II. rész

A tanácskozás véget ért. Remus Estrelle szobájában állt. Az imént elhangzottakon gondolkodott, miközben tekintete körbejárt a falakon. Belátta, hogy nem sokat tehetnek annak érdekében, hogy Estrelle visszatérjen. Mindenesetre érezte, hogy még találkozni fognak. Mégha csak a csata napján is, de még látni fogják egymást. Látta maga előtt a Rendtagok döbbent arcát, mikor Dumbledore közölte a tényeket, aztán elmondta Sirius halálát is. Akkor minden tekintet rá szegeződött. Nem kellett felnéznie ahhoz, hogy érezze a felé áradó sajnálatot. Nem akart ebben a szerepben tetszelegni, de nem volt más lehetősége.

Az ablaknál állt, mikor nyílt az ajtó és valaki belépett. Fáradtan fordult az érkező felé. Piton volt az. Nem szóltak semmit. Remus egy pillanatra látott a fekete szemekben valami furcsa szomorúságot megvillanni, de mikor a professzor észrevette őt, szokásos hideg pillantásával mérte végig. A vérfarkas biccentett neki, majd magára hagyta.

Gondolataiba mélyedve lépkedett a folyosón. Magában feltette a kérdést, hogy mit keresett Piton Estrelle szobájában, aztán szép lassan rájött az összefüggésekre. Az apró jelek értelmet nyertek. Meg aztán ott volt Estrelle egyik festménye, ami kettejüket ábrázolta. Egy angyal és egy démon. Mintha villanyt kapcsoltak volna az agyában. Piton aggódott a nőért!

Valami megcsillant előtte a folyosó hideg kövén. Ahogy közelebb ért, felismerte azt az aranyláncot, amit Sirius adott a boszorkánynak a gyengélkedőn a halála előtt. „Biztosan akkor hagyta el, mikor elmenekült a kastélyból.”

Gyorsan felemelte a láncot és közelebbről megnézte. Felpattintotta a medált és keserűen elmosolyodott. Abban egy kép volt Siriusról, Estrelle –ről és róla. Még akkor készült, mikor barátja és a nő együtt voltak, Sirius szökése után. Akkoriban voltak a legboldogabb időszakban. A markába zárta a darabnyi kis múltat, majd a zsebébe süllyesztette az ékszert.

„Talán még lesz alkalmam visszaadni neki. Talán…”

*

Lucian másnap idegesen járkált a padok között. A diákjaival épp dolgozatot íratott, ami nem aratott osztatlan sikert, de neki mindenképp jó alkalom volt egy kis gondolkodásra. Miközben ügyelt rá, hogy a puskázók ne tudjanak túl sok információt lelesni, végigpörögtek a fejében az elmúlt hetek történései.

Épp hogy csak az óráit tartotta meg, többet nem nagyon tartózkodott a Roxfortban. A Dumbledore által kiadott feladatok sokszor szólították el. Sok jóérzésű fajtársát győzte meg, hogy szembe kell szállniuk Voldemorttal. A legtöbbjük ismerte, vagy hallott már Dumbledore –ról és támogatták a nézeteit. De akadtak olyanok is – még a saját falkájából is -, akiket a sötét oldal már elcsábított. Ők szőrén-szálán eltűntek. Valószínűleg már csatlakoztak is Voldemorthoz.

Egy rövid időre neki is sikerült beolvadnia ezek közé, és sikerült is felmérnie nagyjából a ’Fekete Sereg’ méreteit, de aztán kiszúrták és alig élte túl fajtársai, a lyconök támadását. Lélekszakadva menekült éles fogaik, erős állkapcsaik elől. Esélye sem volt ekkora túlerővel szemben. Végül sikerült félrevezetnie a vérfarkasokat, és meghúznia magát addig, amíg sebei pár nap alatt begyógyultak. Dumbledore örült a sikereinek, viszont gondterhelten húzta össze ezüstös szemöldökét az ellenség csapatainak számától. Mindannyian tudták, hogy még akkor sem tudnának összeszedni annyi embert ellenük, ha jó néhányan el is hinnék a varázsvilágban Voldemort visszatértét.

De mindenképp folytatni akarta a toborozást. Már elég szép számmal akadtak olyanok, akik segítettek neki. Tudta, hogy a Rend többi tagja is győzködi a varázslókat és boszorkányokat.

Lassan vége volt az órájának, és ez azt jelentette, hogy indulhat a következő küldetésére. Szívesen segített az igazgatónak, nem szeretett tétlenkedni.

*

III. Az áruló (2)

Sietve futott a birtok kapuja felé. Fekete talárját most nem vette fel. Nem akart még feltűnőbb lenni. Csupán a csillagos éjszakába olvadó sötét nadrág és egy combközépig érő fekete, gombos kabát volt rajta. Fáradtan grimaszolva vette tudomásul, hogy így sokkal könnyebben tud mozogni. Tudta, hogy őrültség, amire készül és akár az életébe is kerülhet, de valahogy elvesztette józan ítélőképességét. Úgy érezte, hogy mennie kell, hogy hívja valami és biztosa volt benne, hogy meg fogja találni Estrelle –t, hogy visszarángassa a valóságba. Nem hagyhatta, hogy az az átkozott vámpír diadalmaskodjon felette.

Nem tudta elviselni a tudatot, hogy a nő, akit szeret saját gondolatai közé van bezárva. Még hallotta a fejében Dumbledore szigorú szavait, amiben megtiltotta, hogy utána menjen, de most az egyszer úgy érezte, hogy meg kell szegnie a parancsot. Most nem hallgatott az idős mágusra és a saját fejében ordító figyelmeztető hangra. Arra a bizonyos belső hangra, ami már annyiszor megvédte az életét.

Nagyjából sejtette, hogy hol lehet a kastély, ahová halálfalóként oly sokszor hoppanált, és ahová valószínűleg Deborah is igyekezett. A Potter-fiú láztól kába beszámolója alapján egyértelművé vált mindannyiuk számára, hogy bizony Deborah odaért. Mi másért örült volna annyira a Nagyúr, hogy még Harryt is ágynak döntötte? Bele sem mert gondolni, hogy mi történne a fiúval, ha a háborút a halálfalók nyernék meg. Meghalna attól az örömtől, amit Voldemort érezne diadalmámorában? Ugyan ha addig mindketten életben maradnának…

Már a birtok széle felé járt. Egy fa árnyékából óvatosan kémlelte a tüskés indákkal benőtt réges-régi kastélyt.

*

-         Perselus Piton elhagyta a Roxfortot. Érzem. Errefelé tart. Menjetek és fogadjátok illően az érkezőt. Nem kell finomkodnotok vele, de azért ne öljétek meg. Azt én akarom. Amint megvan, hozzátok elém! – intett elégedetten pár halálfalójának, akik alázatosan fejet hajtottak mostanában szokatlanul jókedvű uruknak. – Perselus, azt hittem több eszed lesz… Mindezt miatta?

*

Épp indult volna tovább, hogy közelebb merészkedjen az épülethez, mikor egy kicsiny ág a fűben megreccsent mögötte. Hihetetlen gyorsan fordult meg, de még így sem tudta kivédeni a fejét ért erős ütést. A világ megbillent vele és feketeségbe torkollott. Egyedül az a kép úszott utoljára el a szemei előtt, ahogy az öt halálfaló kárörvendő vigyorral közelít felé.

Mikor magához tért, egy hűvös márványpadlón feküdt. Feje úgy sajgott, mintha ketté akarna repedni. Érezte, hogy tarkóján jókora púp keletkezett. Fekete hajszálai hátul összetapadtak a szivárgó vértől. Hirtelen nem tudta, hogy hol is van, aztán lassan a hangok is elkezdtek utat törni elméjébe. Először csak a föld mentén áramló huzat halk fütyülését hallotta, majd alig hallható sziszegős légvétel hallatszott.

Amint felismerte, megmerevedett és gyomra fájdalmas görcsbe rándult, torka pedig fájón kiszáradt. Ezer közül is felismerte volna ezt a légvételt.

-         No lám. Kedves Perselusunk végre magához tért! – sziszegte a kellemetlen hang tulajdonosa. – Nézz rám, áruló!

Piton felemelte a fejét és gyűlölködve a Nagyúrra nézett. Az gúnyosan mosolyogva trónolt szokásos székében. Vörös szemeiben őrült fény csillogott. Látszott rajta, hogy légszívesebben az előtte térdelő képébe nevetne.

A bájitaltanár megpróbált gyorsan felállni, de valaki hátulról hátba rúgta, így ismét visszaesett a padlóra. Kezein támaszkodva hátra pillantott, majd ismét felnézett egykori urára. Látta a vörös szemeiben a tengernyi kínt, ami rá vár. Sejtette, hogy a Nagyúr nem fogja rögtön megölni. Az túl kegyes és rövid halál lenne egy árulónak. És ő ráadásul nem akármilyen áruló volt. Ő hosszú éveken keresztül becsapta az előtte magasodó zsarnokot.

Fekete árnyék vetődött Pitonra, ahogy Voldemort felemelkedett trónusáról, maga mellé intve és megragadva egy alacsony, köpcös alak bal karját. Összeszorított fogakkal nézte, ahogy a hullafehér ujjak egyre szorosabban ráfonódnak Pettigrew alkarjára, a Sötét Jegyre. Előre érezte, hogy a sajátja is pillanatokon belül fellángol. De még ő sem hitte volna, hogy ekkora fájdalommal, holott felkészítette magát, amennyire csak tudta.

A Belső Kör tagjai zilálva hoppanáltak a teremben. Sokan még most is az alkarjukat szorongatták. Ez a szokatlan erősségű hívás csak jót jelenthetett nekik. De csak nekik és Uruknak.

*

IV. Az áldozat

-         De Albus, valamit tennünk kell!

-         Tudom, Lucian. Perselus nagyon felelőtlenül viselkedett. Amióta nekem dolgozik, ez egyszer sem fordult elő vele. Most azonban kamatostul előtört belőle ez a viselkedés.

-         Mindez Estrelle miatt?

-         Igen. Attól tartok mélyebb a kötődés köztük, mint azt gondoltam.

-         Utánuk megyek.

-         Nem. Nem kockáztathatjuk, hogy téged is elfogjanak, vagy kivégezzenek. Így is kevés emberünk van. Ha odamennél, az egyet jelentene a biztos halállal. A másik fő indok, amit nem szabad elfelejtenünk, hogy nem tudjuk hol van a hely pontosan, ahova Perselus távozott. Csak tapogatózhatunk.

-         Ez sajnos így van. – helyeselt a viaszfehér, gyűrött arcú Lupin zsebre tett kézzel. – Az egyetlen információforrásunk, aki nagyjából tudta, hogy merre is kellene keresnünk, elment. Tehetetlenek vagyunk.

-         De eddig miért nem vezetett oda minket Piton?

-         Mert a kastély, amiben Voldemort bujkál feltérképezhetetlen. Feltételezhetően ő a titokgazda, így az egyetlen személy, aki elmondhatja, hogy hol áll az épület. – vette vissza a szót az idős mágus, majd gondterhelten folytatta. – Attól tartok, tényleg nincs más lehetőségünk, mint várni és bízni Perselusban.

*

A vér ízét érezte a szájában. Ez eszébe juttatta azt a rengeteg többi alkalmat, mikor már volt szerencséje ugyanígy vergődni a padlón, véraláfutásokkal az egész testén. Szinte még hallotta, ahogy apja kemény, kegyetlen hangja végighömpölyög a házukon, mint az egyre nagyobb méreteket öltő szökőár. Látta magát, ahogy a kezeivel a fejét védve kuporog embriópózban a poros padlón, miközben az ő első zsarnoka rugdossa és veri.

Nem volt új számára a fájdalom. Korántsem. A Nagyúrtól is kapott eleget. Egy pillanatra felrémlettek neki a gyilkolással és odaadó szolgálattal töltött évek, amik a Sötét Jegyhez hasonlóan egy elszakíthatatlan kötéllel idekötik. Hiába menekülne, felejtene, a béklyó megfeszül, visszarántja, a Jegy emlékezteti. Rég volt az az idő, amikor még beteges csillogással a szemeiben nézte, simogatta a most már gyűlölt billogot, amit soha többé nem fog tudni lemosni, eltakarni, semmissé tenni. A Nagyúr mindenre gondolt. Tudta, hogy lesznek, akik visszariadnak a felelősségtől, a hatalmától, de a Sötét Jegy fájdalmas pulzálásával ha kell, megrántja a hosszúra nyúlt pórázt.

A kín tüzes vasa, mint mindig, most is elektromosságként cikázott a tagjaiban. Szétfeszítette a sejtjeit, égette a csontjait, görcsbe rántotta az izmait. De egy hangot sem adott ki, bár úgy érezte, hogy nyakán kiszakadnak az erek, torkában elpattannak a hangszálai, ha nem üvöltheti világgá a fájdalmát. Mégse tette. Összeszorított, véresre harapott ajkakkal tűrt, mint annyi éven keresztül. Tűrte ezt a megaláztatást is. Az egyedüli hang, amit teste kiadott, az az akadozó zihálás volt. A kínok átka perzselte minden sejtjét. A tüdejében rekedt levegő fájdalmasan szúrt. Halántéka lüktetett, szemei előtt pedig néha elhomályosult a külvilág. De annak a vörös szemnek a pillantása áthatolt homályon, ködön, fájdalmon, csak hogy még nagyobb kínt és pusztulást okozzon.

Szép lassan egyre több és különböző átok csapódott védekezni nem tudó, szikár testébe. A kín fokozódott, a fekete szövetet vér áztatta át, ahogy a sebek egyre szaporodtak. Mikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, elájul, a Nagyúr felemelte a kezét, mire mindenki, akinek kínzó sugara érte a professzort, az ég felé rántotta pálcáját.

-         Nos, Perselus. Ha jól sejtem, kezded átérezni, hogy mit érzek az árulásoddal kapcsolatban. – hajolt kicsit előrébb ültében. – Azt hittem, ezt magadtól is tudod, és nem kockáztatod meg, hogy idetold a kétszínű képedet. Ugyanabba az emberi gyengeségbe estél, mint az a mugliimádó ott a Roxfortban. Úgy tűnik mégiscsak hatni tudott rád az évek alatt, amiket ott töltöttél… Szegény bolond Perselus! Többet néztem volna ki belőled. Úgy rohantál egy nő után, mintha az életed függne tőle. Pont te, aki soha nem mutatott semmi gyengéd érzelmet senki iránt? Kegyetlen a sors… de én még kegyetlenebb vagyok. Lépj elő!  - intett finoman, mire az árnyékok közül, a lépcső alján megjelent a vámpír, akit a bájitaltanár idáig követett.

Most nyoma sem volt annak az ázott nőnek, aki egy nappal korábban berontott a kastélyba. A vámpír már-már gőgös lenézéssel és tartással állt a helyén. Mélybordó, fekete csipkeberakásos felsője és hosszú, sötét taftszoknyája kiemelte fehér teste tökéletességét. A derékig érő fekete haj most kiegyenesítve, csillogón fedte a keskeny hátat és a vállakat, keretezve a sápadt arcot és a hidegen méricskélő kegyetlen, halványkék szemeket. Minden szépsége ellenére Deborah ijesztően festett néma mozdulatlanságában.

Voldemort gúnyos elégedettséggel figyelte a felnéző Piton arcán átsuhanó érzelmek kavalkádját. Az egész csak egy pillanatig tartott, de a Nagyúr éles szeme észrevette azt a kis rést az áthatolhatatlannak hitt páncélon.

-         Őt akartad látni, nem? Hozzá jöttél, ha nem tévedek….

-         Nem… - nyögte alig hallhatón. – Nem hozzá. – feszítette meg az izmait, mintha csak azt nézné, lesz-e ereje támadni, vagy futni. Persze tudta, hogy innen nincs menekvés. Már nem akart mást, csak hagyják egyedül valami tömlöcben az önvádtól és szemrehányástól csöpögő gondolataival. Vagy essenek túl rajta, és öljék meg.

Egyetlen pillantás elég volt a vámpírra ahhoz, hogy rájöjjön: Estrelle már nincs ott. Már nem lehet visszarángatni a sötétből. Az teljesen bekebelezte. Mint ahogy az ő lelkét is már lassan több mint húsz éve. A pillanat, amikor megkapta a bélyeget a karjára és a lelkére, pedig végképp megpecsételte a sorsát, az életét.

-         Bizony, bizony. Nagy árat kell fizetned ezért a felismerésért. Mondd, csak, megérte, hogy idejöttél? Vagy annak a lábai előtt akarsz meghalni, aki annyira hasonlít a szívszerelmedre? – az utolsó szót megvetően köpte.

Piton nem válaszolt. Valaki megint megrúgta, hogy beszédre bírja, de nem nézett hátra, nem kapott a bántalmazó láb után, hogy eltörje. Ha ezt tette volna, csak még több fájdalom éri. Na nem mintha félt volna tőle, de az életösztöne mégiscsak valamivel erősebbnek bizonyult.

Továbbra sem válaszolt. Nem is tudott volna anélkül, hogy ne folyt volna vér ki a szája sarkán. Fájdalmában elharapta a nyelvét és több helyen a száját is. Voldemort összepillantott Deborah –val, majd a vámpír elindult a közben hátul összekötözött kezű professzor felé, akit most az egyik halálfaló a hajánál fogva térdelésbe rángatta, megfeszítve a nyakát.

Már várta, hogy mikor hajol le hozzá a nő és mélyeszti belé a fogait. Valamiféle kábulaton keresztül figyelte, ahogy lassan közelít. De igazából nem őt látta, hanem Estrelle –t. Akaratlanul is összehasonlította őket. Most kimondhatatlan erővel perzselte a belsejét a hiány, hogy nem láthatja az olyan jól ismert fekete szemeket a sápadt arcban. Szemei szomorún, dühösen, lemondóan villantak, de a következő pillanatban a nő már csak az ürességet láthatta bennük. A szokásos érzelemmentes Perselus Piton nézett fel rá. Egy pillanatig elidőzött tekintete az izzadt, sápadt nyakon, ahol szaporán pulzált az iménti kínzások után egy ér, de aztán intett az eddig a hollófekete tincsekbe markolónak, hogy engedje el a férfit.

A halálfaló kifejezéstelen arccal lépett vissza a helyére. Piton feje előre hullott, de a sarkain ülve maradt. Sötét tincsei félhomályba burkolták tekintetét, néhány szál rátapadt izzadságtól gyöngyöző homlokára. A vámpír félig mögé lépett, majd csöppet sem finomabban rántotta újra hátra a fejét. A hirtelen mozdulattól a torkára szaladt a szájában lévő vér, amitől köhögnie kellett. A bíbor folyadék utat talált a szája szélén és végigcsordult az állán.

Látott a halványkék szempárban valami furcsa villanást, ami után csak gúny és éhség maradt. Egy pillanatra lehunyta égő szemhéját, mikor látta, hogy a vámpír közelebb hajol. Fáradtan várta a következő fájdalmat, de arca meg se rezdült, ahogy a nő hűs nyelve hozzáért a szája szegletéhez, hogy lenyalja a vért. Önkénytelenül is az jutott az eszébe az érintésről, mintha egy hüllő nyalná meg. Szinte érezni lehetett a hideget, ami a karcsú testből áradt. Akkor egy pillanatra el sem hitte, hogy valamikor az a jeges bőr az ő kezei alatt szinte lángolt, izzadtan tapadt a sajátjához.

A nő durván ellökte. Ő ismét a repedezett padlón találta magát. Onnan hallgatta a fülsértő, gúnyos kacajt, ami már vijjogásnak is beillett. Még koránt sem végeztek vele.

*

-         MORSMORDRE! – kiáltotta egy fekete csuklyás alak az égre emelve pálcáját. Zöld fény lövellt ki belőle, és egy pillanat múlva egy vigyorgó koponya lebegett a tűzbe borult ház fölött, kígyónyelvével mintha csak a több méteres lángokat akarta volna nyalogatni.

És az este folyamán nem ez volt az egyetlen ilyen jel az égen. A faluban, ahol a halálfalók pusztítottak, több ház állt lángokban. A levegőt megtöltötte a szállingózó pernye, a füst, a lángok és a sírás, sivalkodás… könyörgés. A csuklyások már épp indultak volna mágikus béklyóba kötött foglyaikkal – síró gyerekekkel és pár nővel-, mikor hoppanálások egész sorozata hallatszott, majd a fehér mágusok a meglepetést kihasználva azonnal támadni kezdtek.

-         Dumbledore! – sziszegte egy magas férfi, akinek csuklyája hátracsúszott, látni engedtetve összefogott fekete haját. – Fogjátok a rabokat és induljatok! Deborah –nak meg kell kapnia az adagját, ha nem akarjuk, hogy minket tizedeljen. Mi nem sokára követünk titeket.– vetette oda ingerülten az egyik mellette állónak, aki a síró, szabadulni próbáló embereket tartotta fogva, majd újra a többiek felé fordult, és belevetette magát a forgatagba.

Mindenfelé átkok repültek, csattantak. Az égő, és a még épségben maradt házak között visszhangot vertek a dörrenések. Kevesen voltak. Tudta, hogy nem gyűrhetik le őket, főleg nem úgy, hogy személyesen a Roxfort híres igazgatója is ott volt. Gyűlölete izzott. Minnél többet el akart tenni láb alól azok közül, akik veszélyeztették a Nagyúr nagyszabású, briliáns terveit. És nem mellékesen így akart még több bizalmat és hatalmat kapni.

Izzó indulatait visszafojtva, higgadtan lépkedett egyre közelebb a csata magjához. Egyetlen pálcaintéssel kivédte a feléje száguldó átkokat, majd olyan erőseket indított válaszként, hogy szinte sistergett a levegő. Tekintetét azonban végig egy pontra szegezte. Úgy lépdelt a párbajozók között, mint egy fekete, rosszindulatú árnyék.

Ha meg tudná ölni… De nem, ahhoz neki nincs elég ereje, hisz a Nagyúr is tart tőle. De ha csak megsebesítené… Mondjuk elég súlyosan, biztosan dicséretet kapna és valami jutalmat…

Már emelte is a pálcáját. Senki nem vette észre, hogy mire készül. Minden erejét összeszedve mondta ki a végső átkot, hátha szerencséje lesz, és az öregnek nem lesz ideje kivédeni. Szinte megrészegült a tudattól, hogy ekkora szolgálatot tehet a Sötét Nagyúrnak. Ha sikerül… ha sikerülne, olyan bánásmódban részesülne, olyan jutalmakat és akkora hatalmat kapna, mint senki más a társai közül!

Az átok süvítve szelte át a levegőt maga után hagyva a baljóslatú, súlyos csendet. Szinte nem is hallotta a harc többi hangját. Megbabonázva szuggerálta az átkot, hogy végre elérje a célját. Már csak három méter… már csak kettő… egy… Dumbledore abban a pillanatban fordult felé, és nézett a szemébe, mikor már csak centiméterek hiányoztak a zöld sugárnak, hogy beteljesíthesse rendeltetését.

-         Livius. – olvasta le a mágus cserepes ajkáról a suttogásnál is halkabb szót. Már épp rándult volna gonosz mosolyra a szája, mikor tudatosult benne, hogy a gyűlölt öreg jobb keze vörösen felizzott és hosszú ujjai közé fogva a zöld átkot elemésztette azt.

Semmi sem maradt belőle. A következő pillanatban Dumbledore keze ismét az oldala mellett nyugodott, mintha meg sem mozdult volna. Kék szemeiben pedig tisztán látta, hogy szomorúság és szelíd megrovás ül. Egy másodpercre mintha elszégyellte volna magát. Mint annak idején, az irodájában, iskolásként, ha valami rosszat tett. Akkor is ezzel az átkozott pillantásával bámulta. Egy szót sem szólt, csak bámulta. Gyűlölte, hogy ezt teszi! Azt kívánta bár kiabálna vele, vagy megátkozná! Ő, az egyik leghűségesebb halálfaló, a Nagyúr jobb keze, a Lioncourt ház legkegyetlenebb leszármazottja pedig még egy villanásnyi időre bűntudatot is érzett egy idegesítően tudálékos öreg iránt, aki sehogy sem akarta megadni azt az örömet, hogy végre megdöglik!

Mellkasa szaporán süllyedt és emelkedett, aztán visszavonulót fújt. Várt pár pillanatot, aztán mikor már alig maradtak, ő is hoppanálni készült. Kelletlenül elhúzta a száját és olyan gyűlölködő grimaszt vágott, ami csak erejéből tellett. Ekkor azonban oldalról valami nekivágódott és megragadta a karját. Már nem tudta lerázni, így együtt hoppanált a kéretlen vendéggel. Távolról még hallott egy zavarodott kiáltást, aztán csak azt érezte, hogy a becsapódás erejétől mindketten elestek és pár métert gurultak.

Szerencséje volt, ugyanis ha egy kicsit is tovább vetődik, lezuhant volna a szakadékba, melynek alján hömpölygő, méltóságteljes víztömeg rohant tova a hegyes sziklák között. Rögtön talpra ugrott, de támadója sem tétovázott. Egymásra pillantottak, majd a földön heverő két pálcára. Egyszerre ugrottak érte, noha a jövevény sötétbarna pálcája már használhatatlanná vált az esés közben. Csupán az övé volt épségben. Ő érte el hamarabb, de a másik férfi ugrás közben irányt változtatott, mikor látta, hogy nincs esélye odaérni, és egyenest Livius mellkasának csapódott. Kopott bőrkabátja megfeszült vállain, ahogy megragadta a halálfaló pálcát szorongató kezét és nyakát. Torkából állatias morgás hallatszott. Szürke szemei mögött egy árnyék suhant el. A pupilla összeszűkült és az íriszek arany színűre váltak.

-         Egy rohadt vérfarkas! – nyögte, majd nagy nehezen legurította magáról a másik férfit. Undorodva mérte végig. – Egy lépés…

-         Ugyan, nem a te stílusod figyelmeztetni az ellenséget… A halálfalók előbb cselekednek, mint beszélnek! Livius de Lioncourt, ha nem tévedek… Estrelle mesélt magáról.

-         Á, szóval maga az. A Sötét Varázslatok Kivédése tanár, Lucian Cover, aki a húgocskámat próbálta megtanítani hogyan szorítsa vissza Deborah –t – nem sok eredménnyel. – talált újra vissza gúnyos modorába, és megpróbálta nem mutatni, hogy egy kicsit tartott az állatias mellékzöngétől a férfi érdes hangja mögött.

-         Személyesen… - rándult meg a szája, amitől láthatóvá váltak megnyúlt tépőfogai.

-         Maga lycon! – szisszent fel, mikor látta, hogy a szemben állón kezdtek mutatkozni az átalakulás jegyei, holott nem is volt telihold.

-         Milyen szemfüles! – azzal már lendült is előre szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal.

Livius azonban számított a hirtelen támadásra. Pálcájából három ezüst tőr vágódott a vérfarkas mellkasába. Az átok erejétől pedig hátra bucskázott a fűben. A halálfaló még egy hátráltató bűbájt szórt rá, amitől egészen a szakadék széléig csúszott. Undorodva lépett mellé. Lucian tekintete követte mozgását. Látta, hogy az ezüsttől nem tud megmozdulni a másik. Arcán, nyakán, és a kezein beteges színnel, természetellenesen türemkedtek ki az erek, ahogy a teste heves reakcióba lépett a hideg fémmel.

A magas férfi megvetően köpött egyet, majd lenézően meglökte csizmája orrával a magatehetetlen, haldokló testet, miközben valami olyasmit motyogott, hogy „Dögölj meg, rühes korcs!”.  Elégedetten vigyorodott el, ahogy a háta mögött hallotta az áldozat testének becsapódását. „Na ez se fog több galibát okozni!” – mosolyodott el önelégülten. Nagyon közel voltak ahhoz, hogy lelepleződjön a Nagyúr kastélyának a helye, hisz szinte közvetlen mellé hoppanált. Az volt a szerencséje, hogy a hozzá vágódó test miatt nem sikerült tökéletesen a hoppanálás és odébb kötöttek ki. Itt viszont a kastély szerencsére takarásban maradt. Így is számíthat egy kis kínzásra a Nagyúrtól. A lelepleződéstől épp úgy irtózik, mint az árulóktól, bár hogy miért, azt Livius sem értette.

                                                *

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.