|
04. fejezet
2005.12.28. 13:55
4. Fejezet
Úton
Az éjszaka nehezen telt mindenki számára. Éjfél is rég elmúlt már, de Eugene az ágyában még ébren feküdt és a plafont bámulta. Teljesen összezavarodott. Azon törte a fejét, milyen lehet a varázslók világa, de fogalma sem volt, hová fog kerülni.
Az öreg varázsló azt mondta, dolgoznia is kell majd. Eugene azt már előre megfogadta: takarítani bizony nem fog! Nem fog azoknak az embereknek megalázkodni! Oldalára fordult és újra megnézte a csomagjait. Nem tudta mit kell vinnie, ezért szinte mindent belezsúfolt az utazótáskákba. Délután Spring annyit azért elmondott, hogy abban az iskolában nem működnek az elektromos felszerelések.
Szomorúan gondolt bele, hogy a magnója nélkül kell az elkövetkezendő heteket-hónapokat, rosszabb esetben éveket kibírnia. Végül úgy döntött, hogy a gitárját azért magával viszi...
Most egy kicsit sajnálta, hogy apja a szomszédban szállt meg, mert szerette volna kicsit faggatni, bár nem mert volna rá fogadást kötni, hogy még ébren van... Belegondolt, régen mennyire vágyott arra, hogy megismerje az igazi szüleit. Azt már egész kicsi kora óta tudta, hogy örökbe fogadták, és azt is, hogy meghalt az édesanyja. Viszont mikor meglátta apját a fekete talárjában, szigorú tekintetével... Csak haragot érzett. Haragudott rá, mert nem érezte, hogy a férfi szeretné őt, haragudott az elmúlt tizenhat év miatt. Most viszont lelkiismeret furdalást érzett, hiszen ő sem volt túl kedves, és esélyt sem adott a férfinak, hogy esetleg másképp tudjon rá gondolni. Képtelenségnek érezte, hogy fekve maradjon, inkább felkelt és elkezdett járkálni.
Nem tudta, hogy a szomszéd lakásban az ember, akire éppen gondol, szintén nem tud aludni.
Piton az ablak előtt ült, és nézte a kihalt utcát. Az utcai lámpák fénye a ködben halvány narancssárgán világítottak, csak néhány kóborkutya halk ugatása törte meg néha az éjszaka csendjét. A férfinak még mindig fülébe csengtek fia vádló szavai, aminek hatására különösen érés kerítette hatalmába. Nem értette, hogy állhatta meg idáig, hogy ne keresse fel őt. Hiszen... annyira hasonlít Evára. Hirtelen eszébe ötlött az, hogy ezzel elárulta feleségét. Ő biztos nem azt akarta, hogy évekig felé se nézzen... Hiszen mi másért árulta el neki, hogy a gyerek egyáltalán létezik.
Tekintete egy képre vándorolt, amiről úgy gondolta, ezt Eugene festhette.
- Nem csoda, hogy tehetséges, Eva is igazi művészlélek volt. Csak őt senki nem vette komolyan – gondolkodott elmélázva
***
Reggel hétkor Mr Spring ébresztette Pitont, a megbeszélt időben. Bár a tanár eléggé fáradt volt a kevés alvástól, nemsokára már menetkészen a kijárat előtt állt. Elbúcsúzott a házigazdától, majd fölment az első emeletre Grayékhez.
A házaspár ekkor a konyhában tartózkodott. Emily a reggelit készítette, míg férje a reggeli kávéját fogyasztotta a megszokott újságja mellett.
- Jó reggelt! – köszönt a tanár mogorván.
- Jó reggelt, Mr. Piton! Kér valamit enni? – kérdezte a nő udvariasan, bár szemmel láthatóan igencsak rossz hangulata volt.
- Nem! Szeretnék azonnal indulni. Hol a fiú? – kérdezte Piton mérgesen, mivel nem látta sehol Eugene-t.
- Itt vagyok! - szólt egy álmos hang a folyosó végéről - Tíz perc! Még összepakolok pár cuccot!
- Megnézhetem, miket viszel? – vonta fel a férfi a szemöldökét gyanakodva.
- Persze. Gyere be! - azzal beengedte apját a szobájába. A férfi döbbenten nézte a három hatalmas útitáskát.
- Jó ég! Minek neked ennyi holmi? Ha lány lennél, még érteném... Csak a legszükségesebbeket hozd! A többit megveszem neked – förmedt rá fiára.
- Mit értesz a legszükségesebbek alatt? – szájalt vissza Eugene.
- Néhány ruhát. Mint mondtam, ami kell, azt megveszem. Tíz perc múlva legyél készen! Majd a városban reggelizünk! – azzal dühösen kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Méghogy lány! Na várj csak! – morgolódott magában a fiú. Fogta a csomagjait, kirámolt belőlük szinte mindent - Szóval csak a legfontosabbakat!
Egy gonosz vigyorral újra pakolni kezdett:
- Egy pár papucs, két póló, egy pulóver, egy nadrág, egy pizsama, néhány alsónemű... Hohó, sokba leszek én neked, édesapám! Ja, persze! Sampon! Ahogy apám elnézem, nála abból biztos nincs túl sok! Mit is akartam még vinni? Ja, a gitár! - fogta a már jóval könnyebb táskát, berakta a gitárt a tokjába, és elindult az ajtó felé. Elbúcsúzott a nevelőszüleitől, átadta üdvözletét húgának, aki még aludt, és kilépett a folyosóra.
Apja a lépcsőházban várt rá a lépcső korlátjának támaszkodva.
- Mehetünk már végre? – kérdezte kissé ingerülten - Az meg minek? - mutatott a hangszerre.
- Nem mindegy? Nem neked kell cipelni! – feleselt a fiú.
Piton már másodszorra érezte azt, hogy képen kellene törölni a pofátlan kis dögöt, de most is szerencsésen ellenállt a kísértésnek.
Elindultak a kapu felé a szikrázó kora őszi napsütésben. Eugene mindig is szerette a reggeleket, de most nem tudott örülni neki, mivel tudta: az udvart, ahol gyermekként oly sokat játszott, a hintát, amit a kishúga kedvéért állítottak a nevelőapjával, a rózsabokrokat, melynek árnyékában rengeteget festett, talán csak hónapok múlva fogja viszontlátni. Mikor kiértek az utcára, a fiú nem nézett hátra, érezte túl fájdalmas lenne. Félt, ha megtenné, nem bírná visszatartani a könnyeit, pedig nem akart az apja előtt gyengének tűnni. Rossz volt belegondolnia, hogy egész eddigi életét elveszíti.
Piton megunván a kínos hallgatást, megkérdezte:
- Mondd csak, milyen iskolába jársz?
- Gimnáziumba, művészet szakra - látszott a fiún, hogy nem szívesen válaszol. Szerette az iskoláját, az osztálytársait, és nem akart legalább most ezzel foglalkozni, de Perselus tovább faggatta, mintha nem venné észre, hogy Eugene nem akarja a beszélgetést folytatni.
- Hogy tanulsz?
- Hogy tanultam ott? Nos, kitűnő voltam majdnem mindenből. Nem egyszer ösztöndíjat kaptam, a képeimmel meg több országos pályázatot is megnyertem.
Hangjában nem volt dicsekvés, hiszen csak a tényeket közölte. A tanárai szerint komoly esélye volt arra, hogy akár a leghíresebb egyetemekre is felvegyék. Persze ez most már lehetetlennek látszott, hiszen így lehet, hogy a középiskolát sem tudja elvégezni.
Nem akart többet a témáról beszélni, úgyhogy inkább átvette a kérdezősködést.
- Mondd csak... Apa! - nehezére esett a férfit apjaként megszólítani, de ötlete sem volt, hogy nevezhetné másképp - Te tanár vagy, igaz? Mit tanítasz?
- Bájitaltant. Ez az egyik legcsodálatosabb tárgy. Bár szívesen tanítanék mást is... – sóhajtotta a férfi, hiszen ez neki volt igencsak érzékeny pontja...
- Aha. Most merre megyünk? – kérdezte közönyös hangon a fiú.
- A városközpontba, az Abszol útra. Megreggelizünk, utána veszünk neked pár dolgot. Mugli busszal megyünk.
Eugene természetesen nem tudta, hol van az Abszol út, de csakazértsem kérdezte meg.
A busz rövid várakozás után meg is érkezett. Piton a leghátsó székre ült, mivel nem szerette, ha bámulják, a fia pedig vele szemben foglalt helyet. Egész úton nem szóltak egymáshoz, és gondosan kerülték egymás tekintetét. Eugene maga mellé vette a gitárt, majd a táskájában kezdett el kutatni. Eszébe jutott, hogy sértődöttségében miket hajigált ki a táskából, és hogy egy csomó olyan dolgot hagyott otthon, amik talán könnyebbé tehették volna az előtte álló hosszú hónapokat. A családi fotóalbumot, a rajzeszközeit, néhány számára kedves könyvet, és még megszámlálhatatlanul sok tárgyat. Ha lehet, most még jobban haragudott apjára. A gitártok zsebébe nyúlva talált néhány kottát, kottafüzetet, egy majdnem üres füzetet és egy tolltartót.
- Még jó, hogy ezek kellettek a zeneiskolában... – gondolta.
Visszahúzta a zipzárt, és elgondolkodva nézett ki az ablakon. Akkor eszmélt csak fel, mikor az apja rászólt:
- Fiam, leszállunk! Vagy talán még utazgatni szeretnél még egy darabig? Ábrándozni reggeli közben is tudsz! – kérdezte cinikus hangon.
- Remélem abban a varázslósuliban nem leszek vele egy szobában! Egy héten belül késbe dőlnék! - gondolta Eugene sértődötten.
A fiú meglepődve nézett körül, amikor leszálltak. Hiszen ezt a környéket jól ismeri, és az holtbiztos, hogy itt nincs olyan, hogy Abszol út.
- Most pontosan hová is megyünk? Biztos, hogy itt kellett leszállni? Szerintem rosszul tudod az utat. Szóval a nagy varázsló is tévedhet? Talán kellene venned egy mugli térképet is – mondta Eugene ezt olyan hangnemben, hogy az apjánál jóval szelídebb természetű embernek is kinyílt volna a zsebében a bicska.
Piton érezte, hogy lesápad a dühtől. Megragadta a fiút a pólója nyakánál fogva, nem törődve azzal, hogy mennyi járókelő nézi őket, és olyan közel húzta magához, hogy orruk szinte összeért.
- Idefigyelj, fiacskám! Nem tudom, hogy a muglik hogy neveltek téged, de ÉN nem tűröm, hogy így beszélj velem! Ha tetszik, ha nem én az apád vagyok, és megkövetelem, hogy viselkedj úgy, mintha tisztelnél! Ha még egyszer kioktatsz, nagyon megbánod! Megértetted? - sziszegte.
- Meg - a fiú tűrte apja pillantását, nem látszott rajta, hogy komolyan megijedt, de nem akarta tovább feszíteni a húrt. Piton hátralökte Eugenet.
- Gyere utánam! - azzal dühösen megfordult, és hatalmas léptekkel elindult.
Eugene kelletlenül követte, de meglepődött, mikor átnézett az út túloldalára. A könyvesbolt és a lemezbolt között ott állt egy kopott épület, amit eddig észre sem vett.
Mikor átmentek az úton, akkor látta, hogy ez valami fogadóféle, még a cégtáblát is el tudta olvasni. "Foltozott Üst"
Hogy létezik az, hogy eddig tudomást sem vett róla? Látta, hogy az apja bemegy oda, úgyhogy követte. Szeretett volna kérdezősködni, de az előbbi affér miatt inkább nem tette.
Amennyire az utcán a muglik között nem voltak feltűnőek, itt annál inkább a figyelem központjába kerültek. Itt mindenki talárt viselt - ami nem igazán nyerte el Eugene tetszését - és a jövevényeket bámulták. A fiú úgy látta, apja nem igazán lehet itt gyakori vendég a többi varázsló meglepődött arcát figyelve. A helyiség kicsi volt, és füstös. A berendezés ki tudja, mikor volt utoljára festve, újítva.
Eugene nem igazán volt ilyen helyekhez szokva, és a benn tartózkodók sem voltak túl szimpatikusak neki.
- Jó reggelt, tanár úr! - köszöntötte Pitont a csapos - Mivel szolgálhatok?
- Két adag szalonnás rántottát kérek, két csésze teával - nem igazán volt rá kíváncsi, hogy a fiú mit szeretne enni. Örüljön annak, hogy egyáltalán vesz neki reggelit.
Nem egészen negyed óra múlva a rántotta már az asztalukon gőzölgött. Egymással szemben ültek, és szó nélkül falatoztak. Hirtelen egy fiatal női hang törte meg a csendet.
- Nahát, professzor! Ön itt!? A fiatalember a fia? Ideülhetek? – sorolta gyorsan egymás után a kéréseit.
Eugene hátrafordult, hogy lássa a beszélőt, majd amikor meglátta a beszélőt, meglepetésében kiejtette kezéből a villát. A nőnek világító sárgászöld, göndör haja volt, és zöld talárt viselt.
- Jó reggelt Tonks! Igen, mint látja, itt vagyok, igen, ő a fiam, igen, ideülhet - válaszolgatott a professzor kimért hangon. Nem igazán örült a jövevénynek, de azt hitte, hogy a nő valami üzenetet hoz Dumbledortól. Sajnos ebben tévedett.
A lány leült az Eugene melletti székre, de továbbra is meredten bámulta a férfit, majd megszólalt.
- Tudja, tanár úr, én eddig nem igazán tudtam elképzelni mugli ruhában... Így olyan furcsa...
Eugene nem tartotta különösnek apja kék farmerját, világos ingét, de a tegnapi fekete talár, amit viselt... Egy cseppet bizarrnak találta.
- Nem mindenkinek lehet olyan visszafogottan elegáns megjelenése, mint önnek! - mondta gúnyosan Piton - Mit csinál itt, ha szabad kérdeznem?
- Ó, csak vettem néhány új kristály fiolát! A régieket eltörtem – vonta meg a vállát a nő.
- Nos, ezen nem csodálkozom! – vigyorodott el cinikusan a férfi, majd közelebb hajolt hozzá, és egy fojtott hangon megkérdezte - Honnan tud a fiamról?
- Hát eléggé hasonlít önhöz – jött a kevésbé meggyőző válasz. Hogy terelje a szót, sietve a fiúhoz fordult, és kezet nyújtott neki - Jaj tényleg! Nem is mutatkoztam be neked! Tonks vagyok!
- Eugene Gray... Illetve Piton. Amelyik jobban tetszik. Van neked keresztneved is?
- Van de nem igazán szeretem... – mondta a nő kissé zavarban.
- A hölgy keresztneve Nymphadora. Amúgy a volt tanítványom.- vetette oda foghegyről Piton.
- De kérlek, hívj csak Tonksnak, jó? Nahát, te tudsz gitározni? - simított végig a hangszeren. Olyan csodálattal nézte, mintha valami különleges dolog lett volna abban a tokban.
- Tudok valamennyire. Tudod, a suliban kötelező volt mindenkinek egy hangszeren megtanulni játszani. Csak azért viszem, mert úgy hallottam, hogy a Roxfortba nem vihetem a magnóm.
- Az elektromos készülékek valóban nem működnek ott – bólogatott egyetértően - Ezután hová mentek? – kérdezte Tonks inkább a fiútól, hiszen látta, hogy ő szívesebben beszélget vele.
- Nem tudom. Apa, most hová megyünk? – adta tovább a kérdést Eugene.
- Én a Gringottsba, te meg maradsz itt, míg vissza nem értem. Utána veszek neked néhány talárt, meg könyveket – válaszolta Piton barátságtalanul.
- Miért nem mehetek oda? Egyáltalán, minek nekem talár? – kérdezte kissé dühösen a fiú. Nem mintha érdelekte volna közelebbről a varázslók világa, azért nem esett jól neki, hogy apa így mellőzni akarja.
- Mert veszélyes hely - ez a válasz nem volt helytálló, igazából csak szeretett volna néhány percig a fiú nélkül maradni - A talár meg azért kell, mert nem szeretném, hogy még jobban kilógj a diákok közül.
- Rendben, de akkor legalább hagy menjek ki az utcára! - a fiú már kezdte kellemetlenül érezni magát a sok varázsló között.
- Tényleg, tanár úr! Hagy jöjjön velem a fiú az Abszol útra! Ígérem, vigyázok rá! - nézett Tonks mosolyogva a volt tanárára.
- Hová akarja vinni? Nem sokáig leszek a Gringottsban, és szeretnélek egyből megtalálni titeket.
- Csak Florean Fortescue Fagylaltszalonjához. Nem csatangolunk el! – mondta lelkesen Tonks.
Piton megkönnyebbülten bólintott. Így lesz egy kevés ideje, hogy gondolkodjon, és a fia sem keveredik bajba. Miután elfogyasztották a reggelit, elindultak a hátsó udvarba, majd a nő megérintette a balról a harmadik téglát. A fal leomlott, és akkora lyuk keletkezett, amin mind a hárman át tudtak férni. Eugene szája tátva maradt a döbbenettől.
A kanyargós utca tele volt varázslókkal, boszorkányokkal, a boltokban meg mindenféle hihetetlen dolgot árultak. Szeretett volna körülnézni egy kicsit, de látta, hogy Tonks egy kedves, teraszos boltocska felé tart, inkább követte. Semmi kedve nem volt már az első két lépésben bajba keveredni A boszorkány hellyel kínálta a fiút, ő maga pedig bement a boltba. Két perc múlva megjelent két hatalmas fagylaltkehellyel a kezében.
- Gyümölcs kehely. Remélem szereted! - tette Eugene elé mosolyogva az édességet.
- Köszi, de nem kellett volna! Nincs nálam pénz – mondta szégyenkezve a fiú. Ekkor jutott csak eszébe, hogy a pénztárcát is otthon hagyta.
- Ugyan, semmiség! Mondd csak, a Roxfortban mit fogsz csinálni? Te nem tudsz varázsolni, igaz? – csacsogott Tonks, jóízűen eszegetve a jéghideg édességet.
- Fogalmam sincs, hogy ott mit kell majd dolgoznom. Amúgy te honnan tudsz rólam? - nézett a nő szemébe azzal a sötét, mélyreható pillantással, amit a fiatal nő eddig csak Perselusnál látott.
- Hát, az ilyen dolognak hamar híre megy. Az igazgató elmondta a többi tanárnak is hogy jössz, én meg megtudtam az egyiktől – próbált valami magyarázatot adni a kérdésre.
- Ez már hihetőbb, de még mindig nem ez az igazság. Igaz, Tonks? - hangja szinte derűs volt, és inkább kíváncsiság volt benne, mint gyanakvás, de az a tekintet...
- Figyelj, Eugene, majd elmondom. Itt nem lehet. Beszéljünk másról, jó? – hárította el a további faggatózást. Tudta, hogy a kérdés jogos, de semmiképp nem akarta a Rendet így leleplezni.
- Rendben. Mesélj valamit arról az iskoláról! – váltott témát a fiú.
Tonks beszélt a házakról, a Teszlek Süvegről, az igazgatóról... Eugene feszülten figyelt, próbálta feldolgozni a hallottakat - bár néha az arcán feltűnt a "hiszem, ha látom" kifejezés - majd feltette azt a kérdést, amitől Tonks tartott.
- Mondd csak, apám milyen ember?
- Nos, mint tanár elég szigorú, és igazságtalan. A mardekárosokkal nagyon kivételezik. Emberileg meg eléggé magának való... De úgy nem igazán ismerem - nem tudta, hogy mit kellene válaszolnia, hiszen nem akarta megbántani a fiút, de hazudni sem akart neki. Most kifejezetten sajnálta a vele szemben ülő sápadt fiút.
- Értem - Eugene látta, hogy a nőt feszélyezi a téma, nem kérdezte tovább - A varázsvilágban ez az extrém frizura a divat? - viccelődött, hogy oldja egy kicsit a feszültséget, és ujja közé fogott egy sárgászöld tincset.
- Fiúhoz képest a te hajad sem semmi! Engedd csak ki! - mondta nevetve Tonks. Eugene kivette a hajából a fekete hajgumit, amit a csuklójára húzott, majd megrázta a fejét. Gyönyörű fekete haja szinte kéken csillogott a szikrázó napfényben, élénk kontrasztot alkotva hófehér bőrével. Néhány tincs az arcába hullott, az alól nézett Tonksra, majdnem úgy, mint ahogy az apja szokott, de hatalmas fekete szemei nem csillogtak hidegen.
Sőt! A fiú tekintete vidám volt és pajkos.
Tonks kisimította a hajat a fiú arcából, aki erre ösztönösen a nő tenyerébe hajtotta a fejét. A Tonks meglepődött ezen a bizalmas mozdulaton, de ez csak néhány pillanatig tartott. Elnevette magát, és játékos mozdulattal összetúrta a fiú haját, mire az hátrakapta a fejét, és ő is elkezdett nevetni.
- Tetszik? - kérdezte Eugene jókedvűen - Megnéznélek téged is ilyen hajjal!
- Ahogy parancsolod! - mondta a boszorkány, majd behunyta a szemét, és fájdalmas arcot vágott. A haja megnőtt, kiegyenesedett és feketévé változott.
- Ez igen! Minden varázsló tud ilyet? – meresztette a szemeit Eugene.
- Nem. Tudod én metamorf mágus vagyok, erre születni kell! - büszkélkedett.
- Az mit jelent? Ugye nem csak a hajad tudod megváltoztatni?
- Nem, nézd csak! – ismét koncentrált, majd az orra megnőtt, olyan lett, mint a fiúnak.
- Most jó! Olyan mintha a nővérem lennél! Maradj így! – nevetett fel újból a fiú.
- Abbahagynátok a bohóckodást? Még ma szeretnék végezni! - a két fiatal észre sem vette, hogy Piton már megérkezett. Neki viszont szemmel láthatóan nem tetszett Tonks új külseje. Fekete szemeiben mély szemrehányás tükröződött, szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy a fiúra haragudjon, vagy inkább a volt tannítványára. De nem fejthette ki a véleményét az esettel kapcsolatban, mert megjelent egy bagoly, csőrében egy csomaggal. Egyenesen a férfihoz repült, aki rutinos mozdulattal vette át a küldeményt. Kibontotta a csomagot, ami egy levelet tartalmazott, és egy régi, rossz dugóhúzót.
"Ez egy zsupszkulcs! 10. 45-kor Roxmortsba viszi önöket.
Dumbledore."
A férfi ránézett az órájára: még csak néhány perc maradt hátra a jelzett időig. Nem igazán örült ennek, mivel egy csomó mindent el szeretett volna intézni, de az igazgató kérésének nem mondhatott ellent.
- Fogd a csomagod, gyerünk! Indulunk vissza a Foltozott Üsthöz! – vetette oda a fiának dühösen.
- Rendben – tápászkodott fel Eugene kelletlenül - Viszlát Tonks, jó volt veled beszélgetni! Ugye még találkozunk?
- Remélem! Viszlát Professzor! Szia Eugene! – még bátorítóan rámosolygott a fiúra, majd ő is elindult a másik irányba.
Hamarosan már ismét ott álltak a fogadó hátsó udvarán.
- Fogd meg! – parancsolta Piton ellentmodást nem tűrően.
Eugene vonakodva bár, de eleget tett a kérésnek. Rövid idő után rántást érzett a köldökénél. Ijedtében kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Nem tudta mi fog vele történni, szinte halálfélelme volt a néhány perces utazás alatt.
Mikor úja szilárd talajt érzett a lába alatt, fellélegzett. Beletelt néhány percbe, amíg lenyugodott. Ekkor nézett csak körbe, hová is kerültek. Egy erdőbe jutottak, nem messze egy hegyen egy száztornyú kastély állt.
Az ösvény keskenyen húzódott a magas fák között, az ágak alig engedték be a napsugarakat. Néhány erdei állat neszezett körülöttük, bár Eugene nem vett észre egyet sem.
- Ez a Roxfort – magyarázta a férfi a kastélyra pillantva - Ha kilépünk, tíz perc alatt ott vagyunk!
- Minek úgy sietni? Jó az idő, az erdő szép... - Eugene szerette volna húzni az időt, míg beérnek az iskolába, mivel semmi jóra nem számított.
- Ne dühíts! Szedd a lábad vagy... – förmedt rá Piton a fiára.
- Rendben! - látta, nem érdemes az apjával vitázni.
- Miről beszélgettetek Tonksszal? - kérdezte Perselus gyanakvóan.
- Mindenféléről. Főleg az iskoláról.
- Mit mondott?
- Sokmindent. Tényleg vannak ott szellemek? – kérdezte inkább csak poénkodva a fiú.
- Vannak. Dumbledore megengedi nekik, hogy ott éljenek – vonta meg a vállát a férfi.
- A diákok nem félnek tőlük? – Eugene még mindig mosolygott, bár már látszott rajta egy kis nyugtalanság is.
Piton elmosolyodott a gyerekes kérdésen. Hiszen ami neki, varázslónak természetes, a fiának teljesen új, félelmetes.
Az út további részében beszélgettek, míg el nem értek a Roxfort hatalmas tölgyfakapujáig.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó