|
13. fejezet - Az árulás
Rea 2006.02.17. 19:23
13. Az árulás
Valeriana a szalon felé kapta a fejét, gyomra ökölnyire zsugorodott. Hát igaza volt; keresztapja hazatért, hogy a Malfoy- kastély biztonságos falai közt húzhassa meg magát. Emlékek, és új ismeretek keveredtek a fejében. Próbálta elképzelni, milyen lehet most keresztapja. Emlékezett kedves arcára, mosolygó kék szemére, hosszú szőke hajára, és simogató hangjára, de ez a kép nem illett ahhoz a Lucius Malfoyhoz, aki mint halálfaló az Azkabant is megjárta. Mennyi szörnyűség tapadhat a nevéhez! Nem! Az a férfi, aki most ott bent beszélget, az már nem az ő szeretett keresztapja!
Lassan, hevesen dobogó szívvel elindult a félhomályba burkolódzó szalon felé. Nincs más választása; előbb, vagy utóbb úgyis találkoznia kell vele, hát essenek túl rajta!
Odabent a kandallónál ült az egész Malfoy család: Narcissa közel férjéhez az egyik fotelban áhítattal hallgatta Lucius beszámolóját, Draco pedig csendben meghúzódva a háttérben az egyik széken ülve figyelte szülei társalgását. Valeriana megjelenését egyedül ő vette észre. Szemük egy pillanatra találkozott, majd Draco feszengve köhintett egyet, mire szülei elmélyült beszélgetésükből végre felocsúdtak. Követve fiuk tekintetét, végre ők is felfigyeltek a csendben érkező riadt nőre.
- Valeriana! – pattant föl elsőként Lucius. Nyomban a lány előtt termett, és szorosan magához ölelte. Valeriana jól látta keresztapja válla mellett elnézve, hogy Draco megdöbbent arccal figyeli, ahogy apja melegen magához szorítja a számára annyira idegen nőszemélyt. A fiú szemei most már nem csak ellenszenvet, hanem féltékenységet is sugároztak.
- Keresztapám! Örülök, hogy épségben látlak. –nyögte rekedten Valeriana, miután keresztapja két vállánál fogva kicsit eltolta magától, és hosszasan méregette. Ez alatt ő is szemügyre vehette az ismerős- ismeretlen arcot, amelyen ugyan ott volt a kedves mosoly, mint mindig, de a szemek már nem mosolyogtak úgy, mint régen. A rideg tekintet, és a szeme körül ülő finom ráncok idegennek tűntek.
- Az én tündérem! – folytatta Lucius, mire a háttérben Draco egyre inkább feszengett ajkait összeszorítva. – Nahát! Gyönyörű nő lett belőled, akárcsak édesanyád! Nagyon hasonlítasz rá!
Valeriana, aki sohasem tudott mit kezdeni az ilyenfajta dicséretekkel, most teljesen elpirulva egy kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára. Egy pillanatra találkozott tekintete Narcissáéval, és valami furcsát vett észre. Az utóbbi időben megszokta, hogy keresztanyja kerüli, vagy nagyon közömbösen viselkedik vele, de ezt még soha nem látta a szemében. Úgy nézett rá Narcissa, mintha riválisok lennének, mintha szeretett férje számára Valeriana többet jelentene, mint ő. És ezt talán tovább tetézte, hogy Lucius keresztlányát máris vonszolta magával a szomszéd helység felé, hátrahagyva családját.
A dolgozószobában sötét volt, de ahogy beléptek sorra gyertyák, és falmécsesek gyulladtak meg. A falon lévő festményeken a Malfoy család tagjai néztek az érkezőkre. Néhányan üdvözölték Luciust, aki az íróasztal fiókjában matatott, majd egy fekete botot vett elő.
- Így! –mondta, és a botból előhúzta a varázslók számára oly fontos dolgot. – Mindjárt jobban érzem magam! Azok az átkozott aurorok elkobozták a pálcámat. Még szerencse, hogy többet is készíttettem!
