|
Chance for Immortality 23. / IV.
2005.12.28. 00:24
IV. rész
- Csak az érdekelne, hogy komolyan gondolta-e.
- Hogy letagadtam, ami köztünk történt? Vagy, hogy olyan lesz, mint a bátyja?
- Mindkettőre gondoltam.
- Azt hiszem, nem. Nem gondoltam teljesen komolyan. Most boldog?
- Nem. De jobb. De miért mondta akkor ezeket?
- Mert megijedtem.
- Maga?
- Igen, én. Néha nekem is lehet jogom rá, nem?
- Persze csak…
- Szokatlan tőlem, igen, tudom…
- Maga is csak ember.
Piton felvillantotta megszokott gúnyos félmosolyát, ám most nem bántó szándékkal.
- Igen, én is csak ember vagyok. De számít ez most?
- Nekem számít.
- Miért?
- Miért akarja, hogy minden magával kapcsolatos gondolatomat megmagyarázzam? Valamit nekem is meg kell tartanom.
- Ahogy gondolja.
- Csak azt mondja meg, hogy miért ijedt meg? Talán magára is rátámadtam?
- Igen, de nem emiatt. Féltem, hogy elszabadul, és hogy elveszíthetjük.
- Elveszíthetjük, vagy elveszíthet?
- Mindkettő.
- Hm.
Ismét csend állt be közéjük.
- Mit akart kérdezni? – hallatszott ismét a mély hang, amitől Estrelle –en kellemes bizsergés futott végig.
- Igen, már majdnem elfelejtettem. Szóval először is azt szeretném tudni, hogy ismerte-e a szüleimet?
- Ismertem, futólag.
- És igaz, amit Voldemort és Livius mondott, hogy halálfalók voltak és az igazgató úr végzett velük?
- Ezt miért nem Dumbledore –tól kérdezi meg?
- Nem tudom. Azt hiszem nem akarom tőle hallani, ha igaz.
- Nem akarja, hogy az esetleges gyilkos közölje magával, hogy Voldemort esetleg nem hazudott…
- Tehát igaz?
- Én ezt nem mondtam.
- Akkor?
- Sajnos tényleg halálfalók voltak, de enyhítésként szóljon mellettük, hogy nem az elvetemült fajtából. Nem volt választásuk. Voldemort megölte volna magát, ha nem esküdnek fel rá.
- Tehát zsarolták őket.
- Attól tartok igen. De nem Dumbledore ölte meg őket.
- Akkor ki?
- Számít ez most már?
- Csak egy kicsit. Tudni szeretném.
- Az igazság az, hogy senki sem tudja, csak a gyilkos, vagy a gyilkosok. A csata hevében nem volt energiánk mindenkire figyelni. Örültünk, hogy magunkat védeni tudtuk.
- Tehát maga is ott volt. Melyik oldalon, ha megkérdezhetem?
- Akkoriban még a rossz oldalon.
- Szóval halálfalók voltak a szüleim, akikre mindig is felnéztem… miattam.
- Ne okolja magát. Nem volt választásuk.
- De hát végeredményben miattam áldozták fel magukat! És Livius?
- Őt is a Sötét Nagyúr köreiből ismerem látásból. Fanatikus volt és még most is az. Úgy tudom ő volt, aki miatt az egész történt.
- Mi?!
- Ő jelentette a Nagyúrnak, hogy maga különleges gyerek, akiben több lapul, mint ami látszik. A Nagyúr figyelt a bátyjára, de még nem ment el magához, először megelégedett azzal, hogy a szüleit sakkban tartja. Ők sem tudták, hogy miért lett ez a sorsuk. Csak a maga életét akarták óvni.
- Akkor ezért lett volna velem Livius mindig olyan… furcsa?
- Úgy tűnik. De többet én sem tudok az ügyről.
- Köszönöm, hogy ezt elmondta. És a másik kérdésem… szóval elég kényes téma, de idevág…
- Ne kíméljen…
- Maga miért lett halálfaló?
- Gondoltam, hogy előbb-utóbb megkérdezi.
- És válaszolni is fog?
- Igen.
- Szóval?
- Ez nem egyszerű. Sok tényező befolyásolta. Rettentően nehéz döntés volt, amit azóta már ezerszer megbántam. Nem kellett volna, de akkoriban még befolyásolható voltam és tartozni akartam valahova. A gyerekkorom, az iskola… minden félrecsúszott. Gyűlöltem otthon lenni, hisz ott csak bántottak, de a Roxfortban is csak egy fokkal volt jobb, hisz itt visszavághattam, megvédhettem magam. Ha otthon ezt megpróbáltam volna, apám biztosan megölt volna. Ismertem annyira, hogy ne próbáljam meg.
Ez egészen addig nem változott, amíg anyámat holtan nem találtam az egyik karácsonyi szünetben, mikor haza kellett mennem. Apám úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, pedig ő ölte meg. Tudtam. Elég volt a vérbe fagyott testre ránéznem. Agyonverte. Fájt. Azt hittem nem fog, hisz anyám soha nem merte mutatni, hogy szeret. Félt az apámtól, aki egy erőszakos állat volt. A gyűlöletem elvakított. Akkor öltem először embert.
Jó érzés volt. Túlságosan is jó. Éreztem a kezeimben összegyűlő energiát és olyan könnyen szórtam rá először a Crutiatust, majd a halálos átkot, mintha csak egy Capitulatust suttogtam volna. Gyönyörrel töltött el, mikor láttam a földön fetrengeni a kíntól. Elégtételt éreztem, mikor végeztem vele. És még többet akartam. Rákaptam a gyilkolásra. Megrészegített a tudat, hogy bármikor kiolthatom egy ember életét. Hogy hatalmamban áll megtenni.
De mégsem ez volt az utolsó löket. Akkoriban egy ideje Lucius Malfoy már próbált beszervezni a halálfalók közé, de ellenálltam. Aztán mikor visszatértem a Roxfortba, minden felgyorsult. Volt egy dolog, ami… amiatt döntöttem úgy, hogy közéjük állok. Ez a dolog túlságosan fájdalmasan érintett. Két hétre rá már teljes értékű halálfalóként álltam ott a gyűléseken. Büszke voltam magamra. Túlságosan is… - Piton úgy beszélt magáról, mint valami különösen gusztustalan dologról. Nem nézett Estrelle –re. Nem akarta látni a szemében a viszolygást vagy az utálatot. Abból eleget kapott már életében. - Elteltem az erőmtől. Azt hittem, hogy Voldemort majd meg fog becsülni. Akkoriban keresett mindenkit, aki végre tudta hajtani a főbenjáró átkokat és hajlandó volt az ő oldalára állni. És úgy tűnt egy darabig, hogy tényleg megbecsül. Egyre följebb kapaszkodtam a halálfalók közötti képzeletbeli ranglétrán köszönhetően borzalmas tetteimnek és a bájitalok terén mutatott tehetségem és tudásom miatt. A bájitalok mesterévé váltam. Így hívtak. A Bájitalok Mestere.
Rengeteg tiltott szert főztem meg és hoztam létre a Nagyúrnak, amikkel csatlósai és ő maga is még hihetetlenebb gaztetteket hajthattak végre. Még mindig elvakult voltam. Hittem az eszméi igazában. Mindent megtettem neki, csak hogy nehogy csalódást okozzak. Már akkor is hatalmas, szinte felfoghatatlan erő csoportosult a kezében. Senki sem mert ellenkezni vele. Aki mégis volt olyan merész, az rövid időn belül egy gödör alján, vagy Nagini gyomrában végezte.
Évekig a befolyása alatt tartott. Nem láttam a szörnyűségek súlyát, amiket elkövetett „nemes eszmék” címszó alatt. Rengeteg családot az utolsó képviselőig eltörölt a föld felszínéről. És én készségesen segítettem neki. Aztán valami elindult bennem. Egy olyan folyamat, amit még a mai napig sem értek, vagy tudok megnevezni. Egy családi házban álltam a társaimmal, akik egy alig tizenkét éves lányt erőszakoltak. A lány nagyon hasonlított valakire, aki egykor sokat jelentett nekem. Én visszautasítottam, mikor felém lökték. Undorodtam tőlük. Elegem volt. Azt hiszem, túlléptem a határaimat. A lelkiismeretem nem viselt el több borzalmat. Már ha volt nekem akkoriban ilyenem.
De akkor már közeledett az a háború, amiben a maga szülei is meghaltak. Nem tudtam mit tegyek. Annyi merszem nem volt, hogy nyilvánosan forduljak ellene. Reménykedtem, hogy ha túl is élem a csatát, akkor Dumbledore közelébe juthatok, hogy a segítségét kérjem. Azt tudnia kell, hogy mielőtt halálfalónak álltam, magához hívott és biztosított róla, hogy ő mindig ott lesz, ha segítségre lenne szükségem. Akkor nem hittem neki, sőt ki is nevettem. Azt hittem, hogy a Nagyúr mellett nem lesz szükségem segítségre. De Dumbledore már akkor meglátta bennem a bizonytalanságot és talán a gyengeséget, amiről magam sem tudtam.
A csata kíméletlen volt. Úgy tűnt egyik tábor sem bír a másikkal, bár a Nagyúr nem vetette be minden haderejét. Kivárt. Akkoriban tudta meg a jóslatot. Be akarta végezni az utolsó ütközet előtt. A csata után én már kettős kém voltam. Dumbledore maga mellé vett, Voldemortnak azt mondtam, hogy ez egy kiváló lehetőség a kémkedésre. Hitt nekem. Sokáig féltem, hogy átlát rajtam, de nem. Mindent elhitt, amit Dumbledore jóváhagyásával elmondtam Neki. Aztán hosszú ideig eltűnt és én felejthettem, ha tudtam.
Úgy éreztem, és érzem, hogy a kémkedéssel törleszthetek valamennyit mindazért, amit elkövettem.
Estrelle fülét bántotta a csönd, miután Piton elhallgatott. Nem szokott hozzá, hogy a férfi ennyit beszéljen egyszerre. A folyosón csupán a nagyteremből odahallatszó zene és a nevetés hangjai hallatszottak. Mindketten némán ültek. Nem néztek egymásra. Piton a parkot figyelte emlékeibe merülve, Estrelle pedig a hallottakon rágódott.
Annyi mindent adott neki a férfi ezen az estén. Rettenetesen hálás volt, amiért megosztotta vele életének egy darabját, illetve beszélt mindkettőjük szüleiről, néhány kételyéről és kijelentésének valódi okáról. Estrelle –nek jólesett a bizalma, Perselus pedig megkönnyebbült egy kicsit.
A nő kinyújtotta egyik kezét, hogy végigsimítson a szokásos szerepéből teljesen kiesett férfi arcán, de ő felállt és elhúzódott.
- Ne! Nem kell…
- Perselus…
Nem engedte, hogy a férfi otthagyja. Ő is felállt, megfogta a karját, és maga felé fordította.
- Kérlek, engedd meg… - suttogta, majd közelebb húzódott és mielőtt a másik megmozdulhatott volna, finoman megcsókolta. – Köszönöm.
Pitont kísértetiesen emlékeztette ez a jelenet egy hónapokkal ezelőttire, mikor egy ilyen csók után az ágyban kötöttek ki. Estrelle már elhúzódott, mikor utánanyúlt, szorosan magához vonta és viszonozta a csókot. Keserűen, kapkodva, mégis szenvedélyesen.
Estrelle lábai elgyengültek az ismerős érzéstől. A Pitontól kölcsönkapott felöltő a földre hullott. Egészen hozzásimult a másik mellkasához, karjait a férfi tarkója mögött fonta össze teljesen átadva magát a kényeztetésnek.
Percek múltán is így álltak, homlokukat egymásnak döntve, szaporán kapkodva a levegőt.
- Vissza kéne mennem… - suttogta alig hallhatón, miután valamelyest magához tért a férfi illatától és közelségétől.
- Fél óra múlva az előcsarnokban, a pincékhez vezető folyosónál…
Estrelle –nek csupán egy artikulálatlan, igenlő nyögésre futotta, mikor megérezte szabadon hagyott gerince vonalán végigfutni az ujjbegyeket. Teljesen libabőrös lett már ettől a kicsi, de annál intimebb érintéstől is. Bele sem mert gondolni, hogy mi minden vár még rá az éjszaka folyamán.
Estrelle –t néhány lépés lemaradással követte Piton, aki ismét megszokott merev tartásával lépkedett, de alig tudta türtőztetni magát, mikor a nő csábítóan meztelen hátát nézte. A nő érezte perzselő tekintetét, de nem fordult meg. Testét folyamatosan rázta a hideg. Nem tudta, hogy a vágytól, vagy a folyosón végigrohanó hűvös légáramlattól. Csak akkor fordult meg, mikor már majdnem elérték a nagytermet. Piton kérdő tekintettel fürkészte, de nem ellenkezett a finom, de sokat ígérő csóktól, amit kapott. Halványan mosolyogva tette fel ismét fekete-arany maszkját.
*
- Hol jártál báránykám? – kérdezte Sirius Estrelle –t, mikor elhaladt Harryék mellett.
- Sétáltam egyet.
- Gyere, megtáncoltatlak. – kacsintott rá.
Estrelle nem utasította el. Miután két számot végigtáncoltak, épp indulni akart kifelé, de valaki finoman megérintette a vállát. „Egyszer már éreztem ezt az illatot…” – gondolta miközben megfordult.
- Miss Lioncourt, felkérhetném egy táncra? Nem utasíthat vissza engem sem… - mosolygott rá a szőke, magas fiú.
Maga sem tudta, hogy miért mondott igent. Talán az elfogyasztott alkoholmennyiség, vagy a beszélgetés után feltörő jókedve miatt, de elfogadta a feléje nyújtott kezet.
Draco híres félmosolyával az arcán húzta magához a nőt. Nem engedhette el anélkül, hogy táncolna vele. Fogalma sem volt, hogy miért tartotta ezt olyan fontosnak. Úgy gondolta, méltó befejezése lehet az estének egy tánc a kissé kipirult szépséggel. Az Estrelle derekát fogó keze észrevétlenül siklott végig a nő hátán és állapodott meg kicsivel a feneke fölött. Megmagyarázhatatlan élvezettel szívta be a nő bőréből áradó kellemes illatot.
Estrelle kicsit bódultan tűrte a fiú érintését. Nem is figyelt nagyon oda rá. Gondolatai újra és újra visszatértek a folyosói beszélgetésre és a közelgő találkára. Arra eszmélt, hogy Draco finoman simogatni kezdte a dereka tövét. Mielőtt azonban rászólhatott volna, véget ért a szám.
- Köszönöm Draco, ha megbocsátasz, most mennem kell.
- Persze. – válaszolt alig észrevehető csalódottsággal a hangjában.
Estrelle odasétált a tanári asztalhoz, hogy elköszönjön Remustól. Barátja is jó éjt kívánt neki, de nem utasíthatta el Dumbledore –t.
- Mint igazgató, kötelességemnek tartom, hogy megtáncoltassam. – mosolygott rá kedvesen. Estrelle igazság szerint nemet mondott volna, hogy minnél hamarabb elindulhasson Perselushoz, de mosolyt erőltetett az arcára és kezét nyújtotta az idős mágusnak. Miután az asztal mellett táncolni kezdtek, az igazgató hangszíne egy kicsit megváltozott. – Felkészült az indulásra?
- Igen. Megtaláltam a hátizsákot is, amit a házimanókkal küldött fel. Köszönöm.
- Akkor tudja az útvonalat és a teendőket is?
- Persze. Vissza is vonulok, ha nem bánja, szeretnék még pár órát pihenni.
- Megértem. Hát, akkor jó utat kívánok! Vigyázzon magára, és ne törődjön a professzorral, ha sértegetné. Azt hiszem ő is eléggé ideges lesz. Ne vegye fel tőle.
- Igyekezni fogok. Megpróbálok időben visszatérni. Jaj, majd elfelejtettem mondani, hogy levelet kaptam Kraventől, amiben megkért, hogy szóljak: láttak néhány halálfalót Magyarországon és Erdélyben is. Azt írta, hogy olyan, mintha valamit keresnének arrafelé… Nem tudom, elég ködösen fogalmazott. Néha meggyűlik a bajom a halhatatlanokkal…
- Ez nem csoda. Köszönöm, hogy szólt. Említette, hogy jelentkezni fog és lehet, hogy ismét meglátogat minket. Úgy intéztem, hogy az idézés után pár nappal érkezzen. Nem szeretnénk ugye, ha valamit akaratlanul megzavarna.
- Igaza van. Hát akkor jó éjszakát, és vigyázzon a diákokra!
- Mint mindig.
Megkönnyebbülten lépett ki a nagyteremből. Az előcsarnok árnyékokba burkolózva, üresen tátongott. A hatalmas bejárati kapu fekete szájként ásított. Gyönyörű díszítése most beleolvadt az éjszakába. Még egyszer hátranézett a nagyterem színes kavalkádjára, majd miután meggyőződött róla, hogy nem követik, a megbeszélt hely felé vette az irányt. Már így is késett legalább tíz percet, pedig nem volt szándékában megvárakoztatni Pitont.
*
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó