14. fejezet

Újra a Roxfortban

 Valeriana nézte keresztapját, ahogy beszámol fényes győzelmükről, és közben úgy érezte, most minden elveszett. Több varázsló megsérült, és életét is vesztette az ő árulása miatt. Hogy nézzen ezek után nagyapja, és a Rend tagjainak szemébe?

-          Nehéz küzdelem volt, mert már számítottak a támadásunkra. – folytatta Lucius, miközben keresztlányára nézett jelentőségteljesen. Legalábbis Valeriana úgy érezte, mintha keresztapja őt vádolná azzal, hogy nem ment simán a tervük. – De lényeg az, hogy még a teorémek megérkezése előtt léphettünk! A minisztériumot most megeheti a fene! - nevetett fel hangosan, mire Valeriana hátán a hideg futkosott. Szívében rettenetes fájdalommal nézte, ahogy Narcissa átszellemülten hallgatja férjét, Draco pedig, mint egy büszke fiú mosolyog a hősként tisztelt apjára.

-          Nekem…Nekem most már indulnom kell. – szólalt meg csendben Valeriana, mire minden szem rá szegeződött. Lucius komoly arccal eltolta magától feleségét, és elindult keresztlánya felé.

-          Nekünk előtte még beszélnünk kell! – mondta kimért hangon, és intett, hogy kövesse.

Beléptek a dolgozószobába, ahol a délelőtti napsütés ellenére csak félhomály volt, mert az ablakokat eltakaró vastag fekete drapéria nem engedte át a fényt. Néhány gyertya lángjánál Lucius csapzott külseje, vérfoltos arca most még félelmetesebbnek tűnt, ahogy becsukta az ajtót, és Valeriana felé fordult.

-          A Nagyúr üzeni, hogy jó munkát végeztél! Ha te nem szólsz időben, akkor nem tudtuk volna megelőzve a teorémeket, kiszabadítani a többi halálfalót. Ugyan volt némi emberveszteségünk, de az semmi ahhoz képest, amennyit nyertünk! Amint magukhoz térnek mindannyian, és visszanyerik teljes varázserejüket, a halálfalók létszáma jelentősen emelkedik, és akkor már semmi sem állíthat meg minket, még Dumbledore serege sem!

Valeriana fejében szöget ütött ez a kijelentés. Ezek szerint keresztapja tud a Rend létezéséről is. Aztán még egy kérdés merült fel benne:

-          Keresztapám! Hogy lehet, hogy engem nem hivatott a Nagyúr, hogy az éjszakai akcióban részt vegyek?

-          Neked a jobb karodon van a jegy, te új generációs halálfaló vagy. Nektek még sokat kell erősödnötök, hogy ilyenfajta csatákban részt vehessetek! Amúgy meg, - fordította kicsit kedvesebbre a hangját – nem fiatal nőknek való feladat ez. Te csak folytasd a háttérmunkát! Azzal vagy a legnagyobb segítségére a Nagyúrnak!

Valeriana nem szólt semmit. Lelkiismeret-furdalása olyan mértékű volt, hogy legszívesebben kirohant volna a világból. Az ő értékes háttérmunkájának köszönhetően most a varázslótársadalom jelentős része retteghet a megerősödött halálfalógárda lecsapásaitól.

-          Most pedig indulj! Csak akkor jelentkezz, ha nagyon muszáj! Ha baglyot küldesz, akkor az csak hétköznapi dolgokat tartalmazzon. Figyelhetik a postámat, és nem engedhetjük meg, hogy illetéktelen kezekbe kerüljenek fontos információk. Ha sürgős mondanivalód van, akkor inkább gyere el személyesen. Azt hiszem abban nem találhat senki kivetnivalót, ha meglátogatod a keresztszüleidet.

Lucius búcsúzóul egy csókot lehelt Valeriana homlokára, majd a szemeibe nézve még megkérte, hogy az iskolában kísérje figyelemmel Dracot is.

-          Tudom, hogy nem kedvel téged, – folytatta - de Narcissa szerint egy kicsit megkavarta érzelmeit, hogy az Azkabanba kerültem. Talán, ha egy kicsit közelebb kerülnétek egymáshoz, te hatással lehetnél rá, és a helyes irányba terelgethetnéd, ha eltévelyedne!

Valeriana csodálkozva nézett Lucius megtépázott arcára. A helyes irányba terelgetni? Ó, ha megtehetné! Persze tudta, hogy a helyes irány fogalma nem ugyanazt jelenti mindkettőjük számára. Így csak megígérte keresztapjának, hogy minden tőle telhetőt megtesz, és megnyugtatta, hogy nem kell aggódnia, mert Draco eltántoríthatatlanul kitart nézetei mellett. Ez úgy tűnt kissé meggyőzte az aggódó apát, és egy halvány mosoly kíséretében ajtót nyitott Valeriana előtt.

Valeriana nagy csomagjaival gyorsan haladt a Roxfort bejárata felé. És ahogy csökkent a távolság, úgy nőtt félelme nagyapja haragjától. Biztosra vette, hogy nagyon dühös rá az éjszakai események miatt, hiszen egyedül ő tehet arról, hogy ez a borzalom megtörtént. Az Azkaban évtizedek óta biztos hely volt a mágusvilág bűnözői számára, és csak nagyon kevesek tudtak megszökni onnan. Most pedig mindenki kiszabadult!

Miután lepakolt lakosztályában, első útja nagyapjához vezetett, aki ott ült íróasztala mögött a Reggeli Prófétát olvasva, mintha csak unokájára várt volna.

Amikor Valeriana reszkető lábakkal belépett, Dumbledore azonnal leolvasta riadt arcáról, hogy már pontosan tudja, mi történt az éjszaka. Ahogy nézte sápadt unokáját, megsajnálta, de dühén, és csalódottságán ez nem sokat enyhített. De aztán úgy döntött, hogy mégsem háríthatja a felelőséget teljes egészében unokájára! Gondterhelten összekulcsolta kezét az asztalon miután intett Valerianának, hogy üljön le.

-          Hát megkezdődött! – mondta nyugodt hangon, bár szemei nem nyugalmat, inkább félelmet, és aggodalmat tükröztek. – Elkezdődik az, amit tizenhat évvel ezelőtt lezártnak tekintettünk. A halálfalók az éjszakai sikerükön felbuzdulva biztosan további lépéseket fognak tenni, és nekünk még körültekintőbbnek kell lennünk!

-          És minderről én tehetek! – szakította félbe nagyapját Valeriana.

-          Nem! Nem mondom, lehet, hogy egy kicsit felgyorsítottad a folyamatot, de ez előbb, vagy utóbb úgyis bekövetkezett volna. Hiszen már egy éve tudjuk, hogy Voldemort visszatért, és a csatlósainak egyre több megnyilvánulása bizonyítja, hogy ereje egyre nagyobb. A küzdelem nem áll meg, sőt az éjszaka történt esemény még jobban felhívja a figyelmet arra, hogy a múlt sajnos megismétli önmagát. Az idősebbek tudják, hogy ez mit jelent, a fiatalok meg sajnos majd megtanulják. Ezért is kértem fel Mr. Parkert, hogy a felsőbb éveseknek tartson előadásokat erről az időről, hogy felkészülhessenek rá. Mindenkinek tudnia kell, hogy a világ miként fordulhat ki magából, ha arra nem méltók kerülnek hatalomra! Az aurorok csapata, és a Rend azért küzd, hogy újból bebizonyítsa  mindenkinek, a jó végül győzhet. Le kell győznünk a sötétséget, hogy gyerekeink a fénynek élhessenek!

Valeriana áhítattal hallgatta nagyapja szavait, amik egy kis lelket öntöttek belé. Hát van még remény!

-          És a többiek?…Nem akartak kizárni, amikor megtudták, hogy mit tettem? - kérdezte félve Valeriana, de tudnia kellett, hogy hányadán állnak dolgai.

-          Senki nem tudja rajtunk kívül! – nézett Dumbledore unokája csodálkozó szemeibe. – Mint ahogy senki sem tudja, hogy milyen szereped van a halálfalók közt, és közöttünk. És ez így van jól!

Rövid csend lett. Valeriana úgy érezte, részben megkönnyebbülhet, de szívére továbbra is ránehezedett a tudat, hogy emberek életükkel fizettek az ő felelőtlenségéért.

-          Sokan meghaltak? – kérdezte, és nagyapja szemébe nézett félve a választól.

-          Két auror, és négy halálfaló veszítette életét. Többen súlyosan megsérültek. Egy részük a Szent Mungóba került, mert komolyabb ellátásra szorultak.

-          Annyira sajnálom! – mondta szinte sírva Valeriana.

-          A háború szörnyű dolog! Reméltem, hogy erre nem kerül többé sor, de most már kétségkívül elkerülhetetlen. Valeriana, ez nélküled is megtörtént volna! – mondta Dumbledore, mert sejtette, hogy mi játszódhat le unokájában. - De azért máskor légy óvatosabb! Egyenlőre pedig jobb, ha nem veszel részt a Rend gyűlésein.

-          Igen nagyapa!

Valeriana megsemmisülten nézett maga elé. Úgy érezte magát, mint egy csíny után megbüntetett kislány. Ugyanakkor el sem hitte, hogy nagyapja ennyire elnéző vele szemben, és bár a történteken igazából sohasem tudta túltenni magát, mégis kicsit könnyebb szívvel lépett ki az igazgatói szoba ajtaján.

A diákok megérkezéséig sok dolog volt még hátra, hiszen be kellett rendeznie tantermét. Miután Piton tájékoztatta, hogy saját készletének teljes tartalmát áthelyezte saját irodájába, Valeriana tudta, hogy üres polcok várják odalent, mégis szíven ütötte a látvány. A falról lekerültek a gyógynövényeket ábrázoló képek, a szekrények ajtaja tárva nyitva árulkodtak kifosztott állapotukról, és eltűnt a tanári asztal melletti üst is tartójával együtt. A teremben nem maradt más, mint a padok a hozzájuk tartozó székekkel, a tanári asztal, néhány szekrény és polc, na meg a sarokban tornyosuló  hatalmas ládák, amelyek tartalmazták azokat a dolgokat, amiket Valeriana az Abszol úton rendelt meg. A sötétbe burkolódzó levegőtlen komor helység most olyan volt, mint egy régen elhagyott raktár. Már akkor is kellemetlennek érezte ezt a bezártságot, amikor  nap, mint nap itt kellett szenvednie Piton rosszalló megjegyzései mellett, de most ez a kopárság még jobban lehangolta. Odament az ablakhoz, és úgy tárta ki a spalettát, mint  a levegő után kapkodó fuldokló ember. Mivel a sötétítő táblát mindig zárva látta, így nagyon meglepte a látvány. Mindig úgy gondolta, hogy az alagsori ablak a talajszinttel egy magasságban van, így elcsodálkozott, amikor kinézve azon csodálatos panoráma tárult szeme elé. Olyan érzése volt, mintha nem is egy pincehelységben, hanem legalább egy második emeleti szobában lett volna. A gyönyörűen zöldellő füves rét valahol mélyen terült el. Szemben hatalmas fák koronái magasodtak az ég felé, oldalt pedig egy különböző színekben játszó kisebb szikla emelkedett ki a talajból, mint egy magasles. Valeriana az ablakot is kitárta, így már nem csak a fény, hanem kellemes levegő is átjárta a termet. Kikönyökölt a párkányra, és lenézett a mélybe. Közvetlenül a fal mellett ágyások indultak, amelyekben különféle ismeretlen növények nevelkedtek. A körbekerített kis kerttől keskeny út vezetett a füves rét mellett a tó irányába, aminek csak egy része látszott ebből az ablakból.

Valeriana, miután kigyönyörködte magát a látványban, kitárta a többi ablakot is. A Nap sugarai elárasztották a termet, és a fehér fal úgy verte vissza fényét, mintha egyszerre több reflektor világított volna a helységben. A korábbi nyomasztó teremnek már nyoma sem volt. Valeriana kedve is mintha jobb lett volna attól, ahogy körbenézve megállapította, hogy ez már végre nem Piton tanterme, hanem az övé. Ezzel a kellemes érzéssel, nagy lendülettel látott neki az egyik láda kinyitásához, amikor hirtelen megjelent az ajtóban Dobby.

-          Vártam, hogy szóljon kisasszony, hogy kezdhetünk kicsomagolni! – mondta Dobby, és döbbenten nézett körül hatalmas szemeivel az igencsak megváltozott hangulatú helységben.

-          Hát, egy kis segítség valóban elkelne! – Valeriana őszintén örült a manó megjelenésének, mert a nagy mennyiségű tárgy elhelyezése egy személynek hosszantartó elfoglaltságot jelentett volna, ráadásul több dolog esetében varázslatról nem is lehetett szó.

Nekiláttak kicsomagolni, és igyekeztek minden egyes bájital-hozzávaló, és könyv helyét megtalálni. Dobby ugyan számtalanszor elmondta, hogy majd ő mindent elpakol, Valeriana pedig csak mondja meg, hogy mit hova kell tennie, de a lány mégis teljes egészében kivette részét a munkában.

A Nap már régen elfordult a kastély mögé, amikor Dobby az utolsó doboz könyvet pakolta fel az egyik polcra. Valeriana fáradtan leült az egyik üres ládára, és elégedetten körülnézett. Most már kezdett hasonlítani a helység egy igazi bájital-tanteremhez. Gondolataiba merülve figyelte, ahogy Dobby ujjai mozdulataival veszi rá a nagyméretű könyveket, hogy foglalják el helyüket a polcon. Gyerekként milyen sokszor figyelte a manók munkáját irigykedve, és már alig várta, hogy ő is varázsolhasson! Eszébe jutottak a Malfoy-ház manói, és az is, hogy Dobbyt milyen ritkán látta. Igen, ő mindig keresztapja kívánságait  leste! Dobby biztosan sok titkát is tudta, és tudja volt gazdájának!

-          Dobby! Te ugye mindenről tudtál, amit keresztapám csinált? – kérdezte a hirtelen felismerés után nagy izgalommal. Dobby úgy megriadt régi gazdájának említésétől, hogy a könyv, ami éppen a láda, és a polc között félúton lebegett, hatalmas csattanással a padlón landolt.

-           Igen, de Dobby jó manó! Dobby megőrzi gazdájának titkait! – rebegte, és a sapkája végén lévő bojt csak úgy reszketett testével együtt.

-          De hiszen keresztapám már nem a te gazdád! – próbálta megnyugtatni Valeriana a manót. Meg volt róla győződve, hogy Dobby sok kérdésére választ tudna adni. – Mond csak, történt valami különös, mielőtt édesapám meghalt?

Dobby még jobban reszketni kezdett, kezét tördelte, és száját összeszorítva jelezte, hogy nem beszélhet.

-          Ez butaság Dobby! Keresztapám már nem árthat neked! Nem tartozol neki semmivel! Válaszolj kérlek! Van amiről tudnom kellene? Mit csinált abban az időben az édesapám? Te tudod, igaz? – rázta meg Valeriana a riadt manó vállát, de az csak rázta a fejét továbbra is összeszorított szájjal. Dobby makacssága felbosszantotta Valerianát, ezért végső tehetetlenségében előkapta zsebéből pálcáját, és ráemelve már emelt hangon szólította fel a válaszra.

-          Abban az időben borzasztó dolgok történtek gazdám házában. – nyüszítette Dobby, és szemét le sem vette Valeriana pálcájáról. – Nagyon borzasztó dolgok!

-          Ez kapcsolatban van a szüleimmel? – faggatta tovább Valeriana mohó kíváncsisággal. Úgy érezte, nem jár messze az igazság megismerésétől.

-          Ne kínozzon kisasszony! – nyögött fel Dobby, mintha a pálcából valamilyen átok is távozott volna. – Nem beszélhetek erről! Nem bírok! Nem lehet!

Dobby úgy rázta a fejét, hogy a sapka bojtja majd lerepült a helyéről, a teniszlabda nagyságú szemekből pedig hatalmas könnycseppek gördültek végig az arcán. Valeriana megsajnálta, és visszatette zsebébe pálcáját.

-          Nem akarlak bántani, de szeretném tudni, mi történt a szüleimmel, miért halt meg az édesapám!

-          Mr.Lloyd hűséges követője volt a Sötét Nagyúrnak, a vérét adta érte!

-          Nem. Ő… - kezdte volna Valeriana, amikor kopogtak az ajtón, majd egy mosolygós arc kukucskált be rajta. – Daniel!

-          Azt mondták, itt megtalállak! Hű, mi történt itt? – csodálkozva nézett körül a teremben, és könnyed léptekkel ment végig a teremben Valeriana felé. Dobby pedig még sohasem örült annyira senkinek, mint abban a pillanatban a váratlanul érkező férfinak. Csendben helyére tette az utolsó könyvet, majd eltűnt, miután Valeriana - ugyan kissé csalódva, hogy nem kapott választ a kérdéseire - intett, hogy elmehet.

-           Piton szívrohamot kap, ha ezt meglátja! Ezt nevezem! Igazán barátságossá tetted ezt a borzasztó pincehelységet! Vagy eltévedtem volna? – folytatta  tovább Daniel az ámuldozást, és odament az ablakhoz. – De hiszen nem is pincében vagyunk! Micsoda kilátás!

-          Mikor érkeztél? – kérdezte Valeriana, miután végighallgatta a férfi monológját.

-          Most nem régen. – mondta Daniel anélkül, hogy a lány felé fordult volna. – Eddig nem irigyeltelek a bájitaltan oktatása miatt, de most ez a terem teljesen lenyűgözött. Piton sohasem engedte, hogy kinyissuk ezeket az ablakokat. – kihajolt az ablakon, és lenézett a mélybe éppen úgy, ahogyan korábban Valeriana. – Ezek szerint az alattunk lévő szint nem a föld alatt van. Nahát, ezek szerint hét év nem volt elég, hogy teljesen felfedezzem az iskola épületének minden zugát!

-          Mi van az alsóbb szinteken? – kérdezte Valeriana, mert arra még ő sem járt. Nick a bejárati csarnok szintjénél lejjebb soha nem volt hajlandó menni.

-          Piton lakosztálya, és valószínűleg a Mardekár  klubhelysége, bár sohasem sikerült megtalálnunk a bejáratot. – fordult vissza az ablakból Daniel. - Készen vagy? Mehetünk? Nem sokára kezdődik a vacsora, és utána Dumbledore értekezletet tart az összes tanár számára.

-          Igen, azt hiszem készen vagyok. Dobby majd eltakarítja a dobozokat. – mondta Valeriana, majd pálcájával sorra becsukta az ablakokat.

A bejárati csarnokba felérve összetalálkoztak Félig Fej Nélküli Nickkel, aki csalódottan vette tudomásul, hogy barátnője éppen más társaságát élvezi. Valeriana szórakozottan odaintett neki, miközben Daniel iskolai élményeit hallgatta.

A nagy terem mennyezete a lemenő Nap által narancssárgára festett égboltot utánozta. A tanárok asztala már majdnem megtelt. Furcsa érzés volt elmenni a diákok padsora mellett, amik jelenleg üresen várták a másnap érkező diákokat. Valeriana maga elé képzelte a szorosan egymás mellett ülő taláros tanulókat, és a zsivajt, ami ennyi gyerek jelenlétével jár.

Daniel, mivel az összes jelenlévő tanárt ismerte, bemutatta Valerianát azoknak, akikkel a lány a nyár folyamán még nem találkozott. Valeriana meglepődve vette tudomásul, hogy a tanárok között nem csak egy kísértet – akiről Nick korábban már mesélt- hanem egy félóriás is van. Hát, igen Dobbynak igaza volt, amikor azt mondta, hogy nagyapja nagyon megértő a különféle varázslényekkel.

Valeriana és Daniel helyet foglaltak két egymás mellett álló széken. Nem sokkal ezután megérkezett McGalagony, és Dumbledore is. Ők is leültek az asztalhoz, majd hozzáláttak mindannyian a bőséges vacsora elfogyasztásához. Valeriana az étkezés közben többször körbejárta szemével kollegái arcát, és megdöbbenve vette tudomásul, hogy Piton nincs közöttük. Először arra gondolt, hogy a magának való férfi inkább egyedül költi el a vacsoráját, és csak az értekezletre fog megérkezni. De Piton még akkor sem jelent meg, amikor Dumbledore hozzálátott a nyár eseményeinek megbeszéléséhez, és az előttük álló tanév feladatainak ismertetéséhez. Elmondta a tanári karban történt változásokat, majd pontosították a kviddics- mérkőzések időpontjait, a végzősök vizsgáit, és még sok olyan dologról esett szó, amit Valeriana nagyon unalmasnak talált. Az egész napos pakolás utáni fáradtság, és a teli gyomor hatására szemeit alig tudta nyitva tartani, és úgy érezte, néhányszor nem is érti, nagyapja miről beszél. Egyedül az a hír villanyozta fel, hogy január végén álarcos bált rendeznek, hogy a diákok hangulatán javítsanak, és hogy egy kicsit csökkentsenek a négy ház széthúzásán, remélve, hogy egy ilyen zenés rendezvényen a résztvevők egy kicsit oldott állapotban talán jobban elvegyülnek a másik ház tagjai között.

A hosszúra elnyúlt értekezlet végén a mennyezeten már ezernyi csillag világított. A tanárok lassan elvonultak, így Valeriana is elindult a teremből kifelé Daniel társaságában.

-          Korán van még a lefekvéshez. – jelentette ki Daniel órájára nézve. – Nincs kedved sétálni egyet odakint?

-          Hát nem tudom…Elég fáradt vagyok. – mondta Valeriana, de a férfi úgy nézett rá, hogy annak mégsem tudott ellenállni. – Na jó nem bánom!

A parkban kellemes, nyár végi idő volt. A fű illata keveredett a tó felől érkező párás levegővel, messze a Tiltott Rengeteg felől pedig a hatalmas fák lombjainak zúgása hallatszott. A nagy csendben csak kettejük lépései hallatszottak. Egy darabig így haladtak egymás mellett, majd a tóhoz érve leültek a fűbe.

-          Holnaptól már nem lesz itt ilyen nyugalom. – mondta Daniel, és letépett egy hosszú fűszálat.

-          Milyen érzés, hogy ott fogsz tanítani, ahol nem is olyan régen még diák voltál?

-          Milyen? Érdekes! – felelte, és egy kicsit elmosolyodott. – De a legjobban azt élvezem, hogy olyan tanárok, mint Piton, vagy McGalagony most nem piszkálhatnak állandóan, hiszen már nem a tanítványuk vagyok.

-          Pitont még megértem, de McGalagony?

-          Hát neki sem voltam éppen a kedvence. Az az igazság Valeriana, hogy így visszagondolva elég … hogy is mondjam, eleven gyerek voltam. – nevetett fel hangosan Daniel. Hófehér fogsora csak úgy csillogott a Hold fényénél.

-          Mióta foglalkozol a Sötét Nagyúr életével? – kérdezte Valeriana, és érdeklődve nézett a meleg barna szemekbe.

-          Sötét Nagyúr? Csak a hívei szólítják így! – Daniel arca hirtelen komorrá vált. Valeriana kissé zavarba jött. Szerencsére a sötétben nem volt észre vehető arca színének változása.

-          Hát…Én mindig így hallottam. – hebegte bizonytalanul. – Talán azért, mert tizenhat évig Franciaországban éltem.

-          Aha. – látszott a férfin, hogy a magyarázat nem nagyon győzte meg, de nem akarta elrontani az este hangulatát további kötözködéssel, amiért Valeriana rendkívül hálás volt.

-          Szóval, mióta? – tette fel újból a kérdést kihasználva, hogy Daniel nem akadékoskodik tovább.

-          Azt hiszem már az iskolában elkezdtem utánaolvasni a vele kapcsolatos dolgoknak. – kezdett bele a férfi. Lassan, vontatottan beszélt. Gondolatai még Valeriana szavai körül jártak. – Eleinte csak a kíváncsiság hajtott, de aztán egyre jobban beleástam magam a témába. Sok kutatást végeztem. Még az Azkaban foglyait is felkerestem…

-          Te jártál az Azkabanban? –  csodálkozott Valeriana.

-          Igen. Szörnyű volt. Néha még álmomban látom, ahogy a dementorok hatalmukba kerítik a szerencsétleneket, és azok nyüszítenek rettegett emlékeik fájdalmától. – Daniel kissé megborzongott, majd hangja sejtelmesebbé vált, tekintete pedig a messzibe révedt. – De voltak, akik aztán beszámoltak Tudodki tetteiről, hatalmáról. Tudod milyen lehet fölötte állni a sok érdemtelen varázslónak? Milyen érzés olyan hatalmas erő birtokában lenni, ami képes irányítani mindenkit, hogy téged terveid kivitelezéséhez segítsenek? Csodálatos! Amikor ez nyilvánvalóvá vált számomra, már nem csak a kíváncsiság hajtott, hanem a vágy, hogy megismerhessem ezt az ismeretlen erőt, amit mindenki a sötétség mágiájának nevezett. Kutattam azok után a varázslatok után, amit sohasem tanulhattam. Kipróbáltam őket, és csodálatos érzés volt olyanokat tudni, amit csak kevesen: embereket irányítani, elméjüket elborítani, fájdalmat okozni úgy, hogy az átok elszenvedője ne tudjon védekezni… Igen! Ez az ami vonzott, és hajtott, hogy foglalkozzak ennek a különlegesen nagy mágusnak az életével.

Valeriana döbbenten hallgatta a mellette ülő férfit. Hirtelen nem tudta, mit gondoljon róla. Ha keresztapjától hallotta volna mindezt, azt megértette volna, de Daniel, a Főnix Rendjének tagja, felesküdött, hogy minden erejével Voldemort ellen fog harcolni, és most magasztalja azt, aki elvileg a legnagyobb ellensége?

-          Megijesztesz Daniel! – nyögte Valeriana megtörve a hosszú lelkes beszéd utáni kínos csendet. A lány döbbenetére Daniel fejét az övé felé fordítva huncutul mosolygott.

-          Hatásos mi? – fehér fogait megint kivillantotta sármos mosolya kíséretében. – Gondoltam majd a diákoknak is így fogom érzékeltetni, hogy miként gondolkodik egy halálfaló.

Valeriana meg sem bírt szólalni. Nem tudta, hogy most minek higgyen; az eszének, vagy a szívének.

-          Csak vicceltem! Na mosolyogj már! – szólt Daniel, amikor látta, hogy a lány továbbra is riadtan nézi őt.

-          Ez nem volt vicces! A diákok se hiszem, hogy annak fognák fel! – mondta Valeriana keresve saját hangját.

-          Gondolod? Inkább ne így adjam elő?

-          Hát, szerintem elég, ha csak beszélsz róla!

Daniel látszólag belenyugodott, hogy nem volt sikere kiselőadásának, majd felálltak, és elindultak az épület irányába. Visszafelé csak a férfi beszélt, Valeriana pedig csendben hallgatta. Csak egy-egy szót hallott ki a régi roxfortos élménybeszámolóból, mert közben egyfolytában azon járt a feje, amiket Daniel mondott. Olyan valóságszerű volt az, ahogy mondta, de a szimpátia, amit a férfi iránt érzett, lassan elhessegették sötét gondolatait. Így, amikor lakosztálya elé érve elbúcsúztak egymástól, már mosolyogva fogadta a jóéjtpuszit, amit Daniel az arcára nyomott. Belépett szobája ajtaján, és még sokáig az este hatása alatt állt, így részben ettől, részben a következő nap eseményei okozta izgalmától, csak nagyon nehezen tudott elaludni.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.