|
19. fejezet - A gyanú
Rea 2006.02.17. 19:36
19. fejezet
A gyanú
Valeriana nagyapjára nézett elgondolkodva. Látta a megtört öreg arcon az aggodalmat, és a kétségbeesést.
- Gondolsz valakire? – kérdezte, majd amikor Dumbledore nem szólt semmit, csak tovább meredt rá csendben. Lassan világossá vált előtte, mire gyanakszik nagyapja. –Azt hiszed én tettem? – Valerianával hirtelen megfordult a világ. – Nagyapa, ezt nem gondolhatod komolyan! Nem én voltam! Hinned kell nekem!
- Egyszer már megtetted! – nézett Dumbledore fájdalmasan unokája szemeibe, és ez a gyanúsítás neki fájt a legjobban. Annyira szeretett volna hinni neki, de azok után, hogy már egyszer meggondolatlan volt, nehéz volt nem arra gondolni hogy talán ő volt az, aki ismét elárulta őket.
- Az véletlen volt…
- Valeriana, az ember nem árulja el a társait csak úgy, véletlenül!
- Miért nem hiszel nekem? Nem én voltam! Azóta annyira vigyáztam minden szavamra! – Valeriana torkát már fojtogatta a sírás. Kétségbeesetten próbált érveket találni, hogy bizonyíthassa ártatlanságát, de nem jutott semmi eszébe.
- És a gondolataid? Azt mondtad a diákok érkezése előtt találkoztál Voldemorttal…
- Nem olvashatott a gondolataimban! Azt észre vettem volna! Hidd el csak annyit tudott meg, amit már elmondtam neked. – mondta Valeriana minden fűszálba kapaszkodva.
Dumbledore nem szólt semmit. Szeretett volna hinni a lánynak, de nem eshetett abba a csapdába, hogy csak azért mert az unokájáról van szó felszínesen mérlegeli a helyzetet.
- Ha nem te mondtad el a Black-házhoz vezető utat, akkor ki? – kérdezte végül.
- Nem tudom. – felelte Valeriana őszintén. Jó jelnek tartotta, hogy nagyapja már nem egyértelműen őt vádolja.
Újabb hosszú csend következett, csak az üstben fortyogó főzet hangját lehetett hallani. Dumbledore őrlődött ebben a helyzetben. Ha alaptalanul vádolná unokáját, azt sohasem bocsátaná meg magának, mint ahogy azt sem hogy az ő gyengesége miatt további lehetőséget adjon neki az áruláshoz veszélybe sodorva a Rend tagjait.
Csak figyelte, ahogy Valeriana izgatottan kever egyet az üst tartalmán, majd egy mozdulattal eloltja a tüzet. Próbálta kitalálni, érzékelni gondolatait, de nem volt benne biztos, hogy hihet-e annak amit a lány kisugárzása sugall.
Valeriana pálcájával a főzet fölött tett még egy határozott mozdulatot, míg orra alá egy varázsigét mormolt. Elégedetten nézte a kész bájital megfelelő színét, és állagát.
- Ugye hiszel nekem nagyapa? – nézett aztán fel a megfáradt arcra. – Nem árultalak el benneteket! Ha megtettem volna, azt biztosan tudnád!
Valeriana dobogó szívvel várta a választ, de Dumbledore hosszú ideig nem szólt semmit.
- Úgy látom készen van a főzet! Ne késlekedj, mert minden perc számít! Vidd gyorsan Perselushoz! – mondta végül, és felállt. Hátat fordított Valerianának, és elindult az ajtó felé.
- Nem válaszoltál! – szólt utána a lány hirtelen. Megrémisztette nagyapja késlekedése. – Hiszel nekem?
- Azt hiszem, - mondta Dumbledore anélkül, hogy visszafordult volna. – nincs más választásom.
- Nem fogsz bennem csalódni! – mondta Valeriana kicsit megkönnyebbülve, bár nagyapja válasza nem volt túl meggyőző.
Dumbledore egy pillanatra megtorpant, majd kinyitotta az ajtót, és csendben távozott magára hagyva kételyei között unokáját. Valeriana tudta, hogy nincs ideje tovább morfondírozni saját sorsán. Miután átöntötte a főzetet egy üvegbe, már indult is a kandallóhoz, hogy a tűzön keresztül a gyengélkedőbe juthasson. Felettébb kellemetlennek tartotta a közlekedésnek ezt a formáját, és ha lehetett nem igen vette igénybe. Most azonban sürgette az idő, így mégis a kényelmetlenebb, de gyorsabb utat választotta a hosszadalmas lépcsőnjárás helyett.
A gyengélkedőbe érve nagy csend, és félhomály fogadta. Nyoma sem volt a korábbi nyüzsgésnek. Az ágyak üresen sorakoztak egymás mellett, csak egyik mellett égett gyertya; amelyikben Piton feküdt. Valeriana odasietett mellé. Ekkor vette észre, hogy a férfi még mindig alszik. Olyan nyugodt volt most! Még sohasem látta ilyennek. Sápadt arcát sötéten keretezte fekete haja, a mindig szigorú ajkak most lazán, alig láthatóan nyitottan engedték be a levegőt, aminek áramlása a férfi mellkasát lassan le s föl mozgatta. Hosszan figyelte a mindig megközelíthetetlen, rideg férfit. Nyoma sem volt az őt körüllengő feszültségnek, megközelíthetetlenségnek.
Aztán egyszer csak Piton hirtelen kinyitotta a szemét, és ránézett. Valeriana ijedtében majdnem elejtette az üveget, amit a kezében szorongatott.
- Megcsinálta? – kérdezte Piton nyersen, és egy hirtelen mozdulattal felült, ami máris arcának fájdalmat tükröző eltorzulásával járt.
- Ne tegyen ilyen hirtelen mozdulatokat! Maga is tudja, hogy ezt most nem szabad! – oktatta ki Valeriana a férfit. Töltött az asztalon lévő pohárba a főzetből, és Piton kezébe nyomta. – Igya meg!
Piton gyanakodva vizsgálta az italt.
- Csüdfű is van benne? – kérdezte végül, és tovább szemlélte óvatosan lötykölve a pohár tartalmát.
- Minden benne van, aminek benne kell lennie! – felelte sértődötten Valeriana, és nagyon bosszantotta, hogy Piton még ebben a helyzetben is képes vizsgáztatni őt.
A továbbra is gyanakvó férfi végül belekortyolt a főzetbe, majd száját keserűen elhúzta a kellemetlen íztől.
- Nyugodjon meg, nem akarom megmérgezni! Igya már ki az egészet, mert hiába dolgoztam órákon át ha nem éli túl az éjszakát a makacssága miatt! – szólt ingerülten Valeriana, mire Piton végre egy szuszra felhajtotta az italt.
- Pff! Ez borzasztó! – fintorodott el most még jobban, majd megtörölte a száját, és visszaadta a poharat a lánynak.
- A macskagyökértől olyan kellemetlen az íze. – mondta Valeriana, aki mosolyogva nézte végig a kényeskedő tanár kínlódását.
- Igen, a valeriána… - dőlt vissza fáradtan Piton, s úgy tűnt a bájital máris elkezdte jótékony hatását kifejteni. – Különös, hogy éppen ezt a nevet kapta a szüleitől… Valeriana! – a férfi hangja egyre halkult, szemei már csak résnyire voltak nyitva. Valeriana letette a poharat a kisasztalra. Megnyugodhatott, hiszen látta, hogy a főzet megfelelően működik. Tudta, hogy Piton a sok nyugtató hatású növény eredményeként mély álomba fog merülni, hogy mikor felébred újra a régi, erős szívével élhessen tovább.
Miután Piton szemei lecsukódtak, Valeriana elindult az ajtó felé.
- Miss.Lloyd! – hallatszott ismét a tompa, szinte élettelen hang. – Köszönöm!
- Nincs mit! – fordult vissza döbbenten Valeriana. Olyan hihetetlen volt hallani ezt a szót a férfi szájából.
- Tudom… mennyire… nehezére…eshetett… megtenni… ezt most nekem. – lassan, szaggatottan beszélt, az utolsó szavakat inkább sejteni, mint sem érteni lehetett.
- Nem esett nehezemre. – mondta halkan Valeriana, és látta ahogy a férfi lassan megadja magát a szerek bódító hatásának, és ernyedten oldalra fordul a feje. – Egyáltalán nem esett nehezemre!
Valeriana másnap jócskán ebédidő után ébredt fel. Riadtan ugrott ki ágyából, és készülődni kezdett. Csak lassan döbbent rá, hogy vasárnap van, és nem maradt le egyetlen óráról sem. A megkönnyebbüléstől visszahuppant az ágyra, és elmélázva gombolta tovább blúzának apró gombocskáit. Feje csak lassan tisztult ki, és elevenedtek fel az éjszaka eseményei. Egyetlen éjszaka leforgása alatt annyi minden történt, hogy azt most feldolgozni is szinte képtelen volt. Kavarogtak az emlékek: a rengeteg sérült, az árulás, nagyapja gyanakvó tekintete, Piton szenvedő, majd alélt arca. Piton! Szíve összeszorult, ahogy a férfira gondolt. Vajon mi lehet vele? Ismét órájára nézett: már több mint tíz órája, hogy megitta a főzetet. Talán már felébredt, és akkor jól látható milyen eredménye volt az italnak.
Azonnal felpattant, és kisietett a hálószobából. A nappaliban kellemes sült hússzag csapta meg az orrát. A gondos manók már odakészítették az ebédet a közös étkezésről elmaradt tanárnő számára. Valeriana korgó gyomra ugyan jelezte, hogy már régen volt amikor utoljára rendesen étkezett, de most nem volt türelme leülni, hogy elfogyassza az ételt. Sebtében felkapott egy kis darab húst, és kirobogott az ajtón. Nick már odakint várta.
- Jó reggelt! – köszöntötte a szellem. – Aggódtam miattad!
- Jó reggelt? Jó napot! – fogadta a köszönést Valeriana, és lenyelte a falatot. – Egy kicsit elaludtam. Sokáig voltam fönt az éjszaka.
- Igaz, amit rebesgetnek? – fogta suttogóra Nick. – A Főnix Rend tagjai itt voltak? Sokan megsebesültek? Piton is súlyosan megsérült, és…
- Honnan tudsz te erről? – kérdezte Valeriana csodálkozva.
- Hát…- habozott a válasszal a kísértet. – Előttünk nem sok minden marad titok, ami az épületben történik. Szóval igaz!
- Nick, erről nem tudom, hogy beszélhetek-e? – harapott bele Valeriana ismét a húsba, és elindult a folyosón.
- És Piton? – követte a szellem gyorsan utána suhanva.
- A gyengélkedőn van. Oda megyek éppen.
- Meglátogatod? De hát miért? – ámult el Nick.
- Én főztem neki gyógyitalt, és ellenőrzöm, hogy jól van-e. – közölte a tényt Valeriana higgadtan.
- Te? Mit szólt hozzá? – mosolyodott el kárörvendően a kísértet, hiszen pontosan ismerte Piton szeszélyeit.
- Nem nagyon volt más választása. El kellett fogadni azt, amit én csináltam. – mondta Valeriana a vállát rántva, majd amikor már nem messze voltak a gyengélkedő ajtajától, megállt és szembefordult a szellemmel. – Ne gyere tovább kérlek! Nem hiszem hogy örülne, ha meglátna az ajtó körül!
Nick ugyan belátta, hogy barátnőjének igaza van, mégis kelletlenül fordult meg és suhant visszafelé a folyosón.
Valeriana izgatottan lépett a gyengélkedő bejáratához. Félt attól, ami odabent várhat rá. Ha Piton állapota nem javult, akkor nem menekülhet a férfi szemrehányó megjegyzései, és erős lelkiismeret furdalása elől. Viszont, ha a beteg újra a régi, kit tudja hogyan reagál majd a megjelenésére. Nagy levegőt vett, és minden rosszra felkészülve lenyomta a kilincset, majd belépett. Szíve hirtelen összeszorult, amikor megpillantotta az üres ágyat. Idegesen körbehordta tekintetét a helységben, de Pitonnak nyoma sem volt. Erre egyáltalán nem számított, és a legrosszabb jutott eszébe ami megtörténhetett. Úgy érezte menten elájul. Ha a férfi meghalt miután megitta az általa készített főzetet, akkor jobb ha ő sem marad az élők sorában. Ezután már senki sem mossa le róla rossz szándékát, és nagyapjának is hiába magyarázkodik. Szemei előtt megjelent az utolsó kép Pitonról, amint oldalra döntött fejjel mély álomba merül. Talán túl mélybe is? Lehet, hogy a szeme láttára halt meg, és ő még csak észre sem vette? Valeriánán eluralkodott a pánik. Miatta szabadult fel az Azkaban, őt vádolja nagyapja a Főnix Rendjének árulásával, és most még egy embert is megölt, méghozzá a Rend egyik tagját! A halántéka lüktetett, a levegőt szaporán vette, izmai megfeszültek. Mint a menekülésre készülő ártatlan kis állat leste, hogy merre szaladhatna el messzire ebből a világból. Hirtelen megfordult, és reszkető lábbal elindult az ajtó felé. Ekkor a mellékhelységből kilépett Madam Pomfrey.
- Á, Miss. Lloyd! – szólt, mire a riadt tanárnő megpördült. – A professzor urat keresi?
- I…igen – felelte bátortalanul Valeriana, és dermedten várta sorsát. Most már nem menekülhet, szembe kell néznie a valóssággal, és vállalnia kell a következményeit!
- Már vagy egy órája elment. Hiába mondtam neki, hogy legalább még a mai napra maradjon itt, hogy megfigyelhessem, de hajthatatlan volt. Hiszen tudja, hogy milyen!
- Ezek szerint jobban van? – kérdezte Valeriana, és úgy érezte, mintha egy mázsás kő zuhant volna le szívéről. Szinte még a légvétel is könnyebb lett.
- Jobban? Tökéletesen! Gratulálok tanárnő! Ilyen kiváló hatású főzettel még soha sem találkoztam!
- Nincs semmi maradandó károsodás? – aggodalmaskodott Valeriana.
- Azt sajnos nem lehet pontosan tudni, de nekem úgy tűnt, a mi professzorunk újra a régi. A maradék italt pedig úgy láttam, azért magával vitte.
- Köszönöm. Akkor én most… – intett Valeriana az ajtó felé. Rendkívül hálás volt ezekért a jó hírekért, de úgy érezte az előbbi izgatottság most jön ki igazán rajta. Torkában egyre növekedett egy gombóc, keze ismét reszketni kezdett, és a hangja sem akart igazán engedelmeskedni.
- Viszont látásra tanárnő, és köszönöm még egyszer a segítségét!
- Nincs mit! – válaszolta Valeriana elcsukló hangon, és gyors léptekkel távozott. Végig robogott a folyosón, majd le a lépcsőn. A diákok köszönését csak egy-egy fejbiccentéssel fogadta, azok pedig csodálkozva néztek utána. Minden vágya az volt, hogy mihamarabb a szobájában lehessen.
Becsukta maga mögött az ajtót. A lábából hirtelen kiszállt az erő, lerogyott a padlóra, és végre szabadjára engedhette a visszafojtott zokogást. Teste rázkódott, a levegőt hangosan vette, és közben maga sem tudta eldönteni, hogy a férfi gyógyulásának öröme, vagy az éjszakai izgalom okozza érzelmi kitörését. Sokáig feküdt a padlón. Bár egy idő után a heves sírás abba maradt, mégis jól esett a semmibe révedve mozdulatlanul feküdni.
Arra riadt fel, hogy kopogtatnak az ajtón. Hirtelen el sem jutott a tudatáig, de aztán lassan feltápászkodott, megtörölte arcát, megigazította ruháját, és ajtót nyitott.
- Harry! – nézett szembe a riadt tekintetű fiúval, majd betessékelte. – Miben segíthetek.
- Szeretném, ha még többet gyakorolnánk az okklumenciát! – mondta a Harry lényegre törően , miután a tanárnő becsukta az ajtót.
- De hát miért? – kérdezte Valeriana, és kicsit megköszörülte a sok sírástól kiszáradt torkát. – Nem mondom, jobban is állhatnál, de szerintem egészen jól haladunk! Nem mindenki alkalmas ennek a tudománynak az elsajátítására. Van akinek könnyebben megy, van akinek nehezebben.
- De nekem kell, hogy jobban menjen! – akadékoskodott tovább Harry. Valerianának feltűnt, hogy valami nagyon bánthatja, amiért legalább olyan izgatott volt, mint ő.
- Nem kell türelmetlenkedni! Vagy történt valami?
- Én…Nem tudom…Azt hiszem…Lehet, hogy én árultam el a Főnix rendjét! – nyögte ki végül Harry, és megsemmisülten a padlóra nézett.
- Micsoda? Te? – csodálkozott Valeriana, de leginkább az döbbentette meg, hogy milyen gyorsan terjednek a hírek a diákok között is. – Arra gondolsz, hogy a Nagyúr megint a gondolatidba hatolt?
- Lehet. Nem tudom. Eddig mindig csak azt láttam, amit ő csinál, vagy azt amit ő akar, hogy lássak.
- Igen. A te helyzeted egy kicsit különleges, hiszen a ti kapcsolatotokban nem a szemkontaktus teszi lehetővé a legilimenciát. – gondolkodott el Valeriana, és megrémisztette, hogy Harry ennyire kiszolgáltatott helyzetben van. – Mit szoktál érezni, amikor a gondolatait látod?
- Rettenetesen fáj a sebhelyem.
- Mikor fájt utoljára?
Harry homlokát ráncolva elgondolkodott.
- Azt hiszem akkor fájt utoljára, amikor a minisztériumban próbált megölni. – mondta Harry olyan hangon, mintha azt közölte volna, hogy a múlt héten találkozott egyik rokonával, akivel kellemesen elcsevegett. Valerianát megdöbbentette, hogy milyen közönyösen tud beszélni erről a dologról, míg neki a gyomra összeugrik hacsak a Nagyúrra gondol.
- Azóta egyáltalán nem volt semmilyen látomásod?
- Nem. Nem hiszem. – válaszolta bizonytalanul Harry.
- Az jó, bár a legilimencia szempontjából ez nem biztos, hogy jelent valamit. Minden esetre szerintem minden irányú gondolatáramlást meg kellene hogy érezz, de mivel a te eseted egészen egyedi, természetesen erre se sok garancia van.
Valeriana látta Harry arcán, hogy érvei nem voltak valami meggyőzőek, kétségei ugyanúgy megmaradtak.
- Szóval, gyakorolna velem többet? – tért vissza Harry jöttének eredeti okára.
- Igen. Ez lesz a legjobb. – mondta Valeriana elgondolkodva, majd Harryre nézett. – Akkor a hétfő esti gyakorlás mellé iktassunk be még egyet! Szerdán jó?
- Akkor van a kviddics edzés is. – mondta Harry, és hiába tartotta az okklumencia gyakorlását rendkívül fontosnak, azért az edzésekről a világ összes pénzéért le nem mondott volna.
- Rendben, akkor legyen csütörtök.
- Köszönöm tanárnő! – mondta Harry hálásan mosolyogva, és az ajtó felé fordult.
- Harry! – szólt még utána Valeriana. – Szerintem nem olvasott a gondolataidban, de azért legyél nagyon óvatos! Gyakorold az elméd lezárását, hogy ez meg se történhessen! Ha mégis valami szokatlant érzékelsz, azonnal szólj! Rendben?
- Igen tanárnő! – mondta Harry, és kilépett az ajtón.
Valeriana magára maradt a gondolataival. Annak ellenére, hogy Harryt megvigasztalta, tisztában volt vele, hogy nem kizárt, hogy a fiú gondolatait felhasználva szerezte meg Voldemort az értékes információkat. Ezek után még fontosabbnak tartotta az okklumencia tudományának átadását Harry számára.
A következő hetekben a diákokon egyre jobban érezhető volt a mágusvilágban zajló események hatása. Az egység és a béke, amiben eddig éltek egyre sebezhetőbbnek tűnt, és ez mindenkit aggodalommal töltött el. A tanítás azonban tovább folytatódott, mint ahogy a könyvárban töltött büntetőórák is Hermione és Draco számára.
Azután a rettenetes éjszaka után úgy tűnt, Piton átmenetileg fegyverszünetet tartott, és került mindennemű beszélgetést Valerianával. Ennek természetesen a nő örült a legjobban. Bár az igazat megvallva jól esett volna neki, ha a férfi tiszta tudat mellett is megköszönte volna segítségét.
Az idő egyre hűvösebb, és komorabb lett. Szinte minden nap esett az eső, ami felettébb megnehezítette a soron következő kviddicsmérkőzésre való felkészülést. Valeriana száraz időben se sokra értékelte ezt a sportot, de azt már végképp nem tudta megérteni, hogy mi veheti rá a játékosokat arra, hogy szakadó esőben is a pályán kergessék a kvaffot. Egyetlen pozitívum, ami a kviddics mellet szólt, hogy a lázas készülődés átmenetileg feledtette a tanulókkal a sötét híreket, amit nap mint nap lehetett olvasni a Reggeli Próféta oldalain. Ahogy közeledett a hétvége, a folyosók és a termek az izgatott fogadásoktól zengtek, aminek alapja a Mardekár, vagy a Hollóhát győzelme volt.
Valeriana lelke is kezdett némiképp megnyugodni. Nagyapja újból szóba állt vele, sőt megosztotta vele a Rend tevékenységével kapcsolatos legújabb fejleményeket. Hosszú kutatómunka után találtak egy muglilakott részen egy elhagyatott pajtát, amiben jelentős varázslat segítségével berendezhették az új főhadiszállást. Valeriana ugyan még nem kapott meghívást egyetlen gyűlésre sem, de a történtek után már az is nagy öröm volt számára, hogy nagyapja megbízik benne annyira, hogy ezeket a fontos információkat megosztotta vele.
Aztán a szombati mérkőzés előtti napon a reggeli posta érkeztekor egy bagoly Valeriana elé pottyantott egy levelet. Meglepődve vette kezébe az összehajtogatott pergament, hiszen a roxforti tartózkodása alatt még egyszer sem kapott levelet. Ahogy megfordította, és meglátta a rajtalévő zöld pecsétet, a szíve nagyot dobbant. A levél keresztszüleitől érkezett. Reszkető ujjakkal hajtogatta szét a papírt, majd olvasni kezdte a cirkalmas betűket.
Kedves Valeriana!
Szombaton ebédre várunk!
Keresztanyád: Narcissa!
A levél rövid volt, és tömör. Valeriana jól tudta, hogy keresztanyja, férje kérésére írta a levelet, és a kívánt találkozás okát is sejtette: a Nagyúr számára kell újabb információkkal szolgálnia!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó