|
Chance for Immortality 26. / II.
2005.12.28. 00:53
II. rész
- Mégis mit képzelsz magadról?! Hogy engedhetted, hogy ez megtörténjen?! Azt hittem, legalább benned nem kell csalódnom! Hogy pont te miattad… ! Crucio! – hallatszott a hideg folyosókon az egyre hangosabb ordibálás.
A sötét kastélyban megfagyott a levegő. Semmi nem mozdult, csak a fájdalmas nyögések és a varázslat sercegése hallatszott. Aki hallotta Urának tombolását, némi részvéttel, vagy rosszindulattal húzta meg magát. Abban viszont mindannyian egyetértettek, hogy ebben a pillanatban senki nem lenne Livius helyében. A halálfalók mégsem kérdőjelezték meg a Nagyúr tetteinek helyességét. Ha egyik leghűségesebb társukat büntette, annak bizonyosan nyomós oka lehetett.
- Azonnal állj fel és magyarázd meg nekem, hogy mi volt ez az egész! – üvöltötte a nyakán kidagadó erekkel Voldemort, amint trónusa előtt állva Liviusra szegezte fekete pálcáját.
- Igen, Nagyúr! A bocsánatodért esedezem, bár nem érdemlem meg…
- Nem, nem érdemled meg. – váltott jeges hangnemre. – Nagyon jó kifogást találj a tettedre! Szeretném tudni, hogy miért vált szinte harcképtelenné mindkét legerősebb halálfalóm! Hallgatlak. De nagyon vigyázz Lioncourt, egyetlen kis hazugság, és többé nem fogsz lábra állni!
- Nagyúr, a történtekre nyomós okom volt, bár ez nem mentség… - nézett fel nagy nehezen az előtte mélybordó talárban álló Voldemortra, aki vöröslő szemeivel kegyetlenül nézte őt.
- Térj a lényegre, Lioncourt!
- Megtudtam… megtudtam, hogy Perselus Piton elárul téged! Hogy ő egy mocskos áruló és visszaél a bizalmaddal… és nem tudtam türtőztetni magam… - Livius óvatosan pillantott urára, remélte, hogy ezzel az információval tisztázhatja magát előtte, de legnagyobb döbbenetére Voldemort csak gúnyosan elmosolyodott és egy pillanatra félrenézett.
- Hm… és azt merted feltételezni rólam, hogy ezt én nem tudtam? Sejtettem, hogy Perselus már nem hű hozzám. Egy ideje tudatosan figyeltem. Tehát nem szolgáltál sok új információval…
- De Nagyúr…
- Ne merészelj ellentmondani nekem!! – üvöltött rá ismét. – Crucio! Hogy lásd milyen kegyes vagyok hozzád… még életben hagylak. De ez az utolsó esélyed! – mondta, miközben Livius a padlón vonaglott.
- Nagyúr… kérlek… hallgass meg…
- Ugyan minek? Mit mondhatnál még?
- A… húgom… - Voldemort kelletlenül megszűntette az átkot.
- Ki vele, mi van Estrelle –lel!
- Deborah… újra előtört belőle… és egy hihetetlen energia… minden elsötétült… uralta az elemeket, vihart csinált… - zihálta. – Nem sok kellett, hogy halálra szívja Luciust és megöljön minket… azzal a mocsokkal együtt.
- Jól van! Ez nagyon jó hír! Szóval Deborah erősödik… - nevetett fel. – Amúgy meg, te sem vagy jobb Perselusznál. Ezt a hibádat nem fogod tudni könnyen elfeledtetni velem!
- Nagyúr… kérlek, hadd tegyem jóvá! Engedd meg, hogy egy új, nagyobb csapattal utánuk menjek! A te útmutatásoddal hamar megtalálnám őket…
- Felesleges, te szerencsétlen, eljátszottad az esélyünket!
- Hogy…?
- Már nem érzékelem őket!
- Nagyúr… az hogy lehetséges?
- Nem tudom!! Biztosan az az átkozott forrás az oka!
- És a nyakék, amit Estrelle –nek adott?
- Nem érted, hogy semmit nem érzékelek?! A nyakék is kikerült a hatalmam alól!
- Nem lehet, hogy levették?
- Nem, nem lehet! Rajtam kívül senki nem tudja levenni róla! És most takarodj! Majd hívlak ha kellesz.
- Igen is, Nagyúr. – nyögte majd nehézkesen feltápászkodva kiment a trónteremből.
Voldemort elgondolkodva ereszkedett vissza trónusára. Ujjaival az állát simogatva meredt maga elé.
„Nem, más nem tudja levenni róla… Az nem lehet. De akkor mi történhetett, hogy már a láncot sem érzékelem? Az az átkozott forrás! Ebben biztosan Dumbledore keze is benne van! Az a vén bolond! Hát persze, elmondta nekik, hogy merre van a forrás, és ha Estrelle megmártózik a vizében, Deborah visszaszorulhat…” - ingerülten pillantott le kezére, ami még mindig sajgott, ha arra az átkozott vízre gondolt. Pár órával korábban bizony ő is erős fájdalmakat élt át. A Harmadig Jel által túl szoros lett a kötelék Estrelle és közte.
„De Piton miért volt vele? Csupán kísérte volna? De miért pont ő? Már az is elég árulkodó volt, hogy erről sem szólt. Hm… egészen addig minden rendben volt, amíg Liviusék meg nem támadták őket… Előtte még figyelmeztetni is tudtam Perselust, hogy ismét túl közel került Estrelle –hez. Akkor még fel tudtam használni a Sötét Jegyet, de utána…
A három jelen keresztül, amit Estrelle –re raktam, még éreztem Deborah erejét is. De most semmi. Semmi! Miért kell állandóan felsülnie valamelyikőjüknek?! Elegem van, hogy egy küldetést sem tudnak normálisan végrehajtani! De ezért még lakolni fognak, az biztos! Amint Lucius olyan állapotba kerül, őt is kihallgatom. Hah, a két legjobb halálfalóm…
És biztos, hogy csak a forráshoz mentek? Nem hinném, hogy Dumbledorenak nincs semmilyen ötlete, amivel engem akadályozhatna… Mi lehet arrafelé, amiért még érdemes lehetett odamenniük?”
Lassan az egyik hosszú ablakhoz lépett és lenézett az elvadult kertre. A dagadó hold ezüst sugarakkal vonta be a szélben hajladozó fák lombjait. Ingerülten csapott a kőpárkányra, melyből az ütéstől egy jókora darab letört. Dühösen vonult végig a hatalmas termen, talárja uszályként lobogott utána.
„A Turunel hegy! Idézni fognak!”
*
Tanácstalanul nézett körbe. A mocsár után következő domb mögött újabb síkságot látott. Már nagyon elege volt a sok vándorlásból a tűző napon. Szája folyamatosan száraz volt. Belenyúlt hát zsákjába és meghúzta az egyik kulacsot, amiben még a forrás vize volt. Áldotta Piton eszét, amikor erősködött, hogy vigyen belőle. Amint lenyelte a csodás vizet, rögtön könnyebbnek érezte magát. Minden kétsége elszállt afelől, hogy meg fogja találni a hegyet. Nem akart mást, csak megmenteni azt a sok életet, ami tőle függött. Bele sem mert gondolni, hogy Voldemort micsoda világot teremtene halálfalóival.
És láss csodát, mire ezt végiggondolta, máris változni kezdett a táj. A síkságon hűvös szellő futott végig, félresöpörve a délibábokat, majd a föld alig észrevehetően megremegett. A következő pillanatban egy hatalmas porfelhő késztette Estrelle –t arra, hogy lehunyja a szemét, mire a viharos szél elcsendesedett és ismét felpillanthatott, egy hatalmas, lépcsőzetesen emelkedő hegy állt előtte.
Biztosan érezte, hogy jó helyen jár. A Turunel-hegy lábaitól dús füvű, méregzöld mezők indultak. A fenyők és a tölgyek lombkoronái közt millió madár csivitelt, a hegy fűrészes, meredek csúcsa az alacsony felhők közé veszett. A levegőt valami megfoghatatlan, édes és friss illat járta át, mely behatolt Estrelle pórusaiba is.
Fürgén rálépett az egyetlen ösvényre, mely lábaitól indult az erdővel körülvett hegy felé. Először óvatosan lépkedett a fák között, hiszen nem tudhatta, hogy mi leselkedhet rá, így varázserő nélkül pedig különösen védtelennek érezte magát. Kezét szépen díszített tőrén tartotta. Jó egy óra menetelés után a fák ritkulni kezdtek. Az ösvény egy kanyara után pedig egy nagyobb tisztás tárult szeme elé, melyet egy szakadék vágott ketté. Az út efelé mutatott. Mivel a lágy lankákon semmi más nem mozdult, csupán a fűszálak hajladoztak ide-oda, Estrelle folytatta útját.
Ahogy sejtette, le kellett ereszkednie a szakadékba, hogy átjuthasson a túloldalra, ahol megpillantotta a békésen legelő fehér kecskéket. Ez újabb erőt adott neki, és a keskeny ösvényen elkezdett lefelé mászni.
*
- Jaj, Remus, én nagyon aggódom! Mi lehet vele?
- Nyugodj meg, biztosan elérte már a hegyet. Perselus jelentései alapján…
- Pontosan Piton jelentései miatt aggódom! – szakította félbe barátját Sirius Remus szobájában ülve. – Remus, megtámadták őket!
- Igen, de nem történt bajuk, ők nyertek.
- Méghogy nem történt bajuk! Deborah majdnem megölte mindannyiukat! A halálfalók pedig biztosan nem adják fel! Rajta fognak ütni Estrelle –en mikor már egyedül lesz.
- Sirius! Kérlek, hagyd abba a járkálást és ülj le! Estrelle nem olyan ostoba, hogy esélyt is adjon nekik. El tud bánni velük. Nem sokára visszaér.
- Remélem időben, mert már csak három napja maradt
- Igen, érzem. – nézett ki az ablakon. - Sajnálom, hogy én nem segíthetek többet az idézésben…
Sirius nem tudta erre mit mondjon. Gondolta, hogy barátját zavarja, hogy vérfarkassága miatt nem vehet részt a démonidézésben, melynek az előírás szerint teliholdkor kell, hogy végbemenjen. „Pedig most sokat segítene az ereje. A vérfarkasé és a varázslóé is.” Zavartan rámosolygott barátjára, de aggodalma nem múlt el.
- Már csak ő és Piton nem tért vissza. Mindenki beszerezte a szükséges kellékeket.
- Ide fognak érni. Úgy tudom, Perselus üzent Dumbledorenak, hogy már holnap érkezik.
- Csak győzzem kivárni! – horkant fel megvetően a férfi.
*
Legnagyobb meglepetésére egy kisebb facsoport mögött egy kicsi kunyhót pillantott meg. Nem messze a legelésző kecskéktől. A kéményből barátságos fehér füst kígyózott az ég felé. Estrelle a ház felé irányította lépteit. Már nem törődött a kényelmetlen érzéssel, hogy mennyire fáj a talpa, és hogyan vágja a hátizsák a vállát, csupán le akart ülni valahova, és erre a ház tűnt a legalkalmasabb helynek.
Amint pár lépés választotta el a verandától, kinyílt az ajtó és egy férfi lépett ki rajta. Őszülő szakállával és magas termetével Estrelle –t egy kicsit Hagridra emlékeztette, bár az idegen korántsem volt olyan nagy, se széltében, se hosszában. Idősnek tűnt, az ember azt várta volna tőle, hogy kicsit meggörnyedve járjon, de ő határozottan, érdeklődve indult az érkező felé. Estrelle –t még emlékeztette is valakire Hagridon kívül.
- Jó napot! Én…
- Tudom, a kecskék miatt jött.
- Honnan?
- Nem nehéz kitalálni. Általában csak azok jönnek ide. – magyarázta rekedt hangján.
- Igaz. Milyen buta vagyok… A nevem Estrelle de Lioncourt. Albus Dumbledore küldött.
- Á, az öreg Albus… Milyen régen is láttam. – A férfi tekintetéből minden kétkedés eltűnt, az égszínkék szemek felragyogtak.
- Megkért, hogy ezt adjam át. – húzott ki Estrelle egy kicsit meggyűrődött levelet talárja zsebéből. – Ebben minden részletesen le van írva.
A férfi kíváncsian futotta át a leírtakat. Összehúzott szemöldökkel, vizslatva nézett fel a lányra, majd folytatta az olvasást. Pár perc alatt a végére ért.
- Nos, Voldemort úgy tűnik akkor még mindig él. Pedig azt hittem, a kis Potter-fiúnak sikerült végeznie vele… Tudja, azóta, hogy ők ketten összetalálkoztak, itt nem igazán járt senki. Túl jól elrejtették a hegyet, és nem igazán járok sehova. – Elgondolkodva körülnézett. Tekintete megállapodott egy percre az állatokon. – Rajtuk kívül nincs itt senki, akivel beszélhetnék. Persze én nem értem őket, de meghallgatják az embert… De még be sem mutatkoztam. Az én nevem Damian Jonathan Caius Dumbledore. De hívjon csak Damiannak.
- Maga…
- Igen, Albus rokona vagyok. Igaz, hogy nem a legközelebbi, de mégiscsak a nagybátyja vagyok.
- De… már elnézést, de akkor nem kéne idősebbnek lennie?
- De igen, csakhogy a kecskék teje és a hegy varázserejének köszönhetően lassabban öregszem.
- Értem.
- Nos, ha már a bemutatkozáson túlestünk, akkor talán foglaljunk egy kicsit helyet! – mutatott a verandán álló asztal és két szék felé. – Hozhatok esetleg valamit?
- Hát talán egy pohár víz jólesne, ha nem gond.
- Már miért lenne? – azzal pár percre eltűnt a házban. – Tudja, elég aggasztó, amiket olvastam. Albus bízik az ön erejében, de maga hogy van a feladatával? Elég erősnek érzi magát?
- Be kell hogy valljam, nem egyszer fordult már elő, hogy kételkedtem magamban. Persze azt sem akarom, hogy Voldemort nyerjen, de néha már túl soknak érzem ezt az egészet. Annyi minden múlik rajtam…
Estrelle maga sem tudta miért, de úgy érezte, hogy Damianban is megbízhat. Nagyon hasonló kisugárzása volt Albusnak és neki. Érezte, hogy neki is bátran megnyílhat.
- Ez érthető. Maga még túl fiatal, hogy ekkora terhelésnek tegyék ki. Aki még saját magát sem találta meg, annak nehéz helytállni ilyen próbákon… Ebben Harry Potterre hasonlít. Ő végképp nem elég érett ahhoz, hogy rajta múljon a varázslók jövője.
- Honnan tudja…
- Hogy még keresi magát? A szeméből, kisasszony. A szeme mindent elárul. Hol határozottan csillog tele tettvággyal, hol szomorúság süt belőle. A tekintete elárulja a harcokat, amiket magában vív. Csak magán múlik, hogy melyik fél nyer. Minden esetre remélem, hogy sikerül jól döntenie. Egy szilárd jellem ellen Voldemortnak is nehezebb fellépnie. Sajnos a történelem folyamán mindig akadtak a Potter-fiúhoz és önhöz hasonló emberek, akiknek egyetlen cselekedetüktől, vagy döntésüktől függött, hogy egy nép felemelkedjen, vagy elbukjon. A fény és a sötétség harcát nem állíthatjuk meg. Túl régóta tart már a csatározás. Minden, amit tehetünk, az az egyensúly fenntartása. Ha Voldemort kerülne hatalomra, az egész világ gonoszságát mérve kibillenne a mérleg nyelve, mégpedig a negatív irányba. Ez pedig az emberiség lassú, de biztos pusztulásához vezetne.
- Talán nem is lenne olyan lassú… - motyogta magának.
- De ha ezt sikerül megakadályozni, az egyensúly megmarad. És azt hiszem, ez mindenkinek az érdeke.
- Bárcsak el lehetne törölni minden rosszat a földről…
- Az se lenne jobb, higgye el.
- Ezt hogy érti?
- Nézze meg a kecskéket. – mutatott a legelésző állatok felé. – Békések, igaz? – Estrelle bólintott. – De a veszély ott leselkedik rájuk. Most például az a sas, ami fölöttük köröz. Mind beletartoznak egy körforgásba. Nem kell elmagyaráznom, hogy a kecske megeszi a füvet, a kecskét meg a sas és a többi, és a többi…
- Igen, de mire akar ezzel kilyukadni?
- Nos gondoljon csak bele, milyen lenne a világ rossz nélkül. Az elején még mindenki boldog lenne. Semmi sem fenyegetné a kecskéket. Egész álló nap legelhetnének, sokasodhatnának. De nem lenne, aki kordában tartaná őket. A számuk rohamosan megnőne, mígnem újabb és újabb legelőket kellene keresniük. És ez nem lenne másképp az egész földön sem. Egy idő után nem tudná eltartani a Föld a rajta lakókat… és talán ismét háborúk törnének ki. A kígyó beleharap a saját farkába, vagy másképp: a kör ismét bezárul. Érti már?
- Igen, most már igen. Eddig nem is gondoltam így a dolgokra. Tehát nem lehetne teljesen utópiában élni.
- Nem, nem hiszem. Az elég nehéz lenne.
Percekig nem szóltak semmit, csupán a tájat és az állatokat nézték elmerülve gondolataikban. Estrelle –t ismét béke töltötte el a lelassult, csendes tájat nézve.
- Mióta él itt?
- Elég régóta ahhoz, hogy ismerjem mindegyik állatot.
- És a varázserő nem hiányzik?
- Szokatlan nélküle, igaz? Először olyan védtelennek érzi magát az ember. Pont ezért lett ilyen ez a hely. Rákényszeríti az érkezőt, hogy újra átgondolja, érdemes-e végrehajtania a feladatot, ami miatt útra kelt.
- Hát, akkor a hely elérte a célját, ugyanis én vagy százszor átgondoltam a dolgokat…
A férfi nem szólt semmit, csupán Estrelle tekintetét fürkészte.
- Induljunk. Még hosszú az út a Roxfortig. Ideje, hogy kiválassza a kecskét. – emelkedett fel ültéből.
- Rendben. De nem vagyok biztos benne, hogy hogyan kéne viselkednem velük. Hallottam, hogy nagyon erősen képesek védeni egymást az emberekkel szemben.
- Ne aggódjon. Megsúgok egy titkot: nem csak azért hallgatnak rám, mert már születésük óta velük élek, hanem mert egy kicsit azért tudok varázsolni is. Ezzel arra vehetem rá őket, amire csak szükséges.
- De hát…
- Itt egyedül a pásztornak lehet varázsereje, hogy megvédhesse a nyájat.
- Huh, elég rendesen ki van építve a védelem!
- Nos igen, egykoron szükséges volt… Jöjjön, megmutatom mit kell csinálnia!
*
Albus!
Megtettem, amire kértél. Útnak eresztettem a madárkánkat az új társával. Kérdezted, milyennek találom. Nos, alapjában véve tiszta és nemes, de sajnos hajlik a sötétség felé is. Vigyázni kell rá. Figyelj oda, kérlek, nehogy a sas elkaphassa. A szeme mindent elárul. A másik is ott van benne, bár most alig érezhető. A tekintete… olvass belőle!
Damian
A Turunel-hegy környéke
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó