11. fejezet

Kételyek

A Capitulatus átok magában is hatékony, ha az ember támadóját el kívánja hárítani magától, de Valeriana pálcájával kifejezetten erőszakos műveletnek bizonyult. Piton hatalmas erővel csapódott a terem másik felében álló üveges szekrénynek, aminek tartalma az ütközést követően az amúgy is csillagokat látó férfi nyakába zúdult. A félig alélt tanárt teljesen betemették a széttört üveg darabkái, és számtalan bájital-alapanyag keveréke.

Valeriana a nagy csattanástól megijedt, hogy talán nagyobb kárt tett a férfiban, mint amennyire szándékában állt, de amikor látta, hogy Piton az egyik tégelyt a kezébe veszi, pálcáját ismét fenyegetően rászegezte.

-         Soha, de soha ne merjen a közelembe jönni! – kiáltotta zihálva, azzal kiviharzott a teremből, miközben le sem vette szemét a kábult férfiről.

Gyorsan, szinte futva menekült felfelé az alagsorból. Arcán végigfolytak a düh, a felháborodás, és a kétségbeesés könnyei. Egész testében remegett, fejében cikáztak a gondolatok, úgy érezte, mindjárt felrobban. Felérve a bejárati csarnokba tanácstalanul körülnézett; most mit csináljon, kihez forduljon segítségért? De egyáltalán hogyan is tudná ezt akárkinek elmondani? Szégyen és undor fogta el egyszerre. Egyetlen vágya most az volt, hogy minél hamarabb a lehető legmesszebbre kerüljön Pitontól.

Elindult a lépcsőn felfelé először gyorsan, majd egyre lassabban, hogy összeszedhesse gondolatait.

-         Valeriana! Milyen hamar végeztetek ma! – suhant vele szembe az egyik folyosón Nick.

-         Igen. – felelte kurtán Valeriana, és tudta, hogy bármennyire a legjobb barátja pillanatnyilag a kísértet, vele szeretné a legkevésbé megosztani az alagsori tanteremben történteket.

-         Történt valami? – nem kerülte el Nick figyelmét Valeriana körül vibráló levegő, és az sem, hogy a lány kerüli a tekintetét.

-         Nem. Mi történt volna? – felelte Valeriana, és már haladt is gyors léptekkel tovább.

-         Holnap biztosan bepótoltatja veled! Soha nem engedékeny ok nélkül. – mondta Nick, mit sem törődve azzal, hogy barátnője most a legkevésbé sem kívánja társaságát.

-         Nem lesz holnap!

-         Tessék?

Valeriana megállt, és szembefordult barátjával, aki most már jól látta a lány szemein, hogy sírt.

-         Befejeztük. Nem megyek többet gyakorolni. – mondta Valeriana, majd sarkon fordult, és elindult tovább a folyosón, miközben, mint mellékes dolgot még hozzátette: - Holnap elutazom.

-         Mégiscsak történt valami. – vonta le a következtetést Nick, és már követte is sebesen a lányt. – Megbántott? Mit mondott? Komolyan mondom ezért egy hétig huhogni fogok az alagsori folyosón álmatlan éjszakákat okozva neki!

-         Nick, nem történt semmi! – állt meg ismét Valeriana. – Nem történt semmi, ami rád tartozna!

-         Azt hittem barátok vagyunk! – mondta csalódottan a szellem.

-         Természetesen azok vagyunk, de… - újból elfordította a fejét, hogy ne kelljen Nick szemébe néznie. – nem akarok erről beszélni!

Újból elindultak. Egy darabig csendben haladtak egymás mellett. Amikor azonban megérkeztek az igazgatói szoba bejáratát jelző szobor elé, és Valeriana kimondta a jelszót, a kísértet újból megszólalt.

-         Tényleg el akarsz menni? –kérdezte fojtott hangon.

-         El kell mennem. – felelte a lány, miközben az elforduló szoborról le sem vette a szemét.

-          Mikor jössz vissza?

-         Nem tudom. – nyögte ki végül őszintén, és fellépett a csigalépcső első fokára, magára hagyva a csalódott kísértetet.

Most nem sietett úgy, mint máskor. Hagyta, hogy a lépcső lassan felvigye az ajtó elé. Igyekezett összeszedni gondolatait. Nem akart nagyapjának csalódást okozni. A legfontosabb, hogy megelőzte Pitont, így talán még mentheti a menthetőt. Nem engedheti, hogy a férfi sértődöttségében alkalmatlannak titulálja nagyapja előtt!

Kopogott az ajtón, majd belépett.

-         Sze…- kezdte volna a köszönést, de a torkán akadt a szó, amikor a szobában szembe találta magát azzal a férfival, akitől most a legmesszebb szeretett volna lenni. Ott állt Perselus Piton makulátlan külsővel.

Valerianát elöntötte a forróság. Sehogy sem értette, a férfi hogyan ért fel hamarabb, pedig láthatóan még átöltözni is volt ideje.

-         Valeriana! – szólt nagy örömmel Dumbledore észre sem véve, hogy az előtte állókban milyen vihar dúl éppen. – Perselus éppen most tájékoztatott, hogy befejeztétek a felkészülést, és azt mondta most már készen állsz a tanításra. Tudtam, hogy Madame Maxim dicsérete nem volt alaptalan.

Valeriana csodálkozva nézett oldalra, de Piton meredten bámult kifelé az ablakon, arca semmilyen érzelmet nem tükrözött.

-         Köszönöm Perselus a segítségét, odaadó munkáját! – folytatta az igazgató, amikor se a lány, sem Piton nem válaszolt. – Most már azt hiszem, magára is ráfér egy kis pihenés!

-         Igen Dumbledore professzor. – mondta csendben, majd elköszönt, és távozott egy futó pillantást vetve a lányra. Valeriana a sötét szempárban a győzelem diadalittas mámorát vélte felfedezni, pedig Piton inkább érzett dühöt, mint elégedettséget.

Valerianát bosszantotta, hogy Piton megelőzte, ugyanakkor meglepte a férfi megnyilvánulása. Meg volt győződve arról, hogy a történtek után bemószerolja nagyapjánál. De nem így történt. Sőt! Meg volt vele elégedve?

-         Örülök, hogy Perselussal ilyen jól együtt tudtatok dolgozni! – szólalt meg Dumbledore, amikor Piton mögött becsukódott az ajtó.

-         Holnap szeretnék elutazni. – fordította teljesen másra a szót Valeriana. Nem kívánt több szót fecsérelni Pitonra.

-         Hogyhogy, azt hittem jól érzed magad közöttünk? – csodálkozott Dumbledore, és szemöldökét felhúzva kilesett szemüvege fölött.

-         Igen, ez így is van, de…- Valeriana bajban volt; most mit mondjon? Hogy árulhatná el, hogy mi az, pontosabban ki az, aki miatt messzire szeretne kerülni innen, ahol szinte otthon érezheti magát? Aztán egy ötlettől indíttatva folytatta. – De még sok elintézni valóm van tanév kezdetéig. Sok mindent be kell szereznem; ruhákat, tankönyveket, meg néhány kellékre is szükségem van. Keresztanyám említette, hogy a Gringottsban volt széfje a szüleimnek. Talán tud segíteni abban, hogy hozzáférjek a  tartalmához. 

-         Rendben van. Intézd el, amit el kell intézned, de legkésőbb a diákok megérkezéséig visszavárlak!

-         Visszaérkezek addig nagyapa. Ne aggódj! – mondta Valeriana, és megnyugodott, hogy nagyapja nem feszegeti tovább elutazásának okát.

-         Valeriana még egy dolgot tudnod kell, mielőtt visszamész keresztszüleid házába. – Dumbledore hangja olyan komoly volt, hogy Valeriana kicsit megijedt tőle. – A legfrissebb értesüléseink szerint az utolsó dementor is elhagyta az Azkabant…

-         Keresztanyám említette, hogy ez esetleg bekövetkezhet, de én ezt nem tudom elhinni! Most mi lesz? Kiszabadul az a sok halálfaló, hogy újra szolgálhassák Voldemortot? – rettent meg most már igazán Valeriana.

-         Hát remélhetőleg ez nem megy ilyen gyorsan. – sóhajtott fáradtan Dumbledore. – Pillanatnyilag az Azkabant védő varázslatok nem engedik át a foglyokat, de amint erősödnek a rabok, hamarosan áttörhetik a gátat. Azoknak van a legnagyobb esélyük erre, akik nem sok időt töltöttek a dementorok hatása alatt. Azok, akik már hosszú ideje raboskodnak, lehet, hogy sohasem kerülnek olyan állapotba, hogy képesek legyenek elhagyni az Azkaban falait. Keresztapád kiváló varázsló, valószínűleg számára a védővarázslat nem sokáig jelent majd akadályt. Várható, hogy rövidesen kiszabadul, bár nem tudom, hogy haza mer-e térni.

-         Biztos hazamegy. A Malfoy kúria olyan, mint egy erőd. Nem hiszem, hogy máshol nagyobb biztonságban érezné magát, mint otthon. – mondta Valeriana olyan magabiztossággal, hogy az még Dumbledore-t is meglepte. – És mi lesz az Azkabannal? Ha nem lesznek őrök, akkor nincs hely, ahova a sötét varázslókat lehetne gyűjteni, hogy ne árthassanak senkinek!

-         A Mágiaügyi Minisztérium Varázslény- felügyeleti Osztálya már tárgyal néhány faj képviselőivel, akik esetleg átvehetnék az őrök szerepét a dementorok után.

-         És van rá esély, hogy megegyezzenek valamelyikükkel?

-         Hát, az igazat megvallva, egy kicsit lassan haladnak a tárgyalások, mert az utóbbi években nem igazán volt harmonikus a kapcsolat a különféle varázslények, és a minisztérium között. Na de reménykedjünk!

-         Igen. Nem tehetünk mást. Keresztapámtól pedig nem félek, hiszen mindig szeretett engem, és remélem ez most is így van, ha még hosszú idő telt is el azóta, hogy utoljára találkoztunk. – mondta Valeriana, és nagyot sóhajtva már fordult is az ajtó felé. – Akkor én megyek, és pakolok.

Dumbledore csak nézte, ahogy unokája a kilincsre teszi a kezét, majd mielőtt lenyomta volna azt, még a lány után szólt:

-         Még mindig szeretnél a Főnix Rendjébe belépni?

Valeriana visszafordult, és úgy nézett nagyapjára, mint egy kisgyerek, akinek egy egész napos kiruccanást kínáltak fel a vidámparkba. Még, hogy szeretne-e? Micsoda kérdés? Végre hasznára lehetne a varázslótársadalomnak, és nem kellene szégyenkeznie minden tette miatt!

-         Hát megengednéd? Végre csatlakozhatnék hozzátok? – hadarta gyorsan Valeriana.

-         Igen. Azt hiszem eljött az ideje. Úgy gondolom, most már elég erős vagy ahhoz, mindkét oldalon megálld a helyed.

-         De én csak ezen az oldalon szeretném megállni a helyem!

-         Nem Valeriana! Sajnos számodra nem szűnhet meg a másik oldal azzal, hogy csatlakozol a Rendhez. Színlelned kell tovább, hogy életben maradhass! – Dumbledore egy pillanatra elgondolkodott, majd a lány szemeibe nézve folytatta. – Ha mégsem érzed magad eléggé felkészülve erre, én megértelek!

-         Nem erről van szó. De amikor ránézek az alkaromra, egyszerűen undor fog el, és…

-         Pedig erre semmi szükség! Az a jegy nem te vagy! Csak az a fontos, ami a szívedben van! Az pedig, hogy eleget kell tenned a sötét oldal kívánalmainak, egy örökség, melyet a szüleid hagytak rád. Tudom, hogy nem tudsz ezzel azonosulni, de most nagyon fontos, hogy a lehető leghihetőbben tudd színlelni azt a megfelelő helyen! Tudom, hogy képes vagy rá!

-         Nem is tudom mi lenne velem nélküled, nagyapa! – mosolyodott el Valeriana, bár hangja megbicsaklott, mintha inkább a sírás kerülgetné. – Ha te nem segítesz, akkor most talán…

-         Erre ne is gondolj! Egyébként is, egy nagyapa dolga pont az, hogy ott legyen, amikor az unokájának szüksége van rá! – Dumbledore mosolyogva nézett a lányra, bár szívét szorongatta a tény, hogy ennél nagyobb segítséget nem tud nyújtani számára. Nem tudja megszabadítani Voldemorttól! – Szóval belépsz a Rendbe? Számíthatunk a segítségedre?

-         A legnagyobb megtiszteltetés számomra, hogy hasznotokra lehetek!

-         Nekem pedig nagy öröm, hogy mellettem tudhatlak. – mondta Dumbledore az őszinte öröm mosolyával az arcán, majd az íróasztalhoz lépett. Elővett egy pergament, és ráírt valamit. – tessék ezt tedd el! Ráírtam a címet, és az időpontot, ahol, és amikor találkoznunk kell.  Akkor nyisd csak ki a lapot, amikor már ott vagy. Azután már fogod tudni, hogy mit kell tenned. Légy nagyon óvatos, és körültekintő!

Valeriana átvette a pergament, majd hosszan átölelte nagyapját búcsúzóul, és távozott.

A folyosón már várta a türelmetlen kísértet, aki igyekezett kifaggatni Valerianát a történtekről, de nem sokat sikerült kihúznia belőle.  Az azonban megnyugtatta, hogy szeptemberben viszontláthatják egymást.

Valeriana a vacsorát szobájában fogyasztotta el, mert nem volt kedve senkivel sem társalogni, és leginkább attól tartott, hogy Pitonnal is találkoznia kellene. Most pedig még nem érzett elég erőt ahhoz, hogy elviselje a férfi jelenlétét.

Amikor a fürdés után fáradtan bújt az ágyba, átgondolta az aznap eseményeit. Harag, szégyen, és öröm jellemezte érzelmi állapotát. Gyűlölte Pitont azért, amit tett, és azért, hogy miatta kell most elmennie a Roxfortból, holott inkább szeretett volna itt maradni, mint keresztszülei házába visszatérni.

Pedig, ha tudta volna, hogy nem csak az ő szándéka volt elutazni! Az alagsori lakosztályban Piton is lázasan csomagolt. Amíg fontosabb holmijait igyekezett utazóládájába bepakolni módszeres rendezettséggel, egyfolytában Valeriana járt a fejében. Hogy lehetett ilyen gyenge, hogy nem tudott uralkodni érzelmein! Ilyen még sohasem fordult elő vele! Persze az igazat megvallva, alkalma sem sok volt rá. Évek óta csak gyerekek, vagy nála jóval idősebb hölgyek társaságát élvezhette. Azok közül pedig egyik sem volt rá ilyen hatással. Hiába van, hogy az ember nehezen tud parancsolni a hormonoknak. De éppen ezzel a csitrivel, leendő kollegájával kellett ennek megtörténnie!?

 Dühös volt a lányra, mert ezt váltotta ki belőle, és leginkább azért, mert így megalázta. Tudta, hogy a legjobb, ha most egy darabig nem is látja. Mi volt az, amit most érzett? Nem volt igazán tisztában vele. Harag? Gyűlölet? Bosszúvágy? Akár mindegyik, de mindezt tompította valami más, ami olyan idegen volt számára, hogy nem is vett róla tudomást. Esze győzött: csak minél távolabb ettől a nőtől!

Így másnap mindketten elhagyták a Roxfort épületét. Piton vidéki házában Valeriana pedig a Malfoy villában töltötte a következő napokat. Narcissa átadta a széf kulcsát, ahol szülei vagyonát őrizték a Gringotts koboldjai. Valeriana megdöbbent, amikor szembesülnie kellett családja gazdagságával. Franciaországban édesanyjával teljesen hétköznapi életet éltek, így most idegen volt számára még a gondolata is annak, hogy mekkora vagyon birtokosa. Tétlenül állt a kis terem közepén, ahol a hatalmas pénzeszsákok sorakoztak körülötte. Ahogy körbehordta tekintetét, megakadt a szeme egy kis ládikán. Amikor kezébe vette, jól látta a monogramot szépen belevésve a doboz tetejére: A.D.

Magához vett még egy kisebb zsáknyi galleont, és mivel mugli pénzt is talált, abból is rakott valamennyit a táskájába. Nem akarta, hogy bárhol is olyan helyzetbe kerüljön, mint a King’s Cross pályaudvaron. Így is nagyon kellemetlen volt, amikor váltóját kiegyenlítette a szúrós tekintetű koboldoknál, akik mindent megtettek, hogy Valeriana igazán szégyenkezzen korábbi szorult helyzete miatt.

Ezután vásárolt még néhány apróságot magának, de aztán igyekezett haza, hogy minél hamarabb megnézhesse a kis ládika tartalmát.

Egyenesen a szobájába ment, ledobálta a csomagjait, majd leült az ágyra, és kezébe vette a dobozt. Óvatosan felnyitotta a fedelét, mintha attól félne, hogy kiugrik belőle valami, de elsőre úgy tűnt, a ládika semmi mást nem rejt, mint néhány megsárgult levelet. Amikor belemarkolt, hogy kivegye az összehajtogatott papírokat, ujja valami kemény tárgyat érintett. Leszedegette róla a leveleket, és ekkor megpillantott egy tükröt. Óvatosan kezébe vette, és hosszasan nézegette azon gondolkodva, hogy hol látott már ilyet. Megfordította, és a hátoldalán meg is kapta a választ:

Sok szeretettel tizenegyedik születésnapodra!

Hogy a nagy távolság ellenére mindig a közeledbe lehessek,

ha szükséged van rám!

                Szerető édesapád

Igen, most már pontosan emlékezett rá, hogy nagyapja irodájában, az egyik polcon látott ilyen furcsa tükröt. El is határozta, hogy másnap magával viszi, hogy rákérdezhessen a tükör eredetére, amikor találkoznak.

Ezután a leveleket kezdte bontogatni. Mindet nagyapja írt édesanyjának, aki feltehetően akkor még iskolába járt. A levelekből büszkeség, és szeretet áradt. Dumbledore minden levélben dicsérte lányát, hol szorgalmáért, hol éles eszéért, hol jóságos szívéért. Mennyire szerette, és micsoda csalódás lehetett a számára, amikor imádott lánya hátat fordítva neki, átállt a sötét oldalra. Valeriana számára érthetetlen volt az a tény, hogy hogyan tudott ilyen erős érzelmi kötődés ellenére édesanyja saját apja ellenségévé válni, pedig minden levél kettejük harmonikus kapcsolatának bizonyítéka volt.

Végül már csak két levél volt hátra. Ezek valamivel frissebbnek tűntek.  Az egyiket szintén nagyapja írta, de a dátumból ítélve, már jóval később, a  már felnőtt lányának:

                                       Adrienne Dumbledore!

Utolsó leveled mélységesen felháborított. Szomorúan vettem tudomásul, hogy atyai intelmeim ellenére sem szakítottad meg kapcsolatodat azzal a fiatalemberrel, akiről köztudott, hogy Voldemort oldalán áll. Sőt, házasságot kívánsz vele kötni. Ha ezt megteszed, az azt jelenti, hogy Te is a sötét oldalra állsz, ezáltal pedig az ellenségemmé válsz. Ebben az esetben, még ha szívem szakad is meg, úgy veszem, mintha a lányom megszűnt volna létezni a számomra.  Kérlek, fontold hát meg, miként döntesz! Én remélem, hogy maradt benned még abból a jó iránti érzékenységedből, ami mindig is jellemzett. Légy tekintettel édesanyád emlékére is! Gondolj rá, miként érintené lánya eltévelyedése!

                                         Édesapád, A. Dumbledore,

A következő levél már édesanyja kézírása volt. Nem sokkal azelőtt íródhatott, hogy elhagyták az országot, de ezek szerint sohasem érkezett meg a levél címzettjéhez.

                                          Apám!

Nehéz szívvel ragadtam pennát, de elkeseredettségemben nem tudom, kihez forduljak. Annyi minden megváltozott körülöttem, amióta elveszítettem második gyermekemet. Aeneas engem hibáztat, és furcsa kijelentéseket tesz, amit én egyáltalán nem értek. Hiszen fiunk születésekor meghalt, ezt ő is tudja. Az én fájdalmam sem kisebb az övénél, de mégis úgy érzem, hogy ez a fájdalom leteper, és magával sodor engem is. Néha szinte félek tőle. Már nem ismerem a gondolatait, nem értem mit miért tesz. Sokszor őrjöng, ha kettesben vagyunk. Egyedül lányunk, Valeriana mellett látom olyannak, amilyen mindig is volt. Igen, Valeriana a mi boldogságunk, a nyugalmat, megbékélést biztosítja számunkra. Talán már csak ő tart minket össze, hogy egy család lehessünk. A férjem már nem az, aki volt, nem tudom mi jár a fejében, de attól tartok a vesztébe rohan, és akkor vagy magával ragad, vagy magamra maradok egyetlen gyermekünkkel. Barátaink, legalábbis, akiket eddig annak tartottam most másként néznek ránk, mintha valami bűnünk lenne, de én nem értek semmit. Féltik tőlem gyermeküket is, aki szinte egy időben született a miénkkel. Pedig ha csak fiukra nézek, sajátomat látom benne, és olthatatlan vágyat érzek, hogy átöleljem, de nem tehetem. Nem engedik! Az utóbbi időben talán ezért is ritkultak látogatásaink, amit igen nehezen tudok megmagyarázni Valeriánának, aki nagyon sok időt töltött ez idáig otthonukban.

Apám! Rettenetesen félek, hogy mit hoz a holnap! Tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy akár csak egy kicsi időt is szentelj rám. Ma már tudom, hogy sok mindenben tévedtem, de a dolgok sajnos már visszafordíthatatlanok. Attól tartok eljön az idő, hogy már nem számíthatok senkire, csak Rád!

Be kell fejeznem az írást, mert hallom csapódni a bejárati ajtót; megjött Aeneas. Ilyenkor mindig reménykedek, hogy az a férfi tér haza, akit még mindig annyira szeretek, de aztán látom a szemét, és mögötte az őrület lángjait…

                                                  Lányod; Adrienne

Valeriana édesanyja aláírását már alig látta a sűrű könnyek fátyla mögül. Hogy lehet az, hogy gyerekként ő ebből semmit sem érzékelt?! Pedig már akkor mennyire szenvedhetett édesanyja!

Mindig azt hitte, hogy apja elvesztése okozott akkora fájdalmat anyja számára, hogy az  őrületbe kergette. Pedig már előtte kezdődött, de vajon mi? Lehet, hogy keresztszüleinek is van köze ehhez a dologhoz? Mi történhetett, amiről ő nem tud?  Van-e összefüggés keresztanyja először meleg fogadtatása, majd hűvös viselkedése, és az akkor történtek között?

A levél elolvasása után már kételyei voltak afelől is, hogy okos dolog-e ebben a házban lennie. De, ha nem lenne biztonságban, nagyapja biztosan nem küldte volna ide. Vagy van valami, amiről ő sem tud?

A nap hátralévő részében igyekezett nem mutatkozni sehol, hogy a kételyektől, aggodalomtól felfűtött idegállapota senki számára ne legyen észrevehető.

Éjszaka alig aludt valamit. Álmatlanul hánykolódott, izgatottan várta, hogy találkozhasson nagyapjával, aki talán választ tud adni számtalan kérdésére.