Megjegyzés: Köszönet Silver Flowernek a kéztöréses ötletért! Örök hála…

22. Fejezet

Barátok?

Még mindig Mr. Black

A gyengélkedőn szerencsére nem volt senki. Kicsit elbizonytalanodva indult a Siriust rejtő szoba felé, hiszen még mindig élénken élt benne az a csók, amit Deborah befolyása alatt adott a férfinak. Ugyan régen ez egyáltalán nem zavarta volna, hiszen egy pár voltak, de mióta a Roxfortba került, azóta összezavarodtak az érzései. Nem tudta, hogy az iskola mágikus erejének, vagy Piton jelenlétének köszönhetően.

Tehát még mindig nem volt tisztában a férfi iránti érzéseivel. Siriusszal kapcsolatban legalább azt sejtette, hogy már nem szeretne tőle semmit, habár érezte, hogy a férfi még mindig vonzódik hozzá, és számára sem közömbös annyira, mint szeretné. Hiába, mégiscsak kicsit több mint egy évig együtt voltak… De a sebek, amiket okozott…

Most dacára bizonytalanságának, már nem akart visszafordulni. Ujjával megrajzolta az ajtó körvonalát és megadta a jelszót, majd belépett a szobába. Sirius az ágyában feküdt, a mellkasáig betakarva. Nem volt egyedül, Remus is ott ült az ágyánál. Minden bizonnyal az este eseményeit beszélték át. Amint észrevették a belépőt, Sirius felült, Remus pedig fölállt a székéről. Hiába, az udvariasság még mindig erény volt Estrelle szemében.

-         Nem akartam zavarni, folytassátok csak, én csak… sejtettem, hogy mindketten itt lesztek… és nem akartam egyedül lenni…

-         Egyáltalán nem zavarsz. Gyere, ülj le! – mutatott a székre Lupin. – Nekem amúgy is mennem kell. Van még egy-két feladatom, és Dumbledore professzorral is beszélnem kell még. – indult az ajtó felé, mikor látta, hogy Estrelle habozik.

-         Köszönöm, Remus. – simította meg a karját. Mégha jól is esett neki, nem mutatta, csupán szelíden elmosolyodott és magukra hagyta barátait.

-         Kérlek, ülj le! – invitálta a másik Tekergő.

-         Ha már így alakult, akkor beszélgethetnénk. Múltkor is ezt szeretted volna. Tudod, mikor Mirandáról akartál valamit mondani…

-         Igen, Miranda… Tudod elég nehéz ezt megmagyarázni. Most, hogy nem utasítod el az érvelésemet, hirtelen semmi mentség nem jut eszembe. De aztán visszagondolok arra a sebzett tekintetedre, amikor megláttál minket… és hát… abban a pillanatban megbántam mindent, magamhoz tértem.

-         Hogyan kezdődött? Most már elmondhatod nekem. Gondolkodtam erről az ügyről. Nem fogok rád haragudni. Tudom, hogy nem csak a te hibád volt ez az egész. Tudom, hogy az a nő csupa gonoszság. Éreztem a pincében is. Nem változott.

-         Igen, sajnos még mindig engem akar. Abban a tévhitben él, hogy én olyan lehetek, mint a családom nagy része volt. Pontosabban, hogy a sötét oldal felé húzok. Fogalmam sincs miért van nála ez a zavar… hisz halálfalóként tudnia kéne az igazat!

-         Mert elvakult. Azt hiszem a gyűlölete mögött… beléd szeretett… nehéz róla elképzelni, de…

-         Értem mire célzol. Nos, azt szeretném, hogy tudd: ez nem dicsőség a számomra. Mikor először találkoztunk, nem tudtam, hogy halálfaló. A Bűnös Vágyak* -ban dolgozott, mint táncosnő. Korábban soha nem láttam.

-         Mit kerestél te egy ilyen helyen? Hiszen az a Zsebpiszok közben van!

-         Ez akkoriban volt, mikor először nagyon összekaptunk… Remus miatt.

-         Igen… emlékszem. Folytasd!

-         Szóval bementem inni egy pohárkával. Nagyon dühös voltam. Rád, rám, Remusra és az egész szituációra… Akkor költöztél el pár napra az egyik barátnődhöz.

„Hogy is felejthetném el? Hiszen én is olyan dühös voltam rád! Nem értettem, hogy honnan gondoltál rólam ilyet… Emlékszem, még sírtam is dühömben, hiszen annyira szerettelek…” – gondolta szomorúan.

-         Tehát éppen a hatodik Lángnyelv Whiskymnél tartottam, mikor valaki leült szorosan mellém. Bódító parfümillat csiklandozta az orromat. Odanéztem, és Mirandát láttam. Gyönyörűnek, csábítónak, de ugyanakkor veszélyesnek tűnt. Beszélgetni kezdtünk. Tudta, hogy ki vagyok. El akart csábítani. Ezt még részeg bódulatomon keresztül is éreztem. Igen, akkor már igencsak felöntöttem a garatra… Nem tudom mit láthatott bennem vonzónak, de a lényeg, hogy nagyon rám nyomult. A kezét egyre feljebb csúsztatta a combomon kifejezve, hogy mit is akarna.

De leállítottam mielőtt elfajultak volna a dolgok. Mikor a csókjai kezdtek túlzottan hevesek lenni… és az ölembe ült… rád gondoltam… Azt mondtam magamnak: „Nem csalhatod meg egy kis veszekedés miatt Estrelle –t, hiszen szereted őt!” És így is gondoltam. Leállítottam őt, ami elég nehezemre esett, hiszen tudod, milyen lobbanékony vagyok… Ő úgy tűnt ezt nagyon nehezen fogadta el. Eljöttem onnan. Tántorogva ugyan, de kiléptem az éjszakába.

Lementem a folyópartra, hogy kijózanodjak. Akkor már éreztem, hogy Mirandát nem lesz olyan könnyű kiverni a fejemből, mint hittem. Sejtettem, hogy valami bűbájt bocsátott rám, de ezt akkor még csak a nemi vággyal magyaráztam. Nem hagyott hidegen a simogatása. Nos, nem tagadom, igenis kívántam, de ha ránézel, akkor tudod miről beszélek. Minden épeszű férfi kívánná…

Később, az összezörrenéseink után oda vezetett az első utam, és nem egyszer volt alkalmam látni, hogy nők is a csapdájába estek, nem csak férfiak… A harmadik találkozásunkkor már konkrét ajánlatot tett. Kétszer elutasítottam előtte, harmadszorra már nem tudtam ellenállni neki… Akkor volt bennem a legtöbb alkohol. Gyanítottam, hogy valamit belekevertetett… valami vágynövelőt… Szó ami szó, teljesen bevadultam, és ő ezt ki is használta…

Egy percre szomorúan elhallgatott és kinézett az ablakon.

- Vadul szeretkeztünk. Olyan vadul, mint még soha életemben… és ő élvezte… perverz volt az utolsó porcikájáig. Imádta a fájdalmat szex közben. Másnap, mikor felébredtem, már nem volt mellettem. Először azt hittem, hogy csak egy vad fantazmagória volt az egész, de mikor tudatosult bennem, hogy a Bűnös Vágyak egyik hátsó szobájában vagyok… és a testem is árulkodó jeleket adott… szóval rettenetes bűntudat öntött el. Engem, akit addig a percig egyetlen nő miatt sem fogott el ilyen érzés… még diákkoromban sem. Mélységesen csalódtam magamban. Higgy nekem, én nem akartalak megcsalni! – hangja rekedt és fájdalmas volt. A hajdani könyörgést kikoptatta belőle az idő. Azóta már belenyugodott, hogy ott és akkor elvesztette Estrelle –t.

-         Tudtam a bátyád gyalázatos tettéről, és hogy milyen nehezen engedtél magadhoz engem is… és én ezt rútul kihasználtam. Nem gondoltam másra, csak a saját szükségleteimre! Kiakadtam saját magamon. Amilyen gyorsan tudtam, elrohantam onnan. Tapmancs alakjában száguldoztam az utcákon. Tudtam, hogy a mozgás nem oldja meg a problémáinkat, de segített egy kicsit kikapcsolni.

A legborzalmasabb az volt, mikor titkolnom kellett előtted mindezt. Éreztem, hogy megláttál valamit a szememben, de nem hoztad fel. Örültem, hogy kibékültünk, de az én lelkemet továbbra is nyomta a teher. Kétségbeesetten öleltelek, és próbáltam megfeledkezni a történtekről… de nem ment! Ellen akartam állni a csábításnak, de nem ment! Gyenge voltam… és azt hiszem, mindig is az maradok… Nem volt elég akaraterőm, hiába szerettelek annyira!

Borzalmasan szégyelltem magamat, mikor ismét beállítottam Mirandához, engedelmeskedve a bűbáj hívó szavának. Egyszerűen nem tudtam ellenállni, megbabonázott. Hm… és közben arra kényszerített, hogy ne mondjam el neked ezt az egészet. Próbáltam, de a varázs megakadályozott ebben. Persze lázadni akartam. Mindig is lázadó típus voltam, de… nem tudtam… egyre jobban elterjedt rajtam a hatalma. Tehetetlen voltam. Persze ha lett volna merszem és akaraterőm…

-         Ne hibáztasd magad! Az ilyenféle varázslatok nagyon erősek és furfangosak. Nem csak a te bicskád tört volna bele… Nem is hallottam még olyanról, aki önként meg tudta volna szakítani őket. Hm… talán egyedül Piton lenne erre képes… - mondta az utolsó mondatot kicsit gúnyosabban.

-         Na igen… - nevetett fel keserűen Sirius is. – De ez akkor sem mentség a számomra! Nem akarom azt sem, hogy sajnálj engem. Nem ez a célom azzal, hogy mindent elmondok. Épp olyan hibásnak érzem magam, mint Mirandát.

Tehát ott hagytam abba, hogy többször visszamentem hozzá… De ő egy idő után többet akart. Nem elégedett meg azzal, hogy a szeretőjévé tett – amit, be kell hogy valljak, még talán a romlott felemmel élveztem is - , azt akarta, hogy a világ előtt is vele legyek. Azt akarta, hogy összetartozzunk! Én ez ellen tiltakozni akartam, de azt mondta, hogy majd ő mindent elrendez.

Tudtam, hogy valamit tervez ellened, de megkötötte a kezemet. Irtózatosan tehetetlennek éreztem magam. Olyan voltam, mint valami járkáló zombi, aki csak a parancsokat tudja teljesíteni. Megtiltotta, hogy beszéljek neked róla.

Nem tudtam, hogy neked feltűnt-e a változásom. Gondolom igen, hiszen egyre többet veszekedtünk. Mikor rákérdeztél, hogy félrelépek-e, dühömben ugye a falhoz vágtam azt a régi széket, amit úgy kedveltél. Nos, azt a széket neked kellett volna vágnom, de egyszerűen nem tudtam megtenni. És ha már fizikailag képtelen voltalak bántalmazni, akkor lelkileg kellett… Emlékszem, megint a fejedhez vágtam, a Remus –os ügyet. Akkoriban tényleg azt hittem, hogy megcsalsz vele, hiszen olyan sokat voltatok együtt… Restellem, de féltékeny voltam a legjobb barátomra! Talán ez is megkönnyítette Miranda dolgát.

Mikor tudomást szereztél róla, hogy hova járok, és kivel töltöm az időmet… kérdőre vontál. Tagadtam mindent, de belül a szívem vérzett, amiért hazudnom kellett neked. Láttam a kételkedést a szemeidben. Azt hittem, soha nem fogsz úgy rám nézni. Fájt. Ugyanakkor valamiért nem is érdekelt már annyira! Ez megrémített! Azt éreztem… azt éreztem, hogy Mirandát szeretem!

Te figyelmeztettél, hogy halálfaló a nő, de én ezt még akkor sem tudtam. Valamilyen módon eltüntette a Jegyet a kezéről mikor együtt voltunk. Nem tudom miért. Persze ettől még nem volt tisztább a lelkiismeretem.  Ó, nem! Korántsem. Nem hallgattam rád. Nem tudtam. Számomra lassan megszűnt minden, csupán Miranda és a csábereje maradt. Hol volt már az az érzés, ami az elején abba a hitbe ringatott, hogy saját akaratom szerint cselekszem? Tényleg ezt hittem hosszú ideig… de tévedtem.

Ahhoz, hogy magamhoz térjek, annak a borzalmas napnak kellett eljönnie. Miranda rávett, hogy nálunk csináljuk… Akkor kezdtem ocsúdni, mikor észre vettelek az ajtóban állva, szörnyülködve… De az ellenállásom még mindig harmatgyenge volt. Mindent mintha valamiféle kellemes zsongáson keresztül érzékeltem volna. Kicsit hasonlított az Imperiusra, de mégis más volt. Nem tudnám körülírni.

Tudtam, hogy Miranda is észre vett. Még provokált is. Téged figyelt, miközben a nyakamat nyalogatta. Láttam a sebzett, fájdalmas tekintetedet, és ez alig váltott ki belőlem valamilyen érzelmet. Aztán a fájdalmad gyűlöletbe fordult. Éreztem, hogy kész lennél mindkettőnket ott helyben megölni, hiszen elárultunk és becsaptunk téged. Legfőképp én. Akkor olyan nevetségesnek tűnt a Remusszal való gyanúsítgatásom is. Tudtam, hogy egyedül én vagyok a hűtlen. – figyelte Estrelle arcát, akinek tekintete fokozatosan komorodott el. Úgy tűnt ismét átéli a kínt, amit akkor érzett.

-         Pálcát rántottál. Azt hittem ott helyben megölsz. De te csak Mirandát támadtad. Láttam mennyire szenvedtél. Miranda magára terítette fekete köpenyét és ő is pálcát rántott. Akkor már én is láttam a Sötét Jegyet. Leblokkoltam. Ha nem teszem, akkor… akkor nem sebesülsz meg olyan durván…

Estrelle behunyta a szemét. Egy könnycsepp csordult le az arcán. Még mindig olyan élénken hallotta a szócsatát és érezte a fájdalmat, mintha tegnap lett volna…

-         Te szemét szuka! Ezt most nagyon meg fogod bánni! Milyen jogon vetted el őt tőlem?! – üvöltött rá a vigyorgó nőre. Az csak megrázta hullámos, vörös haját és kihívóan rámeredt.

-         Azt hitted megtarthatod magadnak? Túl tüzes hozzád! Na mi az? Megátkozol végre, vagy egész nap itt fogunk álldogálni?

-         Szemét kurva! – sziszegte, majd ráküldte a legelső átkot, ami az eszébe jutott.

Sokáig küzdöttek. Egyenlő ellenfélnek tűntek, de Estrelle mégis hibázott. Már nem tudott kivédeni egy Crutiatust. A földön fetrengett a kíntól, de nem sikított. Tartotta magát még ilyen helyzetben is. Aztán Miranda megszüntette a varázst. Már várta, hogy mikor mondja ki a halálos átkot, de nem ez történt. A vörös nő ehelyett letérdelt mellé, és először a bal karját vette kezelésbe…

Estrelle szeme könnyezett a fájdalomtól, de fogait összeszorította. Miranda kezdetnek csak egy mély vágást ejtett az alkarján, hogy biztosan megmaradjon a heg. Közben megpróbálta kifaggatni riválisát a Minisztérium titkairól, vagy egyáltalán minden olyan információról, ami Voldemortnak segíthetett volna. De Estrelle nem mondott semmit. Némán tűrte a kínzást. Az önuralmát kiskora óta erősítette, de érezte, hogy hamarosan ereje végére ér.

Tudta, hogy a nő nem éri be ennyivel. Szemében először jelent meg a rettegés, mikor egy-egy kötél tekeredett mindkét csuklójára, majd Miranda gonosz vigyorral felemelkedett.

-         A Mester még nem adott engedélyt a megölésedre, de ami késik, az nem múlik… addig is gondoskodom róla, hogy ne felejthess el! - őrült kacagását visszhangozta a ház.

Nem akart könyörögni ennek a szadista nőnek, de ajkát mégis elhagyta egy tompa „Ne!”, amikor megjelent kezei fölött egy hatalmas kalapács. Tudta, mi a célja Mirandának. Lelki szemei előtt képek peregtek keresztre feszített emberekről, akiknek ilyen kalapácsokkal törik el a lábukat, hogy még fájdalmasabb legyen nekik a halál.

Estrelle –t még nem akarta megölni az az őrült nő, viszont használhatatlanná akarta tenni a legfontosabb testrészét egy művésznek: a kezét. Ez olyan volt, mintha egy hegedűsnek levágták volna a kezeit és az orra elé dugták volna a hangszerét… Nos Estrelle hasonló szenvedések elé nézhetett. Gondolatai őrülten cikáztak, de nem tudta megállítani a kalapácsot… Az lesújtott… újra és újra…

Az első volt a legfájdalmasabb. A többi fájdalma összeolvadt egy egésszé. Az első fájdalom elnyomta a többit… Üvöltött, mint akit nyúznak. És nem volt messze tőle… Amíg a kalapács elérte őt, úgy tűnt egy örökkévalóság telik el. Látta magát, amint római katonák ugyanezt teszik vele, csak nem a kezét, hanem a lábait ütik, majd áttérnek a medencecsontjára…  A kín úgy mart a testébe, mint egy kiéhezett párduc. Sötéten, sűrűn és kimondhatatlanul fájdalmasan.  Hallotta a csontok recsegését, érezte az izmok és inak szétmorzsolódását. Nem akarta látni, ahogy péppé verik a kezeit. Rettenetesen fájt neki lelkileg is a lehetőség, hogy elveszítheti a két kezét – főleg a balt. Az egyedüli dolgot, amivel teljes mértékben ki tudja fejezni az érzéseit a rajzain, festményein keresztül…

Ha lehunyta a szemét, látta a rómaiakat. Dupla fájdalmat élt át. Már az eszméletvesztés határán állt, mikor tudatosult benne, hogy a kalapács már nem súlyt rá többet. „Vagy már csak nem érzem?”

Dulakodás hangját hallotta. Nagyon lassan kinyitotta a szemét. A földön feküdt. Körülötte minden csupa vér volt, de nem akart a kezeire nézni. Nem tudta volna elviselni a látványukat. Hallotta Sirius sebzett üvöltését. Miranda az ajtóban állt. Sirius letérdelt mellé. Undorodott tőle, hogy hagyta mindezt megtörténni. Nem engedte, hogy hozzá érjen. A földön csúszva hátrált, majd felállt. Könnyebben ment, mint gondolta. Az ajtóban még mindig ott állt a nő, de utat engedett neki. Szigorú, de elégedett volt a pillantása.

Maga sem tudta, hogy hogyan keveredett ki a házból, hogy miként jutott el a Szent Mungóig. Csak a kibírhatatlan fájdalomra tudott gondolni. Nem is annyira a testire, inkább a lelki miatt kapott alig levegőt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.