|
Chance for Immortality 19.
Sophie 2005.12.27. 20:07
Káprázat, vagy valóság? (I. rész)
19. Fejezet
Káprázat, vagy valóság?
Mikor éjszaka magához tért, hirtelen nem tudta, hogy miért is ébredt fel. A hátába nyilalló fájdalom azonban rádöbbentette, hogy még mindig a gyengélkedőn ül Sirius ágyára hajtott fejjel, és azóta is fogja a kezét. Amint lassan felpillantott a férfi arcára, megdobbant a szíve. Sirius félig nyitott szemmel figyelte őt. Estrelle rögtön közelebb húzódott hozzá, és halványan elmosolyodott.
- Sirius! Végre magadhoz tértél!
De a férfi fáradtan lehunyta a szemét és kicsit elfordította a fejét, mintha fájna neki a lányra nézni.
- Kérlek, ne fordulj el tőlem! Tudom… tudom, hogy fájdalmat okoztam…de hidd el kérlek, hogy nem akartalak bántani! El sem hiszed, hogy az utóbbi napokban hányszor mondogattam ezt a mondatot, hogy hányszor kértem a bocsánatodat… A pinceteremben nem voltam önmagam. – suttogta.
A varázsló hosszan kifújta a levegőt, de még mindig nem szólalt meg.
- Az utolsó, amire emlékeztem, az az volt, mikor kimerülten a válladra hajtottam a fejem, miután legyőzted az Imperiust. Aztán én is itt tértem magamhoz.
Üres csend ereszkedett a teremre. Sirius még mindig nem válaszolt, viszont szinte észrevétlenül, bíztatóan megszorította a nő kezét. Estrelle úgy érezte, mintha egy gát szakadt volna át benne. Határtalanul megkönnyebbült, hogy Sirius végre magához tért és nem halt bele a sérülésébe. Lelkiismerete, ami eddig szüntelenül marcangolta, most kicsit megnyugodott.
- Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha pont miattam kellett volna… ha miattam… - a mondat végére már nem maradt ereje. A szemeiből hulló könnyek gyorsan végigfutottak Sirius kézfején, majd nyomtalanul el is tűntek a lepedő redői között.
Siriust akármennyire is össze volt zavarodva, nem hagyta hidegen a lány keserves sírása. Sejtette, hogy a felgyülemlett feszültség most távozik belőle. Az ilyen heves érzelem-megnyilvánulások emlékeztették a régi Estrelle –re, aki még tudott felszabadultan nevetni, kacéran játszani a szavakkal. De mióta újra találkoztak, alig akart ráismerni. Furcsán hideg és távolságtartó lett.
„Mi történt veled Estrelle? Miattam lettél ennyire kemény kívülről? Ekkora fájdalmat okoztam akkor…?”
- Ne sírj! - kérte rekedten. Estrelle feléje fordította könnyáztatta arcát.
- De minden az én hibám! Ha én nem lennék, akkor nem kerültél volna ide… és nem lenne miattam veszélyben a boszorkányok és a varázslók jövője! Minden azon múlik, hogy mennyire sikerül megtanulnom uralkodni Deborah –n, és érzem, hogy el fogok bukni!
- De ha nem lennél, a világ egy nagyszerű embert veszített volna… és senki sem ajándékozott volna meg a szerelmével azokban a nehéz hónapokban, miután megszöktem az Azkabanból. Önzőnek hangzik, de én örülök, hogy élsz, örülök, hogy itt vagy a Roxfortban, a közelemben… és sajnálom, hogy már nem bízol bennem.
- Sirius, én…
- Tudom, hogy nem. És igazad van. Én voltam a hibás. Nem kellett volna engednem a csábításának, és akkor… akkor talán még mindig együtt lehetnénk.
Estrelle arca hirtelen megkeményedett. Addigi görcsös kézszorítása valamelyest lazult. Sirius észrevette a változást. „Igen, még mindig fáj neki. Mint ahogy nekem is. Az az átkozott nő! Miért kellett mindent tönkretennie?!”
- Pihenned kell Sirius! Jobb ha én most elmegyek. – emelkedett fel végül.
- Ne! Várj! Ezt meg kell beszélnünk! Nem úgy volt, ahogy eddig hitted. Az a nő csak arra játszott, hogy szétszakítson minket.
- Hát azt sikerült neki. – felelte hűvösen, majd a férfi szomorú tekintetétől kísérve elhagyta a kórtermet.
*
Miután reggel lement a nagyterembe, hirtelen nem tudta, hogy miért olyan izgatottak a diákok, aztán eszébe jutott, hogy közeledik a következő kviddics –találkozó időpontja. „Milyen szerencsések, hogy ők ilyen felhőtlenül boldogok lehetnek. Na igen, egykor nekünk is az volt az egyik legnagyobb problémánk, hogy melyik ház nyeri meg a versenyt…” Azonban nem csak ez a meglepetés érte a továbbiakban. Amint a tanári asztal felé pillantott, észrevette, hogy a komor ábrázatú Pitonon kívül két rég nem látott személy is ott ül elmélyülten beszélgetve: Lucian és Lupin.
Estrelle olyannyira meglepődött, hogy egy pillanatra meg is torpant a két ajtószárny között, aztán gyorsan folytatta az útját. „Hol lehetett ennyi ideig Lucian? És hogy-hogy Remus itt maradt? Biztos Sirus miatt.” Ahogy közeledett a hosszú asztal felé, a két férfi szinte egyszerre kapta fel a fejét és nézett rá.
- Jó reggelt. Foglalj helyet! – köszöntötte Remus. Lucian szokásos félmosolyával nézett rá.
- Lehetne jobb is. – ült le végül a fintort vágó Pitonnal mit sem törődve a két férfi közé.
- Látom nem sokat aludtál az éjjel.
- Eltaláltad. – válaszolta, majd beleharapott egy lekváros pirítósba.
- Egész éjjel Siriusnál voltál?
- Nem, de ezt te honnan…
- …tudom? Poppy mondta és láttalak is mikor estefelé benéztem, de te akkor már mélyen aludtál.
- Csak addig maradtam, amíg Sirius magához tért.
- Végre felébredt?! – csillant fel a szeme. - Reggel mikor bementem hozzá, nem látszott rajta változás…
- Bizonyára csak aludt.
- És… beszéltetek? – puhatolózott Lupin. A lány bólintott. – Megkérdezhetem, hogy miről?
- Olyan dolgokról, amik csak ránk tartoznak. Egyébként a kettőnk között elhangzottak miatt is hagytam ott a gyengélkedőt. De mielőtt megkérdeznéd, teljes mértékben tudott magáról és nem is bénult le semmije miattam! – állt föl étvágyát veszítve. Nem tudta miért bánik így azokkal, akik segíteni próbálnak neki. Saját magát is idegesítette ingerültsége, mégse tudta visszafogni magát.
- Estrelle, bocsáss meg kérlek, nem akartalak megbántani… - fordította el a tekintetét a férfi.
- Kérlek, ülj vissza! – szólalt meg most Lucian is finoman megérintve a nő kezét.
- Köszönöm, de már nem vagyok éhes. Azt hiszem inkább kiszellőztetem a fejemet kicsit.
*
Remus Lupin
De nem jutott messzire, ugyanis Remus pár perc múlva utolérte az egyik kihalt folyosón.
- Estrelle, várj meg, kérlek!
Kicsit zihált és a sietségtől néhány tincs haja előre hullott sápadt és enyhén csontos arcába. Ahogy Estrelle végigpásztázta tekintetével, megállapíthatta, hogy Lupin sokkal öregebbnek néz ki, mint mikor pár évvel korábban Sirius révén megismerte. Erről főként a barna, félhosszú hajába vegyült ősz hajszálak és a szeme alatti egyre erősebben látható árkok árulkodtak. Barnás-kék tekintete mégis szokatlanul tiszta és értelmesen csillogó volt.
- Én tényleg nem akartam tapintatlan lenni, vagy rosszat mondani… Estrelle, mi a baj? – kérdezte jellegzetesen szelíd hangján.
A lány nem tehetett róla, de egyszerűen eleredtek a könnyei, amint arra gondolt, hogy milyen nehéz élete lehet Lupinnak, és hogy minden egyes holdtöltével egyre kevesebb erő van a vézna testben. Akkor régen nagyon megkedvelte a csöndes, szelíd férfit és ha arra gondolt, hogy valószínűleg nem fogja megélni az öregkort, egyszerűen összeszorult a torka. Ezekről a gondolatokról pedig eszébe jutott saját szorult helyzete is. „De hisz lehet, hogy mi sem fogjuk megélni, ha Voldemort visszanyeri a hatalmát… Sőt, én biztosan nem fogok megöregedni… el fogok bukni…” A korábban átélt kétségek most ismét újult erővel kezdték mardosni belülről, ráadásul még a férfi kér tőle bocsánatot, pedig ő bántotta meg!
- Jaj Remus, borzalmasan viselkedtem! - ölelte át vigasztalást és biztonságot keresve a lány, miközben lehunyt szemeiből még mindig folytak a könnyek. – Ne kérj tőlem bocsánatot! Egyáltalán azt sem érdemlem meg, hogy foglalkozz velem! Tudom, hogy milyen szoros a barátságotok Siriusszal, főleg mióta Jamesék… nincsenek és Peterről kiderült az igazság… és most joggal utálhatsz, hiszen majdnem elvettem tőled a rajtad kívüli utolsó tekergőt! Megértem, ha nem akarsz velem beszélni ezek után… Kötelességből pedig nem kell… Megérdemlem a büntetést és… a magányt…
- Micsoda butaságokat beszélsz nekem itt össze-vissza? Egyáltalán nem vagyok mérges rád! Dumbledore mindent elmagyarázott. Tudom, hogy nem voltál magadnál, mikor megharaptad, és véleményem szerint Sirius is el fogja fogadni ezt a tényt, mégha kicsit nehezebben is… hiszen ő még mindig…
- … szeret. – folytatta a gyorsan elharapott mondatot. – Igen, tudom. Célozgatott rá a gyengélkedőn…
- Elnézést, hogy megzavarom a meghitt kis idillt, de Dumbledore küldött Lupin, hogy megmondjam: kilenckor vár az irodájában, hogy többek között megbeszéljétek, meddig is maradsz még itt… - húzta el a száját megvetően a bársonyosan metsző hang gazdája, akinek mindig tökéletesen érzelemmentes arcán most a dühtől meg-megremegett egy izom. Tekintete pedig szinte leszúrta a fekete hajú nőt, aki időközben elengedte Remust.
- Köszönöm Perselus, ott leszek.
Piton egy utolsó dühös pillantást vetett Estrelle –re, majd szó nélkül elviharzott. Lupin ugyan nem tette szóvá, de tekintete még sokáig cikázott a távolodó férfi és a fejét lehajtó lány között.
- Gyere, járjunk egyet! Jót fog tenni. – nyújtotta karját Estrelle –nek.
- Remus, van itt egy dolog, amit nem értek. – kezdett bele, mikor már a park füvén, az olvadó havon sétáltak. – Hogy-hogy Sirius itt van a gyengélkedőn? Nem veszélyes ez neki? Bárki felismerheti, és gondolom a diákok nem tudnak az igazságról. Ha valaki meglátja, akkor könnyen elmondhatja a szüleinek, és azok szólhatnak Caramelnek vagy az embereinek…
- Ne aggódj, Dumbledore intézkedett az ügyben. Siriust csak azok láthatják, akik tudják, hogy ártatlan. Azért is kerül át ma egy kisebb szobába. Most hogy végre magához tért, így még biztonságosabb.
- És Harry? Ő volt már nála? Tudja, hogy itt van?
- Nem, még nem volt nála. Azt se mondtuk el, hogy megsérült. Ezt majd Sirius közli vele. És akkor el is érkeztünk ahhoz, amit kérni szeretnék tőled. Ebéd után elmennél Harryért és felkísérnéd hozzá? Nekem, attól tartok, nem lesz időm rá.
- Hogy-hogy?
- Luciannal el kell simítanunk egy-két ügyet.
- Tényleg, ő hol volt ennyi ideig?
- Információkat gyűjtött és beszélt pár… ismerősével, akiket sikerült meggyőznie, hogy velünk harcoljanak Voldemort ellen. Szóval akkor elmész Harryért?
- Van más választásom?
- Attól tartok nincs. – mosolyodott el a férfi.
- És te merre jártál? Mi történt veled mióta nem találkoztunk?
- Hát voltam itt-ott. Főleg Dumbledore –nak segítettem elintézni kisebb-nagyobb dolgokat. És persze vigyáztunk Harryre.
- Vigyáztunk? – emelte meg kérdőn egyik szemöldökét.
- Az igazgató úr úgy gondolta, hogy Voldemort visszatérése után jobban kell figyelni Harryre. Pár ember, aki elhiszi, hogy a Nagyúr ismét köztünk jár, segít Albusnak. Én is közéjük tartozom. Most nagyobb a valószínűsége, hogy előbb-utóbb meg fogják támadni Harryt. Bár még mi sem tudjuk mi lehet Voldemort elsődleges célja.
- Nocsak, már nem oszt meg minden részletet a kutyáival? Vagy csak Pitonban nem bízik? Úgy hallottam régen nagy becsben tartotta őt…
Lupin megtorpant és kutató tekintettel a lányra nézett. Estrelle pedig már meg is bánta, hogy szóba hozta a férfit.
- Szóval tudsz róla, hogy halálfaló volt. És milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban?
- Tessék? – a kérdés válatlanul érte. – Mit kéne éreznem ezzel kapcsolatban?
- Tudom, hogy mennyire gyűlölöd a halálfalókat a bátyád miatt. Csak arra lennék kíváncsi, hogy ez az ellenszenv azokra is kiterjed, akik hátat fordítottak a Nagyúrnak?
- Egy kutya mind! – vágta rá ingerülten. – Egyikükben sem lehet megbízni.
- És Perselus? Ő a látszat ellenére értékes ember, mégha ezt kevesen veszik is észre.
Estrelle gúnyosan ciccentett a szájával, majd tüntetőleg keresztbe fonta a karjait.
- Pont ő? Nem úgy vettem észre…
- Estrelle… hogy is állsz te a professzorral?
- Remus, azt hiszem el kellene indulnod, mindjárt kilenc óra! – felelte hűvösen, kitérve a válasz elől.
Lupin bólintott, majd egy szelíd mosoly kíséretében átvágott a park füvén és hamarosan el is tűnt a kastélyban.
*
Harry egy kicsit másképp…
Estrelle ebéd után nem sok kedvvel indult el Harry és barátai felé. Már messziről látta Hermione Granger összevont szemöldökét és gyanakvó pillantását.
- Potter, velem jönnél kérlek? – lépett az asztalukhoz keresztbefont karral.
A fiú barátaira nézett, majd szó nélkül felállt, és elindult a szokásosnál is zárkózottabbnak tűnő nő után.
- Elnézést Miss Lioncourt, mégis hova megyünk?
- A gyengélkedőre Potter.
- De… de miért?
- Van ott valaki, aki szeretné, ha meglátogatnád.
- Kicsoda?
- A keresztapád. – felelte Estrelle teljesen érzelemmentesen.
Harry ennek hallatára megtorpant és értetlenül nézett a nőre. „Mi történhetett Siriusszal? Miért van itt? És miért ez a furcsa nő visz el hozzá?”
- Gyerünk Potter! Nem érek rá egész nap!
A gyengélkedőn Madam Pomfrey –n kívül nem volt senki. Ő is amint meglátta közeledni Harryéket, gyorsan visszavonult a szobájába. Harry csodálkozva nézett körül.
- De hol van Sirius? Hisz teljesen üres a terem.
- Nem minden az, aminek látszik. Elfelejted, hogy a Roxfortban vagy. Gyere utánam! – azzal elindult az ágyak között, és a jobb oldali sarok felé fordult. Bal mutatóujját a falra szegezte, majd Harrynek úgy tűnt, mintha egy ajtó keretét rajzolná körbe. Amint befejezte, egy láthatatlan kéz sárgán világító betűkkel a levegőbe kanyarintotta: Jelszó?
- Vérpipacsok.
(...)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó