7. fejezet

A megbízatás

 A zuhanás véget ért. Nagy erővel csapódott a talajnak, és reszkető térdei nem tudták megtartani, így összerogyva, arccal a talajnak érkezett meg egy félhomályba burkolózó, rossz levegőjű szobába.

-         Megvárakoztattál, Dumbledore unokája! – zengett a mély, túlvilági hang, amelytől Valeriana összerezzent, arcát továbbra is a kopott padló felé fordította, de kezével feltolta magát. – Állj fel, hadd nézzelek meg jobban!

Erőtlenül felállt, de fejét továbbra sem emelte meg, igyekezve a szemkontaktust kerülni. Szerencsére Voldemort ezt másként értelmezte.

- Látom szüleid megtanítottak a kellő alázatra. Helyes!

Valeriana nem mert megszólalni, de egy kicsit megkönnyebbült, hogy már az első percben kedvező benyomást keltett a Nagyúrban.

-         Nagyon hasonlítasz édesanyádra! – folytatta a diskurzust Voldemort nyugodt, vontatott hangon. – Remélem te is olyan jó szolgálatot fogsz teljesíteni, mint a szüleid. Igazán büszke lehetsz rájuk! – újabb csend. – Keresztanyád röviden elmesélte az elmúlt évben történteket. Sajnálom, hogy édesanyád meghalt – Valeriana hirtelen megdöbbent a szavak hallatán, de aztán nem kellet csalatkoznia, Voldemort a mondat végét már hideg szemrehányást sugalló hangon folytatta. – szükségem lett volna még a tevékenységére, most talán jobban, mint régen. Na de talán te, - és közelebb lépett Valerianához, aki még mindig lehajtott fejjel állt előtte, így az arcát nem láthatta, de fanyar, visszataszító illatát jól érezte. – te talán tudod folytatni az ő munkáját.

Valeriana nem igazán értette, hogy Voldemort miről beszél, hiszen szülei munkájáról semmi konkrétumot nem tudott. Csendben várta, hogy a férfi folytassa a mondandóját. Hallgatása azonban Voldemortot idegesítette.

-         Talán már nem beszéled a nyelvünket? Vagy talán néma vagy? Erről a fogyatékosságról keresztanyád nem beszélt. – horkant a lányra és megragadta a vállát, és türelmetlenül megrázta. – Válaszolj, ha hozzád beszélek! Süket vagy?

-         Nem vagyok süket, és tökéletesen beszélem, és értem ezt a nyelvet! – szólalt meg bátortalanul Valeriana, és kirázta a hideg, ahogyan a taláron keresztül is érezte a vékony hosszú ujjak fagyos érintését.

-         Rendben. Nos akkor beszélj, igaz, hogy engem akarsz szolgálni?

-         Igen. – felelte Valeriana röviden továbbra is lefelé lógó fejjel. Már fájt a válla a szorítástól.

-         És biztos, hogy megbízhatok benned? Elég erős vagy ahhoz, hogy a feladataimat végrehajtsd?

-         Igen. – bár fogalma sem volt, hogy milyen feladatokról lenne szó.

-         Nézz a szemembe, és úgy válaszolj! – sziszegte a lánynak, és még erősebben megszorította a vállát, mire Valeriana megrázkódott, mint egy rongybaba, de a fejét nem emelte meg. Félt, hogy nem lesz elég erős a gondolatai lezárásához, ha a Nagyúr szemébe kell néznie, és akkor mindennek vége. Ha gondolatai kitárulkoznak, akkor nem csak ő kerül bajba, hanem nagyapja is. Pedig ő bízik benne, hitt abban, hogy elég ereje lesz helytállni ebben a nehéz helyzetben.

-         Azt mondtam, nézz a szemembe! – most már erőszakos volt a hangja. Valeriana úgy érezte, hogy mindjárt kicsúszik lába alól a talaj. Voldemort jobb kezével megfogta Valeriana állát, és megemelte a fejét. Így kénytelen volt felnézni a rettegett arcra. Valeriana félelmét a látvány csak fokozta. Voldemort szürke, élettelen bőre teljesen rásimult az arccsontjaira, így annak minden részlete látható volt Az aszott arc mögül a villogó szempár úgy hatolt a lányéba, mint ahogy a vadállat ugrik a prédája után. Valeriana szinte érezte, ahogy Voldemort kutakodik az ő gondolatai között, mintha egy lexikonban próbálna keresgélni. Igyekezett összpontosítani, de nagyon zavarta a hideg ujjak érintése, a férfi közelsége, és a szájából áradó rothadó bűz, ami alig néhány centiméterre lihegett rá. Állta a fürkésző tekintetet, és végül sikerült! Lezárta az emlékeit, valahova mélyre, ahova senki sem juthat be és már csak egyetlen kép maradt meg: a Sötét Nagyúr győzelmét ünneplő tömeg, amelynek élén ő áll. Maga sem tudta, hogy ezt a képet hogyan sikerült elővarázsolnia, talán a félelem kétszerezte meg képességeit, vagy talán örökölt némi adottságot édesanyjától az okklumencia iránt. De ez nem is volt fontos csak az, hogy sikerült!

-         Helyes!

Valeriana azt hitte, hogy a gyötrelmeknek ezzel vége, teljesítette a feladatot, sikerült meggyőznie Voldemortot, de tévedett. Voldemort ugyan az állát elengedte, így megszakadhatotta a szemkontaktus, de a hideg ujjak lefelé csúsztak a jobb vállán. Felhúzta a talárja ujját, és végigsimította az alkarját, amitől Valeriana megborzongott. Legszívesebben elkapta volna a karját, és rohant volna kifelé, hogy minél messzebb kerüljön ettől a szörnyű helytől, de tudta, hogy innen nem olyan könnyű a menekvés, és akkor is csak a vesztébe rohanna. Így hát várta, hogy mire készül a Sötét Nagyúr.

Voldemort egy pillanatra elengedte Valeriana karját, de csak azért, hogy saját talárja ujját is felhajtsa. Meglazította az ingujjat, és szabaddá tette saját alkarját is. Ekkor Valeriana szíve nagyot dobbant a látványtól. Voldemort alkarján ugyanaz a jel volt látható, amelyet szülei karján is számtalanszor látott gyerekkorában: egy koponya, amelynek szájából egy kígyó ágaskodik kifelé. Akkor valahogy elfogadta, szülei részének tekintette ezt a furcsa jelet, de most viszolygott tőle. Felnőtt fejjel már másként látja az ember még a különös rajzok jelentését is.

Voldemort újból megfogta Valeriana jobb karját, és a saját alkarját hozzányomta az övéhez, úgy hogy a sötét jel pontosan érintkezzen a lány bőrével. Valeriana ehhez foghatót még sohasem érzett. Kettőjük bőre, mintha eggyé vált volna azon a helyen, ahol a jel volt. Úgy érezte, az ereiben már nem is az ő vére folyik. Pontosan érzékelte Voldemort ereinek lüktetését. Alkarja égett, forgott vele a világ. Ha az erős szorítás nem tartotta volna talpon, biztosan összerogyott volna. Már nem félt semmitől. Úgy érezte ennél rosszabb már nem történhet vele. Undorodott Voldemorttól, és saját magától is. A feje üres volt, nem tudott semmire sem gondolni. Legszívesebben szeretett volna megsemmisülni, elsüllyedni, és a földdel eggyé válni.

Aztán hirtelen vége lett. Miután Voldemort elengedte a karját, erőtlenül a földre zuhant. Mellkasa zihált, alig kapott levegőt. Önkéntelenül az alkarjához kapott. Már nem érezte a forróságot, és nem is fájt, legalábbis fizikailag nem. A lelke sérült, és tudta, ezt a sérülést sohasem fogja kiheverni. Megpecsételték, mint egy állatot, persze mint nemrég megtudta, sorsa, és élete eddig is meg volt pecsételve, de legalább eddig nem látszott, nem kellett szembesülnie vele. Innentől fogva viszont majd akárhányszor a karjára néz, mindig emlékeztetni fogja ez a jel, hogy hova tartozik, és emlékezni fog erre a szörnyű pillanatra.

-         Rendben. Most már mindig fogod tudni, hogy hívatlak. Ha feketére változik a jel színe, akkor amilyen gyorsan csak tudod, felveszed a köpenyt, amiben jöttél, és az azonnal ide fog hozni elém. Viszont legközelebb az álarcot ne felejtsd felvenni, mert nem biztos, hogy legközelebb is csak ketten leszünk. Egyelőre senki sem tudhatja meg, hogy ki vagy. - miután Valeriana nem válaszolt, és Voldemort észrevette, hogy még mindig a földön térdel az alkarját szorongatva, dühösen hozzátette: - Megértetted, amit mondtam? Hagyd már, majd megszokod! Most rám figyelj! Állj föl!

Valeriana tudata lassan kezdett tisztulni. Eszébe jutott nagyapja, és erős vágyat érzett, hogy minél hamarabb vele lehessen. Végig kell csinálnia, és hamarosan megszabadul Voldemorttól, az után mehet nagyapjához, hogy oltalmat találjon. Ezek a gondolatok egy kis erőt adtak neki. Felállt, és megemelte a fejét, de kerülte Voldemort tekintetét.

-         Helyes! A gyengéket nem viselem magam körül! – folytatta Voldemort, mikor látta, hogy Valeriana végre rá figyel. – Most pedig beszéljük meg a feladatod!

-         A feladatom? – Valeriana meglepődötten Voldemort arcába nézett, de aztán gyorsan elkapta a tekintetét, nehogy szemük találkozzon.

-         Miért csodálkozol? Azért jöttél, hogy munkáddal az én győzelmemet, és uralmamat segítsd. Nem?

-         De igen. – válaszolta Valeriana erőltetett magabiztossággal.

-         Nos, a feladatod ugyanaz lesz, mint édesanyádnak. Ugye tudod, hogy mi volt az, amivel segített engem a célom elérésében?

-         Nem. – honnan is tudta volna, hiszen semmit sem tudott szülei akkori életéről.

-         Édesanyád sohasem beszélt a munkájáról? – csodálkozott Voldemort.

-         Nem. – Valeriana félt, hogy tájékozatlansága nem vet rá jó fényt, de hiába hazudott volna, hiszen előbb-utóbb úgyis megtudta volna a Nagyúr, hogy fogalma sincs feladata mivoltáról.

-         Hát igen. Sok lepcses szájú szolgám példát vehetne édesanyád hűségéről, és odaadásáról. Ő igazán komolyan vette a feladatát. Dumbledore büszke lehet a lányára, igazán jó nevelést kapott. – mondta, és hangosan felnevetett. Ez a hörgő, visító hang Valeriana idegeit borzolta, gyomra görcsberándult, kezét ökölbeszorította, de arcán igyekezett uralkodni.

Voldemort sátáni kacaja hirtelen abbamaradt, és komoly, kimért hangon folytatta.

-         Édesanyád rendszeresen informált engem a saját apja, és koloncai ténykedéseiről. – Valerianával ismét forgott a világ. Az édesanyja egy kém volt, méghozzá a saját édesapját képes volt elárulni! Nagyapja mégis felkereste őt, hogy segítsen rajta, és még édesanyjának is képes lett volna megbocsátani azok után, amit tett. – Ez lesz a te dolgod is.

-         Tessék? Én erre képtelen vagyok! –fakadt ki Valeriana elfelejtve korábbi félelmét, és felnézett Voldemortra, aki dühödten emelte pálcáját a magasba.

-          Micsoda? Crutio!

És jött a kínok kínja. Valeriana újból a padlóra zuhant. Izmai megfeszültek, feje majd szétrobbant. Gyomrába, mintha kést szúrtak volna, szíve hangosan kalapált, mellkasa le, s föl járt, ahogy levegő után kapkodott. Ott hevert kiszolgáltatva, heves fájdalmaitól szenvedve, és egy dolog jutott eszébe, amikor kegyelem után könyörögve felnézett, és szembetalálta magát Voldemort pálcájával: mióta újra varázslók között él, nem volt kezében varázspálca, sőt még nem is varázsolt. Pedig van módja a Crutiatus- átok kivédésének! Igen, most már jól emlékezett, és ahogy kezdtek tisztulni a gondolatai, úgy csökkent a fájdalom, de megkönnyebbülését nem mutatta, nehogy Voldemort nyílt ellenszegülésnek vegye, hogy kivédi az átkát. Így csak figyelte a pálcát, hogy mikor kezd süllyedni. És végre, Voldemort leengedte a karját, és megvetően nézett le a lányra, aki most már csak tettette megkönnyebbülését, hiszen az enyhülés már jóval korábban elérte.

-         Ne feledd, ez, vagy ennél is rosszabb vár arra, aki szembe mer szállni velem, és nem hajtja végre az utasításaimat! Megértetted? – ordította oda Valeriánának.

-          Igen. – felelte elhaló hangon, és tudta, hogy mindent el kell fogadnia a Nagyúrtól, ha minél hamarabb szabadulni akar tőle.

-          Most elmehetsz! Hogy hogyan oldod meg a feladatodat, engem nem érdekel, de szükségem van minél hamarabb a híreidre, mert attól tartok, a régi informátorom már nem megbízható. A szerencsétlen a vesztébe rohan, ha rajtakapom az áruláson. Egyszer már megtagadott, de ezzel akkoriban sokan így voltak, de szükségem van rájuk, így kaptak még egy esélyt, de ő ezzel azt hiszem visszaélt, és elárul engem.

Csend lett. Voldemort a gondolataiba merült, és hátat fordított Valeriánának, aki moccanni sem mert, várta hátha kap még valamilyen utasítást. Voldemort miután leült íróasztalához, észrevette, hogy a lány még mindig ott áll előtte.

-         Mondtam, hogy elmehetsz. Mire vársz?

Valeriana szemével az ajtót kereste, de Voldemort ismét ráförmedt.

-         Hű szolgáim hopponálhatnak innen. Indulj már! Ne dühíts!

Hopponálni, igen! Valeriana gondolatait befelé fordítva koncentrálni kezdett. Olyan régen hopponált, és nem téveszthetett.

És sikerült! A következő pillanatban már kint volt a szabadban, a nyári égető Nap fénye elvakította, az addig sötéthez szokott szemét, ezért hirtelen nem látott semmit. Mélyeket lélegzett, hogy az orrába, és a torkába lecsapódott rossz levegő ízét, a friss levegő kellemes bársonyossága járhassa át, de hiába igyekezett, még mindig úgy érezte a bűzt maga körül, mintha Voldemort mellette állna. Riadtan körül nézett, amikor szeme már megszokta az erős fényt, és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy egyedül áll a széles úton. Lenn a faluban éppen delet harangoztak.

Valeriana fejében keringtek a gondolatok. Felidézte az elmúlt néhány óra kellemetlen perceit. Most a kellemes napsütésben, minden olyan távolinak tűnt.

Felhúzta talárja ujját, hogy meggyőződjön róla, talán csak álom volt az a sok szörnyűség, de nem, a jegy fenyegetően nézett vele szembe. Újra érezte, ahogy Voldemort bőre az övéhez ért, érezte a rothadó szagot, ami a szájából áradt, és maga előtt látta az aszott arcot, az izzó szempárral. Gyomra felfordult, undorodott mindentől, de leginkább magától. Keze remegett, és zihálva vette a levegőt. Térdre rogyva küzdött, hogy legyőzze hányingerét, de végül nem sikerült, és kiadta gyomra tartalmát, miközben hangosan zokogott.

Hosszú időbe tellett, mire megnyugodott, és elindulhatott a Malfoy kúria felé. Gondolatai kezdtek kitisztulni, és már csak azon járt az esze, hogy hogyan juthatna minél hamarabb nagyapja közelébe, és hogy tudná Voldemort feladatát végrehajtani anélkül, hogy ártana neki.

A házba érve azonnal felrohant a szobájába, szerencsére nem találkozott menetközben senkivel. Gyorsan ledobálta ruháit, és beállt a zuhany alá. Hosszan dörzsölte magát a szivaccsal, mintha a rátapadt szennyet szeretné eltávolítani. Pedig az, ami bevonta testét, és lelkét, már eltávolíthatatlan, mint ahogy az a förtelmes jegy is örökre a karján fog éktelenkedni. Ez a jegy fogja emlékeztetni mindig, hogy szövetséget kötött a sötétséggel.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.