Méreg és könny

Lüktető májusi délután. Épp bájitaltan órán fövünk...  Szeretem ezt a tárgyat. Mégsem jutnak el hozzám Piton professzor szavai. A hangját hallom, de hogy miről magyaráz, arról halvány fogalmam sincs. Óvatosan körbetekintek. Charley és Mark egy agyonfirkált papírlap fölé görnyednek. Vajon miben sántikálhatnak megint? Ha megint a múltkorihoz hasonló… még csak bele sem merek gondolni… Frics majdnem felnyársalta a tekintetével őket, noha semmi bizonyítéka nem volt rá, kik csempésztek be egy mumust a szobájába. Hirtelen egy fekete árnyék takarja el mellettem lévő napsütéses ablakot… Ilyen hamar beborult volna?

- Miss Potter, milyen kifogást hallok majd, miért nem hajlandó válaszolni a kérdésemre? – ekkor eszmélek fel, Piton professzor itt magasodik előttem, miközben éjfekete tekintete szinte marja bőröm.

- Én… én csak… - hirtelen összepréselem ajkaim. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy itt dadogok, fülig pirulva, míg ő diadalittasan alig bírja elnyomni kárörvendő vigyorát.

- No lám, no lám mivé válik a világ, ha már az eminens diákok sem figyelnek az órámon? – teszi fel a költői kérdést, mintegy súlyosbítva helyzetemet. Ezt nem fogom könnyen megúszni, előre látom. Charley és Mark rám pillantanak. Tudom, ilyenkor professzorunk már többszörös kínhalált halt képzeletükben. És azt is tudom, ez mit jelent: még egy újabb térfát, hacsak nem inkább bosszút. Bájitaltan tanárunk végig le nem veszi rólam a pillantását, ugrásra kész, hátha megingok egy pillanatra, és akkor lesújthat rám.

- Akkor megismétlem a kérdést, hátha tudja rá a választ, kisasszony. A mérgek közül melyik a leglassabban és a leggyorsabban ölő, és melyiknek mi az alapanyaga? – hirtelen halk, elégedetlen moraj fut végig a termen. Hisz a mérgeket nem is vettük még. Az majd két hét múlva kerül tárgyalásra. Piton nem megismételte a kérdést, hanem olyat tett fel, amire nem tudom a választ. Szóval biztosra akar menni. Pedig olvastam róla nemrég. Vadul kutatok emlékeimben, hátha eszembe jut.

- Sajnálom Miss Potter, nem tudunk egész órán Önre várni. 20 pont a Griffendéltől, és este várom büntetőmunkára a szobámban. – duruzsolja elégedetten.

Ami sok, az sok. Érzem, ahogy felforr a vérem. Fűt a mindent elsöprő indulat. Nem tudok racionálisan gondolkodni. A szavak csak úgy jönnek belőlem, mint kitörő vulkánból a láva.

- Talán ha olyat kérdezne, amire tudok válaszolni, nem kellene egymás idejét keserítenünk, nem gondolja Tanár Úr? – szegezem neki a kérdést. Épp félúton van a katedra felé, mikor megtorpan pimasz hangnememre, és viharos gyorsasággal megfordul, szinte pördül. Szeme szikrát szórt. Mit szikrákat, már lángokat. Soha ilyen mérgesnek nem láttam azelőtt. Ezzel viszont nincs egyedül. Tehetetlen dühöm tovább szította. Dacosan állom tekintetét. Az osztály legtöbbje halálomat jósolja. Síri csend a teremben. Lélegezni is alig mer bárki.

- Velem SENKI nem beszélhet így, főleg nem a diákjaim. Azonnal megyünk az igazgatóhoz! – néz rám még mindig vészjóslóan. Azelőtt nem hallottam így kiabálni. Félelmetes volt, csakhogy indulataim miatt nem érzékelek semmit.

- Persze elvárja a tiszteletet, de Ön nem adja meg a diákoknak, és csodálkozik, hogy ez a vége....- nem hagyja folytatnom.

- Egy szót se többet, további 100 pont a Griffendéltől (elégedett sustorgás a Mardekárosktól), és indulás Dumbledore-hoz, AZONNAL – nyomatékosítja mondanivalóját. Felpattanok helyemről, meg sem várva Őt, kiviharzom a teremből. Soha azelőtt nem hozott ki senki így a sodromból. Pár napja Voldemort kegyetlenül megölte a szüleimet, és elválasztott öcsémtől, azóta nem vagyok ura önmagamnak. Rohanok a folyosókon, azt sem tudva merre járok, nem látok semmit könnyeimtől, csak futok és futok…

Mikor már nem bírom szusszal, megállok. Nem tudom hova keveredtem. A legfelső emeleten lehetek - a kilátást szemlélve így látszik – és még mindig hullanak könnyeim. Egy sötét mellékfolyosóra érve a legelső ajtót kinyitva magam mögött hagyom azt. Hiába vagyok egyedül, magányom mégsem tökéletes. Lekuporodom a legtávolabbi sarokba. Ha a Föld középpontjában lennék, akkor sem tudnék elég távol kerülni ettől a helytől, Voldemorttól, Piton professzortól… Bármennyire szeretném, nem tudom abbahagyni a sírást.

Egyszer csak nyílik az ajtó. Fátyolos tekintetemen át is megismerem a legkevésbé kívánt személyt: Perselus Pitont. Megtörlöm szemem, és félszegen rápillantok. Vajon hogyan talált meg? Olyan furcsa, ahogy áll előttem kérdőn, és… bűntudattal telve. – Elizabeth, tudom, sok szörnyűség történt Önnel mostanában. Mégis kérem, próbáljon meg uralkodni magán, mert így nem beszélhet senkivel sem. Ami a szüleivel történt… fogadja őszinte részvétemet… - bármennyire nem akarom, a könnyeim újult erővel törnek fel. Még nem volt időm gondolkodni a történteken.  Dehogynem volt… csupán nem hagytam magamnak egy szusszanásnyi időt sem. Fájdalmasan hasít belém a felismerés, nincs többé családom. Már nem tudok érzéseimnek gátat szabni, feltör belőlem a kétségbeesett zokogás. Lábaim felhúzom, fejem ráhajtom. Egész testem rázkódik. Egyszer csak egy meleg, puha kéz óvatosan átölel. Felnézek. Piton professzor az. Karját, mint menedéket nyújtó ágat, helyezi rám. Nem szól semmit, mégis tudatában vagyok együttérzésének. Zokogásom nem marad abba, most már az Ő talárja vizes könnyeimtől. Nem is tudom, mennyi idő telik el, míg lassan lecsillapodok. Ő türelmesen vár, és védelmezően karjaiba zár. Fejem mellkasára hajtva próbálom összeszedni magam.

– Mikor ugyanennyi idős voltam, váratlanul meghalt az édesanyám. Fiatal, életerős asszony volt, senki nem tudta, mi végzett vele. Apám mellett rosszabb volt az élet, mintha egyedül lettem volna. Higgye el Elizabeth, pontosan tudom milyen érzés magányosnak és kiszolgáltatottnak lenni... - hirtelen hangja elcsuklik. Feltekintek rá, egy könnycsepp csillog a szeme sarkában. Gyengéden letörlöm, közben végigsimítom arcát. Szívverésem felgyorsul. Soha senkit nem éreztem még ilyen közel magamhoz. – Mennünk kellene, mert Dumbledore is akar még Önnel beszélni – nem tudom, hangja remeg jobban, vagy ő maga. Kibontakozom öleléséből, és elindulunk. Az ajtóban még visszatekintek rá. Szeméből eltűnt a bűntudat, helyét a megértés vette át. Egy halvány mosolyt küld nekem, én viszonzom azt. Hasonló sorsunk szoros kötelékként kapcsol össze minket.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.