Valeriana ott állt keresztapjával szemben, és nem értette, mit akarhat tőle, ami miatt kettesben kell, hogy legyenek. Utoljára gyerekkorában beszélt vele, és akkor is valószínűleg valami gyerekjáték kapcsán. Az akkori kedves, gyengéd férfinak most nyoma sem volt. Helyette egy szigorú tekintetű gőgős ember állt előtte, akinek múltja jobban megrémítette Valerianát, mint jelenléte. Mit mondhatnának ennyi év után egymásnak?
- Ülj csak le! – intett pálcájával Lucius. Hangja kimért, és hideg volt. Valeriana aggodalommal teli szívvel engedelmeskedett a felszólításnak. Leült az íróasztal előtti szék szélére, mintha bármelyik pillanatban fel kellene pattannia.
- A Nagyúr mondta, hogy a szolgálatába léptél. – folytatta Lucius, és közben két hosszú ujjával a pálcáját morzsolgatta. – Szüleid biztosan nagyon boldogok lennének, ha megélhették volna ezt a pillanatot. Természetesen én, mint keresztapád, szintén büszke vagyok rád. Minden aranyvérű varázsló, és boszorkány kötelessége, hogy ezen az úton haladjon. Ez így van rendjén. Draco, ha eléri tizenhetedik életévét, szintén halálfaló lesz, mint mindannyian. Így gyarapodik a Nagyúr serege, és bevégezzük azt, amit tizenhat évvel ezelőtt az a Potter ivadék meghiúsított.
Lucius rövid ideig hallgatott gondolataiba merülve. Valeriana lélegzetét visszafojtva várta, hogy keresztapja mondanivalója lényegére térjen.
- Mit sikerült végezned? – tette fel hirtelen a kérdést . Valerianát ez olyan váratlanul érte, hogy először csak habogni kezdett.
- Én… hát…tanítani fogok a Roxfortban.
- Ezt tudom. – torkolta le Lucius. – De mit tudtál meg?
Valeriana csendben maradt. Mit kellene most mondania? Eszébe jutottak nagyapja szavai, hogy ne mondjon túl sokat. De mi az a túl sok, amikor keresztapja telhetetlenül várja a következő, talán értékesebb információt.
- Azt akarod mondani, hogy heteket töltöttél el azzal az ostoba, szentimentális nagyapáddal anélkül, hogy valami fontosat megtudtál volna? – hajolt oda Valerianához, és pálcáját a lány mellkasának szegezte.
Valeriana riadtan nézett keresztapja szemébe. A vékony pólón keresztül jól érezte a hideg pálca végét, látta a férfi izgalomtól fűtött tekintetét. Mindez határozott félelmet keltett benne, amit valószínűleg Lucius is észre vett. Felegyenesedett, és pálcáját is leengedte.
- Ne haragudj! A dementorok teljesen kikészítettek! – mondta, és elfordulva a lánytól, az íróasztal mögé vonult.
Valeriana kissé megkönnyebbült, de úgy gondolta, hogy keresztapja nem csak a dementorok hatására lett ilyen. Minden vágya az volt, hogy minél előbb szabadulhasson ebből a szobából.
Lucius újból a gondolataiba merülve pálcáját pörgette kezében. Valeriana kihasználva ezt, bátorságát összeszedve feltette azt a kérdést, ami az óta foglalkoztatta, mióta keresztapját meglátta:
- Keresztapám! Minden… Mindannyian kiszabadultatok?
Lucius felnézett Valeriánára. Láthatóan meglepte a kérdés.
- Nem, de csak idő kérdése, hogy a védővarázslatot áttörjük, és a bennrekedt, legyengült társainkat is kimenekítsük.
- És a teorémek?
- Mi van velük?!
Valeriana Lucius arcáról egyből leolvasta, hogy olyan információt sikerült elkottyantania, ami még új keresztapja számára.
- Valeriana! Mi van a teorémekkel? – csattant fel újból kissé idegesen Lucius, és úgy nézett Valeriana szemeibe, hogy az nem tehetett mást, mint torkában dobogó szívvel, fülig elpirulva zavarában, elmondta azt, amit valószínűleg nem kellett volna.
- Ők fogják őrizni a foglyokat az Azkabanban. – nyögte megsemmisülve. Hát teljesítette szörnyű feladatát, és áruló lett! Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében egészen a föld alá, hogy soha ne kelljen többet szemébe néznie azoknak, akik eddig a bizalmukba fogadták. De nem mozdulhatott. Végig kellett néznie, ahogy keresztapja tajtékozva a dühtől fel-alá járkál előtte faltól falig.
- Teorémek! – pálcájával nagyot lendített, mire egy váza lerepült a fal melletti konzolról. A csörömpölés hangjától Valeriana összerezzent, és félelme keresztapja haragjától egyre csak nőtt. – Kinek juthatott ez eszébe? – újabb pálcasuhintás, melynek most egy sor könyv látta kárát. – Gyorsan kell cselekednünk!
Percekig tartott, mire Lucius végre lehiggadt megnyugtatva magát azzal, hogy a Nagyúr tudni fogja a védekezés módját a teorémekkel szemben. Ekkor ránézve a riadt Valeriánára, újból higgadtan szólt hozzá.
- Bocsáss meg! – mondta és odament hozzá. Megfogta Valeriana vállát, és felsegítette. – Te nem tehetsz róla! Továbbra is járj nyitott szemmel, és azonnal mondd el, ha valamit megtudsz. Én majd továbbítom a híreket a Nagyúrnak. Büszke vagyok rád!
Lucius nyomott egy atyai csókot Valeriana homlokára. Mozdulatai kedvesek, és megnyugtatóak lettek volna, de Valeriana mégsem annak érezte. Szinte reszketett attól az érzéstől, amit keresztapja viselkedése váltott ki belőle.
- Gyere, menjünk vacsorázni! – mondta, és már invitálta is az ajtó felé, de megint aztán megállt Valeriana felé fordulva. – Még egy, ami nagyon fontos: a Nagyúron, és rajtam kívül senki nem tudja, és nem is tudhatja meg, hogy Dumbledore unokája vagy!
- És keresztanyám? – döbbent meg a kijelentéstől Valeriana.
- Ő sem! Senki! Megértetted? – fúrta szemeit Lucius a lányéba, aki szólni sem tudott, csak némán bólintott.
Amikor végre elhagyták a dolgozószobát, Valeriana akár fellélegezhetett volna, de odakint két gyanakvó, féltékenységet sugárzó szempár leste, fürkészte arcát. Tudta, hogy a távolság, amely keresztanyja, és közte eddig is egyre növekedett, most még nagyobb lett.
Valeriana az éjszakát szinte teljesen álmatlanul töltötte. Látta maga előtt nagyapja aggódó arcát, a Rend tagjait, amint csalódottan néznek rá, és felsejlett egy sötét szempár, aminek gazdája gúnyosan megjegyzi: „Én tudtam, hogy ő az áruló! Nem lehet megbízni benne!”. Hogyan is bizonyíthatná be ellenkezőjét? A legfontosabb most az lenne, hogy minél hamarabb értesítse erről a baklövéséről nagyapját is, hogy fel tudjanak készülni az Azkaban szorosabb védelmére. Ez viszont azt jelentené, hogy vissza kellene mennie a Roxfortba, és ehhez egyáltalán nem volt kedve. Tudta, hogy Piton megjegyzései, ellenségessége elől ott nem menekülhetne. Levelet küldeni is túl kockázatos…
” A tükör! Az ikertükör!”
A megoldás hirtelen felismerése kissé megnyugtatta, ugyanakkor az izgalom teljesen felzaklatta. Legszívesebben most azonnal elővette volna a tükröt, hogy nagyapját szólíthassa azon keresztül. De eszébe jutott, amit Dobby még a Roxfortban mondott: „ Ki tudja, ki hallja, amit beszélünk?”, így elhatározta, hogy másnap a kastélyon kívül keres egy biztonságos helyet, ahol nyugodtan beszélhet nagyapjával.
Sokáig, többször is megfogalmazta magában, hogy miként fogja nagyapja tudtára hozni óriási hibáját, aztán hajnalban teljesen kimerülve, végre elaludt.
Reggel, amikor felébredt, sietősen összekészült, hogy reggeli után azonnal útnak indulhasson.
Az ebédlőben csak Narcissa, és Draco ült az asztalnál. Valeriana nem kérdezett semmit, hiszen sejtette, hogy hol van keresztapja, és pont ez volt, ami aggodalommal töltötte el. Most már neki is igyekeznie kell!
Nyugalmat erőltetetve magára leült, és reggelizni kezdett, bár úgy érezte, egy falat se megy le a torkán. Minden falat inkább kifelé, mint lefelé kívánkozott.
- Ma elmegyek az Abszol útra. – mondta két falat között úgy, hogy fel sem nézett tányérjából.
- Nem tartozol nekünk magyarázattal! Kit érdekel, hogy mit csinálsz? – vetette oda flegmán Draco teli szájjal.
- Draco! – szólt fiára Narcissa, majd Valeriana felé fordult, és hangja szokatlanul kedves volt. – Oda mész kedvesem, ahova kedved tartja! A tanítás kezdetéig úgy sincs sok időd, használd ki, és szórakozz egy kicsit!
Valeriana nem tudta mire vélni Narcissa megváltozott viselkedését az előző este után, de most kifejezetten jól esett neki.
- Draco! Neked nem kellene még bevásárolnod az iskolára? – kérdezte Narcissa fiától, aki dühösen rávágta, hogy még bőven ráér, és különben sem fog Valeriana kíséretében sehova sem menni. E miatt Valeriana is megkönnyebbült, mert Draco társaságához neki se sok kedve volt, és jelenléte csak akadályozta volna tervében.
Reggeli után felment szobájába a táskájáért, és azonnal útnak indult. Először azt tervezte, hogy a kastély kapuját megfelelő távolságra tudva azonnal felveszi a kapcsolatot nagyapjával, de aztán úgy döntött, hogy Londonban jobban el tud vegyülni a muglik között, és kevésbé lesz meg a veszélye annak, hogy valaki illetéktelen észrevegye, kihallgassa.
Sokáig rótta a város utcáit, mire végre egy félbehagyott építkezéshez ért. Az ablakok nélkül álló falakat egy magas ideiglenes kerítés vette körül, melyen itt-ott keskeny rés volt. Az egyik nagyobb résen Valeriana átpréselte magát. Odabent rengeteg szemét, és építési hulladék volt. Gondosan kikerülgetve őket, bement a huzatos épületbe. Hosszasan fülelt, szemét körbejáratta, majd amikor meggyőződött róla, hogy teljesen egyedül van, elővette zsebéből a tükröt. Reszkető kézzel arca elé tartotta, és beleszólt: „Nagyapa!”. Nem történt semmi. Szíve a torkában dobogott, amikor újból hívta nagyapját, de még akkor sem történt semmi. Már kezdte csalódottan becsúsztatni zsebébe a tükröt, amikor meghallotta nagyapja hangját, amint a nevén szólítja. Újból arca elé kapta a tükröt, és megpillantotta Dumbledore arcát.
- Mi történt? Valami baj van? – kérdezte Dumbledore összehúzva szemöldökét.
- Nagyapa! Nagyon nagy bajt csináltam! – fakadt ki Valeriana, és a kétségbeeséstől a sírás kerülgette.
- Te? De hát mit? – csodálkozott Dumbledore, és közben talán úgy gondolta, hogy Valeriana csak eltúlozza a dolgot.
- Tegnap, mire hazaértem, már otthon volt keresztapám. Először nagyon kedves volt, de aztán a dolgozószobájába hívott, és faggatni kezdett. Tudott róla, hogy a Roxfortban fogok tanítani, tudott a feladatomról…
- Ezek szerint első útja az urához vezetett. – jegyezte meg keserűen Dumbledore.
- Azt hiszem, neki kell majd beszámolnom arról, amit megtudok.
- Az jó. Így legalább nem kell találkoznod Voldemorttal. Nincs semmi baj Valeriana! Keresztapád jó varázsló, de a legilimencia sohasem volt az erőssége. Irántad pedig remélem érez annyit, hogy erőszakosabb megoldásokhoz nem folyamodik annak érdekében, hogy kifaggasson.
- De… - kezdett hozzá nehezen Valeriana a legszörnyűbb vallomáshoz. – Én tegnap mondtam valamit, amit nem kellett volna…
- Mit?
- Véletlenül…Én azt hittem, hogy már ott vannak… hogy már tud róla…
- Miről beszélsz? – Dumbledore már egyre türelmetlenebb volt, és kezdte úgy érezni, hogy Valeriana mégsem túlzott aggodalmával.
- A teorémekről! Elmondtam, hogy ezután teorémek fogják őrizni a rabokat az Azkabanban. – Hát végre túlesett rajta, most már csak a hatást várta.
Dumbledore döbbenten leengedte a tükröt, arca eltűnt. Valeriana, akit már az ájulás kerülgetett, hirtelen megijedt, hogy nagyapja ezzel meg is szakította vele a kapcsolatot.
- Nagyapa! – lehelte a tükörre elfúló hangon. Egy darabig csak saját magával nézett szembe. Látta, ahogy rémült arcán egy-egy könnycsepp gördül le. Aztán újból megjelent Dumbledore arca, amely olyan komor, és gondterhelt volt, hogy Valerianánának úgy tűnt, hogy nagyapja az elmúlt közel egy percben több évet öregedett.
- Nyugodj meg! – mondta lassan, de határozottan. – Ne okold magad, hiszen nem voltál még teljesen felkészülve erre!
- Nagyapa, én csak kárt okozok nektek! Nem érdemlem meg a bizalmatokat! – fakadt ki Valeriana, és most már nem tudott uralkodni az eddig visszafojtott síráson. Keze reszketett, így nagyapja feje a tükörben úgy rezgett, mintha valaki vállánál fogva egyfolytában rázta volna.
- Valeriana! Fejezd be az önmarcangolást! Nehéz helyzetbe hoztalak, mert úgy gondoltam, elég erős vagy hozzá, és most is hiszem, hogy az vagy, csak ne hagyd el magad. Úrrá kell lenned ezeken a problémákon. A te feladatod nem veszélytelen, de ha nem tudsz uralkodni magadon, és elveszítve józan gondolkodásodat minduntalan kétségbeesel, csak saját magadnak ártasz, és az igazat megvallva, ezzel nekünk sem segítesz!
- De nagyapa, keresztapám már a Nagyúrnál van, és arra készülnek, hogy minél hamarabb kiszabadítsák a többi halálfalót is, akinek nincs elég ereje a védővarázslatokat áttörni!
- Megtaláljuk a megoldást! Ez már nem a te dolgod! – mondta Dumbledore. Hangja nyugodt, és kimért volt.
- És én mit tehetek?
- Nyugodj meg, és tegyél úgy, mintha semmi sem történt volna! Nem szabad, hogy bármit is észre vegyenek rajtad! Ott, közöttük te Voldemort Nagyúr hűséges szolgája vagy!
Valeriana abbahagyta a sírást, és hosszan nagyapja melegséget sugárzó, de aggódó szemeibe nézett. Nem tudott megszólalni. Csodálta nagyapja nyugalmát, és bölcsességét.
- Bízz magadban! Tudom, hogy elég erős vagy véghez vinni, amit elkezdtél! – mondta Dumbledore, és legszívesebben magához ölelte volna unokáját, hogy megnyugtassa. – Még egy pár napig jobb, ha maradsz, nehogy keresztapád megjelenése utáni hirtelen elutazásod feltűnjön, de aztán szívesen látlak! Nem kell megvárnod a tanévkezdést!
- Köszönöm nagyapa, de még egy csomó dolgot be kell szereznem!
- Rendben! Akkor, viszlát!
Valeriana még nézte egy darabig a tükröt, hátha újból megláthatja nagyapja arcát, aztán amikor hiába várt, becsúsztatta a zsebébe.
Hosszú ideig kóricált az üres sötét házban gondolataiba merülve, majd amikor úgy érezte, kellőképpen lenyugodott, kilépett a kerítésen lévő résen, és határozott léptekkel elindult az utcán.
Maga sem tudta, hogy jutott el az Abszol útra. Már csak azt vette észre, hogy a boszorkányokkal, varázslókkal teli utcán bandukol. Első útja a Gringottsba vezetett, mert nagyobb mennyiségű galleonra volt szüksége, hogy Piton listáján szereplő anyagokat, és egyéb, a tanításhoz szükséges bájital-hozzávalókat megrendelhessen. A koboldok most valamivel kedvesebben bántak vele, mint utoljára. Talán ez is hozzásegített ahhoz, hogy kedve egy kicsit bizakodóbb legyen.
Teli zsebbel, és növekvő önbizalommal elindult hát, hogy a szükséges dolgokat megvásárolja.
Néhány óra múlva több, teli szatyorral a kezében ácsorgott a dísztalárokat árusító üzlet előtt, amikor háta mögül valaki ráköszönt. Megfordult és Daniel Parker mosolygó arcával találta magát szembe.
- Örülök, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást! – mondta a férfi sármos mosolya kíséretében.
- Igen, én is örülök. – mondta Valeriana, és zavarában nem mert Daniel szemébe nézni, érezte ahogy füléig elvörösödik.
- Látom, jól bevásároltál!
- Hát igen, sok mindent be kell szereznem az iskolakezdéséig. – mondta Valeriana, és magában dühöngött, hogy ilyen ostobán viselkedik.
- Ha már így találkoztunk, nem lenne kedved egy teát elfogyasztani velem? – kérdezte Daniel, és úgy nézett Valerianára, hogy az még jobban zavarba jött.
- Hát… Tulajdonképpen…- habogott, de annyira csábította a gondolat, hogy együtt teázhat egy olyan vonzó férfival, akiről eddig csak álmodhatott, hogy végül elfogadta a meghívást.
Daniel udvariasan elvett néhány csomagot Valeriana kezéből, és elindultak egy közeli kávézó felé. A nagy melegre való tekintettel a kávézó teraszán sokan hűsöltek a napernyők árnyékában, így csak nehezen találtak szabad asztalt, de végül helyet foglaltak egy viszonylag félreeső helyen. Miután rendeltek egy-egy teát, zavartan ültek egymással szemben. Valeriana a járókelőket figyelte, mintha ennél érdekesebb dolog nem is létezne. Közben az járt a fejében, hogy valahogyan beszélgetést kellene indítania, mert a csend közöttük egyre kínosabb lett. Valószínűleg Daniel is így érzett, mert torkát megköszörülve végre megszólalt.
- Szóval te is tanítani fogsz.
„Hát elég buta kezdet egy beszélgetéshez, de azért megteszi.” – gondolta Valeriana, majd kiejtette a száján a talán még butább választ:
- Igen. Bájitaltant.
- Bájitaltant? Hiszen azt időtlen idők óta Piton tanítja! – csodálkozott Daniel.
- Ő most a Sötét Varázslatok Kivédését fogja oktatni.
- Na, végre boldog lehet! Mindig erre fájt a foga!
- Téged is tanított?
- Igen. – felelte Daniel, és elgondolkodva a lányra nézett. – Ezek szerint viszont téged nem.
- Nem. Én a Beauxbatonsban végeztem.
- Hát akkor azért nem emlékezhetek rád! Pedig nem sokkal később végezhettél, mint én.
- Diákként milyen volt elviselni Pitont? – kérdezte Valeriana érdeklődve, és úgy tűnt nagyon jó témát sikerült feldobnia. Daniel nagy lelkesedéssel számolt be a diákéveit megnehezítő Piton- féle tanítási módszerről. Persze ez már Valeriana számára sem volt idegen, de jól esett hallani más szájából is a férfi szapulását.
Ezután a délután már gyorsan, és kellemesen telt el. A két fiatal közötti beszélgetés egyre oldottabb lett. Sok minden szóba került a diákévek élményein kívül is. Valeriana egyre jobban élvezte a férfi társaságát, és kifejezetten sajnálta, amikor sötétedés előtt el kellett búcsúzniuk. Mielőtt dehopponáltak volna a Foltozott üst hátsó udvaráról, megbeszélték, hogy másnap is találkoznak.
És ez így ment minden nap. Valeriana boldog volt, hogy a hátralévő idő nagy részét nem keresztszülei házában kell eltöltenie, és a társasága is igen kellemes volt.
Napról napra közelebb kerültek egymáshoz, de Valeriana érezte, hogy hiába olyan vonzó férfi Daniel, egyelőre csak barátságról lehet szó közöttük. Úgy tűnt, Daniel is elfogadta Valeriana érzéseit, és nem is próbált ennél többet elérni.
Kívülről azonban valószínűleg teljesen más kép alakulhatott ki azokban, akik nap, mint nap látták őket az Abszol út köveit taposva vidáman cseverészni. Így volt ezzel Harry, Ron, és Hermione is, akik bevásárló úton voltak éppen. Miután rövid ideig beszélgettek a két új tanárral, elköszöntek, és még nem voltak túl messze, amikor Valeriana jól hallotta, ahogy Hermione odasúgja társainak:
- Ezek járnak, vagy mi?
Valeriana kicsit elpirulva Danielre nézett, akinek arcán látta, hogy ő is hallotta a lány megjegyzését. De végül ez sem zavarta. Napok óta jól érezte magát a bőrében. Keresztapja gyakran volt távol, így Valeriana ha még otthon is volt, alig találkozott vele. És az is biztató jel volt, hogy semmi borzasztó dolog nem történt, legalább is az újságokban a szokásos híreken kívül nem volt semmi.
De aztán a szünet utolsó napjának reggelén, amikor Valeriana már útra készen a reggelijét fogyasztotta Narcissa, és Draco társaságában, Lucius csörtetett be nagy robajjal az ebédlőbe. Talárja megtépázva lógott a vállán, arca több helyen vérzett, haja pedig úgy állt, mintha ezer madár igyekezett volna kárt tenni benne.
- Lucius! Mi történt? – sápadt el Narcissa, és már pattant is fel az asztaltól. Odarohant férjéhez, hogy sérüléseit jobban megvizsgálja.
- Nehéz volt, de sikerült! – felelte diadalittasan Lucius. – Felszabadítottuk az Azkabant!
Valeriana torkán akadt a falat. Úgy érezte menten elájul. Az a sok halálfaló kiszabadult, és minderről ő tehet. Az ő felelőtlen kijelentése miatt a sötét varázslóknak sikerült elérniük azt, aminek sohasem szabadott volna megtörténnie!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó