32. Fejezet

Készülődés

Álmatlanul, égő szemekkel és fájó tagokkal feküdt a plafont bámulva. Utált itt lenni. Ha tehette volna, rögtön bezárkózik a megszokott falak, polcok, bájitalok közé az alagsorban, amit olyan jól ismert. Most még azonban Poppy gondjaira volt bízva, hisz megmozdulni sem tudott anélkül, hogy ne rándult volna össze a fájdalomtól. Persze ez semmi volt ahhoz képest, amit akkor állt ki, mikor megszerezte a számtalan sebhelyet a Nagyúr színe előtt, és amit az éjszaka érzett, mikor a Crutiatusok utóhatásai miatt hánykolódott görcsbe állt testtel órákon keresztül. Néhány akkor újra felszakadt sebe még most is vérzett. Gyűlölte a gyengélkedőt, hogy kiszolgáltatottan fekszik ezen a helyen, ahol levegőt venni is utált, hisz a fertőtlenítőszerek szaga mindig kaparta a torkát, megtelepedett a ruhái szövetében, a hajában, ami most kócosan, még mindig a vértől összeszáradva terült el a fehér párnán.

Ha sérülés miatt itt volt, az mindig eszébe juttatta, hogy ő sem sérthetetlen, hogy ő is csak ember. Gyengének tartotta magát. A gyengeség pedig egyenlő a halállal. Ha valakiben nincs elég erő és tartás, nem tudja tárgyilagosan szemlélni az eseményeket, mint ő, az pedig előbb-utóbb egyenlő a halállal. Az ellenség hamar rájön a gyengeségekre, a repedésekre az erősnek hitt falon, és beszivárogva kegyetlenül ki is használja azokat.

Nála is ez volt. Volt olyan bolond, hogy a szívéhez közel engedte Estrelle –t, és elárulta a halálfalók előtt az érzelmeit azzal, hogy őrült módjára utána loholt. Az volt élete egyik legmeggondolatlanabb cselekedete. Hát tessék, most megkapta a meggondolatlansága miatt a büntetést! A megannyi heg és sérülés mellé most beszerezhetett még jó párat. Ráadásul Madam Pomfrey is mondani akart valamit a hátával kapcsolatban. Belé fojtotta a szót, mondván, hogy nem érdekli. A javasasszony nem ellenkezett, tudta hogy nem érdemes. Nem volt kíváncsi a diagnózisaira. Nem érdekelte, hogy hogyan néz ki a teste, vagy mi van vele. Amíg tud mozogni és harcolni, addig semmi más nem számít.

És most különösképp szüksége van az erejére, hisz nagyon közel a csata. Azon sem lepődne meg, ha Voldemort előrébb hozná. Nem volt biztos benne, hogy azok után, ahogyan megtudta, majd elmenekült még mindig tartja-e magát az időponthoz. Előtte volt Dumbledore és Potter arca, ahogy megtudták. Ugyan nem örült neki, hogy a csodakölyök is ott van mikor közöl egy ilyen fontos információt, - számított rá, hogy másnapra az egész iskola pánikban fog hazautazni a háború hírére -  de nem volt ereje többre egy rosszalló mordulásnál.

Az igazgató, mint mindig, ha a halálfalóktól jött, feszült figyelemmel hallgatta őt aprókat bólintva, ezüstös szemöldökeit összehúzva, és olyan megértés sugárzott a tiszta kék szemekből, amivel sokáig sehol máshol nem találkozott. Ilyenkor elgondolkodott, hogy hogyan gyűlölhette egykor éveken át ezt a kedves öreget, aki ha kellett kiállt mellette, megvédte, és erős kézzel vezette az embereket, az iskolát, a diákokat… De látta őt reményvesztetten is, magába roskadva. Ugyan ez ritkán fordult elő, de mutatta, hogy ő is csak egy ember, aki elfárad, akiben kétségek támadnak. Csak egy ember, mint mindenki más, de mégis… van benne valami, ami kiemeli őt a névtelenség szürkeségéből. És ez nem csak az, hogy Roxfort igazgatója. Az bárki lehet. Na nem mintha valaha is lett volna ilyen kitűnő vezetője az iskolának. Nem, őt inkább az értékei tették naggyá. Hogy mindenkiben meglátja a jót, bölcsességével segíti a bizonytalanokat, esélyt ad az eltévelyedetteknek… Tisztelte az öreget. Néha akkora energiát látott feszülni a vékony, ráncos tagok mögött, mint a Nagyúrnál. Persze ilyenkor nem rossz érzéssel borzongott meg. Sokkal inkább elnémulva adózott a nagyobb erőnek. Fogalma sem volt róla, hogy honnan meríti a mágus kifogyhatatlan erejét. Ő nem is reménykedett benne, hogy valaha is ilyen magas kort él meg. Sejtette, hogy őrá más sors vár. Nem tudta elképzelni magát öregen, gondtalanul ücsörögve egy kandalló mellett valamilyen bájitalos könyvet olvasgatva. Rettentő távolinak tűnt a kép, de még magának sem vallotta be, hogy ez lenne a vágya. Hogy ne kelljen állandóan harcolni, ne kelljen az egykori gyűlölt társai elől menekülnie, hogy kitörölhesse a szörnyűségeket, amiket látott, tett és érzett.

De tudta, hogy ez lehetetlen. Egész életében vezekelnie kell a vértől csöpögő tetteiért. Elgondolkodva emelte meg jobb kezét és nézte enyhe remegését, az össze-visszacikázó erek hálózatát. Jól emlékezett rá, mikor a sápadt, most betegségtől sárgás bőrt mások vére szennyezte. Emlékezett rá, mikor hiába sikálta a pórusaiba, a körme alá száradt vöröst, hiába égette el fekete, átáztatott ruháit… Könnyedén fel tudta idézni a tisztátalanság érzését, amikor pirosra dörzsölt kezeit hiába törölgette, a vér szagát napokig érezte maga körül.

Talán neki már sosem lehet nyugodt élete. Talán ő arra született, hogy egész életében harcoljon. Harcoljon és kibírjon mindent, mint ahogy átvészelte fájdalmas gyerekkorát, majd a csalódássokkal teli tanéveket, halálfalói ténykedését s a hosszú ideig tartó kémkedést.

*

-         Hogy határozott Voldemort?

-         Minden szövetségest megsürgetett. – hallatszott a rövid, rideg felelet.

-         De nem fog mindenki ideérni. Ha jól sejtem, minden időpont ki volt számítva… - mosolyodott el gúnyosan a nő lustán elnyúlva a vörös párnák között az ágyon. – Minden napra be volt tervezve egy újabb csapat érkezése, nem igaz? De a rend felborult. Vajon képes lesz felülkerekedni a fejetlenségen a ti Nagy Uratok?

-         Hogy merészeled?! A Nagyúrnak ez a kis probléma semmiség! Ő ehhez képest olyan dolgokat vitt véghez, amiről még csak fogalmad sincs! – fordult hátra ingerülten.

-         Ugyan már Livius… nyugodj le, drágám! – kúszott oda az ágy szélén ülő halálfalóhoz és ölelte át hátulról. Alabástrom testéről lecsusszant a bíbor bársony, így meztelenül simult a férfi hátához.

-         Nem beszélhetsz így róla! Legalábbis az én jelenlétemben nem.

-         És mégis mit csinálnál velem, ha nem fogadnám meg a tanácsodat?

A tágas, félhomályba burkolózó szobára csend ereszkedett. A kandalló fénye gyengéden simogatta végig a pompás szoba bútorzatát, játszott az üvegfelületeken, a baldachinos ágy tartóoszlopain, a finoman munkált szekrényeken, polcokon. A levegő valahogy hűvösebbé vált a nő hangjában elrejtett fenyegető, hideg tónustól. Livius nem válaszolt. Érezte, hogy meg kell válogatnia a szavait, ha túl akarja élni az éjszakából megmaradt órákat. A Nagyúr pedig figyelmeztette, hogy nem ellenkezhet Deborah –val, csak ha meg akarja ölni. Épp ezért megfeszülő állal hagyta, hogy a nő hűvös, hosszú ujjai lekússzanak a mellkasán, és gombolni kezdjék talárja gombjait.

-         Lazíts, Livius… - duruzsolta bódító hangján, és azt vette észre, hogy érzékei kezdenek eltompulni. – Megérdemelsz egy kis szórakozást… és én megadhatom, amire vágysz… - nyalta végig a nyakát, majd letolta a fehér inget a vékony, de izmos vállakról, hogy végigcsókolhassa a felszabadult területet.

A vámpír ajka mosolyra húzódott, mikor érezte, hogy a férfi bőre libabőrös lett az érintésétől, és hímtagja egyre csak duzzad simogatása alatt. Livius ujjai eközben hátra csúsztak és a nő combjának bőrét kezdték felfedezni. Deborah minden egyes szava érzéki ostorcsapásként hatott rá, jólesően végighullámzott a bőrén egyenest az ágyékába. Hihetetlen kényszer tört rá, ami azt követelte, hogy azonnal teperje le és tegye a magáévá, ezzel csitítva a testében cikázó feszültséget. Úgy érezte menten felrobban, ahogy a nő egyik keze immár a ruha fogságából kiszabadított férfiasságára kulcsolódott. Egy pillanatra hátrahajtott fejjel élvezte az érintést, majd oldalra fordulva a piros ajkak felé kapott. Nyelveik egyre vadabb táncot jártak. Egy óvatlan pillanatban a vámpír szemfogai felsértették a nyelvét. Kissé meghökkenve és haragosan szakította meg a csókot, amint megérezte a szívást a nyelvén. Deborah azonban csak gonoszul elvigyorodott és úgy tett, mintha fel akarna kelni az ágyból.

Livius egy pillanatra latolgatta, hogy mit tegyen, de aztán durván visszarántotta maga alá a karcsú testet, meredező férfiasságát pedig durván a nőbe döfte. Deborah felsikoltott az élvezettől. Arcán átszellemült vigyorral követelte a durvább, erőszakosabb ostromokat. Livius arcán is átfutott egy sötét mosoly. Mindig így képzelte el az igazi szexet Estrelle –lel is. Bár lélekben most nem, de a teste még mindig a húgáé volt. Nem felejtett el egyetlen részletet sem belőle. Élesen élt az emlékezetében az a viharos téli éjszaka, mikor megerőszakolta ezzel csillapítva egy régóta érlelődő, beteges vágyát. De nem lett kielégítve. Akkor húga beletörődve sorsába, egy idő után ellenkezés nélkül tűrte, hogy bemocskolja. Ezzel nem elégedett meg. Szüksége volt rá, hogy hallja fájdalmas sikolyait, hogy érezze a görcsös remegést a testében és a feszültséget a lábai között, amitől csak még jobban begerjedt volna. De Estrelle csöndben könnyezett. Deborah azonban mintha csak a gondolataiban olvasott volna, úgy nyögött és sikoltozott, ahogy ő elképzelte. Holott emellett látszott hogy legalább annyira élvezi az aktust, mint ő maga. Testét hol megfeszítette, hol elernyesztette, ahogy feküdt alatta. A kéjtől és hamis fájdalomtól fűtött kiáltások az éjszaka folyamán pedig sokszor újra kezdődtek.

*

-         Mikor mondjuk meg a diákoknak, Albus? – kérdezte aggódva McGalagony.

-         Holnap reggelinél bejelentem. A felsőbb évesek eldönthetik, hogy maradnak-e harcolni, vagy hazamennek. Nem kényszeríthetjük őket semmire.

-         Értem.

-         Valószínűleg a szülők már estére meg fognak érkezni, hogy elvigyék a diákokat. Meg kell próbálnunk meggyőzni párukat, hogy segítsenek. Kevesen vagyunk. Remus ugyan elment összeszedni azokat a vérfarkasokat, akiket sikerült neki és Luciannak mellénk állítania, de attól tartok… még így is kevesen leszünk Voldemort seregéhez képest.

-         Külföldről nem számíthatunk segítségre?

-         De igen. Madam Maxime jelezte, hogy pár napon belül ideér egy francia delegációval, és Charlie Weasley is rá tudott beszélni pár sárkánygondozót, hogy egy-két kedvenc szárnyasukkal idelátogassanak. Továbbá azt hiszem, Billnek is sikerült rávennie néhány egyiptomi és német barátját, hogy részt vegyenek a harcban.

-         És így sem leszünk elegen?

-         Nem tudom, Minerva. Nem mondták, hogy hányan érkeznek, de nem akarok túl nagy reményeket táplálni. Természetesen meg van az esélye, hogy nyerünk, hisz velünk van Harry.

-         Tényleg úgy gondolod, hogy képes lesz legyőzni…

-         Igen. Megvan benne az erő, csak felszínre kell törnie. Bár Sirius halála nagy törés volt az életében, most már kezd rádöbbenni, hogy milyen fontos is az ő szerepe. Ha nem akarja, hogy több szerettét elveszítse, fel kell vennie a harcot. Madam Cvikker szerint az utóbbi időben sokat járt le a könyvtárba is és különféle bűbájokat jegyzetelt ki a réges-régi könyvekből. Azt hiszem most már komolyan veszi a felkészülést.

-         Akkor ez azt jelenti, hogy saját magát készíti fel a harcra?

-         Azt nem tudom, hogy egyedül gyakorol-e, avagy két elmaradhatatlan barátjával, de látom rajta az egyre növekvő elszántságot.

-         De képes lesz ellenállni V… Voldemort pusztító erejének? Elő fogja tudni hívni azt az erőt, ami az elpusztításához szükséges?

-         Én hiszem, hogy igen.

Csend telepedett az átváltozástan tanárnő irodájára. A kandallóban lilás lángok táncoltak. McGalagony szigorú tekintettel figyelte, ahogy violalikőrös poharán megcsillan a gyertyafény. Pillantása újra találkozott Albuséval, aki vele szemben, egy kényelmes karosszékben ült.

-         Lucianról még mindig semmi hír? – látta, hogy kollégája lehunyja egy pillanatra szemeit, és szomorúan felsóhajt.

-         Attól tartok… ha ennyi idő után nem jelentkezett, akkor Livius de Lioncourt végzett vele. Felelőtlenség volt Lucian részéről, hogy belecsimpaszkodott hoppanálás közben egy halálfalóba. Még ha nem is lett volna ilyen erős… de Livius nem hiszem hogy sok esélyt adott neki. Sajnálom, hogy őt is fel kellett áldoznunk.

-         De amíg nem láttuk a testet… Még van remény, nem?

-         A test bárhol lehet, bármit csinálhattak vele a halálfalók. Nem szeretem, hogy ezt kell mondanom, de gyászolni ráérünk majd a csata után is.

-         Feltéve, ha túléljük.

-         Túl fogjuk élni. Bíznod kell bennünk, az erődben!

-         Albus, nem vagyunk már fiatalok. – csóválta meg a fejét keserűen mosolyogva. – És még ha azok is lennénk, ki tudja, mit hozna a jövő. Kijöttem a gyakorlatból, már nem mozgok olyan fürgén, mint negyven éve…

-         Drága Minerva, az idő nem számít. Csak az a fontos, amit érzel, ahogy érzed magad! Ne törődj a ráncainkkal! Ha belülről fiatalnak érzed magad, lesz elég energiád kitartani. Gondolj arra, amit meg kell védenünk! A diákokat, az iskolát, Harryt, a családjainkat, a jövőt…

McGalagony szomorúan elmosolyodott megremegő ajkaival, majd elfordult, hogy az igazgató ne lássa ahogy elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában.

*

-         Mindenki megérkezett?

-         Nem, Nagyúr, sajnálom, de az óriások és az északi kitaszítottak még úton vannak. Nem tudni hány napon belül érkeznek.

-         Hát akkor tudd meg! Nagyon fontos, hogy mindenki időben ideérjen! – kiáltott fel másnap reggel Voldemort. – Dumbledore már így is biztosan tudomást szerzett a támadásról és szervezkedni kezdett! Hogy rohadna ki a nyelve annak az áruló Pitonnak! Remélem belehal a sebeibe! Mire vársz még Mulciber? Nem hallottad a parancsomat?

-         De igen, nagyúr, engedelmeddel… - hátrált gyorsan, mielőtt Voldemort felemelhette volna a pálcáját.

„Még mindig nem értem hogyan tudott megszökni! Miért nőttek szárnyai? Valami védővarázslat lett volna? Vagy félreismertem Pitont, és valami pokoli kreatúra lenne? Nem, azt nem hiszem… azt megéreztem volna!” – oda sem figyelve kanyarította magára talárját és kilépett az egyik ajtón az elvadult kertbe. – „De miféle varázslat lehetett? Estrelle –lel lenne kapcsolatos? Hmm… a kis boszorkány talán furfangosabb volt, mint azt hittem. De most eleget bűnhődik, amiért visszautasított. Kíváncsi lennék, hogy felfog-e valamit egyáltalán a testét érő ingerekből azon a helyen… Talán este próbát is teszek. Deborah nem fog ellenállni… túlságosan hajkurássza az élvezeteket… Vajon mit szólna Estrelle, ha egyszer visszatérvén érezné, hogy a testét elhasználta a vámpír és a férfiak, akikkel hált?” – hidegen felkacagott. Hangja visszhangozva ütközött az indákkal benőtt, gazos belső udvar faragott oszlopainak és szobrainak.

„Ez persze nem fog bekövetkezni. Deborah pedig követni fogja parancsaimat hála a nyakéknek és a Három Jelnek. A háború pedig egyre közeleg. Pár nap és minden eldől. Elsöpröm a föld felszínéről azt a szánalmas kis társaságot, akiket Dumbledore összeverbuvál… Potterrel az élen. Az a taknyos kölyök épp elég bajt okozott már. Túl sokszor menekült meg a haragom elől. Most nem fogja megúszni. Most rákényszerítem a végső harcra. Meg fog halni mint az apja, a bolond anyja és az a szánalmas Black. Mind meg fognak halni, és akkor már semmi nem fog az utamba állni. Én leszek a legrettegettebb feketemágus a világon! Még jobban félni fogják a nevemet. Elsöprök minden életre érdemtelent… Hamarosan! Három nap és a hold megtelik. Akkor eljön a mi időnk. Akkor a sötétség hadai elérik erejük tetőfokát… Hamarosan.”

Úgy állt az udvar közepén, mint egy mozdulatlan szobor, akit a hold ezüst fényéből faragtak mozdulatlanná. Csupán vörös szemei izzottak, ahogy a távoli égitest fájdalmasan ásító krátereire szegeződtek.

*

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.