5. fejezet

Otthon, „édes „otthon

Valeriana rátette kezét a kilincsre, de azonnal el is kapta, mintha égő vashoz nyúlt volna. A kaput közrefogó kőoszlop tetején ülő házimanót ábrázoló szobor megszólalt:

-         Ki kíván bebocsátást ilyen késői órában? – nyekeregte a hang. Valeriana csak most döbbent rá, hogy a Nap már lement, esteledett. Felnézett a hang irányába, és válaszolt:

-         Valeriana Lloyd vagyok.

-         Nahát, kisasszony régen járt nálunk! – a hang barátságosabbnak tűnt, mint az előbb, és ez egy kis bátorságot öntött a lányba. – Nyújtsa a kezét az oroszlán szájába!

Valeriana egy kicsit elcsodálkozott, de aztán visszaemlékezett, hogy milyen jókat szórakozott ezen gyerek korában. De akkor ezt játéknak fogta fel, amivel a szülei akarták megnevettetni, és mindig sikerült is. Nem is sejtette, hogy ez nyitja a kaput. Csak az léphetett be, akinek a kezét elfogatta a varázslat alatt álló kőoroszlán szája.

Az oszlop közepén domborodó oroszlánfej sötéten tátongva várta, hogy az érkező vendég kezét azonosíthassa. Valeriana elbizonytalanodott. Mi van, ha ő már nincs a szívesen látottak listáján, ha nem nyer bebocsátást? Hogyan magyarázza el egy kőből készült manószobornak, hogy mit is akar ő valójában?

Mivel gyerekkorában sohasem okozott nehézséget a bejutás, így nagy levegőt vett, és kissé remegő kezét bedugta az oroszlán száján.

A következő pillanatban nagy csattanás hallatszott. Valeriana összerezzent, és már úgy érezte, mintha a fülében dobogna a szíve. Kirántotta a kezét a dombormű nyílásán, és hatalmas felsóhajtással könnyebbült meg, amikor a kapu hangos nyikorgással kitárult, szabad utat adva az érkezőnek.

Tétován elindult, s közben azt figyelte nem záródik-e be váratlanul mégis a kapu. Beérkezett. A nagykapu hangosan becsapódott mögötte. Valeriana reflexszerűen visszafordította fejét a zaj irányába. Hát megérkezett, most már nincs visszaút.

Ahogy haladt az épület irányába, és az esti szürkületben kibontakoztak a kert apróbb részleti, emlékek sora özönlötték el. Annyi élmény kötötte ehhez a birtokhoz. Mivel szülei a Malfoy családdal nagyon jó barátságban voltak, így rendszeresen itt töltötték szabad idejüket. Draco későn érkezett gyermek volt, ezért Malfoyék számára Valeriana olyan volt, mintha a saját lányuk lett volna. Így kétszeresen is olyan szülői szeretetben részesült, amit sok gyerek megirigyelne. Elkényeztették, mindent megkapott, amit csak megkívánt. Csodálatos évek voltak, csak kár, hogy olyan rövid ideig tartott.

Odaért a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. Odabent nem változott semmi. Ugyanazok a képek lógtak a falon, ugyanaz a sötét zöld szőnyeg díszítette az előteret, és ugyanaz az ismerős fanyar illat ütötte meg az orrát.

-         Nahát Mrs. Lloyd! Micsoda meglepetés! Olyan régen nem láttuk! – nyikorogta egy hang, és nekiesett Valeriana térdének, átölelve azt. Valeriana meglepetten nézett lefelé, és belenézett két hatalmas szembe, amely az öröm könnyeivel volt teli. Mimi volt az a házimanó. Nagyon jól emlékezett rá, hiszen sokat kergette meg gyerekkorában kint a kertben. Mire felocsúdott, már rohant is a kis manó fülettépő sikoltozással a szalon irányába.

A nagy zajra hamar megjelent az ajtóban egy magas szőke nő, Narcissa Malfoy. Arca beesett, szeme karikás volt a sok sírástól. A mindig vidám arc most fáradtnak, és nyúzottnak tűnt.

-         Adrienne… - szólalt meg csodálkozástól tágranyílt szemmel.

-         Nem… keresztanyám… én vagyok, Valeriana. –nyögte ki a lány végül. Mindig tudta, hogy nagyon hasonlít az édesanyjára, de most mégis nagyon meglepte, hogy ennyire.

-         Valeriana? – Narcissa hangja megremegett. Barátnője viszontlátása is nagy boldogság lett volna a számára, de ahogy tudatosult benne, hogy az a lány áll előtte, akit sajátjaként szeretett, az öröm könnyei jelentek meg az elgyötört szemekben, és máris ölelésre nyílt a karja. Valeriana behunyta a szemét, és úgy simult keresztanyjához, mint gyerekkorában. Hányszor vágyott már édesanyja óvó ölelésére, a szerető melegségre, és most a hosszú évek magánya után, keresztanyja karjaiban úgy érezte, végre otthon van. Most az sem volt érdekes számára, hogy a ház, amelyet második otthonának vélt gyermekként, sötét varázslók háza, és a nő, aki most szorosan öleli magához, egy halálfaló. Semmi nem számított, csak átadta magát a pillanatnak, az érzésnek, amelyben már nagyon régóta nem volt része, az anyai szeretet kellemes melegségének.

-         Mutasd magad! Nahát, gyönyörű nő lett belőled! – tolta el magától Narcissa a lányt, hogy könnyei mögül szemügyre vehesse. – Látom fáradt vagy. Ettél valamit? Éhes is vagy biztos. Tedd le a táskád, majd Mimi a gondjaiba veszi! – kezdte a már jól ismert ajnározást, és a váratlan örömtől levegőt is alig vett. Mimi boldogan elvette a nagy méretű hátizsákot, és Narcissa már vonszolta is magával Valerianát a szalon felé.

-         Gyere, meséld el, mi történt veletek? Édesapád halála után teljesen eltűntetek! Azt hittem, már ti is meghaltatok, de örömmel látom, hogy nem. Itt olyan borzasztó dolgok történtek… - haladtak befelé az este sötétségébe burkolózó szobába, majd anélkül, hogy visszafordult volna, megemelve a hangját, még visszaszólt a manónak, hogy gondoskodjon vacsoráról is Valeriana számára, és készítse elő a szobáját, mert a kisasszony itt marad.

A szalon félhomályában, a hatalmas kandallóban csalogató melegséggel lobogott a tűz. Előtte két, hatalmas támlájú bőrfotel volt egymás felé fordítva. Narcissa leültette egyikbe Valerianát, majd a másikba ő telepedett le. Mozgása méltósággal volt teli. Úgy látszott a sok gyötrelem azért ezt nem ölte ki belőle. Hiába a nemesi származás… Egyenes háttal ült, két keze egymáson nyugodott a combján, szemeit pedig le sem vette keresztlányáról.

Egy darabig így ültek. Valerianát egyre inkább zavarta, ahogy keresztanyja figyeli, bár jól esett neki, amit a két szemből kiolvasott.

-         Hallottam mi történt keresztapával… - kezdett bele a beszélgetésbe, hogy megtörje a csendet, de már meg is bánta, hogy pont ezt a témát hozta fel. Keresztanyja szemei újból könnyekkel telt meg, de ezek már nem az öröm könnyei voltak.

-         Ez olyan borzasztó, és megalázó! Sohasem gondoltam, hogy ez valaha is megtörténhet… - zokogta, és arcát hófehér tenyereibe temette.

Valeriana hirtelen azt sem tudta, hogy mit tegyen, mondjon-e valamit, de aztán felállt, letérdelt Narcissa elé, és megsimította a fejét.

-         Ne sírj! … Kérlek… Minden rendbe fog jönni! – mondta, és ezt teljesen őszintén így is gondolta, bár lehet, hogy nem egészen úgy, ahogyan keresztanyja.

-         Igen… Biztosan igazad van. – mondta Narcissa, és egy zsebkendőt vett elő, hogy arcáról letörölje a könnyeket. – Már az is jó jel, hogy itt vagy megint. Lucius milyen boldog lenne, ha látna. Ne de most már mondj te valamit!

Hol van Adrienne, az édesanyád?

-         A mama négy éve meghalt. – nézett keresztanyja szemeibe Valeriana.

-         Óh! Kicsim, miért nem jöttél hamarabb ide hozzánk, hiszen tudhattad, hogy ide mindig úgy jöhetsz, mintha hazatérnél!

-         Hogy őszinte legyek, nem is gondoltam rá. Olyan kicsi voltam, amikor utoljára itt jártam, és olyan sok minden történt az óta.

És Valeriana belekezdett a hosszú mesébe. Néha a kandallóhoz lépett, néha leült a bőrfotelbe, hogy keresztanyja arcát figyelhesse, miként reagál a hallottakra. Elmesélte az elmúlt tizenhat évben történt eseményeket itt-ott kifelejtve, vagy hozzáadva valamit, úgy hogy egy halálfaló számára elfogadható történet kerekedjen ki belőle. És úgy tűnt nagyon is jól sikerült az előadás. Narcissa szemében hol büszkeség, hol aggodalom, hol pedig sajnálat és együttérzés tükröződött. Valeriana egy kicsit szégyellte is magát, amiért hazudnia kell annak, akit annyira szeretett, és aki még mindig úgy néz rá, mintha a saját lánya lenne.

Ugyanakkor tudta, hogy nincs más választása. Nem lehet őszinte, hiszen ha elmondaná az igazságot, azzal veszélybe sodorná saját magát, és nagyapját is.

Amikor befejezte mondanivalóját, csendben várta, hogy keresztanyja miként reagál rá, de hiába várta, mert Narcissa nem szólt egy szót sem, csak némán bámult a tűzbe.

-         Szeretnék a Nagyúrral találkozni. – mondta végül nagy nehezen Valeriana, amikor látta, hogy hiába vár keresztanyja szavaira, de miután erre sem mondott semmit, még hozzátette: - Szeretném folytatni, amit szüleim elkezdtek… Elhatároztam, hogy én is a Nagyúr szolgálatába lépek.

Ezzel a kijelentéssel végre elérte, hogy Narcissa gondolatai, és tekintete visszatérjen ő rá.

-         Biztos, hogy ezt akarod? – nézett rá megdöbbenve. Valeriana nem kevésbé lepődött meg ezen a kérdésen, hiszen úgy gondolta, hogy keresztanyja inkább örömmel fogja fogadni a szándékát.

-         Igen. – mondta Valeriana, és úgy döntött, hogy nem részletezi tovább a dolgot.

-         Rendben. Keresztapád nagyon büszke lesz rád, ha megtudja.

-         Tudsz nekem segíteni, hogy a Nagyúr elé kerülhessek? – folytatta gyorsan Valeriana, nehogy keresztanyja gyorsan témát váltson.

-         Igen. Azt hiszem. –azzal felállt a fotelból nagy sóhaj kíséretében. – Majd meglátom, mit tehetek. A Nagyúr kissé neheztel keresztapádra az utolsó akció sikertelensége miatt. Gyere, késő van, és biztosan nagyon kimerültél. Ideje ágyba bújni.

Narcissa karon fogta keresztlányát, és elindult felfelé az emeletre. A falon lógó családi portrék már mind szunyókáltak. A nagy csendet csak némelyik hangos szuszogása törte meg.

Az emeletre érve jobbra fordultak, és néhány lépés után egy ajtó előtt álltak meg.

-         Ez Draco szobája. Emlékszel még rá?

-         Igen. Persze, bár gondolom igencsak megnőtt ő is velem együtt. Pici, aranyos baba volt, amikor utoljára láttam.

-         Hát, most már nem pici. Egy nagy kamasz.  Mióta az apja nincs itthon, nem lehet bírni vele. Rám egyáltalán nem hallgat, és annyira megváltozott. Most is már két napja egy barátjánál van, és még csak nem is üzen, hogy ne izguljak, pedig mostanában annyi mindent lehet hallani. Azt mondják az aurorok nagy erővel nyomoznak a halálfalók után, akik újból felvették a Nagyúrral a kapcsolatot.

-         De hát Draco még nem lehet halálfaló, hiszen még csak tizenhat éves!

-         Igen, de tudják, hogy az apja az, és a szomszéd faluban lakó muglik is egyre rosszabb szemmel néznek minket, ha véletlenül a környéken találkozunk velük. Féltem Dracot, mint ahogy az apját is mindig féltettem, és most… - nem folytatta tovább, mert az elkeseredett sírás megint kerülgette, így könnyes szemmel elfordult, és elindult a szemközti ajtó felé.

-         Remélem, emlékszel, hogy ez volt a szobád! – azzal kinyitotta az ajtót. – Menj csak, és pihenj le minél hamarabb. Én is lefekszem. Ha valamire szükséged van, szólj Miminek! Jó éjszakát! – és egy puszit nyomott a lány arcára, majd magára hagyta őt.

Valeriana belépett a szobába, az ő szobájába, ami nagy meglepetésére ugyanúgy volt berendezve, mint, ahogy emlékeiben élt, mintha ebben a szobában megállt volna az idő. A nagy baldahinos ágyon egy hatalmas barna maci várta, hogy aludjanak vele. A falon lévő polcon babák, és különféle mágikus játékok sorakoztak. Az ablak előtt egy íróasztal, amelyen még ott voltak a kis Valeriana rajzai gondosan egy megsárgult dossziéba gyűjtve. A szoba közepén lévő asztalon pedig ott gőzölgött a vacsora. Valeriana csak most döbbent rá, hogy dél óta nem evett semmit, így nagyon megörült az ételnek, ami nem volt más, mint a gyerekkori kedvenc tört krumplija, sajtos bundában sült hússal. Örömmel kezdett hozzá, és élvezte, ahogy minden falat szétomlik a szájában ismerős ízeket bocsátva az ízlelőbimbói felé. A gondos házimanók, még csokoládés italt is készítettek neki, amiből szintén nagy mennyiséget fogyasztott régen.

A vacsora után teli gyomorral fáradtan dőlt az ágyra a nagy méretű maci mellé, és hamarosan el is aludt.

Reggel arra ébredt, hogy valaki levette a cipőjét, és gondosan betakarta rózsamintás takaróval. Kinyitotta a szemét, és a nagy macira tévedt legelőször a tekintete. Hát igaz, hogy mindaz, amit előzőnap átélt nem álom volt, hanem a valóság.

-         Jó reggelt kisasszonyom! – sipította egy hang az ágya mellől. Valeriana ijedtében hirtelen felült, és akkor megpillantotta Mimit, aki hatalmas szemeivel, tördelő ujjakkal rá mosolyog. – Hoztam egy bögre kakaót. Mindig ezzel ébredt kisasszonyom. – azzal felvette az asztalról a bögrét, és már nyújtotta is a lánynak.

-         Nahát, te emlékszel rá, hogy mit szerettem régen? – és udvariasságból kortyolt egyet az italból, bár már maga sem tudta volna megmondani, hogy mikor ivott utoljára kakaót.

-         Mindenki emlékszik Valeriana kisasszonyra, és amikor tegnap elmondtam, hogy visszajött kisasszonyom, nem is akarták elhinni. – mondta, és a következő pillanatban már el is tűnt, pedig Valeriana éppen mondani szeretett volna valamit. Az ajtó kinyílt, és belépett rajta Narcissa.

-         Jó reggelt! Jól aludtál? – mondta, és amikor észrevette, hogy Valeriana az előzőnapi ruhájában van, szemrehányóan nézett rá. – Fürödj le, és ha átöltöztél gyere le, mert együtt reggelizünk!

-         Igen, keresztanyám. – mondta Valeriana kicsit elszégyellve magát a szigorú szemek tekintetétől.

Megvárta, hogy, Narcissa távozzon, majd bement a fürdőszobába. Megállt a tükör előtt, és hirtelen megriadt, amit látott. Már el is felejtette, hogy nagyapja visszavarázsolta hajszínét. Most döbbenten nézett szembe tükörképével, és úgy érezte, mintha édesanyja nézne vissza rá.

-         Mama, miért hagytál el? Miért tetted ezt velem? Miért kell nekem most itt lennem? Miért? – mondta bele a tükörbe, majd bosszúsan hátat fordított, és levetkőzött.

Fél óra sem telt el, és már lent ült az ebédlőben keresztanyjával szemben, és vajat kent a pirítósára. Nem szóltak egymáshoz, és ez a szűkszavúság volt jellemző az elkövetkező napokra is. Narcissa néha kérdezett valamit Valeriana elmúlt éveiről, csendben meghallgatta, amit a lány mesélt neki, de sohasem méltatta a hallottakat. Valerianát nagyon megzavarta keresztanyja viselkedése, mert első este olyannak érezte, amilyennek gyerekkorában ismerte, de aztán megváltozott, távolságtartó lett. Ezért aztán jobbnak látta, ha csak annyit diskurál vele, amennyit keresztanyja kíván. Nem feszegette azt sem, hogy mikor találkozhat Voldemorttal. De az igazat megvallva, nem is kívánta sürgetni a dolgot. Annak ellenére, hogy keresztanyja elég hidegen viselkedett vele, kellemesen érezte magát a Malfoy villában. Csend, és nyugalom volt. Sokat gondolkodhatott a múltról, és a jövőről, ami vár rá. Néha, ha eszébe jutott, még okklumenciát is gyakorolt.

Aztán, már egy hét is eltelt. Ugyanúgy ültek a reggeli mellett az ebédlőben, mint máskor, amikor belépett az ajtón egy magas szőke hajú fiú. Hosszú haja csapzottan lógott serkenő borostás arca köré. Az inge félig a nadrágjába volt gyűrve, félig kívül lógott. Kék szemei kissé ködösen néztek előre, és keresték az irányt az asztal felé. Köszönés nélkül leült, és teát töltött magának. Milyen szomorú lehetett az elmúlt tizenhat éve. Nehéz lehetett egy zavart anya mellett felnőni. Mégis sugárzik az élettől! Mennyire erős! Volt ereje új életet kezdeni egy idegen világban, teljesen egyedül, és ahogy látja, bizony igen jól meg is állta a helyét. Dumbledore büszke volt rá, és biztos volt benne, hogy a rá váró feladatot is képes lesz végrehajtani, pedig nem akármilyen feladat várt rá…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.