|
15. fejezet - Az új generáció
Rea 2006.02.17. 19:27
15. fejezet
Az új generáció
Már hajnalodott, amikor Valeriana a karjához kapott. Először nem is tudta, hogy álmodja-e, vagy a valóság a tompa, majd erősödő fájdalom. Ahogy tudata ébredezett, már nyilvánvaló volt, hogy mi az, amit érez. Szemét hirtelen tágra nyitotta, gyomra összeszorult szíve a torkában dobogott. Egy pillanatig úgy érezte, mozdulni sem bír, teljesen megbénította a félelem. Aztán eszébe jutott, hogy igyekeznie kell, ha nem akarja magára haragítani Voldemortot, így gyorsan kipattant az ágyból, és izgatottan öltözködni kezdett. Reszkető ujjaival alig tudta begombolni nadrágját. A szekrény mélyéről előkotorta az álarcot, és a fekete talárt. Egy kicsit tétovázva magára vette mindkettőt, és már zuhant is a sötétségbe.
Most nem abba a szobába érkezett meg, ahova korábban, hanem egy nagyobb terembe. A hatalmas ablakok előtt sötétzöld függöny szűrte meg a felkelő Nap fényét. A levegőt dohszag, és a falon égő fáklyák füstje járta át. Valeriánán kívül már vagy tizen várakoztak izgatottan pislogva egymásra álarcuk mögül. Aztán egyre többen jelentek meg. Voldemort csak akkor jelent meg hirtelen a semmiből, amikor már vagy harmincan voltak a teremben. Valeriana számára ugyan nem volt ismeretlen az aszott arc látványa, mégis undor, és félelem fogta el. A tény viszont, hogy most nem kettesben kell legyen vele, egy kicsit megnyugtatta.
- Üdvözöllek titeket! – szólalt meg hátborzongató hangján Voldemort. – Azért hívtalak most ide benneteket, hogy tudjátok, nem vagytok egyedül. Nézzetek körül! Ti alkotjátok a fiatal halálfalók csoportját. A ti létezésetek a bizonyíték arra, hogy az eszme, amiért régóta küzdünk, a gyerekekben tovább él. Szerepetek most rendkívül nagy, hiszen a legnagyobb feladatotok, hogy létszámotok tovább növekedjen! – Valeriana melletti halálfaló izgatottan fészkelődni kezdett. – Igen! Nektek kell további halálfalókat toborozni, hogy egyre többen legyünk! Néhányan közületek mától a Roxfortban fogja tanulmányait folytatni. Ott is nagyon sokan vannak, akik meggyőzhetők, és hajlandóak lennének követni engem. Bizony van még sok aranyvérű család sarja, aki nem tudja mi a kötelessége! Igyekezzetek rávenni őket a csatlakozásra, de legyetek nagyon óvatosak, mert más előtt nem lepleződhet le kilétetek! A ti feladatotok, hogy nyitott szemmel járjatok, és készen álljatok, hogy amikor eljön az idő harcolhassatok a győzelmünkért. – Voldemort szeme összeszűkült, úgy nézett végig az álarcokon, amelyek mögül megbabonázott szempárok lesték minden szavát. – És akkor, bevégezhetjük Mardekár Malazár munkáját! Kiírtjuk az összes sárvérű söpredéket, akik szégyene a varázsló világnak! Vesszenek a sárvérűek!
- Vesszenek a sárvérűek! – visszhangozta kórusban a sok fekete csuklya alól kinéző ifjú halálfaló.
Valeriana szörnyülködve vette tudomásul, hogy valóban mennyi követője van Voldemortnak, és a legjobban az rémítette meg, hogy néhányan a Roxfort falai közé is kerülnek a mit sem sejtő társaik közé. Legszívesebben most azonnal hopponált volna, hogy ne kelljen egy levegőt szívnia ezzel a sok sötét lelkű fiatallal, de tudta, hogy csak akkor lesz erre módja, ha Voldemort elbocsátja őket. Így hát várta az időt, amikor végre távozhat arról a helyről, ahol neki szíve szerint semmi keresnivalója nem lenne.
- Most pedig menjetek! – hangzott végre a várva várt elbocsátás. - Sokáig nem fogunk találkozni, de ez nem azt jelenti, hogy nem tudom hogyan végzitek a küldetéseteket! Én mindig, mindent tudok! Előbb, vagy utóbb minden árulás kiderül! Az árulókra, ellenszegülőkre pedig a gyötrelmes halál vár! – az utolsó mondatot úgy kiáltotta a megszeppent halálfalók arcába, hogy azok szinte levegőt sem mertek venni. Mozdulatlanul álltak, és vártak. – Induljatok! Most! – horkant rájuk türelmetlenül.
Valeriana fellélegzett. Végre megszabadulhat ettől a kellemetlen társaságtól! Máris összpontosított a Roxmorts egyik félreeső utcájára, és szíve már a gondolattól is megnyugodott. De nem történt semmi. Döbbenten nézte végig, ahogy körülötte mindenki dehopponál. Megpróbálta még egyszer, de akkor sem sikerült. Most már eluralkodott rajta a pánik: nem tud kijutni innen! Az erő kiszállt a lábából, szíve hevesen kalapált, a halántéka csak úgy lüktetett a tehetetlenségtől. Újból összpontosított, de a szörnyű terem csak nem tűnt el. Riadtan nézett Voldemortra, aki elégedetten figyelte a sorra dehopponáló fiatal csatlósait. Úgy nézett rájuk, mint apa a gyermekeire, és vörösen izzó szemeiben büszkeség tükröződött.
- Veled még beszédem van! – szólalt meg végül, amikor már csak Valeriana állt egymagában a terem közepén. – Vedd le az álarcot!
Valeriana reszketőt ujjaival megszabadította arcát a halálfejes maszktól. Szemét lesütötte, de hallotta ahogy a padló megreccsen a felé közeledő Voldemort lábai alatt. Alig kapott levegőt. Úgy érezte, mintha a mellkasára ült volna valaki. Sejtette, hogy mi következik, de nem akarta! Félt, hogy nem bírja ki még egyszer Voldemort közelségét, vizsgálódó tekintetét.
- Ne félj tőlem! – mondta, és ujjait végigsimította a lány arcán, majd végigvezette a nyakán keresztül egészen a mellkasáig. Valeriana borzongott a fagyos érintéstől, és undorodott az egészen közeli testből áradó keserű illattól. – Sohasem bántom azt, aki hűséges hozzám, és cselekedeteivel az én terveim végrehajtását segíti. – a nyirkos ujjak ismét a lány állát érték. – Nagyon ügyes voltál! Ügyesebb, mint anyád volt valaha! Értékes információdnak köszönhetően nagyon sok követőm szabad lábon újból mellettem állhat!
Valeriana amúgy is mardosó lelkiismeret furdalását tovább növelte Voldemort öröme, és elégedettsége. Túl nagy segítséget nyújtott meggondolatlanságában az ellenség számára! Nagyapjának nem volt igaza, amikor olyan elnéző volt vele szemben!
- De, még egy dolgot kell elmondanod!
Még egyet? Valeriana hirtelene felnézett Voldemortra, és legszívesebben az arcába kiáltotta volna, hogy hát nem mondott még eleget? Mit mondhatna még?
- Hogy jutottál be a Roxfortba? – kérdezte Voldemort, és végre néhány lépéssel eltávolodott Valeriánától.
- Bementem a kapun. – felelte őszintén. Úgy gondolta, ebből a válaszból nem lehet semmi gond.
- Nem volt ott semmi, ami megakadályozott volna? Csak bementél a kapun? Ennyire nem lehet ostoba Dumbledore!
Valeriana tétovázott egy kicsit, de tudta, hogy válaszolnia kell.
- Ezernyi apró lény repült fel a kapu melletti bokrokból iszonyú hangot kiadva.
- Controllerek! Igen ezt tudom. Mit csináltak veled?
- Semmit.
- Egy sem próbált megtámadni?
- Nem. De mire a bejárathoz értem, már többen vártak odabent.
- A Controllerek dolga többek között az, hogy értesítsék a bentlakókat a hívatlanul érkezőről. – mondta Voldemort magától értetődő hangon. – Más nem történt?
- Nem.
Az aszott arc diadalittasan elmosolyodott. Valeriana tudta, hogy már megint valami jó hírrel szolgált átkozott urának.
- Jól van kislány! Csak így tovább! Vigyázz, ne kelljen csalódnom benned! – nézett most már komolyan az izzó szempár a lányra, aki azonnal előrehajtotta kissé a fejét. – Most már elmehetsz!
Mielőtt Valeriana végre dehopponálhatott, Voldemort is eltűnt a teremből.
A köpenyt, és az álarcot bő talárja alá rejtve rohant egyenesen a szobájába. Mivel még nagyon korán volt, szerencsére nem találkozott senkivel.
Elrejtette a szekrényben az árulkodó ruházatot, majd fáradtan lehuppant ágyára. A Nap már beküldte ébresztő sugarait az ablakon át. Az ég felhőtlenül kék volt. Valeriana elmélázva bámult ki az ablakon. Innen olyan békés volt minden! Közben pedig hányan vívják saját csatájukat? Kívülről nézve minden rendben van, de belül forrong az egész mágusvilág! Valeriana lelke pedig ugyanígy háborgott. Felpattant, és a következő percben már a folyosón volt.
- Jó reggelt! Pont hozzád indultam. Mehetünk reggelizni? – lépett mellé Daniel makulátlan külsejével. Valeriana kifejezett slamposnak, és ápolatlannak érezte magát mellette.
- Igen. Persze, de előtte beszélnem kell Dumbledore professzorral. – mondta Valeriana, és most cseppet sem kívánta a férfi társaságát. Feltétlenül beszélnie kell nagyapjával! Figyelmeztetnie kell, hogy ha nem akadályozzák meg, akkor ma halálfalók kerülhetnek az iskolába!
- McGalagony professzorral találkoztam, és azt mondta, Dumbledore professzornak a minisztériumba kellett mennie, és csak estére fog megérkezni.
- Micsoda? – Valeriana teljesen elsápadt. Most mit csináljon? Az egyetlen ember a Roxfortban, akinek őszintén elmondhatná a hajnalban hallottakat, az a nagyapja.
- Valami baj van? – kérdezte Daniel látva a lány riadt arcát.
- Nem…Csak…Mondani szerettem volna neki valamit. – felnézett a férfira, és csak akkor tudatosult benne, hogy milyen furcsa képet vághat. – De nem érdekes, majd este elmondom neki.
- Aha. Na, akkor megyünk?
Valeriana csak némán bólintott. Végigmentek a folyosón, majd amikor elfordult a végén jobbra meglátták a feléjük tartó Nicket.
- Tanárnő, tanár úr, jó reggelt! – hajolt meg a szellem, miközben szemrehányóan Valerianára nézett.
- Jó reggelt! – köszöntek vissza egyszerre.
Már jó néhány lépést megtettek a találkozás óta, amikor Valeriana megtorpant.
- Én…A szobámba felejtettem valamit! – nyögte ki a sántító kifogást kezével visszafelé intve abba az irányba, ahonnan jöttek. – Menj csak, majd lent találkozunk!
- Jó, de igyekezz, mert nagyon éhes vagyok! – mondta Daniel, és lassú léptekkel továbbhaladt.
Valeriana visszaérve a lakosztályok folyosójára, természetesen ott találta az ajtaja előtt posztoló kísértetet.
- Nocsak, itt felejtettél valamit? – kérdezte gúnyos sértődöttséggel a szellem egyhelyben lebegve.
- Nick! Annyira sajnálom, hogy nem tudtunk beszélni amióta visszajöttem, de…
- Nagyon el voltál foglalva! – szakította félbe a kísértet, és egy kicsit közelebb suhant Valerianához. – Láttam! Az új tanár fontosabb, mint én! Értek én mindent, hiszen mi egy testetlen árny, egy hús-vér emberhez képest?!
- Félreérted a helyzetet!
- Nem értek én semmit félre! Testem ugyan nincs, de azért nagyon jól látok! Az a bájgúnár Parker teljesen behálózott!
- Nick, te féltékeny vagy Danielre? Különben is , mi bajod van vele? Nagyon rendes, és megbízható!
- Még, hogy féltékeny? Egy élő emberre? Valeriana, a barátod vagyok, és féltelek ettől az embertől!
- Danieltől? – kérdezte a lány csodálkozva.
- Daniel Parker az egyik legsunyibb tanulója volt az iskolának!
- Nem hiszem!
- Pedig így volt, nekem elhiheted! Mindig azokkal barátkozott, akik valamit nyújthattak neki. A szabályokat rendszeresen áthágta, de soha, senki nem tudta rábizonyítani. Mindig volt valaki, aki elvitte helyette a balhét. Na jó, egyszer McGalagony professzor rajtakapta, amikor rontást küldött az egyik házimanóra.
- Nick, ezek gyerekcsínyek! Daniel pedig már egy felelősségteljes, felnőtt férfi, és a Roxfort tanára! Ne ítéld el azért, mert gyerekként nem éppen példaszerűen viselkedett!
- Nem tudom, lehet, hogy igazad van. – gondolkodott el a szellem, szakállát megsimogatva. – Azért legyél vele óvatos!
- Rendben, az leszek. – mondta Valeriana mosolyogva, és meg volt győződve róla, hogy Nick mégiscsak féltékenységből próbálta Danielt rossz színben feltüntetni előtte.
- Elkísérsz a Nagy Teremig? Éppen reggelizni indultam.
- Örömmel.
Valeriana boldog volt, hogy ezzel az invitálással sikerült kiengesztelnie a sértődött szellemet. Lassan haladtak, hogy minél többet tudjanak beszélgetni. Valeriana felületesen beszámolt az elmúlt hetek eseményeiről, majd megbeszélték a sajnálatos hírt, is ami felkavarta a mágusvilágot. Mivel Valeriana számára ez nem a legkellemesebb téma volt, csak csendben hallgatta a szellem eszmefuttatását a halálfalók sorsáról, és a teorémekről.
A nap hátralévő része rendkívül lassan telt, bár Daniel mindent megtett, hogy kellemesen töltsék a várakozás idejét. Látta Valeriánán, hogy valami bántja ahogy számtalanszor kinéz az ablakon fürkészve a bejárati kapu felöl érkező utat, de úgy gondolta, hogy csak a diákok érkezése miatt ilyen izgatott.
Már a Nap is lement, amikor megérkeztek a növendékek, de nagyapjáról még semmi hír nem volt, mint ahogy Piton sem került elő. Szíve tele volt aggodalommal, amikor a többi tanárral együtt a hosszú asztala mögül figyelte, ahogy a sötét taláros tanulók elhelyezkednek asztaluknál. Azt is észrevette, hogy minden gyerek érdeklődve nézte végig a tanárok sorát, és amikor felfedezték őt, és Danielt a megszokott arcok között, izgatottan sugdolózni kezdtek. Valeriana óhatatlanul úgy méregette a diákokat, hogy megpróbálta kitalálni, vajon melyikük volt ott hajnalban a Sötét Nagyúr előtt. Ahogy figyelte az izgalomtól kipirult arcokat, a csevegő barátokat, nehezen tudta elképzelni bármelyikről is, hogy egy fiatal halálfaló lenne. A Mardekárosok asztalánál észrevette Dracot, aki fennhangon híresztelte, hogy apjának is komoly szerepe volt az azkabani foglyok kiszabadításában. Többen bólogattak hűségesen, hogy az ő szüleik is ott voltak. Néhány keresetlen szóval méltatták a sárvérűek további sorsát, mire a többi asztaltól haragos szempárok kíséretében néhányan odaszóltak, hogy csak ne legyen olyan nagy a szájuk. Egyre hangosabb szóváltások folytak az egyes házak között, de amikor meglátták a teremben végigvonuló Dumbledore-t, és a mögötte bicegő Pitont, szép lassan elcsendesedett mindenki. Az igazgató, és a fekete taláros férfi helyet foglalt az asztalnál. Újból pusmogás indult el a diákok között. McGalagony letette a Teszlek Süveget egy kopott székre, majd megkezdődött a beosztási ceremónia. Az elsőévesek izgatottan követték egymást szépen sorban várva, hogy melyik házat választja számukra a régi fejfedő. Amikor az utolsó gólya is a helyére került, Dumbledore felállt, mire ismét csend lett a teremben, és minden szem az igazgatóra szegeződött.
- Köszöntök minden új, és régi diákot! Nem kívánom sokáig megvárakoztatni korgó gyomrotokat, így legfontosabb mondanivalóm most: jó étvágyat. – azzal összecsapta két tenyerét, mire minden asztal megtelt finomságokkal.
A vacsora alatt Valeriana szeme egy pillanatra megakadt Piton, a megszokottnál is sápadt arcán, amelyen néhány friss sérülés nyoma is látszott, ami talán megmagyarázta a bicegő járását is. Valaki súlyosan megsebesíthette! Valeriana gyomra hirtelen felére zsugorodott, amikor arra gondolt, hogy talán az azkabani ütközetben vett részt. A férfi neki köszönheti sérüléseit! Bármennyire nem kedvelte, azért ennyire rosszat mégsem kívánt neki.
A vacsora után Dumbledore újra felállt és csendet kért. Közölte a diákokkal a szokásos szabályokat, a kviddics- kupa várható mérkőzéseit, és a januári jelmezbált, aminek hírét nagy ováció követte. Felhívta a figyelmet az összetartás fontosságára, és a közelgő veszélyre is. Miután érintőlegesen beszélt a varázslóvilágot foglalkoztató sötét eseményekről, a teremben néma csend lett. A félelem, mint egy hűs fuvallat végigvonult a gondolataikba merülő diákokon, és még akkor is ennek hatása alatt álltak, amikor körleteik felé vonultak a prefektusokat követve.
Valeriana hamar szem elől veszítette nagyapját, pedig egész este arra készült, hogy beszéljen vele. A nagy forgatagban nem tehetett mást, mint Daniel mellett felsétált a lakosztályok folyosójára, majd amikor elbúcsúztak, megvárta, hogy a férfi is bemenjen szobájába, és akkor sietve elindult nagyapja szobája felé.
A szobor előtt kimondta a jelszót, és az első lépcsőfokra állva, már haladt is felfelé. A szobába belépve az első, akit megpillantott Dumbledore aggódó arca, a második pedig… Piton! Valeriana legszívesebben már szaladt is volna kifelé, hogy ne kelljen a kellemetlen férfi társaságában lennie, de csak dermedten állta a szúrós szempár tekintetét.
- Valeriana! Segíthetek? – kérdezte Dumbledore, és a lány jól látta arcán, hogy fontos beszélgetést szakíthatott félbe váratlan látogatása.
- Én csak…Mondanom kell valamit.
- Perselus, akkor azt hiszem mindent megbeszéltünk. Jó éjszakát! – mondta Dumbledore látva unokája feszültségét.
- Jó éjszakát professzor úr! – felelte Piton, majd röviden biccentett a lány felé. – Kisasszony!
- Jó éjszakát! – nyögte Valeriana döbbenten.
- Nos, mi történt, ami ilyen sürgős? – kérdezte Dumbledore, amikor kettesben maradtak.
- Halálfalók vannak a Roxfortban!
- Ez lehetetlen! – mosolygott szemüvege fölött unokájára Dumbledore.
- Ma hajnalban a Sötét Nagyúrnál jártam, és rajtam kívül még legalább harmincan. Mi vagyunk az új generáció, és vannak köztünk, akik még diákok, mégpedig itt az iskolában. – hadarta izgatottan Valeriana levegőt is alig véve.
- Nem lehetnek felavatott halálfalók, hiszen nem tudtak volna a Roxfort területére bejutni. A Controllerek érzékelik a Sötét Jegyet, és gazdáját nem engedik sértetlenül a kapun átjutni.
- Az én karomon is ott a jegy, és mégis könnyedén bejutottam!
- Ez igaz, de arra gondoltam, hogy a Controllerek érzékelték pozitív kisugárzásodat… Biztos vagy benne, hogy itt vannak?
- Igen. A Nagyúr pontosan kifaggatott arról, hogy miként tudtam a kapun átjönni, és amikor megtudta, hogy nem ütköztem nehézségekbe, láttam az arcán, hogy nagyon elégedett. Nagyapa attól tartok, hogy sikerült a Controllereket befolyásolnia.
- Azt nem hiszem, mert ezek a lények rendkívül hűségesek. Valami azonban mégis megzavarhatta őket, de mi? – Dumbledore hosszan elgondolkodott. Arcán jól látszódott a bizonytalanság, és az aggodalom – Megnézhetném a Jegyet a karodon?
Valeriana meglepődve nézett nagyapjára, majd lassan felhajtotta talárja, és hosszú inge ujját, hogy a szégyenteljes ábrát odatarthassa szeme elé.
- De hiszen a tiéd a jobb karodon van! – döbbent meg Dumbledore, miközben kezébe vette a lány karját.
- Igen. Keresztapám azt mondta, hogy az új generációsok a jobb karjukra kapják a Jegyet. – Valeriana hirtelen megvilágosodva nagyapja szemébe nézett. – Gondolod, hogy ez zavarta meg a Controllereket?
- Igen. Valószínű.
- Nagyapa! Meg kell találnunk őket! Végignézzük minden végzős diák karját!
- Nem. Valeriana, nem kelthetünk pánikot közöttük, és nem rágalmazhatunk meg senkit!
- Hagyjuk, hogy ténykedhessenek az ártatlan társaik között?
- Azt nem mondtam. Figyelnünk kell mindenkit, de legfőképpen a végzősöket. Szólok a többi tanárnak is, hogy ők is nyitott szemmel járjanak. Jól tetted, hogy elmondtad! Most pedig menj nyugodtan, és feküdj le. Nehéz nap lesz a holnapi!
- Igen nagyapa, jó éjszakát! – mondta bizonytalanul Valeriana, de engedelmeskedve nagyapjának, távozott az igazgatói irodából magára hagyva a gondoktól terhes Dumbledore-t.
Valeriana aznap este sokáig nézte az ágyában fekve a mennyezeten cikázó Hold fényét, amit néha eltakart egy-egy kóbor felhő. Nehezen jött álom a szemére részben a másnapi első órák izgalma miatt, részben pedig azért, mert ólomsúllyal nehezedett lelkére a tudat, hogy több halálfaló terjesztheti másnaptól a Sötét Nagyúr eszméit.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó