Consolamentum

19. fejezet

- Az az a ház, nagyuram…

A reszkető, szőrös, húsos ujj a szelíd kertes lakás felé mutatott. Csúf körmei pont a földszinti nappali ablaka felé irányultak. Az elhúzott függönyökön keresztülszűrődött egy kevéske fény, ami arra utalt, hogy a lakók még ébren vannak.

Perselus szíve fájdalmasat dobbant. Hogy remélte, hogy ez lesz…

- És ebben egészen biztos vagy, Féregfark? - kérdezte egy magas, vékony hang, mely szinte már sziszegett.

A csuklyás figura teljesen megbújt talárja rejtekében. Csak hosszú, csontvékony ujjai lógtak ki felöltője alól, melyekkel egy sötét színű pálcát fogott, leírhatatlan eleganciával.

- Egészen biztos, Nagyuram! - csuklottak össze a lábai alattvalójának.

Remegett egész testében most, hogy ura kifejezte kétségeit. Ha most elveszti benne a bizalmát… Nem, az nem történhet meg…

- Rendben hát - felelte Voldemort. - Eredj, neked itt már nincs dolgod.

Féregfark sápadtan pihegett.

- El-… Menjek el?

- Parancsomnak mely részét nem értetted?

- Igenis, uram… máris… - hátrált a sáros avarban a térdeplő férfi.

Kétkedő pillantásokat vetett Perselusra, aki úgy tűnt, maradni szándékozik. Látva, hogy nem csatlakozik hozzá, magányosan hoppanált.

- Nagyuram - sóhajtotta Perselus, és letérdelt Voldemort elé.

- Perselus, hű szolgálóm… - jelent meg félmosoly a Sötét Nagyúr ajkain. - Mihez is kezdtem volna nélküled?

Az ifjú kínlódott ujjának minden érintésétől. Összepréselte szemhéjait: úgy könnyebb volt elviselni a szenvedést. A sötét mágus bal kezével cirógatta az arcát.

- Igazán megérdemled a jutalmat… - mondta kis idő után.

- Hát… emlékszel, jó uram? - pillantott fel reménykedve Perselus. - Emlékszel az egyezségre…? A kérésemre?

Voldemort arca kifejezéstelen maradt: élvezte a vágyakozást, az esedezést követője hangjában.

- Neked csak a gyermek kell - folytatta Piton, mintha csak azt várta volna, ettől meglágyul ura szíve. - Hagyd meg nekem őket!

- Miért… akarnál bármit is egy mocskos kis sárvérűtől, és az aranyvér e szánalmas árulójától?

Perselus megremegett. Egész testében elöntötte a hideg veríték. Nem fog engedni… nem hagyja…

- Hogy… hogy magam büntessem meg őket! - dadogta. - Mindazért, amit velem tettek! Hogy megfizessenek minden megaláztatásért, melyet miattuk kellett elszenvednem!

Voldemort némán ízlelgette a hallottakat. Nem szólt körülöttük senki; csak a csontig ható, őszi szél süvített a fák közt, melyek árnyékában álldogáltak. Vadul tépte fekete talárjukat, ide-oda lobogtatta Piton félhosszú haját.

- Édes a bosszú - felelte végül. - Nincs is annál szebb… Ugye, hű Perselus?

- Ahogy mondod, uram… - csókolta meg az ifjú az undorító kezet.

- És én még azt hittem, gyenge vagy, amiért le akartál beszélni erről…

- Dehogyis, uram! Csak téged féltettelek! Egy ilyen koszos, áruló dögben hogy bízhattam?! - pillantott afelé, amerről Féregfark nemrég hoppanált.

- Hát máskor bízz azokban, akikben én bízok - fejezte be ajkának simogatását Voldemort.

- Igenis, uram…

- Meghagyom neked az életüket… - fordult el, Perselus pedig a földre hanyatlott.

Megtámaszkodott öklein, és fel sem nézett, ahogy a sötét mágus kilépett a fák takarásából. Míg az átvágott az utcán, és belépett a ház előtti kis kertbe, Perselus elkeseredésében felzokogott. Homloka fájdalmasan dörzsölődött a mocskos falevelekhez, melyeket eddig tapostak. Keservesen sírt, és tehetetlenül markolt a földbe.

Mikor meghallotta, hogy a hátsó ajtó nyikorogva feltárul, felkapta maszatos fejét. Megfagyott az ereiben a vér, hiszen a dulakodás és kiabálás hangja elhallatszott odáig.

- Menekülj, Lily! - kiáltotta egy férfi. - Vidd Harryt!

- Riri - rebegte Perselus könnyáztatta arccal. - Menekülj, drága Riri… - könyörgött alig halhatóan.

Egy rettenetes, vakítóan zöld villanás teljesen betöltötte a földszinti helyiségeket, ő pedig tudta, hogy ez mit jelentett. Ahogy a sav elöntötte a torkát, és elokádta magát, hangosan felnyögött. Másodpercekig öklendezett, kínlódva, reszketve, mikor egy velőt rázó, női sikoly törte meg az éjszakát.

A második zöld villanás az emeletről jött.

Perselus megkövülten rogyott össze. Kezeibe temette arcát, és hisztérikusan felüvöltött. Képtelen volt elhinni, hogy ura, ígérete ellenére, mégis megtette… hogy megtörtént… hogy örökre elvesztette…

- Riri! - kiáltotta, ahogy kiugrott a bokrok mögül.

A ház felé kezdett rohanni, de alig ugrotta át az alacsony kertkaput, éles kiáltást hallott, majd egy fájdalmas sípolást követően a ház alapjaiban rengett meg, és felrobbant. Perselus métereket repült hátra, és nyekkenve ért földet. A ház darabjai, kisebb és nagyobb téglák, deszkák, bútordarabok repkedtek körülötte.

- Riri! - hívogatta a nőt köhögve, prüszkölve.

A hatalmas porfelhőben nem látott az orráig sem. Ide-oda kapálózott a karjaival, hogy valamelyest megtisztítsa maga előtt a levegőt, de úgy marta arcát a koszos felleg, hogy hamar vérben úsztak szemei.

- Riri!

Majdnem felesett egy gerendában, de azért kitartóan menetelt előre. Ahogy tisztábbá vált előtte minden, látta, amit már előre sejtett: a ház olyan mértékben megrongálódott, hogy balgaság volt abban reménykedni, hogy a romok alatt bárki életben maradhatott.

Remegve lépett át a térdig érő falon. Amerre csak nézett, halmokban állt a törmelék. Az emeletre vezető lépcső, illetve az épület egyik sarkában álló piciny szoba azonban állva maradt. Gyorsa afelé iszkolt, reménykedve, hogy ott megtalálja a…

Nagy sietségében megbotlott valamiben. Egy nagy téglakupac közepén egy emberi kéz meredt elő, halálos görcsében egy pálcát szorongatva. Csak könyékig látszódott ki, mégis olyan borzalmasan össze volt törve, hogy Perselus sejtette: csak a kövek tartják így, egyben.

Öklendezve lépett át James hullája felett, és simult a lépcső falához. Közelről már az sem tűnt valami stabilnak, így lassan araszolt fel rajta. Reszketve lesett fel az emeletre, várva, mikor lel rá urának összetört testére. Az épen maradt szobában azonban nyoma sem volt a csuklyás férfinek, csak…

A szoba közepén, szétvetett lábakkal, ott feküdt Lily Potter. Jobb keze még mindig a pálcát markolta.

- Riri! - mászott oda hozzá Perselus.

Lekaparta a felsőtestéről a köveket, és arcáról az ujjnyi vastag port.

- Drága Riri… - beszélt hozzá, de mikor meglátta a hamutól megsárgult, nyitott szemeket, az üres, távolba révedő tekintetet, fájdalmasan felzokogott. - Merlinre… Riri! - mászott oda közvetlenül a test mellé, és ráhajolt behorpadó mellkasára.

Simogatni kezdte a kékülő, megviselt arcocskát, a nő egykor oly szép, vörös haját. Annyira fájt, annyira nem volt képes elhinni…

Alányúlt karjaival, hogy megemelje a testet, és magához ölelhesse. Ám a nő feje váratlanul hátrabillent, és nyaka egyszerűen elszakadt testétől. Annyira szétroncsolódtak csigolyái, hogy izmai nem voltak képesek megtartani a nehéz fej súlyát. A csontok és porcok elől átszakították a bőrt, vörösen meredve Perselus arcába.

Az ifjú remegő ajkakkal, összekoccanó fogakkal nézte a rettenetes sebet, majd elejtette a testet, és elfordulva újra elhányta magát. Hörögve, bőgve szenvedett, a földön kuporogva, mígnem meghallotta egy kisbaba szomorú sírását.

Elhűlve fordult a hang irányába. Egészen a sarokból, az ablak alól jött, amely szinte sértetlen maradt: mintha onnan indult volna a pusztító pokol, mely lerombolta a házat.

Perselus reszketve állt fel, és indult meg a kiságy felé, melyben egy szomorú kisfiú sírt. Összeszoruló szívvel hajolt föléje, majd újra előtört belőle a hörgésszerű zokogás.

- Istenem… - suttogta. - Életben maradtál… Te… aki miatt minden… történt…

Keserűen préselte neki arcát a kiságy rácsainak, mely halovány, rózsaszín barázdát hagyott bőrében.

- Ennek… sohasem lett volna szabad megtörténnie… egyetlen Riri… Mi… Együtt… Boldogok lehettünk volna…! Bocsáss meg… - suttogta, többször is. - Bocsáss meg…

A kis Harry felfigyelt ugyan jelenlétére, de sivalkodása nem csillapodott. Kezeivel kétségbeesetten nyúlt valamiért, ami már soha nem zárhatta karjaiba.

- A mi gyermekünk is lehetett volna… - folytatta Perselus. - A miénk… De te őt választottad! - lihegte keserűen. - Megszülted az ő gyermekét…!

Keze talárjának zsebe felé kúszott, melyben pálcáját tartotta. Gonoszan nézte a sebhelyes árvát, aki mintha érezte volna a fenyegető veszélyt.

- Gyűlöllek! - sziszegte. - Undorító fattyú! Miattad! Te vagy az oka mindennek! - üvöltözött vele. - Te vagy az oka mindennek!

A lelke azonban majd beleszakadt saját, gyűlölködő szavaiba. Hogyan is bánthatná e szerencsétlen gyermeket? Hiszen pont ő maga volt az, aki elárulta a jóslatot…

- Uramisten… - ejtette el a fegyvert, és újra megmarkolta a kiságyat, mint rab a börtön rácsait. Lassan hátrafordult a nő teteméhez, és esedezve kérte. - Bocsáss meg…

Egy váratlan pillanatban azonban megremegett alatta a padló. Szemei pontszerűre zsugorodtak a rémülettől, amikor érezte, hogy a lépcső felé kezd omlani a felső szint. Megbillent velük szerkezet, ő pedig szinte ösztönösen kapott Lily keze után. A nő feje viszont, ahogy magával sodorta a törmelék, feléjük billent. Perselus követte üres pillantását, mely mintha csak a kiságyra irányult volna.

Gondolkodás nélkül felmarkolta a síró kisdedet, és még az utolsó másodpercben sikerült megkapaszkodnia egy kiálló deszkában. Lily teste a földszintre zuhant, ahol még jobban összetört.

- Istenem, Riri… - nyögte Perselus keservesen, ahogy ott lógott, fél karjával kapaszkodva, jobbjában Harryt tartva.

Mikor látta, hogy van egy valamennyire vízszintes felület, ahová leugorhat, elengedte a deszkát. A kisfiú csak még hangosabban sírt a karjaiban. Ügyetlenül tartotta, túl erősen, de amikor lazítani akart szorításán, majdnem elejtette a babát. Kétségbeesetten ölelgette, rázogatta, remélve, hogy hamar elhallgat.

Összerezzent azonban, és magához szorította a babát, mikor meghallott egy túlontúl ismerős hangot.

Hagrid, a vadőr keservesen bömbölni kezdett, ahogy meglátta a romokban álló házat. Lapátméretű kezeivel csak úgy dobálta arrébb a gerendákat és téglákat, mintha azok papírgalacsinok lennének.

- James! Lily! - harsogta az óriás.

Perselus rémülten húzódott be az árnyékba.

- Ssshht! - csitítgatta a gyermeket, amely még mindig bömbölt.

- Harry? - figyelt fel Hagrid a hangjára.

- Az Istenit! - sziszegte Perselus ingerülten. - Hallgass már el!

- Hagrid… - rebegte egy harmadik, látszólag döbbent hang.

- Sirius? Hát te mi az ördögöt keresel itt?

- A szentségit! - hunyta le a szemeit Piton, és érezte, hogy nagy bajban van.

Mivel nem tudott tenni Harryvel, óvatosan lefektette a földre. Keservesen végigmérte, majd behunyta a szemeit, és gyorsan hoppanált.

Dumbledore lassan, mélyeket lélegzett, és behunyt, eltakart szemekkel hallgatta egykori tanítványa vallomását. A viharvett külsejű ifjú zokogva avatta be őt legszörnyűbb titkaiba, szívének legnagyobb fájdalmaiba, és… nem utolsósorban abba, ami a mögöttük álló, végzetes éjszakán a Potter-házaspárral történt.

Perselus nem ült le, noha az idős mágus többször is hellyel kínálta, látva dülöngélő alakját. Félőrült módjára, reszkető kezekkel mesélt, arcán pedig maszatos medret hagyott patakokban csordogáló könnye. Időnként egy-egy hörgés vagy csuklás félbeszakította elbeszélését, Dumbledore pedig őszinte fájdalommal várta ilyenkor, hogy folytassa. Amikor abbahagyta a mindkettejük számára oly gyötrelmes beszámolót, felnézett. Fekete szemei égkőként ragyogtak a könnyektől.

- Kérem, öljön meg… - kérte, az igazgató pedig meglehetősen elborzadt szavai hallatán. - Nincs ezen a világon semmi, ami miatt megérdemelném, hogy éljek…

Dumbledore lassan felemelkedett a székéből, és megkerülte az asztalt. Perselus beesett arccal figyelte, és attól tartott, hogy esetleg megüti. Az azonban nem tett mást, csak megállt előtte, és a vállára tette a kezét.

- Az igaz szív legnagyobb erénye a megbocsátás, Perselus - mondta lágyan. - Megbocsátás elleneink… és saját lelkünk irányába. Senki sem oldozhat fel az alól, amit tettél… csak a halál… De számodra annak még nem jött el az ideje. Békélj meg önmagaddal, mert csak akkor leszel képes együtt élni ezzel a szörnyű hibával, amit vétettél… Megbánásod őszinte, ebben bizonyos vagyok. Amikor megtudtad, miként értelmezte Voldemort a jóslatot, te magad jöttél el hozzám, hogy rejtsem el Potteréket…

Megszorította az ifjú karját, aki sápadtan pislogott fel rá.

- Tudom, hogy ott lakozik benned a jó! Lily Potter is tudta, amikor Remus Lupint utánad küldte! Nem hazudtolhatod meg az igaz hitét, amiben meghalt, azzal, hogy csak úgy eldobod magadtól az életet! - rázta meg Perselust. - Ne akarj neki több csalódást okozni!

Piton leszegte a fejét, majd újra, hálásan felnézett, és elszántan bólintott. Dumbledore szomorú arcára megkönnyebbült mosoly kúszott fel.

- Térdelj le elém, Perselus Piton - utasította, és az szó nélkül engedelmeskedett.

A fejére helyezte mindkét kezét, és oldalra pillantott, főnixmadarára.

- Tisztuljon meg a lelked a bűntől azáltal, hogy a rosszat jóra, a sötétséget éltető fényességre, a hamisat igazra cseréled a szívedben. Emelkedj felül a kísértésen, és vigasztalódj a helyes ösvényen járva, mert csak így érheted el szellemed kiteljesedését. Fogadod-e, hogy engedelmeskedsz utasításaimnak, és tiszta szívvel szolgálod a jót a pusztító erők ellen?

- Fogadom.

- Fogadod-e, hogy akár életed árán is megvédelmezed, amire mind felesküdtünk?

- Fogadom.

- Fogadod-e, hogy hű maradsz, és a kétség legapróbb szikrája sem pattan fel benned?

- Fogadom…

Dumbledore elhallgatott, Fawkes pedig vidám trillázásba kezdett. Felröppent állványáról, és csillámló szikrákat szórva körözni kezdett felettük, végül megtelepedett Perselus vállán. Az ifjú megilletődve csodálta a szépséges teremtményt, mely halkan, búgva énekelt a füle mellett. Az igazgató szelíden mosolyogva megsimogatta az állat okos kis fejét, majd a kezét nyújtotta az egykori mardekárosnak.

- Kelj fel, Perselus Piton…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.