Írta: Brigi

Korhatár és figyelmeztetések: 12 éven aluliaknak nem ajánlott, AU

Megjegyzés: a cselekmény kezdetének időpontja: 1997 nyara

Emerald Destiny

15. fejezet - Szövetség: vér által…

Harry nem aludt egész éjszaka. Előbb az ágyon fekve, bevackolva szemezett az ajtónak tolt székkel, majd megunva az álmatlanságot felkelt, és a pokrócba burkolózva az ablakpárkányra ült. A hold fénye tejfehéren sütött rá, és úgy érezte, megtisztítja valamennyire baljós gondolataitól.

De sosem teljesen…

A holdról mindig Lupin jutott eszébe, attól a szomorú perctől kezdve, hogy megtudta: vérfarkas.

Újra a székre pillantott. A tudat, hogy az ajtó túloldalán, egy másik szobában Remus talán épp fordul egyet, roppant keserű volt. Harry nem is attól rettegett, hogy az életére tör, hanem inkább attól, milyen nyílt veszélynek van kitéve mindenki, akit szeret.

- Vannak dolgok, amikért érdemes meghalni… - motyogta az elméjében Sirius hangja.

Harry azonban nagyon nem értett egyet ezzel… legalábbis egy részével. Nem akarta, hogy érte bárki is meghaljon. Nem bírt volna ekkora felelősséggel tovább élni… Többet nem…

A gonosz ismét befészkelte magát az iskola falai közé, vonta össze a szemöldökét. Buta dolog volt azt hinni, hogy csak Malfoy képes főbenjáró átokra…

Valahol a lelke legmélyén Harry érezte, hogy Draco ebben most nem lehetett ludas. De hát akkor ki…?

- Ki, ha nem a rosszhírű, hetedéves, mardekáros bagázs? - komorodott el.

Azon töprengett, miként csikarhatna ki belőlük egy vallomást. Abban reménykedni azonban, hogy esetleg majd Malfoy információkat szerez neki, akkora ostobaság volt, mint trollokat balettozni tanítani…

Amint megpillantotta a felkelő nap első sugarait, lemászott a párkányról. Kicsit sántított ugyan, hiszen a deszkák miatt rettenetesen elzsibbadt a feneke. Megpróbálta csend nélkül arrébb húzni a karosszéket, majd kilépett a dolgozószobává átalakított nappaliba. Az íróasztalhoz osont: a fiókokban turkálva gyorsan keresett magának pennát, tintát és pergament. Majd a következő sorokat vetette papírra:

Drága Remus!

Úgy döntöttem, hamarabb visszamegyek a klubhelyiségbe, hogy egy kicsit rendbe tudjam szedni magam az órák előtt.

Köszönöm, hogy itt aludhattam. Sosem felejtem el a kedvességed.

Legyen szép napod.

Harry

A teáscsészékhez lépett, és odahelyezte a levélkét Remus pohara mellé.

Majd fogta magát, és kilépett a folyosóra. Összehúzta magán a pokrócot, hiszen mégiscsak hálóköntösben volt - melyet egyébiránt sokkal kényelmetlenebbnek tartott saját, csíkos pizsamájánál.

- Ebben úgy nézek ki, mint valami ronda lány… - méltatlankodott.

Futva szelte a lépcsőfokokat, csupasz talpa pedig kínosan cuppogott a kövön. A Kövér Dáma előtt azonban akadályba ütközött. A nő ugyanis nem tartózkodott a festményben.

- Hahó? - nézett körül türelmetlenül. - Fázok! Hol van a Dáma? - kérdezte az egyik szomszédos portrétól.

- Violetnél, ha jól sejtem… - felelte a vadásznak öltözött férfi, majd sutyorogni kezdett társával.

- Remek, és nem tudnátok neki szólni?

- Már itt is vagyok, kedveském - úszott be a nő a keretbe jobbról. Sokatmondóan végigmérte. - Hallottam ám, mi történt veled… Micsoda szörnyűség! Sirius Black támadása óta nem volt ilyen…!

- Szamárfül! Most már felmehetek?

A festmény kelletlenül engedte be a lyukon.

A klubhelyiség teljesen üres volt, aminek Harry szívből hálát adott. Felosont hát a fiúszobába, és óvatosan benyitott. Azt hitte, még ők is alszanak, ám csalódnia kellett.

Dean atlétára vetkőzve mosakodott, Seamus pedig teljesen pucéran guggolt a földön, és bosszúsan turkált a ládájában. Neville az ingét gombolgatta, mikor a tükörben megpillantotta benyitó szobatársukat.

- Harry! - kiáltották mindhárman.

Ron az ablakban ült, a földön, kezeit a rácson tartva. Ahogy meghallotta barátja nevét, ösztönösen felugrott, ám jól be is verte a fejét. Kobakját simogatva sietett oda hozzá.

- Harry - nyögte és szörnyen sápadt volt.

- Ron… - pislogott vissza rá barátja, arcán azzal a csak rá jellemző buta, mégis hálás kifejezéssel.

- Jaj, Harry, soha nem aggódtam még ennyire! - sóhajtotta a fiú. - Azt hittem… sose talállak meg… ott lenn…

- Még nem is volt alkalmam megköszönni…

- Minden… olyan sötét volt… - folytatta Ron szörnyen megtört hangon.

Ahogy ott álltak, Harry rájött, hogy Ron sose volt még ennyire kétségbeesett, ennyire féltő.

- Köszönöm… - suttogta meghatódva és ragyogó, zöld szemei szinte mosolyogtak.

- Ami Ginnyvel történt… - kezdte barátja sápadtan. - Kérlek…

Harry megszorította a karját.

- Tudom, hogy nem szándékosan csinálta - nyugtatta meg. - Egy cseppet sem haragszom…

Látta Ron arcán, hogy a szégyenérzet tovarepül, érezte azonban, hogy a nyoma sokáig megmarad még.

- Ne hidd, hogy téged emiatt felelősség terhel.

- De… terhel! Mert nem vigyáztam rá elég jól! Egyikőtökre sem!

- Ne vállalj magadra olyasmit, amiről mindketten tudjuk, hogy teljesíthetetlen! - kacagta el magát Harry. - Csak… próbálj meg jó prefektus lenni! - bökte meg a jelvényét viccelődve.

- Azt hiszem, az mindennél fontosabb, hogy jó barát legyek!

- Már így is az vagy, Ron - suttogta a fülébe Harry, amikor a nyakába vetette magát. - A legjobb. Jobban szeretlek, mint amennyire az ember egy testvért szerethet…

Hatalmas dörrenéssel kitárult a szoba ajtaja, megzavarva a meghitt pillanatot.

- Harry! - sikoltotta Hermione, és bőgve a fiúk karjai alá bújt. Ron kihasználta az alkalmat, és megtörölte az orrát. - Ó, Harry! - zokogta a lány, ahogy jól megszorongatta őket. - Épp… épp McGalagonyhoz mentünk reggel Lunaval, és ő mondta, hogy Lupinnál aludtál… el is hoztuk tőle a pálcádat, mellesleg… de Remusnál se találtunk - darálta, majd szipogott egyet -, így rögtön tudtuk, hogy már visszajöttél…

- Luna? Ő is itt van? - fordult meg Harry.

A szőke lány szelíden mosolyogva lépett be, és megtörölte csillogó szemeit.

Seamus rémülten igyekezett belebújni alsónadrágjába, de sietésével csak azt érte el, hogy összegabalyodtak lábai. Nyekkenve terült el a földön.

Luna elnevette magát, és bátrabban közelebb lépett. Megkönnyebbülten nézett fel Harryre.

- Soha többet ne csinálj ilyet - mondta meghatódva.

Mindhárman csodálkozva néztek vissza rá: ritka volt, hogy a lány kifejezte őszinte érzéseit.

- Jaj, Luna! - nyögte Harry bűnbánóan, ahogy az ő nyakát is átkarolta.

Ahogy ott állt, a hozzá egyedül hű maradó barátok körében, Harryt valami megmagyarázhatatlan érzés öntötte el.

- Egyet ígérjetek csak meg - kérte őket, ahogy végigsimított Luna szépséges, szőke haján. Hermione azonban az ajkaira tette a kezét.

- Még mielőtt kimondanád, amit hiszem, hogy mondani akarsz… Nekünk kell kérnünk valamit. Sose bízd ránk az életedet - mondta szomorúan. - Az éjjel - ültek le az egyik ágyra, hogy félrevonultabban beszélhessenek -, kötöttünk egy egyezséget.

- Ti hárman?

Luna biccentett.

- Hogy a bizalmadért cserébe felelősséget vállalunk a tetteinkért, kövessük el őket akarva vagy akaratlanul.

- De…! - tiltakozott Harry. - Ez szörnyen komoly…!

- Ez persze nem ment fel minket a tetteink következménye alól - intette le Hermione. - De szükségét éreztük - szorította meg a kezét.

Ron belenyúlt talárjának zsebébe, és egy kevés vérrel töltött fiolát vett elő. Harry látta, hogy a csuklóját kötés fedi.

- Mi a-…?

Luna kacsintott, és ujját az ajkai elé emelve csendre intette. Az ő keze is ugyanott volt megvágva.

Harry tekintete a lány nyakára vándorolt. A fehér blúz alatt mintha megvillant volna valami… aranyló…

Remegő kezekkel kezdett turkálni a gallér alatt, Luna pedig elpirult zavarában.

- Neked is…? - sikkantotta Harry, amikor meglátta a főnixmedált.

Barátai pisszegésére nyomban visszatuszkolta a láncot a ruha alá.

- Na igen… - hümmögött Hermione.

- Dumbledore rajtakapott minket, miután elvégeztük a varázslatot… Azt mondta, mélyen megérintette, amit látott…

- De később mindent elmesélünk! - intette le Hermione, mert Neville és Dean már így is gyanakodva figyelték őket. Seamusnak is sikerült valamennyire összeszednie magát a földről.

- Szörnyen nézel ki - nyögte Luna vigyorogva, ahogy végigmérte Harryt.

- Igaza van! Mosakodj meg, és menjünk reggelizni!- szökkent talpra a prefektuslány, és karon ragadta barátnőjét. - A nagyteremben találkozunk!

Azzal átverekedték magukat az ajtóban bámészkodókon, akik mind látni akarták, mi lehet Harryvel.

Rowena hatalmasat nyújtózott, ahogy kilépett a kastélyból.

Gyönyörű délután mosolygott rájuk, a parkban pedig rengeteg diák lopta az időt. Sokan a száraz avarban fetrengtek, vagy maroknyi kupacokkal hajigálták egymást. Mások a hűs tó partján pihentek, és élvezték az őszi nap fáradó sugarait. A hollóhátasok kisebb csoportokban, farönkökön ücsörögve tanulgattak, bár iskolatársaik nagy viháncolása miatt erre nem igazán tudtak odafigyelni.

Maga Harry is fülig elmerült a sárgás levelek között, ahogy hasra vágódott. Ginny megárvult szalamandráját üldözte, melyet a lány távollétében neki és barátainak kellett etetni - azaz kellett volna, ha sikerül az állatot jobb belátásra bírni. A makacs lény - Alfonz, ahogy a lány hívta -, amint elővették a ketrecéből, kereket akart oldani, és még Ront, gazdájának bátyját sem volt hajlandó megismerni.

- Kapd el! - rikkantotta Ron. - Ha megszökik, Ginny leszedi a fejünket!

Hermione kuncogva figyelte őket, Luna azonban szokásához híven csak megrázta a fejét.

- Feléd szalad! - mutatott a zizegő levelekre Harry, és feltápászkodott. - Hogy az a k-… Óh… jó napot, professzor… - fékezett le tanárai előtt.

- Nahát, Mr. Potter - köszöntötte Rowena dorgáló hangon az iménti ronda kirohanásért.

Leguggolt, odatartotta a kezét a rémült állatnak, az pedig pihegve feliszkolt a karján, mintha az egy faág lenne. A vállán megfordult, és kiöltötte rájuk zöldes nyelvét.

- Miért hajkurássza és szidja ezt az ártatlan jószágot ilyen kíméletlenül? - kérdezte lágyan, majd mosolyogva a szalamandra felé fordult. - Szia, te kis drága - babusgatta, és az ujja hegyével cirógatni kezdte a lény állát. - Hát kik vagyunk mi valójában?

Piton jelent meg mellette, és összevonta a szemeit, ahogy meglátta a szalamandrát, majd távolságtartóan elfintorodott.

- Jó napot, uram - köszönt Harry vigyorogva.

- Mit művel, Potter? - kérdezte, szándékosan magázva a fiút, mert látta, hogy pár méternyire ülnek annak osztálytársai. Úgy vélte, nem lenne valami szerencsés, ha barátian letegezné, mint a nyáron oly gyakran.

- Megpróbálom megetetni Ginevra Weasley háziállatát, uram - felelte a fiú vigyorogva. - De úgy látszik, éhen akar halni…

Ron épp ekkor fékezett le mellettük. A térdére támaszkodott, hogy kifújja magát.

- Hála az égnek…! - lihegte. - Ha a tanárnő nem fogja meg, biztos beszaladt volna az erdőbe…

- Mi a neve ennek a szépséges teremtménynek? - kérdezte a nő egészen álmodozó hangon, ahogy a szalamandra szemeiben gyönyörködött. A két fiú összepillantott, és meg kellett állapítaniuk, hogy Rowena most egészen lunásan viselkedik.

- Vajon ez hollóhátas átok? - bújt meg a kérdés Ron tekintetében.

- Alfonznak hívják, tanárnő - nyögte ki Harry, de mind barátja, mind Piton prüszkölve nevetni kezdtek.

Rowena a két fiútól még elviselte volna, hogy kigúnyolja szerencsétlen párát, de hogy kedvese is ilyen rútul megmosolyogja a nevet: nem, ezt nem is gondolta volna. Csodálkozva fordult Perselus felé, aki nyomban el is hallgatott, látva a kérdést szép szemeiben.

- Jól értem, Perselus Piton professzor úr? - kérdezte kacérkodó hangon. - Ennyire mulatságosnak találja e régi, nemesi nevet?

A férfi gyöngéden elmosolyodott.

- Ha egy állat viseli, be kell valljam, igen… - nyújtotta a karját, amit a nő el is fogadott.

Alfonzzal a vállán lassú sétába kezdett, és mivel nem vált meg tőle, jelezte, hogy a fiúk is velük tarthatnak.

Azok összevigyorogtak, és Harry alig halhatóan odasúgta barátjának.

- Te, szerinted ezek akkor is így beszélnek egymással, amikor kettesben vannak?

- Jaj, hagyjál már! - intette le Ron fintorogva, mintha valami rusnya kép jelent volna meg lelki szemei előtt.

- Szabad a patádat? - váltott finomkodóbb hangnemre Harry, és ő is karját nyújtotta barátjának.

- Te hülye vagy - állapította az meg nemes egyszerűséggel.

Úgy vélte, Harry túl könnyedén és vidáman viseli a tényt, hogy nemrég megpróbálták meggyilkolni. Nem igazán tudta, miként lenne a leghelyesebb, de vidám viháncolásuk a parkban, kedélyes beszélgetéseik az asztalnál, viccelődésük korántsem volt normális azok után, amik történtek.

Az igazság azonban, vallotta be magának Ron, hogy szörnyen megviseli őt a többiek hiánya…

Azt várta, húga merénylete után, hogy minden egykori DS-es azonnal rohan vissza hozzájuk, és bocsánatot kér, de azt kellett látnia, hogy azok csak még jobban eltávolodtak tőle.

Ennyire szívtelenek lennétek?

A tőlük nem messze ücsörgő Seamusra és Susan Bones-ra pillantott, akik kínosan félrekapták tekintetüket. Csak azért, hogy megmutassa, ő bizony nem osztozik az irigykedésükben, kezét nyújtotta Harrynek, és otromba csípőriszálás közepette követték a két professzort.

Piton persze észrevette, milyen sután próbálják utánozni egy nő finom mozgását, és megrovón hátrapillantott. A fiúk szétrebbentek, mintha eddig nem is őket gúnyolták volna. Huncut vigyoruk azonban mindent elárult.

- Mikor nősz már fel, Potter? - sóhajtotta a férfi.

- De hiszen már felnőttnek számítok, uram! - kerülte meg őket Harry. - Tudja… a nyáron… már elmúltam tizenhét…

- Fura, számomra olyan, mintha szellemileg visszafelé fejlődnél… - vágott vissza Piton, még mindig kicsit sértődötten.

- Ne mondj ilyeneket, hiszen nézd, milyen szép szál, cingár legény! - kacsintott rá Rowena, a fiú pedig játékosan mímelte a szemérmességet.

- Gyönyörű… úgy nő, mint gaz a kertben - sóhajtotta Perselus. - Add vissza nekik ezt a szalamandrát… Olyan…

- Csúnya? - csipkelődött Rowena.

Levette a válláról, és óvatosan fogta, mint valami törékeny porcelánbabát. Alfonz békésen nyújtogatta a nyelvét a bájitalok mestere felé, mintha érezte volna, hogy az éppen őt becsmérelte.

- Szerintem roppant bájos… Talán még én is veszek egyet - mondta, és sejtelmesen kedvesére nézett.

A fiúk közben gyorsan visszatették a szalamandrát a ketrecébe.

- Tetszik ez az Alfonz név - folytatta a nő. - Volt egyszer egy ilyen nevű udvarlóm… még Durmstrangos időkben, persze…

Látta, hogy három beszélgetőpartnerének elkerekedik a szeme, ezért mosolyogva arrébb libbent, meghagyva őket meglepetésükben. A két fiú vigyorra görbülő ajkakkal állta Piton rosszalló tekintetét.

- Na tünés - súgta az oda nekik fenyegetően, valahogy azonban mégsem volt mérges.

Kedvese után indult, miután tanítványai kacagva visszaevickéltek Hermionehez - ami nem is volt olyan könnyű, tekintve, hogy a harmadéves hugrabugosok kész akadálypályát építettek a lehullott levelekből.

A tanárnő épp két negyedéves hollóhátas lánykával beszélgetett, azok pedig szemlátomást pirulva oldalaztak el, ahogy megpillantották a közeledő Pitont.

- Tényleg volt? - kérdezte.

- Micsoda? - fordult meg Rowena.

- Alfonz nevű udvarlód…

- Óh… - kapott a szívéhez a nő, és elmosolyodott. - Nos… - ingatta meg a fejét, szándékosan hallgatva, mert tudta, hogy ettől a férfi csak még kíváncsibb lesz. - Nagyon délceg és jó modorú fiatalember volt… Valami ukrán nemesi mugli unokája… Gyönyörű rózsákat kaptam tőle minden alkalommal - hajolt le, hogy megérintse a lábaik alatt hervadozó virágokat, melyek kétségbeesetten küzdöttek a hideg közeledte ellen.

Perselus nem szólt, csak kissé savanyú képet vágva elfordult.

(...)

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.