|
09. fejezet
2005.12.28. 14:22
9. Fejezet
Rózsa
Sűrű köd volt és az eső is szemerkélt. Eugene fekete kabátjában sietett Hagrid kunyhója felé. Amilyen jó idő volt az elmúlt héten, most annyira zordra fordult az időjárás. Az apró vízcseppek szurkálták az arcát, ahogy a szél feltámadt. Összébb húzta a kabátját, és megszaporázta lépteit – már amennyire a sár engedte. Egy-egy erősebb széllökésnél a szemét is be kellett hunynia, de így is alig látott a könnyeitől. Irigykedve gondolt a diákokra, akik most a kellemes, fűtött osztálytermekben kényelmesen ülnek a padjaikban. Bezzeg neki az első munkanapján egy egész délelőttöt kell töltenie azzal az óriással! Pedig milyen jó volt az az egy hét még a gyengélkedőn! Igaz, apja még akkor sem engedett be látogatókat, de Eugene ennek csak örült. Nem hiányoztak neki a diákok kíváncsi kérdései. Egész nap csak feküdt, olvasgatott, nézte Hermionét, aki szinte az egész hetet végigtanulta. Érdekes módon egyáltalán nem érezte unalmasnak ezeket a napokat.
Miért pont Hagridnál kell kezdenie?! Egészen biztosan valami iszonyatosan bizarr lénnyel fognak majd foglalkozni egész nap. Eugene megborzongott. Azok közé az emberek közé tartozott, akik az állatokat csak a képeken szeretik. Szinte undorodott a gondolattól, hogy valami szőrös állatot meg kell simogatnia. De már ott is állt a kunyhó előtt.
- Jó reggelt Hagrid! – köszönt az óriásnak, mikor a kunyhóhoz ért.
- Jó reggelt Piton!
- „Miért szólít engem Pitonnak?! Inkább lennék neki is Pitonka, mint a diákoknak. Nem mutatja, de biztos, hogy van valami baja velem. Talán az apám miatt? Nem lepődnék meg rajta. Na szép! Most megint a Tiltott Rengetegbe megyünk. Ki akar ez nyírni? Ide még Frics sem szívesen jönne, holott ő régebben van a varázslók között, mint én. Még jó, hogy nem én vagyok az egyetlen kvibli az iskolában.” – morfondírozott magában Eugene, de azért követte az óriást.
- Már itt is vagyunk! Most megmutatom neked a létező összes teremtmény egyik legszebbikét.
- „Helyben vagyunk. Mindegyik állatra ezt mondja. Hm… Karám? Csak nem lovakhoz megyünk?” – gondolta Eugene, majd dermedten nézett a különös lényekre.
- Atya világ!! Mik ezek?!
- Ezek a Hipogriffek. Hát nem gyönyörűek? – felelte Hagrid ellágyult pillantást vetve „kis” kedvenceire.
- Hát… Azok! Tényleg szépek. Főleg a fekete. – bizalmatlanul nézegette a félig ló, félig sas teremtményeket.
- Ó, Ében tetszik? – odament a lényhez, hogy kioldozza a köteleit.
- Ne! Kérem! Innen is jól látom! – néhány lépést hátrált. Megfogadta, soha többé nem megy Hagridnak segíteni.
- Nem kell félni tőlük! Csak nem szabad megsérteni őket. Igaz kincsem? – simogatta meg a hipogriff csőrét. – Nagyon érzékeny állatok! Jöjjön közelebb!
- Muszáj? Nem szeretném, ha a kincse megtámadna engem… Én még védekezni sem tudok!
Néhány perc múlva Eugene ott állt lehajtott fejjel az állat előtt. El sem tudta képzelni, hogy hagyhatta magát rábeszélni erre az őrültségre.
- Nahát, nagyszerű! Ében eddig csak nekem hajolt meg, másnak nem! – lelkendezett Hagrid, mikor Eugene már az állat csőrét vakargatta. – Ezentúl Ébent te fogod etetni! Nem akarsz fölülni rá?
- Megpróbáljam? – meglepte, hogy Hagrid ilyen hirtelen kedves lett hozzá. Furcsállotta azt is, hogy ez az állítólag vad hipogriff neki engedelmeskedik. Pedig a hideg futkosott a hátán a gondolattól is, hogy hozzá kell érnie az állat tollaihoz.
- Miért ne? Hiszen megkedvelt téged! Már előre láttam, hogy te is szimpatikus vagy neki!
- Hát jó… - óvatosan felült Ében hátára, és átkarolta a nyakát.
Az állat kiterjesztette hatalmas szárnyait, és elrúgta magát a földtől. Eugene érezte, hogy a szél cibálja hosszú haját, talárját. Elképesztően gyorsan repültek, gyorsabban, mint amit Eugene ebből a hatalmas lényből kinézett. Körberepülték a Roxfort birtokát. Már nem csukta be a szemét, gyönyörködött az alatta húzódó gyönyörű tájban. Csodálatos érzés volt repülni a hipogriffen. Amennyire ódzkodott eleinte a repüléstől, annyira megszerette ezt a csodálatos érzést, és vele együtt ezt a fura lényt. Soha nem gondolta volna, hogy egy állatot valaha meg fog kedvelni, főleg azt, hogy ilyen gyorsan. Az sem érdekelte, hogy teljesen bőrig ázik a most már szakadó esőben. Szabadnak érezte magát, szabadabbnak, mint valaha. Kíváncsi lett volna, apja mit szólna, a dologhoz. Mikor földet értek, azt sem bánta, hogy a döglött patkányokat neki kellett az állat elé rakni.
Eugene a délelőtt többi részét Hagrid kunyhójában töltötte, hogy megszáradjon. Néhány csésze tea mellett hosszan elbeszélgettek, és észre sem vették hogy elszaladt az idő. Csak Agyar vidám csaholására figyeltek föl. Hagrid felugrott és behívta a vendégeket.
- Szia Hagrid! – hallotta Eugene Harry hangját. Amikor a három jövevény megpillantotta Eugene-t megtorpantak. A fiú az apjától tanult – vagy örökölt – rideg arccal nézett végig az érkezőkön.
- Sziasztok! Azt hiszem, nekem már mennem kell. Hagrid, köszönöm a vendéglátást, Ébent pedig üdvözlöm!
Magára kanyarította a kabátját, és lendületes léptekkel az ajtó felé indult. Hagrid félve nézte a jelenetet. Megijedt, hogy Eugene beleköt a barátaiba, vagy Harryék megharagszanak rá, amiért Piton fiával kedves volt. Meglepődött, amikor Hermione a szemmel láthatóan távozni készülő fiú elé állt, és nem engedte továbbmenni.
- Miss. Granger, talán mondani óhajt valamit? – kérdezte hűvösen. A többiek nem láthatták a sötét szemek vidám csillogását.
- Pitonka, állíts magadon! – próbált meg a lány védelmére kelni Ron, de egy szúrós pillantás beléfojtotta a szót.
- Szóval, Miss. Granger, mit szeretne? Vagy álljunk itt egész nap?
- Az sem rossz ötlet. – válaszolta Hermione hasonlóan rideg hangnemben. A következő pillanatban Eugene egy hirtelen mozdulattal magához szorította a lányt, és forrón megcsókolta. Először csókolta meg a diákok előtt. Hermione nem mondta el a barátainak sem, hogy mi történt közte, és Eugene között, így azok csak csodálkozó szemekkel figyelték a jelenetet.
- Most már elenged, kisasszony? – mondta, de azért még szorosan ölelte a lány derekát.
- Nem szívesen. Mondanom kell valamit.
- Mit?
- Nem lehetne négyszemközt? - Eugene bólintott, és kézen fogva kimentek a kunyhó elé.
- Apád ma óra után magához hívott… - belenézett a gyönyörű fekete szemekbe, melyekből most szeretetet és féltést olvasott ki.
- Ugye nem bántott? – cirógatta meg a lány arcát.
- Nem, dehogy is… Csak…
- Csak? - Gyengéden magához húzta a lányt.
- Megkérdezte, hogy mi van köztünk.
- Te mit válaszoltál?
- Az igazat.
- Helyes. Erre mit mondott?
- Hogy nagyon reméli, nem csak szórakozok veled. Meg azt… - itt egy kicsi elpirult – hogy szerinte nagyon szeretsz engem.
- Ez így is van. Csak ennyit mondott?
- Igen. Utána elengedett, de azt üzente neked, hogy ebéd után menj a dolgozószobájába.
- Mikor van az ebéd? Azt sem tudom, mennyi az idő.
- Már indulnod kellene. – sóhajtotta szomorúan Hermione.
- Megyek. Este találkozunk. – adott egy gyors csókot a lánynak, és sietős léptekkel a kastély felé indult. Hermione hosszasan nézett a fiú után.
Visszament a kunyhóba.
- Ti együtt vagytok? Nem is tudtam! – kérdezte Hagrid csodálkozva.
- Nos, igen. – nem mert a barátai szemébe nézni.
- Hermione, hogy lehetsz ilyen? – pattant föl dühösen Ron – Összeállni egy Pitonnal? Aki ráadásul egy KVIBLI?
- Hagyd abba Ron! Eugene nagyon rendes fiú!
- Rendes? Olyan, mint az apja! Hidd el, csak ki akar használni! Biztos Piton küldte rád, hogy kémkedhessen utánunk!
- Ez nem igaz! Hidd el!
- Állj! Nem lehetne megbeszélni nyugodtan? – szólt közbe Harry – Pitonka tényleg egész normálisnak tűnik, legalább is amennyire a gyengélkedőn megismertem. De az engem is meglep, hogy jártok. Parvati és Lavander ugyan mondogatták, de nem igazán vettem őket komolyan. Nem mesélnéd el, mikor, és hogy jöttetek össze?
Ron dühösen elfordította a fejét, szemmel láthatóan fájdalmasan érintette Hermione újabb „árulása”. Látszólag nem is figyelt, mit mond a lány.
***
Piton a dolgozószobájában ült, és várta, hogy a fia megjelenjen. Napok óta azon gondolkodott, mennyire felforgatta eddigi életét a fiú felbukkanása. Régebben teljes képtelenségnek érezte, hogy a fia itt legyen vele. Azt meg végképp nem gondolta volna, hogy a fiú a Griffendél-torony lakója lakói közé fog tartozni, a legjobb Roxforti barátja Neville Longbottom, a szerelme pedig Hermione Granger lesz. A legfurcsább pedig az volt, hogy ő maga egyáltalán nem bánja bánta, hogy a dolgok így alakultak.
Eugene egy fél órával az ebéd után jelent meg, mint mondta, le kellett zuhanyoznia.
Perselus kivett a szekrényéből egy üveg whiskyt, és két poharat.
- Miért hívtál ide? – kérdezte, miután kényelmesen elhelyezkedett apjával szemben egy karosszékben.
Először volt Piton szobájában, most érdeklődve nézett körül.
- Fontos dolgokat kell megbeszélnünk. – töltött mind a két pohárba, az egyiket odanyújtotta a meglepődött fiúnak.
- A diákoknak nem szabad szeszesitalt fogyasztani!
- De te nem vagy diák. Először is az örökségeddel kapcsolatban kellene pár szót ejtenem.
Eugene vonakodva bár, de elfogadta az italt.
- Az örökségemmel? Jaj… El is feledkeztem róla! – a ládát az óta meg sem próbálta kinyitni. – Nem találtam a kulcsát és…
- A ládára gondolsz? Nem, most nem arról akarok beszélni. A feleségem elég szép vagyont hagyott rád. A széf kulcsa nálam van, de úgy terveztem, hogy csak akkor kapod meg, ha már nagykorú leszel. Rendben?
- Rendben. – látta, hogy apja már megitta az italát, és újat tölt magának. Ő maga inkább csak belekortyolt, félt, nehogy az ő poharát is újra töltse. – Mondd csak, ha nem törnek be hozzánk azok a varázslók, és téged nem hívnak hozzám…
- Azt a pénzt akkor is megkaptad volna. Ez a te örökséged, én soha nem nyúltam hozzá. Valószínű, hogy átváltottam volna mugli bankjegyekre. Egyéb kérdés?
- Az a láda…
- Abban nem tudom, mi van. Az családi örökség, csak a Rosato család egyenes ági leszármazottai nyithatják ki.
- Hogyhogy?
- Nem tudom. Állítólag valami bűbáj védi. Ne idd olyan lassan azt a whiskyt, meg fog ártani!
- Mit mondtál, milyen család? – kérdezte, vagyis inkább köhögte, mivel megpróbálta egy hajtásra meginni a whiskyjét.
- Rosato. Régi máguscsalád Olaszországból. – válaszolta, miután Eugene visszanyerte a hangját.
- Ezek szerint félig olasz vagyok? – kérdezte Eugene csodálkozva.
- Nem egészen. Édesanyád már nem is beszélte a nyelvet. Még a dédapád hozta magával a ládát.
- De miért hagyta ott a szülőhazáját?
- Idejött a Roxfortba tanulni, majd az iskola végeztével itt telepedett le.
- Dédapámnak nem volt testvére?
- De, volt egy nővére. – Perselus felvonta a szemöldökét, nem tudta mire vélni a kérdést.
- Miért nem ő kapta meg a ládát? Nem értem, ha tényleg ilyen értékes dolgok vannak a ládában, miért nem maradt Olaszországban?
- Mert ő is kvibli volt, mint te. – válaszolta szokatlanul türelmesen.
- Mi lett vele? – kérdezte együtt érzően Eugene.
- Utána néztem. Örökbe adták egy mugli családnak. Az ő leszármazottai már mind varázstalanok. De tegyük hozzá, hogy egyik sem házasodott varázslóval.
- Anya ezek szerint innen vette az ötletet… - gondolkodott hangosan.
- Valószínű. Azzal a különbséggel, hogy téged nem azért hagyott el, mert kvibli lettél.
- Hanem? – Eugene kis melegséget vélt felfedezni az apja hangjában. Vagy csak a whisky hatása volt az?
- Mert féltett. De most nem erről akartam beszélni. El fogom adni a házamat, és új helyre költözöm. Mivel te is velem fogsz lakni, szeretném, ha együtt döntenénk erről.
- Miért adod el a házad? Az év nagy részében úgyis itt leszek, a szüneteket pedig szeretném a nevelőszüleimnél tölteni.
- Eugene, a halálfalók vadásznak rád! Ezt a két napot is csak azért mertem megkockáztatni, mert hivatalosan a Szent Mungóban voltál egész héten. De ha a nevelőszüleid nem egyeznek bele, hogy én is ott maradhatok, nem vittelek volna ki a kórházból.
- Jó, rendben, értettem.
- A házam Roxmortsban van, ott csak varázslók laknak. Nem hiszem, hogy jól érzenéd ott magad. A másik, hogy a házat úgy akarom berendezni, hogy varázstalanok számára is lakható legyen.
- Ezt hogy érted?
- Be lenne vezetve a villany, a gáz… Két házat is kinéztem, mind a kettő varázslóké volt, de olyan helyen vannak, hogy ezeket az átalakításokat problémamentesen meg lehet oldani. Az egyik London belvárosában foglal helyet, elég kicsi lakás, ráadásul meglehetősen rossz állapotban van. A másik Weaslyék szomszédságában található, tágas vidéki ház sok szobával.
- Melyik a drágább?
- Az utóbbi, bár szerintem az átalakítások után körülbelül ugyan annyiba fog kerülni mind a kettő. Még nem kell választanod, gondold át. Elvégre a te házad is lesz.
- Rendben. Ennyit akartál mondani?
- Igen. – mondta rezzenéstelen arccal, bár szívesen beszélgetett volna még a fiúval. Nem tudta, hogy Eugene útban a klubhelység felé menet szintén ezen gondolkodott. Mindig úgy képzelte, hogy ha egyszer találkozik az édesapjával, órákig fognak beszélgetni, megismerik egymást… E helyett egy egyszerű, szinte formális társalgáshoz is whisky kell, pedig már több mint egy hónapja laknak egy helyen. Úgy érezte, mintha láthatatlan falak választanák el az apjától, de azt is, hogy ő sem tesz sokat, hogy ezen változtasson.
Csöndben, maga elé nézve járta a folyosókat, azt sem figyelte merre megy.
- Á, Eugene! Épp kerestelek! Merre voltál? – hallotta háta mögül Frics hangját.
- Jó napot, Argus! Apámmal volt megbeszélnivalón. Miért keresett?
- Lenne egy kis feladat a számodra. Két diák ismét trágyagránátokkal dobálózott, de elkaptam őket! – jelentette ki boldogan. – Egész délután a páncélokat fogják tisztítani! Felügyelnéd őket?
Persze szegény Frics nem tudhatta, hogy a fiút az apjával való beszélgetés – na meg a pohár ital – annyira megzavarta, hogy azt sem vette észre, amikor a két kisdiák egy fél óra múlva kártyázni kezdett a megtisztításra adott pajzsokon.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó