál a nagy feladatra…
- Miféle feladatra? – köpött véreset a lány felnézve fogvatartóira.
- Tudod te azt, drágám… de ha nem vagy hajlandó… Tudod, itt akár meg is ölhetnélek. Többé nem ébrednél fel. Csupán egy bökkenő lenne: a benned élő vámpír csapdába esne a halott testben… - hirtelen egy idegen nyelven kezdett beszélni minden átvezetés nélkül.
Estrelle tudta, hogy Deborah –hoz beszél. Érezte, hogy mocorogni kezd benne a másik, és nem tudott ellene tenni semmit. Megpróbált Voldemort felé rúgni utolsó erejével, de Livius ismét megütötte. Egyik szemével egy pillanatra pirosan látott, aztán rájött hogy a saját vére folyik végig az arcán. Az egész teste sajgott.
Voldemort intett az egyik csuklyás alaknak, aki egy fekete pengéjű tőrt nyújtott át neki. Azt a tőrt, amit egyszer ő is fogott a kezében – pontosabban Deborah.
- Ne érj hozzám te…
Nem tudta folytatni, mert Livius befogta a száját és erősen a fához szorította. Testvére haját a szél végigfuttatta a nyakán és a vállán. Vad gyűlöletet érzett iránta, amint megragadta bal csuklóját és felhúzta talárja ujját. Fehér bőre szinte világított a félhomályban. Megpróbálta kiszabadítani karját az erős szorításból, de ezzel csak azt érte el, hogy Livius szinte szétroppantotta a vékony csontot. Még élénken élt benne, hogy milyen fájdalmat érez ilyenkor az ember. Igaz, Lucian önkénytelenül törte el mindkét kezét, Madam Pomfrey pedig pillanatok alatt meggyógyította.
Elkalandozott gondolataiból az éles fájdalom térítette magához. A penge izzó hegye mélyen a húsába vájt és egy furcsa alakzatot vélt kivenni az egymást keresztező vonalakból. Felordított.
Az álom egy pillanat alatt szertefoszlott. Estrelle felült az ágyában. Hálóinge nedvesen tapadt testéhez. Hirtelen észre se vette, hogy bal karját szorongatja. „Csak álom volt, csak álom volt!” – hajtogatta még mindig zihálva. Vér-íze volt a szájának. De még túl valóságosnak érezte Livius érintését is. Valami égette a bőrét. Karjára pillantott, amire a fehér lepedő rácsavarodott. A húsba karcolt seb ott volt. Még túlságosan vérzett ahhoz, hogy ki tudja venni a formáját, de a fájdalom valódi volt.
Elbotorkált az ajtóig sebére a véres lepedőt szorítva. Sajgott minden izma. Az oldalán a forradás pedig újult erővel kezdett fájni. Úgy érezte, menten összeesik. A falba kapaszkodva elindult a gyengélkedőre, de az első forduló után térdre esett. Hátrapillantott. Pálcáját a párnája alatt hagyta. Nem tud segíteni magán. Elborzadt, hogy mennyire vérzik a seb. Eddigi útját vöröslő tócsák jelezték.
- Miss Lioncourt!
Estrelle a hang irányába fordult. Csak homályosan látta a feléje közeledő vékony alakot.
- Harry, ne gyere közelebb! Most bennem van, itt van velem… ne érj hozzám… nem tudom visszatartani. Hívj ide valakit… gyorsan!
A fiúnak nem kellett magyarázni, hogy kire gondol. Tudta, hogy Voldemort az. A sebhelye legalább fél órája annyira lüktetett, hogy képtelen volt aludni. Maga sem tudta hogyan keveredett ide. Egyszerűen a lába után ment.
„Légy átkozott örökre Voldemort! Légy átkozott…” – suttogta a sötétnek miután a fiú elsietett. Centiméterről-centiméterre küzdötte előre magát a folyosón véres csíkot húzva maga után.
- Estrelle, mi a…
- Pont te? Harry!
- A tanár úr jött velem szembe először, és nem akart tovább engedni nyomós ok nélkül. – emelte fel a kezét tiltakozón Piton felé pislogva.
- Miss Lioncourt, most nincs itt az ideje a viccelődésnek.
Estrelle olyan cinikus arcot vágott, amitől Piton egy pillanatra mintha elszégyellte volna magát.
- Igen professzor, erre én is rájöttem, mivel pillanatokon belül elvérzek… - válaszolt gúnyosan.
- Elnézést, de nem kéne a gyengélkedőre menni? – szólt közbe Harry megakadályozva a férfi és a nő további vitáját.
A két felnőtt még egy percig csak szúrósan nézte egymást, aztán Piton lehajolt, hogy a karjaiba vegye a vérrel borított testet.
- Hagyja csak, tudok menni, nem kell vinni! – dacolt a lány. – Elég ha csak támogat.
A bájitaltanár jobbnak látta, ha nem akadékoskodik a lánnyal, hiszen az ő életéről van szó. És mégis úgy érezte, hogy félti ezt az életet. Összeszorult a torka, amikor meglátta a vértől átázott hálóinget és a felszakadt szemöldököt.
- Elmondaná végre, hogy mi a fene történt magával?
- Nem.
- Estrelle!
- Áh, most megint Estrelle vagyok? – maga sem értette, de mindkettőjükre dühös volt – főleg magára. Nem volt tisztában a férfi iránt irányuló egyre erősebb érzelmével, és még mindig nem békélt meg, hogy közös éjszakájuk után szó nélkül eltűnt. Azóta jóformán nem is beszéltek. Bár ha belegondolt, az okot soha nem kérdezte meg tőle. Túlságosan büszke volt hozzá. Mégis úgy érezte, hogy kihasználták.
Piton elővette a legszúrósabb pillantását.
- Jól van! Álmodtam.
- És? Ettől még nem kaphatott ilyen sebeket! – egyre türelmetlenebb lett.
- De igen. Voldemort elkapott. Megpróbált átállítani az ő oldalára. Már megint…
- Már megint? – húzta fel az egyik szemöldökét.
- Többször álmodtam ezt az álmot, de még soha nem volt ennyire valószerű és fájdalmas. – Estrelle úgy érezte muszáj valakinek elmondania mindent.
Piton sejtette, hogy ki tudja húzni a nőből az álom többi részletét is, de úgy gondolta kettesben könnyebben menne.
- Potter, azonnal menjen vissza a körletébe és feküdjön le!
- De nem kéne…
- Nem.
- És az Igazgató úr?
- Majd én elintézem! Menjen! Most!
Estrelle megengedte magának, hogy egy hálás pillantást küldjön Perselus felé miután a fiú elsietett, majd arcát ismét eltorzította a fájdalom.
- Nos?
- Eddig dementorokkal próbáltak megfélemlíteni, de azok ma nem voltak az álmomban. Eleinte Voldemort beszélt hozzám, aztán…
- Aztán?
- … megerőszakoltak mikor látták, hogy nem engedek.
- Micsoda?! De ki? – Piton gyomra hirtelen görcsbe rándult. – Ki volt az az aljas…
- A bátyám. – a nő lehajtotta a fejét. Ez az egy szó ott visszhangzott a sötét folyosón. A bájitaltanár szóhoz sem jutott. Felrémlett neki Estrelle emlékei közül egyetlen egy…
- És tényleg?
- Igen tényleg megtörtént, legalábbis azt hiszem. Ha már egyszer a vágás és a vér is igazi, akkor valószínű, hogy az is…
Piton megköszörülte a torkát. – És ő volt az emlékedben is… amit láttam?
Estrelle nagyot sóhajtott, könnyei összemosódtak vérével. Most ki fog derülni, amitől már álmában is félt. Hogyan fog a férfi szemébe nézni?
- Igen. Ő volt az. Borzalmas volt újra átélni… ilyenkor utálom, hogy nő vagyok… Nem tehetek ellene semmit! Voldemort… Voldemort pedig végignézte és nevetett. Nevetett azon a fülsértő hangján, mint ahogy Bellatrix is kacagott. Felismertem sokukat még az álarcon keresztül is.
- De mégis honnan? – de ezt a kérdést a nő már nem hallotta, ugyanis fellángolt a sebe – újabb vérpatakot indítva útjára – és egy nyögés kíséretében Piton karjaiba tántorodott ájultan.
Perselus szorosan átölelte a törékeny testet, majd felemelte és a gyengélkedőre sietett lobogó talárral. Kezdte megszokni, hogy mindig ő viszi fel a lányt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó