|
Chance for Immortality 23. / II.
2005.12.28. 00:08
II. rész
„Hmm… Lacuna Coil: Senzafine… Erről a számról neveztem el a hollómat!” – mosolyodott el a belépő Estrelle amint felismerte a spanyol szövegű számot. Egy pillanatra megállt a terembe levezető pár lépcsőfok tetején, hogy körbehordozza tekintetét az összegyűlteken, majd a lépcső alján hozzálépő férfihez fordult csodálkozó tekintettel.
- Sirius! – suttogta – Te mit keresel itt? Még felismernek!
- Drága Estrelle, nem hagyhattam ki ezt a csodás összejövetelt! Utoljára diákkoromban voltam roxforti bálon, amik messze földön a legjobbak szoktak lenni! – nyújtotta felé jobb karját a férfi, amit a nő el is fogadott. – Meg aztán Remus is itt van. És ha ő lejöhetett, akkor én miért nem? Ne aggódj, nem fognak felismerni, azért van a maszk. És persze Harryt is látni szerettem volna jelmezben, hogy rólad már ne is beszéljek… - mosolyodott el pimaszul végigmérve őt és a tanári asztal felé vezette partnerét.
- Rendben, de azért örülnék, ha óvatos lennél.
- Ez csak természetes!
Estrelle csak egy rosszalló, hitetlenkedő pillantásra méltatta barátját, aztán ő is a tanárokra emelte tekintetét.
Miután mindenki elfoglalta a helyét, Dumbledore szokatlan szerelésében szólásra emelkedett.
- Üdvözlök mindenkit a soron következő roxforti jelmezbálon. Látom mindenki talált magának megfelelő ruhát és partnert az estéhez. Mielőtt azonban kezdetét venné a bál, csillapítsuk éhségünket az ínycsiklandó fogásokkal. Megjegyzem, a házimanók, mint mindig, most is derekasan kitettek magukért, ne hagyjuk hát, hogy kárba vesszen áldozatos munkájuk! Jó étvágyat! – tapsolt egyet, mire az asztalokon káprázatosan sokféle, finoman gőzölgő étel jelent meg.
Egy percen belül evőeszközcsörgés és halk moraj váltotta fel a terem csendjét. A zene kicsit halkabban szólt. Estrelle mosolyogva ült Remus és Sirius között, aki folyamatosan vicceket mesélt, ezzel megakadályozva őt az evésben.
- Hagyd már abba! Nem bírom! – suttogta összeszorított szemekkel. – Remus, szólj rá… könyörgöm!
Lupin azonban csak mosolygott azzal a szelíd mosolyával és a tányérjába bámult. Örült neki, hogy barátai között rendeződtek a dolgok. Sirius mindent elmesélt neki, hiszen ő csak részleteiben ismerte a történteket. Hirtelen kicsit elszomorodott, ahogy a múltra gondolt. Igen, volt egy idő, mikor többet érzett Estrelle iránt, de Siriusra való tekintettel ezt is el kellett fojtania magában, mint már annyi más érzést életében. Ha gonosz akart lenni magához, akkor azt mondta, hogy ez már elég jól megy neki. Néha mindent megadott volna egy társért, aki gondoskodik róla, ha baj van, vagy csak ha fáradt… aki előtt nem kell titkolnia semmit… „Talán egyszer… egyszer lesz egy nő, aki mindezt megteheti értem… talán…”
- Sirius, most már hagyd enni! Nem akarok senkit elkedvteleníteni, de most igazán szüksége lesz az energiára. Na meg a végén még elfogy szegény…
- Remus, te kis gonosz… - nézett végig barátján. – Egyébként jó a jelmezed, hol szerezted?
- Egy mugli orvostól, akit még régebbről ismerek. Korábban műtős volt, és ez a ruhája megmaradt raktáron. – nézett ő is végig a halványzöld rövid ujjún, nadrágon, sapkán és az álla alá tolt maszkon.
- Tényleg olyan vagy, mintha egy beteg mellől rángattak volna el.- kontrázott Sirius.
- Azért nem kerülnék a kezeid közé…
- Kösz, Estrelle. Ezt megjegyeztem. – válaszolt tettetett sértődöttséggel.
- Jól van, ne haragudj, csak vicceltem.
További engesztelési kísérleteit az ismét szólni kívánó igazgató szakította félbe. A teremben egy pillanat alatt csönd lett, a tányérok, a rajtuk lévő ételmaradékokkal együtt eltűntek.
- Nos, most, hogy már mindannyian elvertük éhünket, engedjétek meg, hogy bemutassam a zenekart, akik a mai talpalávalót fogják szolgáltatni: A Holdimádók! Kérlek, köszöntsétek őket nagy tapssal!
A diákok lelkesen tapsoltak a híres formáció megjelenésekor, akikről köztudott volt, hogy rengeteg számot feldolgoztak különféle előadóktól, még akár a muglivilágból is saját szerzeményeik mellett. A különlegességük mégsem ez volt, hanem hogy az énekesnő és az énekes hangja teljesen olyanná tudott válni, mint akik az eredeti számokat játszották.
A zenekar mosolyogva felvonult a kis színpadra a terem bal fala előtt és elfoglalták helyüket.
- Na Remus, hogy tetszik a nevük? – mosolygott bele a poharába Sirius.
- Igazán találó.
- Ez egy vidám nap. A kétségeket kérem mindannyiótoktól, hogy feledjétek el erre a pár órára és élvezzétek az est hátralevő részét. A bál, tekintve a híres zenekar jelenléte miatt fél kettőig tart, de akkor… - emelte fel a hangját, miután a diákok boldog pusmogásba kezdtek-… megkérnék mindenkit, hogy ténylegesen térjen vissza a saját hálókörletébe! Köszönöm. Vegye hát kezdetét a bál! Jó szórakozást! – foglalt helyet az Igazgató miután a hosszú asztalokat a falak mellé intette, és a táncparketten kívül mindenfelé kerek, többszemélyes asztalok jelentek meg.
A zenekar közben hangolt, a diákok egy része pedig kíváncsian a színpad elé sétált. Az első szám egy Texas feldolgozás volt, az In Demand. Több pár kezdett el jókedvűen táncolni, egyesek pedig együtt énekeltek az együttes hölgy tagjával.
Estrelle még jól emlékezett a szám eredeti klipjére is, ami a zenével együtt is nagyon tetszett neki. Még Siriusszal együtt látta először. Valamiért nagyon imponált neki a klipben szereplő, karakteres férfi annak ellenére, hogy idősebb korosztályhoz tartozott, és ahogy eszébe jutott a benzinkútnál a tangójelenet, megint megborzongott. Szinte látta maga előtt a szenvedélyes mozdulatokat…
Ábrándozásából Sirius zökkentette ki, mikor táncolni hívta.
- Emlékszel a klipjére? – kérdezte már a parkett felé tartva.
- Persze! – mosolyodott el.
- Akkor készülj, mert most jön az a rész!
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani!
Mosolyogva, mindenkiről elfeledkezve táncolták el a jelenetet. Több párnak leesett az álla a tökéletesen összhangban mozgó párostól, de ők csak felnevettek a szám végén és együtt indultak vissza a helyükre egy gyorsabb számnál.
- Megbocsátasz? Még meg kell táncoltatnom McGalagony professzort.
- Persze, menj csak. - Ő pedig visszaült Remus mellé.
Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Perselus végig árgus szemekkel figyelte Sirius kezét, ahogy tánc közben ide-oda siklott fekete ruháján - illetve a merész ruhakivágáson-, mely szinte teljesen szabadon hagyta a hátát, csupán néhány vékony pánt futott keresztbe fehér bőrén. Szabadon hagyott karjain azonban nem látszottak a hegek és a Harmadik Jel sem, melynek halvány-vörösen kellett volna átszelnie a nő bal alkarját. Piton valamiféle fedővarázslatra tippelt. A nőt azonban nem érdekelte a férfi szúrós tekintete, ami most a nyakában függő láncra esett, amit valahonnan nagyon ismerősnek talált.
- Ti sosem változtok. – mosolygott rá lemondóan egy pohár bor mellől Remus. – Nem iszol egyet?
- Én… sosem iszom… bort. – vigyorodott el titokzatosan.
- Hú ez most nagyon drakulás volt!
- Tudom, annak szántam. Én inkább maradok a sörnél. Nem túl nőies ital, de én azt szeretem, ha már választani lehet.
- Szép a nyakláncod. Honnan van?
- Ja, kösz… családi örökség. – Fogalma sem volt, hogy most miért hazudik Remusnak, de valahogy úgy érezte, hogy a nyakék már hozzá tartozik, és nem szerette volna levenni, ha kiderül, hogy valószínűleg kitől kapta.
- Izgulsz? Mármint a küldetéssel kapcsolatban?
- Azt hiszem igen, bár még nem tudatosult bennem igazán. Majd ha elindulunk. Te hová mész báránybőrért?
- Nem olyan messze. A Roxfortot körülvevő hegyek egyikén él egy pásztor, attól kérek el egy fiatal példányt. Ironikus mi? Megy a farkas a bárányért…
- Remus, ne csináld!
- Pedig ez a z igazság. Na mindegy. Te hová tartasz?
- Hát… nem tudom, hogy elmondhatom-e, de hát a végén úgyis kiderül! Szóval a Turunel hegyre fehér kecskéért.
- Ejha, az jó messze van. Legalább egy hónap az oda-visszaút.
- Tudom, de ami a legrosszabb, hogy legalább egy hétig valaki mással kell együtt mennem…
- Kivel? – Estrelle csak finoman Piton felé bökött a fejével. – Te szegény! Remélem egyben jöttök vissza.
- Kac-kac. Siriusnak ne mondd el kérlek, még képes lenne utánunk jönni, csak hogy Pitont sértegethesse azzal a kifogással, hogy megvéd tőle.
- Persze, tartom a számat.
Estrelle ezek után csöndben kortyolgatta a sörét és az előtte álló lehetséges megpróbáltatásokon járt az esze. Mosolyogva figyelte, ahogy Sirius McGalagonyt pörgeti, majd felé kacsint. Belül azonban már sokkal borongósabb hangulata volt. Miután Remus Harryék felé indult, egyedül üldögélt egy darabig. Mielőtt azonban sötét gondolatai teljesen magukkal ragadhatták volna őt, egy férfihang szólította meg. Meglepődve fordult a mellette helyet foglaló tanár felé.
- Szervusz Lucian, rég beszélgettünk.
- Így igaz. Sok dolgom volt az utóbbi időben.
- És… sikerrel jártál a „küldetéseiden”?
- Úgy ahogy, de erről tudod, hogy nem beszélhetek.
- Persze, egy lycon nem fedheti fel csak úgy a titkait…
- Estrelle, kissé csípős hangulatban vagy ma.
- Szó, ami szó, nem vagyok túl nyugodt mostanság.
- Igen, érzem. A levegő körülötted elég feszülten hullámzik.
- Te ezt látod is, vagy csak érzékeled?
- Ha nagyon odafigyelek, akkor látom is. Te is meg tudnád csinálni, de mindegy, nem ezért jöttem. Beszélnünk kell. Ha lehet, egy nyugodtabb helyen.
- Rendben, Mr. Zorró, mutassa az utat! – mosolyodott el.
- Jaj, ne kezd már te is! Csak ez a jelmez maradt a boltban, oké?
- Jó, jó. Menjünk!
A tanároknak fenntartott hátsó ajtón keresztül távoztak. Lucian egy hosszú, fáklyákkal megvilágított folyosóra vezette, majd az egyik ablakbemélyedésbe húzta a nőt.
- Szóval, hallottam, hogy mi történt, mikor McGalagony helyettesített engem a gyakorlásodnál. Sajnálom, hogy nem lehettem ott. Remélem, ha visszajössz, tudjuk folytatni a gyakorlást!
- És ezért kellett kijönnünk ide?
- Nem, van egy sokkal fontosabb dolog is…
- Éspedig?
- Ez. – mutatott a holdfényben csillogó kígyós nyakláncra.
- Mi?
- Tudom, hogy honnan van. Látom az auráján. Rettentően gonosz a kisugárzása. Megfertőz téged!
- De hát ez már régóta megvan nekem…
- Ne hazudj, Estrelle! – ragadta meg a bal csuklóját. – Tudom, hogy Voldemorttól van! Ne kérdezd honnan, de tudom. Ő téged akar, és a nyaklánc egy eszköz ahhoz, hogy még közelebb férkőzhessen hozzád! – Olyan hirtelen engedte el a nő karját, mintha égetné.
- Mi az isten vagy te, valami átérző, vagy mi?!
- Nem. Csupán egy vérfarkas és barát, aki megpróbál megvédeni.
- Nekem nem kell, hogy megvédjenek! Meg tudom védeni magamat is!
- De Estrelle, kérlek hallgass rám! Vedd le a nyakéket, amíg tudod! A hatalmába fog keríteni! Voldemort rá fog venni, hogy elmenj hozzá, és akkor minden el fog veszni! Figyelj rám!
- Lucian, te megőrültél! Nem szúrt meg valami növény a kóborlásaid közben, amitől hallucinálsz? Ez csak egy lánc! Azért, mert kígyót formáz, már nem kell egyből rosszra gondolni. Ha tudni akarod, én kedvelem a kígyókat. Mindig is kedveltem, és most ha megbocsátasz…
- Estrelle! Higgy nekem! Láttam már olyat, akit az ilyen nyaklánc az őrületbe kergetett!
- Lucian, hagyj békén! Ostobaságokat beszélsz. – fordult még vissza, majd visszatért a nagyterembe, bár már nem volt túl sok kedve az estéhez. Csak pihenni akart megfeledkezve a gondjairól.
Mikor visszaért, pont egy japán rockszámnak játszották az utolsó sorait, utána pedig egy jól ismert szám diszkósabb remixe következett. Egy percre megállt a fal mellett és csak nézte a táncoló fiatalokat, miközben halkan a szám szövegét énekelte.
“It’s the dark night of my soul
And temptation’s taking hold
But through the pain and the suffering,
Through the heartache and trembling…
I feel loved! I feel loved!”
„Lelkem sötét éjszakája ez,
Amikor a csábítás magával ragad,
De a fájdalmon és szenvedésen keresztül,
A szív bánatán és reszketésén keresztül…
Úgy érzem, szeretnek! Úgy érzem, szeretnek!”
Régen hallgatta ezt a számot és most kellemes emlékek idéződtek fel lelki szemei előtt. Még élénken élt benne, mikor Magyarországon a Depeche Mode klubban erre a számra táncolt egyik ottani barátnőjével néhány éve szilveszterkor. Most ugyanúgy átjárta az az ismerős, jóleső érzés, mint akkor. Fel sem fogta, hogy közben ugyanúgy táncra perdült, nem foglalkozva környezetével.
Piton sokáig figyelte őt velencei maszkja mögül egészen addig, amíg Sirius furcsán csillogó szemmel ismét fel nem tűnt a lány mellett. Erre úja eltöltötte az a szokatlan, kicsit szorító érzés, ezért inkább elindult a diákok között, hátha levonhat pár pontot. „Szánalmas, hogy csak ez maradt nekem…”
A tanulók egyre oldottabb állapotba kerültek. Este fél tizenegykor elküldték az alsó két évfolyamot, így a többieknek elég nagy mennyiségű vajsör és bólé maradt. Néhány fiú már kissé kapatos állapotban forgatta táncpartnerét. Dumbledore kedvtelve nézett rajtuk végig. „Egyszer-egyszer megengedhetik maguknak, főleg ilyen sötét időkben…”
A tanári kar is egyre feltűnőbben vigyorgott, és még a mindig határozott és szigorú Piton is érezte, hogy egy kicsit a fejébe szállt az elfogyasztott Lángnyelv Whisky, de nem bánta. Ma már semmi sem érdekelte. A hangos, pörgős zenétől, az egyre fülledtebb levegőtől kicsit megfájdult a feje, ezért inkább a földszinti folyosókat járta, hogy kijózanodjon. Az egyik fordulóban majdnem összeütközött egy díszes felöltőt és maszkot viselő alakkal.
- Black, jobban is odafigyelhetnél!
- Ugyan már, hagyd ma ezt a szigort Pipogyusz! – küldött felé egy kissé kapatos vigyort, majd további beszólás nélkül folytatta útját a nagyterem felé. A bájitaltan tanár meglepődött ezen, de nem foglalkozott vele tovább, mivel az egyik kiszögellésben megpillantotta Estrelle –t az ablakpárkányon ülve. Az amúgy is rövid szoknya így még feljebb csúszott láttatni engedve a nő hosszú, üvegszálas harisnyába bújtatott lábait.
- Miss Lioncourt, nincs egy kicsit hideg az ilyen ruhához? – lépett oda hozzá látva, hogy kicsit didereg. Estrelle meglepődött, hogy nem hallotta a megszokott gúnyos élt a férfi hangjában, ezért kedvesen rámosolygott.
- Ne féljen, Perselus, nem fogok megbetegedni.
- Akkor megnyugodtam. Ugye, nem bántotta Black? – kérdezte óvatosan utalva a nő arcán észrevehető apró könnyekre.
- Nem, dehogy. Csak… á semmi, úgyse értené meg!
- Biztos ebben? – Nem értette magát. A legszívesebben továbbment volna és egyidejűleg a nővel töltötte volna minden egyes percét. Menekülni akart, de valami ott tartotta.
Estrelle sejtette, hogy az iménti mondatával megsérthette a férfit. Érezte, hogy ma este más. Nem látta rajta a merev tartást, a megszokott szigort az arcvonásain és az olajszín szemeiben. Szemöldökei közt a vékony, mindig látható függőleges ránc is mintha kisimult volna, ahogy ránézett.
- Bocsásson meg, nem akartam megbántani.
- Nem bántott meg.
- Igazán?
- Igazán.
(...)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó