|
Chance for Immortality 28. / III.
2005.12.28. 01:21
III. rész
A házban ugyanolyan sötét volt, mint hajdanán, mikor még itt lakott. A levegőben a réges régi ház gerendáinak illata érződött. De volt ott még valami sötét, fojtogató érzés is, ami lassan, de biztosan beleivódott Estrelle –be is. Ahogy a folyosókon lopakodott, megrohanták az emlékek. Fájt a szíve, hogy ilyen állapotban látja a házat, mely hajdanán, mikor még a szülei is éltek sokkal világosabb és vidámabb volt – már amennyire egy nyolc éves kislány ezt meg tudja állapítani. De a kúria most a fekete mágia jelenlétét árasztotta magából.
Óvatosan lépkedett az árnyas folyosókon, nem szeretett volna senkibe beleütközni. Nagyanyja egykori szobája felé tartott. Ehhez el kellett haladnia először a saját szobája, majd a bátyjáé mellett is. Még emlékezett a varázslatra, amivel Livius egyszer levédte Eleonora ajtaját, hogy ő ne mehessen be a tudta nélkül, de nem vette észre, hogy a kis Estrelle egy sarokból kifigyelte.
Előhúzta pálcáját és elsuttogta a varázsigét, közben pedig imádkozott, hogy a varázslat még mindig ugyanaz legyen.
A nehéz tölgyfaajtó egyetlen nyikordulással résnyire kinyílt. Estrelle gyorsan bedugta pálcáját a sötétbe és elsuttogott minden általa ismert ellenvarázslatot, ami az esetleges riasztóátkokat semlegesíteni tudja. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd a szoba közepe felé fordult. Egy pillanatra engedte, hogy egykori nagyanyja illata körülölelje, majd kicsit nehéz szívvel pálcáján apró lángot gyújtva kutatni kezdett.
Rengeteg poros kötet sorakozott pedáns rendben a polcokon. Volt amelyiknek gerincén már ki se lehetett venni az írást, vagy annyira szétmállott a kötés, hogy már a lapok látszódtak. De akadt kevésbé megviselt példány is. Ezek egy külön polcon helyezkedtek el közvetlen az ablakok melletti falon. Estrelle hirtelen nem tudta, hogy honnan kezdje a keresést. Szíve a torkában dobogott, hisz félt, hogy Livius megtalálja és elfogja, amellett tudta, hogy szorítja az idő, több lehetősége nem lesz, hisz reggel már indulniuk kell a vámpírok rejtekéhez…
Remegő kézzel simított végig a köteteken. Találomra kihúzogatott párat és átlapozta őket. Remélte, hogy minnél hamarabb rátalál a megfelelőre. Ahogy fogytak a kötetek, úgy lett egyre idegesebb. Már legalább egy órája keresgélt, mikor felsóhajtott:
„Nagymama, segíts, kérlek! Nagyon fontos lenne megtalálnom azt a könyvet!”
Ekkor legnagyobb meglepetésére a háta mögötti falon, épp nagyanyja régi ágya fölött megmozdult a fiatal Eleonorát ábrázoló kép kerete. Felpillantott az arcra, mely most bíztatón mosolygott. Elcsodálkozott, hiszen még emlékezett rá, hogy Livius egyszer mennyit szitkozódott, hogy nem tudja leszedni a képet a falról.
Lassan közelebb lépett és leemelte a festményt. Mögötte egy kisebb üreg tátongott. A sötétben nem látta a tartalmát, de óvatosan kitapogatott egy könyvet, és egy levelet. Pálcája fényénél elolvasta a címzést. Neki szólt. A kötetre pillantva rögtön tudta, hogy megtalálta, amit keresett. Gyorsan összezsugorította a könyvet és fekete farmerja hátsó zsebébe süllyesztette.
Már nem volt más vágya, csak minnél hamarabb eltűnni a házból. Ellenőrizte, hogy minden úgy hagyott-e, mint volt, majd visszahelyezte a védővarázslatokat. Livius szobája mellett haladt el, mikor egy halk pukkanást hallott. Megállt hallgatózni kezdett, majd lépett egyet. Ekkor nem messze a sötét folyosón meglátta a bátyját. Hideg, gonosz tekintete megvillant. Már emelte pálcáját, mikor Estrelle gyorsan a gyűrűhöz kapott és elfordította azt az ujján. A következő pillanatban elmosódottan hallotta Livius káromkodását és rögtön Dumbledore szobájában találta magát.
Mélyen felsóhajtott és lerogyott a legközelebbi székbe. Ismét felkavarta, hogy látta a testvérét, aki már annyi szenvedést okozott neki. Dumbledore nyomban feltűnt egy lépcső tetején, ami egy könyvespolcokkal teli galériához vezetett.
- Hála Merlinnek! – mosolyodott el. – Sikerült?
- Igen. – bólintott, majd előhúzta nadrágja zsebéből a miniatűr könyvet. Pár pillanat múlva Albus finoman összehúzott szemöldökkel lapozta a régi, megfakult lapokat.
- Meglátta valaki?
- Igen, Livius. De csak mikor már indultam visszafelé. A folyosóra hoppanált.
- Akkor nem tudja, hogy miért volt ott?
- Nem vagyok biztos benne, bár mindent úgy hagytam, ahogy volt. Nem hinném, hogy nem gyanakodna. Bár lehet, hogy azt, hiszi, hogy a saját szobámból hoztam el néhány dolgot. Sajnos neki benne van a vérében a bizalmatlanság…
- Rendben. Remélhetőleg nem jön rá, hogy miért tért vissza.
- Jó könyvet hoztam el?
- Ó igen. Itt van benne minden, amire szükségünk lehet. Már kezdtem aggódni, hogy ilyen sokáig tartott.
- Hát a nagymamám rendesen eldugta. Csak akkor találtam meg, mikor már majdnem hajnalodott. A saját arcképe mögé rejtette.
- Eleonora elég agyafúrt asszony volt… - mosolyodott el az igazgató.
- Úgy beszél róla, mintha ismerte volna.
- Igen, ismertem. Bár csak futólag. Párszor találkoztunk itt, a Roxfortban, mikor Sandrát vitte el, vagy a kihágásai miatt kellett beszélnie velem.
- Kihágásai? – lepődött meg. Édesanyja az emlékezetében mindig mosolygós, szelíd asszonynak tűnt.
- Igen, volt pár szabálysértése, de semmi komolyabb. Ez a Mardekárosktól nem volt soha szokatlan.
- Szóval a Mardekárba járt. Gondolhattam volna, hogyha halálfalók lettek.
- Ó, hát tud róla?
- Igen, Piton professzor egyszer elmesélte.
- De azt tudnia kell, hogy nem önszántukból lett az se Sandra, se Andreas!
- Igen tudom, miattam. Bár nekem fel sem tűnt soha. Ha tudtam volna…
- Akkor sem tehetett volna semmit, hiszen még egészen kicsi volt. Nem tehet róla, hogy Voldemort kinézte magának. Egyébként az édesapja nem Mardekáros volt, hanem Hollóhátas.
- Tényleg?
- Igen. Méghozzá az egyik legokosabb abban az időben. Rengeteget törte később a fejét rajta, hogy mit is akarhat a lányától Voldemort. De sajnos nem jött rá, ahogyan én sem. Most már persze világos, de ha akkor sikerül, valahogy meg tudtuk volna védeni magát sok-sok szenvedéstől.
- Most már mindegy. Borítsunk rá fátylat. Inkább azt mondja meg, hogy mikor kell indulnunk.
- Azt hiszem olyan két óra múlva lenne érdemes. Addigra ha minden igaz, mindegyik vámpír lepihen és így csak a szolgáikat kell kijátszaniuk. Menjen és készüljön fel.
Estrelle biccentett, majd elhagyta az irodát.
*
Hűvös hajnal köszöntött a Roxfortra. Estrelle fázósan húzta össze magán szűk talárját. Nem csak ő volt ideges. A mellette álló Sirius és Lupin gyors, izgatott pillantásokat váltottak, míg Piton pár lépéssel arrébb a távoli horizontot fürkészte arcán teljes nyugalommal.
Nem szóltak egy szót se, némán kezdték követni az elszántnak tűnő nőt a birtok határa felé. Mindannyian tudták, hogy a boszorkány nagy veszélyben lesz, ha eltűnnek mellőle Belial láthatatlan őrei. De talán Estrelle –ben tudatosult ez a legjobban. Rettegett, hogy elbukik, ugyanakkor valamiféle kifogyhatatlan forrásból erőt merített. Érezte, hogy győzhetnek, csak nagyon kell igyekezniük.
A Roxfort vadkanos kapui előtt hátrafordult és bevárta a pár lépésre lemaradt varázslókat. Halk, határozott hangon szólalt meg:
- Most balra kell indulnunk, távolodva Roxmortstól. Dumbledore szerint nem messze várnak ránk a Rendtagok, akik erősítésként jönnek velünk.
- Kiket hívott Dumbledore? – lépett közelebb Sirius.
- Ugyan én még nem találkoztam velük, de a nevüket elárulta. Kingsley Shacklebolt, Bill és Arthur Weasley és Alastor Mordon.
- Ne izgulj, bennük megbízhatsz. Tapasztalt varázslók. Reméltem, hogy ők jönnek.
Piton nem szólt semmit, csak félig elfordulva, karba tett kézzel várta, hogy továbbmenjenek. Estrelle már szóvá akarta tenni a hallgatagságát, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg felébreszti az alvó sárkányt.
A birtok fala mentén haladtak. Egy kanyar után pedig meg is látták az egyik fa árnyékában gyülekező kis csoportot. Miután váltottak pár szót, rögtön indultak is tovább. Hoppanálva érkeztek meg egy erdő szélére, mely nem messze nyújtózkodott egy mugli várostól.
Estrelle sóhajtva nézett körül. Szemei kissé kitágultak az ismerős-ismeretlen érzéstől, ami elfogta, ahogy az ősöreg fák közt elindult. Minden zsigerében érezte, hogy jó helyen járnak. Valami volt a levegőben, valami édeskés szag, ami rég elfeledett képekre emlékeztette. Ahogy megbabonázottan haladt előre, nyomában a feszült férfiakkal, ráismert arra az illatra. Az vezette egyre közelebb a templomhoz. Nem is érezte az emelkedőt, amit meg kellett mászniuk, hogy végre a szemük elé tárulhasson a templom látványa.
Egy nagyobb tisztás szélén álltak, amit hihetetlenül vastag fák vettek körül. Hiába volt azonban kora reggel, az erdő ezen része fölött lilás-fekete köd és felhők gomolyogtak, alkonyi sötétbe vonva vele a környéket.
- Pah, borzalmas itt a levegő! – mordult fel Sirius.
- Igen, a sötét erő koncentrációja itt nagyon erős... és mindenen érezni a vér szagát… – bólintott Lupin sápadtan, majd beleszagolt érzékeny orrával a levegőbe. – De elég érdekes egy templom… Még most is ki van világítva. Mintha odabent gyertyák százai égnének… vagy az épület kövei árasztják magukból a fényt?
- Mindkettő. – suttogta rekedten Estrelle. – Menjünk, nem veszíthetünk egy percet sem!
Igazság szerint rettenetesen furcsán érezte magát az építmény közelében. Persze a hely már rég nem volt megszentelt, de átjárta valami megfoghatatlan, és nyomasztó erő, amitől a levegő is nehezebb lett. Sietve indult el. Valahonnan tudta, hogy a vámpírok a félhomály ellenére is alszanak. A halandó szolgáikkal pedig gyorsan végezhetnek, mielőtt még felocsúdnának.
Mielőtt azonban a végére érhetett volna a fehérkavicsos ösvénynek és kinyithatta volna a nehéz ébenfekete ajtót, egy erős kéz érintését érezte a vállán. Hátrapillantva Perselust látta. A fekete szemekben furcsa, szigorú fény csillogott. Nem szólt semmit, de Estrelle tudta, hogy mit akar mondani.
„Igaza van, meggondolatlan voltam. Hagytam, hogy a vér szaga, amivel itt minden át van itatva, vezéreljen… Ők is biztosan érzik. Tényleg jobb lenne egy mellékajtót keresni.”
Futva követte a fekete taláros alakot a fal mentén. Egyre szorítóbb érzés uralkodott el rajta. Megálltak egy sötét, kissé kopott faajtó előtt.
- Most hogyan tovább? – fordult a nő felé Kingsley. – Az ajtón valószínűleg erős varázslatok vannak.
Estrelle nem szólt semmit, csak kinyújtotta egyik kezét és megérintette a deszkákat. Az ajtó egy pillanatra felizzott, majd hangtalanul kitárult. A varázslók értetlen pillantásokat váltottak, majd szinte hangtalanul követték a sudár nőt a vörös gyertyákkal megvilágított oszlopok közé. Tőlük balra volt a főoltár, jobbra pedig a fekete súlyos kapu és a megkopott lakkú, árnyas padok sorakoztak.
Estrelle habozás nélkül balra indult az oldalhajó árnyainak takarásában, miközben fejére húzta csuklyáját. Érzékei kiélesedtek, minden apró neszt meghallott. „Túl nagy a csend. Hol vannak a szolgák? Talán lesben állnak?” Maga sem tudta miért, de az oltártól – aminek lapjába vésve most is halványan izzott a fordított pentagramma – jobbra eső vörös selyemmel elfüggönyözött ajtó felé tartott. Az egyik sötét sarokban azonban valami megmozdult. Estrelle rögtön megállt. Már a főhajó kőlapjain állt a fényben. Ő már nem tudott észrevétlen maradni, de kezének egy apró mozdulatával jelzett társainak, akik rögtön meg is álltak és még mélyebbre húzódtak az árnyékban.
- Állj! Ki vagy és mit akarsz? – törte meg a templom egyenletes csöndjét egy kemény hang.
- Talán nem ismersz meg? Ja hát persze, az már nagyon rég volt, te pedig új szolga vagy, halandó. – válaszolt gúnyosan a nő.
- Mondd meg a neved, és hogy miért jöttél! – hallatszott kicsit ingerültebben. – Nem érzem, hogy vámpír lennél.
- Hát persze hogy nem. Azt hiszed vagyok olyan bolond és hagyom, hogy kiszimatolják az emberek, vagy a varázslók, hogy mi is vagyok valójában? Sokkal kényelmesebben élhetek közöttük, ha embernek álcázom magamat.
- Ennyi erőd lenne? – nevetett fel a testetlen hang.
- Ejnye, ejnye… nagyon alábbhagyott az udvariasság ennél a klánnál… Nem lehet túl erőskezű a vezetőtök.
- Elég. Mondd a nevedet! És hívd elő a társaidat!
Estrelle kivárt. A feszültséget érezni lehetett a levegőben. A gyertyák fénye félig megvilágította a csuklya alá rejtett arcát. Jól láthatóan elmosolyodott, de a mosolyából csöpögött a gúny. Perselus csodálkozva figyelte fekete alakját, mely most mintha meg is nőtt volna, és majdnem olyan tiszteletparancsoló lett, mint hajdanán a Nagyúr…
A nő intett egyet, mire Piton, Sirius, Lupin és Bill kiléptek a vörös fénybe. Mordon, Kingsley és Arthur odakint őrködtek.
- Lám, lám. Micsoda kísérőgárda… Mivégre fel?
- Ők a halandó szolgáim. Csupán követik a parancsaimat. Ártalmatlanok.
- Ó igazán? Ezt most el kellene hinnem? És ha már itt tartunk, mik a parancsaid?
- Ne érdekeljen. Amúgy sem veled akarok beszélni, hanem valamelyik vámpírral.
- Ha igazán vámpír volnál, akkor tudnád, hogy már alszanak. És különben se tudtál volna fényes nappal idejönni.
- Ha igazán jó szolga lennél, akkor tudnád, hogy az Öregeknek megvannak a praktikáik, amikkel kijátszhatják a napfényt.
- Hazudsz! Te nem lehetsz…
- De igen! Egy vagyok közülük. Az utolsó dolog az életedben, amit hallani fogsz, pedig a nevem: Deborah Seraphim! – azzal hihetetlen sebességgel előre mozdult és megragadta az alacsony férfi nyakát, majd lerántotta a csuklyáját.
- Te… te nem lehetsz… Te meghaltál!
- Ó nem, igenis élek! Méghozzá ebben az emberi testben!
Lupinék meghökkentek. Nem tudták eldönteni, hogy Estrelle tartja-e sakkban a férfit, avagy Deborah vette-e át újra az irányítást. De valamelyest megnyugodtak, mikor a nő fölemelte a pálcáját és csak egy kábító átkot küldött a férfira. A következő pillanatban azonban már nem volt idejük Estrelle –lel foglalkozni, mivel a padok és az árnyékok közül további emberek bontakoztak ki és pillanatok alatt egy kisebb csata közepén találták magukat. A kiáltozásokra a kinn maradt Kingsleyék is berontottak.
- Tartsátok vissza őket, én utána megyek. – morogta oda Piton Mordonnak, azzal a függöny mögött eltűnő nő után futott.
Estrelle egy valamivel kisebb terembe jutott. Itt kevesebb gyertya égett. A helyiség közepén négyzet alakú lejáró vezetett kopott lépcsősorral a mélybe. De ösztönösen tudta, hogy nem arra kell mennie. Deborah egyik emlékképe úszott el előtte, amiből rájött, hogy odalenn csupán tömlöcök vannak csontvázakkal. Ahova neki mennie kellett, az a szemben levő fal tetejéhez közel lévő erkély, és az onnan nyíló folyosó volt, mely az alvó vámpírokat rejtette.
Egy pillanatra megtorpant, amíg felmérte a több méteres magasságot, majd közelebb ment a falhoz, melynek mélyedéseiben itt-ott gyertyák égtek. Lépcső, vagy feljáró nem volt sehol. „Na most lennék bajban, ha nem boszorkánynak születtem volna…” – gondolta, majd egy bűbájjal fellebegtette magát a magasba. Miután áthuppant a kopott kőkorláton, épp indult volna tovább, mikor lépteket hallott abból az irányból, amerről jött. Óvatosan kikémlelt a korlát egyik résén, de nyomban megnyugodott, mikor látta, hogy csak a bájitaltan professzor keresi őt. Halkan sziszegett egyet, majd megvárta, amíg a férfi is csatlakozik hozzá. Immár együtt indultak tovább a huzatos folyosón, melyről szakaszonként leágazott egy-két kisebb járat.
De Estrelle nem jött zavarba, a főág mentén haladt tovább, nyomában a férfival. Egy kisebb kanyar után egy valamivel világosabb terembe értek. Pára és doh szaga csapta meg az orrukat. A hűvös légmozgásban meg-megrebbentek a vörös lánggal égő gyertyák, melyek legalább huszonöt lakkozott, díszes koporsót világítottak meg az ablaktalan helységben. Egy kisebb fajta emelvényen, melyhez pár lépcsőfok vezetett, egy különösen elegáns darab feküdt. Piton is sejtette, hogy a klán vezetője aludhatja ott halálosan mély álmát.
A nő azonban nem pazarolt több időt a nézelődésre, céltudatosan indult az emelvény felé, ahol a koporsó mögött, a falba süllyesztve egy ereklyetartó ajtaján csillant meg a fény. Tudta, hogy ott kell keresnie a bájitalt. Végigsimított a díszes ajtószárnyakon, majd egy halvány mosoly kíséretében felpattintotta azokat. Odabenn egy sötétbarna ládikát talált. Sietve felnyitotta a fedelet, de a megkönnyebbült mosoly rögtön lehervadt az arcáról.
- Azt nem fogod megtalálni itt… Deborah, vagy Estrelle – akárhogy is hívnak most.
A boszorkány a hang irányába fordult. Az egyik mellékjárat ajtajában egy magas férfi állt a félhomályban. Szinte érezte, hogy Piton várakozón megfeszül és pár lépéssel közelebb jön hozzá az idegenre szegezett pálcával.
- Miről beszélsz? – kérdezte, miközben zsebében megszorította saját varázspálcáját.
- Nem ajánlom, hogy elővedd. Előbb harapnám át a torkodat, minthogy felemelhesd.
- Mi? Az nem lehet, pedig…
- Igen, nappal van. De már elfelejtetted, hogy megvannak a saját módszereink, amivel az idősebbek fenn tudnak maradni? Nem ugyanezt mondtad odakinn az egyik szolgának? Ja persze, az csak blöff volt…
- Hol van?
- Ejnye, ejnye… nagyon alább hagyott az udvariasságod… - hallotta vissza saját mondatait. Valahonnan ismerősnek érezte a vámpírt, de mivel az arca árnyékban maradt, nem tudott rájönni, hogy honnan. „Talán valamelyik utam során találkoztam vele?”
- Rendben, akkor elmondanád, hogy mi történt a bájitallal?
- Elvitték.
- Kik?
- Ó, milyen kíváncsi vagy. De most inkább én kérdezek: Mire kell neked az az ital? Csak nem a benned lévő erőket akarod megkötni?
- De igen.
- És ezt csak így beismered?
- Ha már egyszer rájöttél, akkor mi értelme titkolni? Úgyis megérzed, ha hazudok. Kik vitték el?
- Tudod te azt nagyon jól. – válaszolta halkan pár percnyi csönd után. – És kérlek szólj az ölebednek, hogy leeresztheti a pálcáját, nincs szándékomban megtámadni titeket. – Piton felmordult, és ha lehet még szúrósabban nézett, de pálcáját ugyanúgy a vámpírra szegezte.
Estrelle belül forrongott. Voldemort már megint megelőzte! Feleslegesen tették ki magukat még több veszélynek! Legszívesebben toporzékolt volna, de tudta, hogy az nem vezet előbbre.
- Értem. Mikor vitték el?
- Hetekkel ezelőtt.
- Önként adtátok oda, igaz? Mit ajánlott cserébe?
A vámpír csak felnevetett síron túli hangján, majd mielőtt megmoccanhattak volna, eltűnt. „Olyat, amit neked nem állt volna hatalmadban megadni.” – hallotta még utoljára a hangját. Már épp indult volna utána, mikor Perselus elkapta a karját és fejével intett, hogy inkább minnél előbb tűnjenek el. Követte a férfit vissza ugyanazon az útvonalon. Mire csatlakoztak a többiekhez, megdöbbenve látták, hogy már halálfalók is támadják őket a vámpírok szolgái mellett.
- Ezek meg hogy kerültek ide? – kiáltott oda Billnek.
- Egyszerűen ide hoppanáltak miután követte Miss Lioncourtot.
Ahogy a halálfalók megpillantották Pitont, még nagyobb dühvel kezdtek támadni. A zöld és piros fénycsóvák sisteregve röpködtek a levegőben.
- Vidd ki Estrelle –t! – harsogta túl a hangzavart Lupin a tanárnak címezve szavait.
A nő azonban már a forgatag kellős közepén volt. Kíméletlen gyorsasággal küldte az átkokat. De ő is kapott jó párat. Mindezek ellenére egy karcolás sem volt rajta. A rontások, amiknek célba kellett volna érniük, mintha egy falba ütköztek volna. Miután látták, hogy a kábítóátkokkal nem érnek semmit Estrelle –nél, az egyikőjük megelégelte a dolgot.
- Adava Kedavra! – és már suhant is a halálos átok. A levegőben hallatszott az a bizonyos hang, ami olyan volt, mintha egy nehéz tárgy közeledne a célpont felé.
Sirius már ugrott is volna, hogy eltérítse a sugarat, mivel a nő csak az utolsó pillanatban vette észre, de meglepetten nézte, hogy ez az átok is célt téveszt. Egy pillanatra kékes derengés vette körül Estrelle –t, amiben négy furcsa, vékony és magas, rettenetesen csúnya alakot vélt kivenni. „Ezek lennének a védődémonok?”
A következő pillanatban azonban iszonyú kín hasított a mellkasába.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó