|
11. fejezet
Xwoman 2005.12.28. 14:24
11. Fejezet
Ajándék
Perselus Piton a nappaliban ült, és egy bájital-hozzávalókat kínáló katalógust böngészett. Már fájt a szeme, mivel csak a gyertya fénye világította meg a szobát. Hajnali négy is elmúlt, mégsem bírt elaludni.
„Nem baj, holnap úgyis szombat” nyugtatta magát. Néha egy kicsit a hálószoba felé figyelt, fülelt, hall-e valamit.
„Már alszanak. Nekem is azt kellene.” De az előző nap eseményei nem hagyták nyugodni. Nem tudta kiverni a fejéből a fia szomorú arcát. Nem tudta mitévő legyen.
A halálfalók tehát nem csak Eva árulását akarták megbosszulni. Egyszerűen nem értette, honnan tudhatnak a fiúról. Arthur azt mondta, beszélt a nővel, és a ládát keresték.
„Vajon tudják a láda titkát? Nem lehet! Eva nekem sem beszélt róla. Lehet, hogy soha nem fogom megtudni, talán csak varázslók nyithatják föl. Akkor ismét értelmetlenül halt meg egy ember, hiszen a feleségem volt az utolsó varázserővel bíró ember a Rosato családból.”
Felkelt a fotelból és járkálni kezdett. Kihúzta a fiókot, és elővette a felesége fényképét. Leült a heverőre, és szomorúan nézte a képet.
„Mi lenne, ha most is élnél?” – gondolta. „Annyira más lenne minden. Én talán még mindig a sötét oldalon harcolnék, Eugene… Szegénynek nem biztos, hogy olyan boldog gyerekkora lett volna, mint azoknál a mugliknál. Talán azért lett annyira más, mint a többi hasonló korú gyerek, akit ismerek. Van benne valami, ami a többiben nincs… „
Ekkor az ajtó nyikorgására lett figyelmes.
Eugene mezítláb, pizsamában jött ki a hálószobából. Piton fogott egy köntöst, és odanyújtotta a fiúnak. Az szó nélkül magára terítette, és leült az apjával szemben.
Hatalmas szemei pirosak voltak a sírástól, fekete haja kócosan terült szét a vállán.
- Nem tudsz aludni? – kérdezte Perselus hidegen. A válasz csak egy fejrázás volt.
- Miss. Granger alszik?
- Igen – válaszolta rekedten a fiú.
- Kérsz whiskyt?
- Kérek, köszönöm.
Néhány perccel később a jeges ital már ott volt Eugene kezében.
- Édesanyám képe… - szólalt meg hosszú idő után. Felvette az asztalról az ottfelejtett fotót, és elmélyülten nézegette – nem hasonlítok rá…
- Dehogynem. A szemed, a szád… Az állad vonala… Nagyon hasonlítasz rá.
- Szeretted? – a fiú váratlan kérdése meglepte a tanárt, bár nem mutatta. Hirtelen fogalma sem volt, mit feleljen. Soha senkinek nem beszélt az érzéseiről.
- Igen, szerettem. Hiszen itt vagy. – felelte szárazon.
- Fájt… amikor elveszítetted? – Perselus legszívesebben visszazavarta volna aludni a kíváncsi kölyköt. De amikor belenézett a szomorú szemeibe, nem volt szíve bántani.
- Igen.
- Mi volt az, ami segített feldolgozni a halálát?
- Az idő – felelte őszintén. Nem tudta mire vélni fia kérdezősködését.
- Ő hogyan halt meg? – ettől a kérdéstől rettegett leginkább. Miért most teszi föl? Nem elég az a fájdalom, amit a nevelőapja elvesztése okozott? Miért akarja tetézni?
- Megölték a halálfalók. – remélte, hogy Eugene abbahagyja a faggatózást, de ismét tévedett.
- Miért? Mit vétett nekik? – kérdezte dühösen.
- Elárulta őket – Perselus nyelt egyet. Erről nem így akart beszélni a fiúval. Nem most. „Van ilyenre megfelelő alkalom?” – kérdezte magától.
- Ő is…? - nem bírta kimondani.
- Igen. Ő is, és én is – Eugene ettől a kijelentéstől elsápadt, lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy nehezen fogja föl, amit az apja mondott. Amikor újra apja szemébe nézett, az tele volt szemrehányással, dühvel, értetlenséggel – és ami Perselust szíven ütötte: megvetéssel.
- Ha rám haragszol, megértem. De édesanyád nem önszántából lett az, ami…
- De te igen, igaz? – szinte köpte a szavakat, szeme szinte lángolt a dühtől, ajka remegett a visszafojtott indulattól.
- Eugene, ezt nem most kellene megbeszélnünk – a fiút apja nyugodt hangneme még jobban felbőszítette.
- Valóban? Mondd, meddig titkoltad volna? Ennyivel legalább megtisztelhetnél tizenhat év után! – kiabálta.
- Csendesebben! Föl akarod ébreszteni Miss. Grangert? – hangján már hallatszott az ingerültség. Eugene mintha meg sem hallotta volna, folytatta tovább.
- Vagy egy kvibli nem érdemli meg? Igaz, egy ilyen selejt amilyen én vagyok, örüljön annak is, hogy a nagy varázslók szólnak hozzá!
- Állítsd le magad, vagy… -sziszegte Piton.
- Vagy? Mi lesz? Kitagadsz? Legalább nem kell majd szégyenkezned miattam!
- Eugene én nem…
- Nem? Legalább ne hazudj a szemembe! Az sem érdekelt téged, hogy élek-e, vagy halok! – nem vette észre, hogy Hermione ott áll az ajtóban – Még a nevemet sem tudtad!
- Elég! – csattant föl a férfi. Tudta, hogy a fiú jogosan dühös és csalódott, de egyre nehezebben tudta elviselni ezt a hangnemet. Egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy a hozzá hasonló korú gyerekek így beszéljenek vele.
- Szégyellsz engem! Ezért nem akartad, hogy a te házadba kerüljek, mert inkább távol akarod tartani magad a szerencsétlen kvibli fiadtól! Eleget hallottam az iskolában, hogy tudjam: mennyit érek a varázslók, főleg az aranyvérűek közt!
- Hagyd abba! – lépett fenyegetően közelebb a fiúhoz Perselus. - Ha még egy szót szólsz… Nem tudod, miket beszélsz!
- Dehogynem! – fölállt a székről, és dühösen apja szemébe nézett. – De inkább vagyok egy kis selejt, mint nyomorult gyilkos!
CSATT! Piton agyát elöntötte a vér. Dühében teljes erővel pofonvágta a fiút. Az a fájó arcára tapasztotta a kezét, és döbbenten nézett az apjára.
- Ne merj még egyszer így beszélni velem! Világos? – összeszorított fogai között szűrte a szavakat, de a haragja elszállt. Már megbánta, hogy hagyta így feldühítenie magát.
Hermione dermedten állt továbbra is a helyén. Tanácstalan volt, nem tudta, kinek adjon igazat.
Eugene szemei lassan megteltek könnyel, a sós cseppek végigcsorogtak arcán, állán, de ő meg sem próbálta letörölni.
- Bocsáss meg! – suttogta maga elé a fiú – Nem volt jogos ilyeneket a fejedhez vágni, de… szörnyű ilyet hallani a saját apámról… a saját szájából.
Perselus nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Néhány perccel ezelőtt ez a kölyök még sértegette, most pedig sírva kér bocsánatot.
- Menj vissza aludni – mondta ridegen. Eugene egy szó nélkül hátat fordított, és elindult vissza a szobába kikerülve Hermionét, mintha észre sem vette volna. A lány nem tudott megmozdulni, annyira felkavarták az imént látottak. Látta a nyitott ajtón keresztül, hogy kedvese befeküdt az ágyba.
Közelebb lépett tanárához, aki még mindig úgy állt a helyén, mint néhány perccel ezelőtt.
- Professzor…
- Miss. Granger, sajnálom hogy felébresztettük. – mondta csendesen. Leült a fotelba, és töltött magának italt.
- Tudja kisasszony, pont ezt szerettem volna elkerülni azzal, hogy önt itt tartom éjszakára.
- Előbb-utóbb úgy is megtudta volna – próbálta valahogy oldani a helyzetet.
- Tudom. – tenyerébe temette az arcát, és megdörzsölte a halántékát. – Sejtettem, hogy így fog reagálni. Menjen Ön is vissza a hálóba! A fiamnak most nagyobb szüksége van a vigasztalásra.
- Igenis, tanár úr!
***
- Eugene… - a lány leült az ágy szélére, és megsimította a fiú fekete haját. Az mintha nem is hallaná, meg sem mozdult a gyengéd érintésre. – Tudom, hogy haragszol édesapádra… de próbáld meg megérteni őt.
- Ő sem próbál engem. – mondta alig érthetően.
- Eugene, ez így nem mehet tovább. Valamelyiktőknek engedni kellene. Állandóan csak veszekedsz Piton professzorral. Az igaz, hogy ő sem mindig úgy viselkedik veled, ahogy kellene, de lásd be, te sem vagy könnyű eset.
- Nem kellettem neki! Most is csak Dumbledore professzor miatt vett magához!
- Ez nem igaz! Te nem láttad az arcát, amikor megkapta a levelet! Ha tényleg annyira nem érdekelted volna, egyszerűen összetépi!
- Miért véded? Te is Griffendéles vagy, téged is utál!
- Én nem védem őt, csak szeretném, ha végre rendeznétek a dolgokat. Elvégre az apád!
- Nem az apám! Az apám meghalt! Ő szeretett! Nem úgy, mint…
- Piton professzor is szeret téged… a maga módján. – Hermione tudta, hogy ez elég gyenge volt, de szerette volna jobb belátásra bírni a fiút.
- Szeret? Megpofozott! – mondta fölháborodva.
- Azt a pofont megérdemelted. Azok után, amiket a fejéhez vágtál…
- De igazam volt!
- Van, amiben igazad volt, de akkor sem kellett volna így kiabálnod vele!
- Például miben nem volt igazam? – a szemében újra düh csillant.
- Abban, hogy apád nem törődik veled! Amikor beteg voltál, éjszakákat virrasztott melletted! Elintézte, hogy a nevelőszüleidnél maradhassunk néhány napra… - mialatt ezt mondta bebújt a fiú mellé az ágyba, és hozzásimult.
- Ilyen érvekkel akarsz meggyőzni? – mondta már sokkal nyugodtabban.
- De nem tudlak, igaz? Nem is tudom, ebben kire hasonlítasz… - hosszan megcsókolta a fiút.
- Szerinted meg fog bocsátani? – kérdezte Eugene néhány perccel később.
- Rajtad aztán tényleg nem lehet eligazodni… Szerintem meg fog. Sőt, talán már most sem haragszik igazán. Próbáljunk meg aludni, jó?
***
Reggel Hermione arra ébredt, hogy fázik. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Eugene már nincs mellette. Elment volna búcsú nélkül? A gondolatra könnyek szöktek a lány szemébe. Lehet, hogy napokig nem fogja látni kedvesét.
Körülnézett a szobában, van-e valahol óra, mivel fogalma sem volt róla mennyi lehet az idő.
Már szidta magát, miért nem hozta magával a karóráját. Lassan felöltözött, és kilépett a hálószobából.
- Jó reggelt, Miss. Granger! – köszöntötte egy fekete ruhás férfi.
- Jó reggelt professzor!
- Miss. Granger kérem, üljön le ide. Beszélni szeretnék önnel. – mutatott egy székre magával szemben. A lány kicsit tétován, de engedelmeskedett.
- Először is, szeretném megköszönni, hogy itt maradt éjszakára azzal a semmirekellő fiammal, másrészt pedig bocsánatot szeretnék kérni a hajnali kis incidens miatt. Nem akartam önt kényelmetlen helyzetbe hozni, de… - belenézett a lány szemeibe azzal a hűvös, veséig hatoló pillantásával, amitől a lány teljesen elpirult. – mint láthatta, máshogy nem igen tudtam volna megnyugtatni Eugenet.
Hermione erre nem tudta mit mondjon. Egyáltalán nem értette, mire megy ki ez a beszélgetés. Bár a tanár a megszokott érzelemmentes hangnemben beszélt rezdülés nélküli arccal, de az ösztönei azt súgták, hogy Piton mondanivalójában van valami hátsó szándék.
- Továbbá köszönöm azt is, hogy hajnalban megvédett a fiam előtt.
- Tessék? Halotta, hogy…
- Minden egyes szavát hallottam. Nem, nem hallgatóztam, csak tudja, a falak eléggé vékonyak itt. – ajka cinikus mosolyra húzódott.
- Ne haragudjon… nem tudtam… - lehajtotta a fejét, mivel úgy érezte, a homlokáig elvörösödött.
Perselus megfogta a lány állát, és feljebb biccentette a fejét. Hermionét kirázta a hideg a hosszú, fagyos ujjak érintésétől.
- Haragudni? Ugyan! Ezért legalább ötven pontot adnék a Griffendélnek… - mondta derűs hangon – de én ilyet elvből nem teszek. E helyett inkább szeretnék, egy ajándékot adni önnek… Főleg Eugene Piton nevében. Elfogadja?
„Van más választásom?” – gondolta magában a lány. Bólintott. A férfi egy kis dobozkát vett elő az egyik fiókból, és odaadta Hermionénak.
- Kérem, csak akkor bontsa föl, ha már elindultunk.
- Igen, Piton professzor. – azzal a talárja zsebébe süllyesztette a kis csomagot – Eugene most hol van?
- Hagridnál. Azt mondta, még utoljára szeretné megetetni a hipogriffjét, mielőtt indulnánk.
- Tanár úr tud Ébenről? – nézett nagyot Hermione.
- Hogyne tudnék! Hagrid elsőnek nekem mesélte el, milyen jól bánik a fiam a kedvenc állataival. Jöjjön, lassan már véget ér a reggeli, ha nem sietünk.
***
Hermione mosolyogva integetett a távozó fiú után, de amikor a hálóterembe ért kitört belőle a zokogás. Még maga sem tudta, miért sír, hiszen legföljebb egy-két hétig lesznek távol egymástól. Jó lett volna mellette maradni, vigasztalni, ahogy tegnap este…
Ahogy végigdőlt az ágyon, érezte, hogy valami töri az oldalát. Akkor jutott eszébe az ajándék.
Zsebébe nyúlt, és kihalászta a dobozkát.
Amikor felnyitotta, azt hitte, elájul. A szíve hangosan dobogott, majd kiugrott a helyéről.
Az ajándék nem volt más, mint egy kígyót formázó, smaragdköves ezüstgyűrű.
Elképesztően gyönyörű volt a kis ékszer. A hatalmas zöld követ körbefonta a szépen megmunkált ezüstkígyó, aminek a szemei is smaragdból voltak. A kígyó feje félig rákúszott a kőre, és még a nyelve is tisztán kivehető volt.
A lány felpróbálta az ujjára: tökéletesen passzolt. Az ablakhoz ment, hogy megcsodálja természetes fényben is. Meg sem próbálta az értékét megsaccolni.
- Gyönyörű… - suttogta maga elé.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó