Zizi : Késő, utolsó gondolatok |
Késő, utolsó gondolatok
Kicsibogár 2006.01.14. 20:15
Egy apróság megváltoztatja egy reménytelen férfi életét...
Késői, utolsó gondolatok
Lassan baktatok a fúriafűz felé. A csillagos égbolt mindig megnyugtatott azelőtt, most mégsem tudom örömemet lelni benne. Már ebben sem! Ez is csak megerősít elhatározásomban. Milyen ironikus! Telihold van. Potter és a bandája is ilyenkor járt ide. Ahogy eszembe jutnak, érzem, elönt az epe és a mély, gátlástalan gyűlölet. Még most is Ők járnak a fejemben! Ez tébolyító! Pedig eldöntöttem, hideg fejjel viszem véghez tervem. És tessék! Itt mérgelődöm. Perselus Piton az érzelmi rejtőzködés mestere, és mégsem tud magának parancsolni!
Megérintem pálcámmal a fa tövét. Az átjáró azonnal feltárul. Elindulok lefelé. Néha rám tör a kétkedés. Biztosan jó ötlet? - Igen! Nem hátrálhatok meg! – mondom félhangosan. Inkább utasításnak érzem, mint egyszerű megállapításnak. Odaérek a föld mélyén lévő, eldugott kis patkány lyukhoz, ami egyszer már majdnem vesztemet okozta. És most újra itt! Van stílusom, meg kell hagyni. Ezt senki sem vitathatja. Kinyitom az ajtót. Ahogy kezem megérinti a kilincset, érzem, tenyerem izzad. – Csak nem félek? – töprengek el. Nem félhetek. Az túl gyerekes lenne. És ha mégis? Elvégre nem mindennapi dologra készülök. – Talán egy kicsit. Ez vele jár. – nyugtatom magam. Még most is ez a legfontosabb. A büszkeségem. Ami idáig juttatott. A fúriafűz alatti sötét és elhagyatott alagútba. Akkor sem hátrálok meg, ha Dumbledore kéri tőlem! Ő azonban nem fogja. Békésen alszik az ágyában, és nem sejt semmit. Majd fog! Egyszer biztos ide téved valaki, és akkor majd tudni fogja! Ő is, és mindenki más!
Kinyitom az ajtót. Recsegve nyikorog. Sérti a zaj a fülem. Már nem sokáig! Belépek a szobába. Köpenyem hanyagul ledobom a székre. Leroskadok a szoba közepén lévő ágyra. Agyam fogaskerekei vadul zakatolnak. Szinte már fájnak torlódott gondolataim. Az elmúlt egy hét eseményein rágódóm. A sötét Nagyúr rájött a kis titkomra! Persze, Lucius Malfoy! Ki más deríthette ki, és árulhatta el Neki. Nem megy vele sokra. Keresztül húzom a számító kis tervét. Arcomra gúnyos vigyor ül ki. Hah, még most is sokkal ravaszabb vagyok, mint az a szalmahajú, gerinctelen kis féreg! Azt hiszi, most jó pontot szerez Voldemortnál. Mennyire téved! Kicsivel később eszembe jut jegyesem. Milyen csodálatos nő! Hosszú, világosbarna hajával, zöld szemével, és halvány vörös ajkaival Ő a legvonzóbb teremtés, akit e föld a hátán hordott! Sokáig nem is hittem el, bármit is érezhet irántam. Most gondolkodom el igazán arról, mit készülök véghez vinni. Megtehetem ezt Vele? Akit az életemnél is jobban szeretek. Jogomban áll ilyen mértékű, elviselhetetlen szenvedést okozni Neki?
Fájdalmasan felsóhajtok. Pontosan tudom a választ. Mégis előhúzom bal zsebemből azt a kis fiolát, aminek tartalmán annyit dolgoztam. Ennek így kell lennie! Így lesz a legjobb! Rosszallón ingatom fejem. Még mindig nem tudtam meggyőzni magam tettem helyességéről! Farkasszemet nézek az üvegcse vérvörös tartalmával. Ez a szín: az Élet színe, a Szerelem színe, a Szenvedély színe. És a Halál színe. Kinyitom. Egy mozdulattal felhajtom a folyadékot. Hatását rögtön érzem. Minden kezd lassulni. Tompább lesz körülöttem a külvilág. Jobban hallom a vérem lüktetését az ereimben, a szívverésem robaját, ami minden pillanatban lassul és lassul. Tudom, nincs már sok hátra. Felnyögök a kínzó szenvedéstől, ami testemet uralja. Még egyszer, végezetül lélegzem, majd az élet legutolsó szikrája is távozik belőlem. Kihull a fiola a kezemből, és a padlón apró szilánkokra törik. Ahogyan életem is.
Már alig élek, a halál tovább várat magára, mint szerettem volna, nehezen lélegzem, már a gondolatok is összefolynak a fejemben. Hallok valamit, már hallucinálok. Egy fényt látok magam mellett és egy hangot, az Ő hangját, itt áll mellettem. Milyen rémes látomás, könyörög nekem, könyörög… Ó, fáj ezt látnom, miért nincs már vége? Letérdel mellém, látom a könnyeket a szemében, hallom a sírástól elfúló hangját: „Nem…Perselus…mit csináltál? Szükségem van rád!”- egy könnycsepp pereg végig az arcomon- „Lizy” -suttogom.
Minden elsötétült már nem érzek semmit, valami marja a torkom, a szívem a fejemben dübörög, mi történik… miért nincs már vége.
A hallásom tisztul… nem ezt ne! Kinyitom a szemem, egy gyönyörű szempár néz rám a félhomályban… Elizabeth, a szeme könnyes, kétségbeesetten fürkészi az arcomat. Lehajtom a fejem, a kezében… a kezében egy fiola van, üres, ruháján üvegszilánkok… ne.
Tompán, de hallom a szavait, csak suttog, de fájdalmasan hasít a szívembe a hangsúly és a tartalom. „Perselus, nézz rám, kérlek szólalj meg!”
„Mi… miért tetted ezt?” -suttogom alig hallhatóan. A válasz hangneme ismét a szívembe mar: „Már napok óta ilyen furcsán viselkedtél...-könnyekkel küszködve mondta tovább -nem akarom, hogy elmenj, pont most…pont te. A legnehezebb helyzetekben adnád fel? Nem az vagy akinek megismertelek, ha ezt teszed!”- mondta görcsösen préselve ki magából a szavakat.
Leszegett fejjel ül előttem, fejem a térdein pihen, kezdek éledezni, már tudok mozogni, nem éreztem semmi megbánást, meg akartam halni, de nem tehettem ezt Vele… annyira szeretem. Arca olyan sápadt, annyira erőtlen…mint egy szobor…én tettem ezt vele, keserű bűntudat hajt, hogy megfogjam a kezét, és a szemébe mondjam: „Szeretlek” Ez volt az első szavam, amit igazán meghallott ezen az éjszakán. A válaszra nem is számítottam, nem gondoltam, hogy ezek után töretlen marad az a báj, és magabiztosság ami mindig is megbűvölt benne.
Mosolygott…hogy miért azt egyenlőre nem tudtam, csak sejtettem, hogy talán ez a megbocsátás jele. Igaza volt, nem futamodhattam meg, nem hagyhattam el ezt a világot ekkora kudarccal a hátam mögött. Féltem a kérdéstől, amit tudtam meg kell válaszolnom, de nem mertem, és nem is tudtam rá a választ. „Miért? Miért teszed ezt velem… velünk?” –hát ez volna a megválaszolatlan valóság. „Veletek? Dumbledore -nak és neked is ez lett volna a legjobb…” „Dumbledore nem tud róla, és remélem nem is kell megtudnia.” -mondta elcsigázottan. Nem értettem. „Akkor kikről beszéltél?” -szorítottam meg a kezét.
A mosoly az arcán hihetetlenül gyógyító volt, ez a nő az első perctől tudta ki vagyok, mit tettem a múltban, és most eljött, hogy megmentse az életem… hibáztam.
Kezemet lassan a hasára tette és egyre csak mosolygott, most vettem észre, valahogy megváltozott az arca, eddig gyerekes vonásai most már csak emlékek voltak, arca gyöngédséget és szeretetet sugárzott.
„Úristen te…”-nem tudtam befejezni, csak ennyit tudtam mondani: „És én majdnem…”-már nem is fejezhettem be, ajkaival befogta a szám és többé nem is érdekelt semmi, ezt a hibát nem követhetem el… soha többé!
|