|
15. fejezet
Kicsibogár 2006.01.14. 20:53
15. Fejezet- Magyarázatok
Az éjszaka csöndesen eltelt. Pitont is elnyomta az álom kora hajnalban. Arra ébredt, valaki a fejét cirógatja. Kinyitotta szemét, és körülnézett. Elizabeth fáradt mosolyával találta magát szemben. Látszott rajta, megviselte a tegnapi nap, szemei mégis ragyogtak. Perselus halkan felsóhajtott. – Jó reggelt, hogy érzed magad? – fáradt, éjfekete tekintete sokkal többet mondott szavainál.
- Köszönöm, elég jól. Csak nem nagyon emlékszem, mi történt. Az utolsó képem az, ahogy Johnnal és Veled itt beszélgettem – a férfi felszisszent a név hallatán.
- Nem tudom, hogyan sodorhatott bajba, felelőtlenebb, mint egy óvodás – préselte ki az indulattal teli mondatot vékony ajkán. Lizy megpróbált felülni, de látszott, a fájdalomtól görcsbe rándult a keze, és arca is grimaszba torzult. – Nono, hova ilyen sietősen kisasszony? Madame Pomfrey a lelkemre kötötte, semmiképp se engedjelek felkelni. És én nem szeretném, ha megorrolna rám. Veszélyes következményei lehetnek. És ami a legfontosabb: szükséged van a pihenésre! – nézett rá komolyan.
- Eszemben sem volt, csak felülni egy cseppet – védekezett a lány mosolyogva. Le is fegyverezte a férfit. Perselusnak Lizy mosolya volt a gyengéje. Olyankor nem tudott ellenállni neki.
- Rendben van, de meg ne erőltesd Magad. Fogalmam sincs, mit műveltél tegnap, ám szokásodhoz híven megint valami eszelős kalandba keveredtél – dorgálta.
- Úgy csinálsz, mintha mindig én keresném a bajt! Tudod jól, ez nem így van. Örülök neki, hogy segíthettem Johnnak. Volt „szerencsém” közelebbről találkozni halálfalókkal, de ilyen mindenre elszánt és kegyetlen társasággal eddig még nem. - A férfi eltűnődött. Istenem, ha Elizabeth tudná… A lány megsimogatta arcát. – Ugye nincs semmi baj? – aggódott érte. Piton egy mosolyt erőltetett magára, miközben megfogta a lány kezét, és ezt mondta:
- Semmi, biztos csak a „kényelmes” alvóhelyzet tett ennyire jót – hozta szokásos stílusát. Lizy lehajtotta fejét.
- Ne haragudj rám. Ez is miattam van – szólt zavartan.
- Ugyan, szóra sem érdemes – felelte a férfi, miközben a lány állát óvatosan felfelé nyomta, hogy a szemébe nézhessen. – Elizabeth, én… - kezdte elcsukló hangon. Mindenképp tisztázni akarta a lánnyal a helyzetet, még ha az idő és a hely nem is bizonyult a legalkalmasabbnak. Lizy gyengéden a férfi ajkára tette mutatóujját. – Ne mondj semmit, fölösleges – suttogta. Pár, örökkévalóságnak tűnő másodpercig egymás szemébe néztek. Piton átölelte Lizyt, ő Perselus nyaka köré fonta karjait. Mikor ajkaik alig néhány milliméterre voltak egymástól, benyitott Madame Pomfrey. Egy szempillantás alatt zavarba jött.
- Elnézést… nem akartam alkalmatlankodni… látom, Elizabeth jobban van… örülök neki… akkor én megyek is, majd később visszanézek –hebegte, és amilyen gyorsan csak lehetett, távozott. Lizy eltöprengett Perselus gondterhelt tekintetén. Mikor Poppy belépett, a férfi úgy engedte el, mintha tüzes vasat tartana kezében. Ennyire feszélyezné bárki jelenléte, csak nem szégyelli a szituációt? Elbiggyesztette száját.
- Mit akartál mondani? – hangja idegesen csengett. Piton ebben a pillanatban úriemberhez nem méltó dolgokat gondolt az idős boszorkányról, ám Lizy kérdése azonnal kizökkentette a mérgelődéséből.
- Áh, nem olyan fontos, inkább szólok Madame Pomfrey-nak, jöjjön vissza és vizsgáljon meg – válaszolta, s el is indult kifelé, ám Eliza megfogta a karját.
- Perselus! Nyugodtan elmondhatod, ha bánt valami. Nem jó látnom, ahogy emészted magad! – olyan vallatóan nézett a férfira, ahogy csak tőle tellett. Piton megingatta fejét.
- Te most csak azzal törődj, hogy minél előbb meggyógyulj! A jövőben pedig próbáld meg kerülni a bajt! – vonta fel szemöldökét.
- Mintha szándékosan csinálnám! – replikázott a fiatal boszorkány.
- Ez a lány sosem fog megváltozni! Fújhat a szél, eshet az eső, legyen akár a betegágyán, a szemtelensége töretlen! - villant át agyán, miközben Poppy után indult. A folyosón összetalálkozott Jonathannal.
- Piton professzor, hogy van Lizy? – kérdezte aggodalommal telve. Perselus rávillantotta mérges tekintetét.
- Jobban van, szerencsére. Legközelebb ne keverje bajba, ha lehet – morogta vészt jóslóan.
- De Professzor Úr, én nem akartam… nem is látott… - magyarázkodott.
- Nem vagyok kíváncsi a kifogásaira. Tartsa távol magát Elizabethtől! Csak veszélyt hoz rá! – sziszegte ingerülten. John nem válaszolt, inkább továbbment a társalgó felé. A bájitalok mestere pedig Madame Pomfrey-ért ment.
- Lizy, mondd jól vagy? – nyitott be John óvatosan.
- Igen, gyere csak be – felelte kicsit csalódottan. Remélte, Perselus jött vissza.
- Szeretnék bocsánatot kérni – kezdte mondandóját.
- Fölösleges. Nem a Te hibád, ami történt. Inkább az én önfejűségem. – válaszolta teljes nyugalommal. John leült az ágya mellé.
- Azt mondd el, miért akartak megölni, de légy szíves felejtsd el a mellébeszélést! – folytatta. A fiú vett egy mély levegőt, és belekezdett:
- A történet röviden annyi, Voldemort egyik este megbízott, hogy oltsam ki egy fiatal boszorkány életét, aki veszélyezteti a terveit – olyan halkan suttogott, Lizy csak sejtette a szavakat, amiket mondott.
- És mégis, ki az a lány? – kérdezte mit sem sejtve.
- Te vagy, Elizabeth! – szeme szomorúsággal és könnyekkel volt tele.
- Micsoda? – kiáltott fel meglepetten.
- Képtelen voltam megtenni, nem ölhetem meg azt a nőt, aki… - nem tudta befejezni a mondatot.
- Ezért akartak megölni! Mert ellenszegültél a Sötét Nagyúrnak! Jaj, John! – Lizynek minden világossá vált.
- Ne haragudj! Én... – Lizy viszont közbevágott.
- Dehogyis! Inkább hálás lehetek, amiért nem tettél el láb alól az első adandó alkalommal. Például amikor múltkor a Rengeteg mellett… – jegyezte meg.
- Ne is mondd! Akkor is úgy viselkedtem, mint egy idióta. Belátom, igazad van. Te mást szeretsz, és nekem semmi keresnivalóm az életedben – sóhajtott fel.
- Ez egy kicsit durva megfogalmazás. Talán új alapokra kéne a kapcsolatunkat helyezni. Azelőtt is mindig jól megértettük egymást. Mit szólnál, ha elfelejtenénk a rosszat, ami eddig történt, és barátok lennénk? Persze megértem, ha nem akarod! De honnan gondolod, hogy szeretek valakit? – ajánlotta fel.
- Nagyon is akarom! Az események után, csodálom, hogy szóba állsz velem. Az nyílt titok, hogy kit szeretsz, legalábbis számomra. – szólt csendesen.
- Felejtsük el a történteket. De a magánügyem, az tabu téma – fűzte hozzá Lizy. John beleegyezően mosolygott.
- Rendben, megértettem. Ez valami olyasmi, mint az én „sötét múltam” – vallotta be őszintén.
- Abba még belegondolni is rossz. Nem értem a mai napig, minek kellett beállnod közéjük! Azért, mert a Mardekárban tanultál, nem vagy velejéig romlott! - feddte meg a lány, bár tudta jól, amit mond, eső után köpönyeg.
- Ez nem volt kérdés, Lucius bácsi rendelkezett így. Mikor apa megpróbált ellentmondani neki, halálosan megfenyegette. Én úgy döntöttem, inkább a halálfalók, mint a családom veszélyeztetése – felelte.
- Nagyon sajnálom John – Eliza nem tudta, mivel bátorítsa az elkeseredett fiút. Sokat tanultak az egyetemen Voldemort sötét szolgáiról, de tudta, az nem hasonlítható össze a kézzelfogható tapasztalatokkal. Amikkel John rendelkezett.
- Lizy van valami, ami nem hagy nyugodni – váltott témát a fiatal Malfoy.
- Éspedig? – a lány sejtette, elhamarkodott megjegyzése foglalkoztatja a fiút.
- Amit tegnap este mondtál… Avery... tudod, hogy… - kérdőn nézett rá. Eliza bólintott. – Honnan tudtad, hogy Ő volt? Én sem szeretnék kitérő választ hallani! – hangja komolyan csengett.
- Hát legyen. Elmesélem. De előre szólok, nem egy könnyen elhihető történet – figyelmeztette a lány barátját.
- Hallgatlak – bíztatta John. Lizy elkezdett mesélni:
- Az egész hatodéves koromban kezdődött, egy márciusi délután. Kinn tanultam a kertben, az egyik tölgyfa tövében. Gyönyörű, napsütéses idő volt. Lágyan fújt a szél, épp csak annyira, hogy járjon egy picit a levegő. A madarak visszatértek vándorútjukról és vidáman csiviteltek. Minden olyan harmonikus és békés volt. Szinte hihetetlennek tűnt. Az én gondolataim is sokszor elkalandoztak a bájitaltan jegyzetem fölött, pedig jól emlékszem, Perselus épp akkor íratatta a rettegett felmérőjét az addig tanultakból. Minden csodaszép volt. A zöld pázsit, a halványkék ég, a nap sugarai szinte életre keltek a tó tükrén. A kellemes időjárás ellenére senki sem volt ott rajtam kívül. Mindenki úgy döntött, inkább benn mélyed el a tanulnivalóban.
- Tudom, azt hiszed, terelem a témát, de ez nem így van. Azért mondom el ilyen részletesen, hogy megértsd. A történtek után nekem is kellett idő, mire felfogtam, mi történt – a fiú helyeslően pislogott egyet. Lizy folytatta:
– Egyszer csak arra lettem figyelmes, valaki figyel a fák közül. Megijedtem, ki lehet, és mit akar. Tekintetem találkozott jóságos, szürkéskék szemével, és azonnal megnyugodtam. Egy öreg varázsló állt nem messze tőlem. Hosszú fehér haja és szakálla teljesen körbeölelte. Ruhája is hófehér volt, a földet súrolta. Csak göcsörtös vándorbotja lehetett még nála is idősebb. Egész lényéből szeretet és megértés sugárzott. Az ember elfelejtette az összes gondját és bánatát a közelében. Eszembe se jutott akkor a közelgő dolgozat, vagy a reggeli vitám Charley-val, hogy a tavaszi szünetet otthon töltsük náluk, vagy az iskolában. Ezek egyáltalán nem tűntek fontosnak. Az öreg férfi közelebb lépett hozzám, és így szólt: - Köszöntelek gyermekem. Kérlek, ne félj tőlem, nincs rá okod – hangja legalább olyan megnyugtató volt, mint megjelenése. – Jöjj velem, mondanom kell valami fontosat. Viszont nem ez a legmegfelelőbb hely – folytatta az anyai ringatásnál is megnyugtatóbb hangon. Némán bólintottam. Tudtam, az öreg mellett nem eshet semmi bántódásom. Elindultunk a Tiltott Rengeteg felé. Jó ideig szótlanul haladtunk tovább a susogó fák között. Soha nem jártam ilyen messze még az erdőben. Rossz emlékeim voltak róla, főleg Charley és Mark kis kiruccanása miatt. Mégis minden megnyugtatónak tűnt akkor. A fák, a levelek, a megbúvó erdei állatok, a halkan éneklő madarak. Egyszer csak így szólt: - Fogd meg a kezem ifjú hölgy! – szemei mosolyogtak, ám arca komolyságot tükrözött. Nem ellenkeztem. Háromszor megkopogtatta botjával a földet, majd így szólt: „Natura amice!” Néhány másodperc műve volt az egész. Az erdői fái hirtelen eltűntek, és olyan érzésem támadt, mintha egy szivárványszínű, véletlen szerűen mozgó örvénybe kerültem volna. Aztán egy tisztáson találtam magunkat. A távolban barnásszürke, hófödte hegyek látszódtak. Olyan magasak voltak, hogy az égen úszó felhők ködszerűen körbevették őket. A rétet szegélyező erdő élettel teli volt. A fák harsogó, zöld színe, a rügyek frissessége, az apró állatok nyüzsgése, a nyíló virágok szépsége. Föltekintettem az égre. A fák lágy, színes takaróként hajoltak fölém. A Napsugár fénye mikor átszűrődött a fák közt, minden sejtelmesen sugárzónak tűnt. Az aljnövényzet még élénkebb zöldben pompázott a pára és a harmat miatt, mint a fák levelei. Nem messze egy folyó terült el. Csak csendes csobogása árulta el. A fák majdnem a vízpartig terjeszkedtek ki, nem sok helyet hagyva más élőlényeknek. Vize halványkék volt, inkább színtelenbe hajló, tiszta, mint a forrásvíz. Itt-ott kisebb sziklák emelkednek, amiket sűrűn benőtt a moha. Még az apró, ficánkoló halakat is lehetett látni, ahogy tovaúsztak. Leültünk a parton a fűbe. Ahogy beszívtam a levegő friss, egészséges illatát, éreztem, kitisztul a fejem teljesen. Idős kísérőm elmosolyodott. – Nagyon szép és megnyugtató itt lenni. Minden békés és gyönyörű – állapítottam meg halkan. Az öreg csak bólintott. – Akkor szoktam ide jönni, ha sok gond és bánat terheli lelkem. Itt mindenki elfelejti a rosszat, és tudata kijózanodik. Ezért is hívják Tiszta Szellem Völgyének – mondta halkan. Hosszú ideig, magam sem tudom meddig, csak ültünk és élveztük a természet csodáját.
- Miért hozott ide? – kérdeztem csendesen.
- Úgy gondoltam, ez a megfelelő hely, hogy elmondjam, amit tudnod kell – kezdte mondandóját. – Különleges képességgel bírsz ifjú hölgy. Még nem vagy tisztában vele. Ezért kell közölnöm Veled. Aminek birtokában vagy, hajdan minden boszorkány és varázsló egyik természetes tulajdonsága volt. Sok-sok emberöltővel ezelőtt. Akkor még jobban figyeltek egymásra az emberek, így könnyebb volt megőrizni ezt a tulajdonságot. Aztán kezdett teret nyerni a sötétség. A varázslók pedig fokozatosan elveszítették ezt az értékes adományt. Mára nagyon kevesünkben van meg. Te viszont egy vagy közülük.
- És mi az? – vágtam mohón a szavába.
- Képes vagy érzékelni az emberek auráját. És ha egyszer találkoztál az illetővel, újra fel tudod ismerni az őt körülvevő rezgések alapján. Akik közel állnak a szívedhez, náluk sokkal könnyebben észreveszed – árulta el végül.
- És eddig hogyhogy nem láttam!? - tettem fel a jogos kérdést.
- Nem voltál képes rá, mert nem is volt fontos. A lényed felismerte, de nem jutott el a tudatodig – magyarázta.
- Értem – feleltem mosolyogva. Kicsit kába voltam a sok újdonságtól. Mégis megpróbáltam megérteni a hallottakat.
- Jobb lesz, ha lassan visszamegyünk – mondta, miközben kezét vállamra tette. Beleegyezően bólintottam. Még mindig vállamat fogva megütötte botjával háromszor a talajt, és így szólt: „Retrosum locus!” Újra a szivárványszínű kavargó örvényben találtam magam, s nemsokára ott álltunk a Tiltott Rengetegben. – Innen visszatalálsz ifjú hölgy – mosolygott bíztatóan.
- Látlak még valaha? – kérdeztem, bár szívem mélyén éreztem a választ.
- Ha eszedbe jutok, mindig Veled leszek! Isten áldjon! – mondta, miközben megsimogatta arcom, hármat koppintott botjával az előbbi varázsigét mormolva, majd eltűnt. Sokáig álltam ott, az erdő közepén, a történteken gondolkozva. Tényleg valóság volt? Vagy egy csodaszép álom? Lassan elindultam visszafelé. Kezdett sötétedni. Egyszer csak furcsa, addig ismeretlen érzés kerített hatalmába. Két embert éreztem közeledni. Illetve két ködszerű, tejfehér „anyagot”. Először nem tudtam, kik lehetnek. Majd egyre határozottabban kivettem őket. Pár pillanat múlva már tudtam, kik azok: Mark és Charley. Még látótávolságon belül sem voltak, és én mégis teljesen biztos voltam benne. Már az erdő szélén jártam, mikor összetalálkoztunk. Tényleg Ők voltak! Alig akartam elhinni. Érzékelem a körülöttem lévő emberek auráját.
- Végre magtaláltunk! Ne haragudj a reggeli vitánk miatt – sóhajtott fel Charley megkönnyebbülten, mikor meglátott. Aztán magához ölelt. Én csak mosolyogtam rá.
- Hol voltál? – tette fel a racionális kérdést Mark.
- Nem fontos. Majd holnap elmesélem – válaszoltam, miközben visszaindultunk a kastélyba. Nem lettem volna képes akkor és ott szavakba foglalni, ami épp végbement bennem. Másnap már ők is tudták, mi történt, és velem együtt örültek. Onnan kezdve figyeltem a körülöttem levőket, és naponta többször bizonyosságot nyertem róla, az öreg varázslóval való találkozásom, nem csak a képzeletem szüleménye volt. – fejezte be Lizy. –Szóval ezért tudtam, hogy Avery volt – fűzte hozzá.
- Ez nagyon tanúságos történetet volt Elizabeth –szólalt meg Piton a hátuk mögül. – Szerintem fel kellene adnod a tanári pályát és mesélőnek menned – egyik szemöldökét felhúzva fürkészte a lányt. Lizy ijedten hátrafordult. Nem számított további hallgatóságra.
- És akkor mi lenne szegény gyerekkel? – próbálta leplezni zavarát, nem sok sikerrel. Ekkor lépett be Madame Pomfrey.
- Kérném az urakat, hogy távozzanak egy kis időre. Szeretném megvizsgálni Miss Pottert. Később még beszélhetnek vele. Most nyugalomra van szüksége – szólt szigorú pillantások közepette. A két férfi ellenkezés nélkül elindult a folyosóra. John tudta, Piton eléggé harapós kedvében van, és őt okolja azért, ami tegnap történt. Mégis Lizy története nem hagyta nyugodni.
- Professzor Úr, ez hogyan lehetséges? Nem is hallottam ilyesmiről? – fordult bájitaltan tanárhoz.
- Azt hiszem Elizabeth mindent elmesélt. Ha Ön nem tud bizonyos dolgokat, attól azok még léteznek – szólt élesen. Jonathan jobbnak látta nem firtatni a dolgot tovább, így továbbindult. Piton egyedül maradt. – Nem mindennapi boszorkány, ez biztos! A képességein kívül is! – sóhajtott magában. Pár perc múlva az igazgató jelent meg a folyosón.
- Perselus, Elizabeth tényleg magához tért? Jól van? – kérdezte nyugodt hangon, de érződött aggodalma.
- Poppy most vizsgálja. Igen, reggel arra ébredtem. Egy kicsit kába még, de ez egyáltalán csoda, hogy ilyen hamar talpra állt. Hét halálfaló! – fűzte hozzá rosszalló fejingatással.
- Kemény fából faragták. Ám ezentúl jobban kell vigyáznunk rá, és ebben a segítségedet szeretném kérni! – jegyezte meg.
- Mégis mire gondolsz? Nem pesztrálhatom Elizabethet, felnőtt boszorkány, és saját maga felelős a tetteiért. Bár meg kell hagyni, inkább egy végzős diáklányhoz hasonlít, mintsem egy roxforti tanárnőhöz! –felelte Piton csípősen. Az igazgató elmosolyodott.
- Tudom, mire gondolsz. Lizy néha szertelen és önfejű. Épp ezért nem szeretném magára hagyni. Csak álljunk ott csendesen a háta mögött, és fogjuk meg a kezét, ha szüksége van ránk – magyarázta. Piton kelletlenül bólintott. – Ez a nő már így is szétzilálta az eddigi életem, most meg még óvó bácsinak is előléptetnek! – morgott magában. Poppy kinyitotta az ajtót. Lizy határozottan jobb állapotban volt, mint negyed órával ezelőtt.
- Hogy érzed magad gyermekem? – az igazgató feddő hangneme kicsit szokatlan volt.
- Mint akin egy unicornis csorda átgázolt. Poppy viszont csodákra képes. Percek alatt jobban lettem a kezei közt. - válaszolta kábán.
- Pihenj csak, én nem zavarlak tovább! Meg akartam róla győződni, jobban vagy-e - kacsintott rá cinkosan, majd maga mögött hagyta a szobát. Lizy és Piton végre kettesben maradtak.
- Igaza van Dumbledore-nak! Ne heveskedj, ha egy mód van rá! - intette óvatosságra.
- Igenis Tanár Úr! Ígérem, jó leszek, megtanulom a leckét, és időben lefekszem aludni! - szemtelenkedett kicsit lehangoltan. Valóban úgy érezte magát, mint egy rossz gyerek, akit a szőnyeg szélére állítottak. Pedig nem is tett semmi rosszat. Piton nem válaszolt. Még véletlenül sem akarta felbosszantani a lányt. Nyugalomra volt szüksége, hogy mielőbb felépüljön. Pontosan tudta, mire gondolt az igazgató azzal, hogy vigyázzanak rá. Legszívesebben egész nap mellette lett volna, nehogy újabb butaságot műveljen. Valahol a szíve mélyén mégis tisztában volt vele, a lánynak semmi szüksége dajkára. Érzéseivel mégsem dacolhatott. - Perselus figyelj rám, mennyit hallottál abból, amit Johnnak meséltem el? - kérdezte Eliza. Kínos volt számára, hogy a bájitaltan tanár is hallotta a történetet. Nem mindig tekintette áldásnak „titkos tulajdonságát”, és Johnnak is csak azért mesélte el, hogy megnyugodjon. Rajtuk kívül csak Remus, Dumbledore, Charley, Mark és Samuel tudtak a dologról. - Mindent! Ne aggódj, már volt szerencsém végighallgatni egy hasonló elbeszélést - mondta teljes nyugalommal. - Hasonlót? Kitől tudtad meg? És hogyan? De… - az idegességtől képtelen volt tovább zúdítani a kérdéseket a férfire. Ingerültsége nem tett jót neki. Ahogy hirtelen felült, megszédült, és kínzó, száraz köhögés lett rajta úrrá. Perselus odalépett, és óvatosan visszafektette a lányt. Nem szólt semmit, mert nem akarta még jobban feldühíteni. - Perselus áruld el, honnan tudod? Igazán nem sok embernek mondtam el, és mindannyiukban megbízom! - nagyon kétségbe ejtették a férfi szavai. - Őszintén bevallom, nem tudtam, hogy Te is birtokában vagy ennek a képességnek - kezdte a magyarázatot. Lizy idegesen a szavába vágott. - Én is? Van valaki rajtam kívül? - nézett rá kérdőn.
- Édesanyád ugyanúgy rendelkezett ezzel a tulajdonsággal. Utolsó évünkben mesélte el. Nem sokkal azelőtt tudta meg, és nem beszélt még róla senkivel. Sohasem láttam olyan elveszettnek, mint akkor. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Az éjszakába nyúlóan beszélgettünk, mire megnyugodott – árulta el.
- Anya? Ő is? Erről nem tudtam – vallotta be – Hogyan lehetséges ez? – nem értette a dolgot.
- Én sem tudom. Tényleg ritka tulajdonság. Ráadásul egy családon belül. Ez is csak azt mutatja, milyen szoros köztetek a kötelék – jegyezte meg.
- Hmm, ma is megtudtam valami újat – révedt maga elé a lány. Ez a nap tele volt meglepetésekkel. A férfi nem tudta, mivel bátorítsa. Hirtelen eszébe jutott Lizynek valami. – Perselus, hogy lehet az, mikor követtelek Sirushoz, nem „tudtam”, Te vagy az? – az ifjú boszorkány sejtelme sem volt a választ illetően.
- Egyszerű a magyarázat. Aznap Telihold utáni második péntek volt. A Capricornus és az Esthajnal csillag együttállása zavart okoz, a rezgések érzékelésében. Ezért nem „ismerhettél” föl akkor. Nem hiszem el, hogy egy ilyen művelt hölgy nem olvasott erről – csipkelődött.
- Tudod a jól olvasottság nem egyenlő a minden tudással! – fakadt ki Elizabeth.
- Ha annyira tudni akarod, felhozom Neked a könyvtárból, A csillagképek és csodálatos hatásuk című kötetben minden benne van – próbálta csitítani a lányt.
- Lekötelezne, talán lépést tudok így tartani a Professzor Úrral – felelte cinikusan. Az elmúlt pár hónapban akaratlanul is átvette Piton stílusát. Ösztönösen tudta: mindenkit a saját fegyverével a legkönnyebb legyőzni. A bájitaltan tanár nem válaszolt, csak elindult a könyvtár felé.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó