|
22. fejezet - A Karácsony
Rea 2006.02.25. 09:23
22. fejezet
A Karácsony
A Karácsony első napját megelőző reggelen a diákok már útra készen fogyasztották el reggelijüket. Mivel a vonaton a gyerekek kíséretével Daniel lett megbízva, így neki is korán el kellett indulnia. Mielőtt azonban útra keltek volna, még átadta ajándékát Valerianának.
- Ez gyönyörű! – mondta Valeriana megcsodálva a különleges karórát.
- Ha beállítod, minden előre tervezett programod előtt időben jelez, ha indulnod kell.
- Ez célzás akar lenni? – mosolygott huncutul Valeriana a férfira.
- Hát…Van miért? - válaszolta Daniel cinkosan visszamosolyogva.
- Szóval nem szeretsz várni rám. – játszott tovább durcásan Valeriana, majd átnyújtotta a férfinak szánt ajándékot. – Ez pedig az én ajándékom neked. Boldog Karácsonyt!
Daniel kibontotta az ajándékot, ami egy díszesen faragott fa tollat, és egy vastag, bőr borítású könyvet tartalmazott. Daniel ujjaival átpörgette a könyv oldalait, és meglepődve látta, hogy azok teljesen üresek.
- Ezt neked kell teleírni! Gondoltam megírhatnád újabb könyvedet! – nézett fel Danielre. – De ezúttal a Sötét Nagyúr veszteségéről!
- De hiszen nem veszített! – csattant fel váratlanul Daniel, és a lány szemeibe nézett.
- Ami késik, nem múlik! – mosolygott még mindig Valeriana.
Daniel nem szólt semmit. Gondolataiba merülve elpakolta táskájába a könyvet és a tollat. Valeriana egy kicsit kínosnak érezte a csendet, és nem is értette miért lett hirtelen ilyen szótlan a férfi.
- Nem is örülsz az ajándékomnak? – kérdezte végül, és szemével kereste a férfi tekintetét.
- Jaj, dehogynem! Nagyon is! Köszönöm! – nyomott egy puszit a lány arcára. – Csak mostanában annyi minden történik! Olyan bizonytalan ennek az egész küzdelemnek a kimenetele!
- Mi fogunk győzni! – mondta Valeriana lelkesen, bár Daniel szavai kissé nyugtalanították.
- Most már mennem kell! – nézett Daniel az órájára gondterhelten. – Nemsokára indul a vonat. Akkor, - vett nagy levegőt, és végre újból mosolygott. – Boldog Karácsonyt! És a szünet után találkozunk!
- Igen. Boldog Karácsonyt!
Búcsúzóul még megölelték egymást, majd kiléptek Valeriana lakosztályából. Valeriana még egy darabig nézte a távolodó férfit, aztán visszament csomagolni.
Mielőtt elindult, elbúcsúzott nagyapjától is. Mivel tudta, hogy nagyapja él hal az édességekért, ezért egy nagy csomaggal ajándékozta meg, ami tele volt a Mézesfalásból való ínyencségekkel. Dumbledore pedig egy fényképalbumot adott neki, amelyben édesanyja gyermekkori képei voltak összegyűjtve.
Fájó szívvel köszönt el nagyapjától, de tudta rövidesen visszatér, és ez némiképp megnyugtatta.
Aztán még megkereste Nicket is. Persze neki ajándékot nem adhatott, de azért Boldog Karácsonyt kívánt.
- Parkerhoz mész a szünetben? – kérdezte Nick.
- Nem. A keresztszüleim hívtak meg magukhoz. – válaszolta Valeriana miközben haladtak a kijárat felé.
- Keresztszüleid? – csodálkozott a szellem. – Sohasem meséltél róluk!
- Mert nincs mit mesélni róluk! – felelte Valeriana, és azt kívánta minél hamarabb a nagy tölgyfaajtóhoz érjenek.
- Úgy láttam jól összemelegedtetek az új mágiatörténet tanárral. – terelte másra a szót a kísértet, aminek Valeriana csak részben örült, hiszen ez a téma csak hajszálnyival volt kevésbé kínos, mint keresztszülei kiléte.
- Igen. – felelte csendben kissé elpirulva Valeriana, ami nem kerülte el a szellem figyelmét.
- Szóval igaz amit a diákok pusmognak.
- Micsoda? – nézett Valeriana hirtelen Nickre.
- Már mindenki arról beszél, hogy van köztetek valami. Nem is csoda, hogy feltűnt a diákoknak, hiszen állandóan együtt vagytok! – mondta Nick szemrehányóan.
- Daniel valóban nagyon közel áll hozzám. De ezt te is pontosan tudod, és ha engem egy kicsit is kedvelsz, akkor őt is el kell fogadnod!
- Valeriana, te olyan fontos vagy számomra, mint ahogyan eddig még senki soha. Se élő, se kísértet. De szerintem te jobbat érdemelnél ennél a ficsúrnál! - nézett Nick Valeriánára, amikor a nagy bejárati ajtó előtt megálltak.
- Én sem vagyok olyan jó ember, mint képzeled! – mondta Valeriana csendesen.
- De igen! Benned sokkal több erő és jóság lakozik, mint amennyivel te magad is tisztában lennél!
- Kedves, hogy ezt mondod! – mosolyodott el Valeriana, és érezte ahogy a meghatódottságtól torkában gombóc nő. – Most már megyek…Akkor, Boldog Karácsonyt Nick!
Valeriana még egyszer felnézett a szellemre, majd kilépett a tölgyfaajtón.
Nem sokkal később, már a Malfoy kúria felé gyalogolt táskájában néhány ajándéknak szánt aprósággal, amit Roxmortsban vásárolt. Az időjárás is igyekezett ünnepi díszbe öltöztetni a természetet. A reggel óta gyülekező felhőkből lassan kezdett szállingózni a hó. Mire Valeriana elérte a ház bejáratát, már mindent vékony hótakaró borított.
Odabent kellemes meleg, és karácsonyi hangulat fogadta. A falon gazdagon lógtak arany és ezüst füzérek. A társalgóba vezető átjáró felett girland díszelgett nagy méretű fényes gömbökkel. Az épületet pedig kellemes sütemény, és fenyőillat lengte be.
- Kisasszony! Üdvözlöm! – jelent meg Mimi Valeriana mellett, és máris elvette csomagjait. – Asszonyom a konyhában van. Mindjárt jön.
És valóban már lehetett is hallani Narcissa fontoskodó hangját, amint a manókat még utoljára eligazítja a másnapi menüt illetően. Amikor megjelent az előtérben Valerianának egyből feltűnt a mindig sápadt arc lelkesedéstől kipirult színe.
- Valeriana! Örülök, hogy már itt vagy! Annyi mindent kell intézni így az ünnepekre, és ezek a manók évről- évre képtelenek megjegyezni hogy mi a szokásos menü. – hadarta Narcissa csillogó szemmel miközben futólag üdvözölte egy rövid öleléssel keresztlányát. Valeriana meg volt róla győződve, hogy nem a manók emlékezetével van baj, hanem inkább keresztanyja túlbuzgósága okoz évente fejtörést.
Miközben a társalgó felé haladtak Narcissa lelkesen sorolta a másnapi fogásokat, aminek hallatára Valeriana már szinte jóllakott. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy azt a rengeteg felsorolt ételt bárki is mind meg tudná enni.
Lucius, és Draco csak estére érkeztek meg, majd a vacsorát együtt fogyasztották el. Draco úgy tett, mintha Valerianát észre sem vette volna. Szülei kérdéseire szűkszavúan válaszolgatott, majd fáradtságra hivatkozva hamar felvonult a szobájába. Narcissa ugyan megjegyezte aggodalmát Draco furcsa viselkedése miatt, de Lucius legyintve a kamaszkorral magyarázta fia szótlanságát.
Másnap reggel már a fa alatt voltak az ajándékok. Nagy ünnepélyességgel bontogatták ki a sok díszes csomagot. Valeriana úgy érezte, mintha időben és térben egy teljesen más világba került volna. Akkor, és ott egy boldog család voltak. A fenyőfa illata, a csomagolópapírok zörgése, és a lelkes felsóhajtások az ajándékok láttán, mind olyan békét sugároztak, amiben már nagyon régen volt része. Egyszerűen megfeledkezett a külvilágról, a sötétségről, - mely egyre jobban terjedt, és szedte áldozatait - a gyötrelmekről, melyek elkísérték életében, keresztszülei kilétét, és még Draco ellenszenvét is. Most mindenki olyan más volt. Mintha a Karácsony hangulata megváltoztatta volna őket. Rátelepedve lelkükre elhomályosított minden rosszat, ami bennük rejtezett. Valeriana azzal sem törődött, hogy mindez valószínűleg csak egy színjáték. Hiszen ugyanilyen színjátékban élt nyolc éves koráig. Keresztszülei most pont olyanok voltak, mint ahogyan emlékeiben éltek. Draco pedig csendben meghúzódva jófiúként mosolygott szülei minden szavára. Persze Valeriánáról továbbra sem vett tudomást, de ez a lányt cseppet sem zavarta. Élvezte a hangulat minden egyes pillanatát, hiszen tudta, hogy ez a varázslat bármikor véget érhet.
A Karácsony másnapja ugyan már kisebb eufóriában telt el, de még mindig túl kellemes volt ahhoz, hogy Valeriana bármi rosszra gondolhasson. Megszűnt minden, ami a kúria magas falain kívül létezett. Pedig mennyi szörnyűség zajlott az ünnepeket megelőzően. Több varázslócsaládot támadtak meg halálfalók csak azért, mert nem aranyvérűek. Haláleset szerencsére nem sok történt, de megfélemlítés annál több. Valeriana csak reménykedni tudott, hogy a Karácsony hangulata mindenhol megtörte ezeknek a borzalmaknak a folyamatát.
Aztán a Malfoy családnál töltött negyedik napon már érezhetően kezdett visszatérni minden a régi medrébe. Narcissa mintha belefáradt volna a napok óta tartó előkészületekbe, és a nagy ünneplésbe. Lucius szeme újból elhomályosult a gondoktól, Draco pedig leginkább kerülte mindenki társaságát.
Valeriana az egész napot olvasással töltötte, mert a folyamatos havazás következtében az időjárás alkalmatlan volt bármilyen szabadtéri programra. Csak akkor találkozott vendéglátóival, amikor együtt ültek az ebédlőben az étkezésekkor.
Késő este volt már, amikor a napok óta tartó nagy lakmározások ellenére Valeriana gyomra hangosan felkorgott. Tudta, hogy csak egy szavába kerülne, hogy Mimi valami ennivalót hozzon neki, mégis úgy döntött, hogy saját maga megy le a konyhába, hiszen addig is bemozgathatta az egész napos olvasástól elgémberedett lábait. Csendben lépkedett lefelé a lépcsőn, nehogy zajt csapjon. A falon függő képek tulajdonosai már mélyen aludtak. Csend volt. A társalgó kandallójában lobogó tűz pattogásán kívül semmi sem hallatszott. Odakint a havazás elállt, és a vastag hóréteg a hold fényét visszaverve bevilágított az ablakokon. Amikor az utolsó lépcsőfokról lelépett, a padló nagyot nyikordult a lába alatt.
- Valeriana! – szólt Lucius a kandalló előtti fotelból, mire Valeriana ijedtében összerezzent. – Hova mész ilyen későn?
- Én…Csak…- hebegett a tetten ért lány. – A konyhába megyek, mert éhes vagyok.
- Miért nem kérsz valamelyik manótól? – kérdezte szemrehányóan Lucius, és már csettintett is az ujjával egyik szolgájáért. – Gyere ülj ide le hozzám!
Valeriana szótlanul engedelmeskedett keresztapjának. Csendben figyelte, ahogy a megjelenő manótól élelmet kér a számára, mire az néhány perc múlva már tálalta is a frissen készített szendvicset.
- Jó étvágyad van! – mondta Lucius keresztlánya jóízű falatozását megmosolyogva. – Akárcsak édesanyádnak! Emlékszem, amikor téged hordott a szíve alatt, szinte egyfolytában evett! – nevetett fel a régi képet maga elé idézve. Arcán a tűz fényei játszadoztak, haja hosszan simult vállára, szemében pedig ez emlékek különös fényt gyújtottak. – Annyira hasonlítasz rá!
Valeriana tovább majszolva a szendvicset tűrte keresztapja pásztázó tekintetét. Érezte, hogy Lucius gondolatai valahol nagyon messze járnak. Aztán elfogyott a szendvics, és Valeriana már indulni készült.
- Maradj még kérlek! – mondta kedvesen, mire Valeriana visszaült a fotelba keresztapjával szembe. – Tudod mielőtt jöttél, pont a régi dolgokon gondolkoztam. Ez a Karácsony mindig olyan szentimentálissá tesz! – Lucius a tűzbe nézett, majd folytatta. – Olyan sok mindenkit elveszítettünk akkor, amikor a Nagyúr eltűnt. Mindenki azt hitte, itt a vég. Kevesen tudtak csak talpon maradni. Egyesek árulóvá váltak, mások elmenekültek, akárcsak édesanyád. Ne hidd, hogy megvetem őt ezért, hiszen édesapád halála után ott maradt veled egymagában egy olyan világban, ahol a vesztes oldalon állva nem sok esélye volt a túlélésre. Érthető volt tehát, hogy oda menekült, ahol biztonságban felnevelhetett téged. A könnyebb utat választva elrejtőzött ott, ahol mindig is otthon érezte magát. Igen, ott volt az igazi otthona. Dumbledore a jó apa, - nevetett fel hidegen. – mindig is messziről figyelte saját lányát. Nem is csoda, ha Adrienne ennyire eltávolodott tőle. – Valeriana legszívesebben tiltakozott volna, de tudta nem teheti meg, így csak csendben figyelte tovább keresztapja szavait. – Megvetette őt, és kihasználta. Információkat szerzett a Nagyúr számára. De aztán elkövette azt a hibát, hogy mint minden nő eldicsekedett a házasságával apáddal, mire az a vén bolond megszakította kapcsolatát vele. A Nagyúr haragjától csak apád tudta megvédeni. Végül anyád legnagyobb szerencséje az volt, ami addig a legnagyobb átka: apja a Nagyúr legnagyobb ellensége. Ő volt az adu ász a kezében, amit a megfelelő pillanatban akart kijátszani, de erre már nem került sor.
- Az én szerepem is ugyanez? Engem is így akar felhasználni a Nagyúr? Csalétek leszek a megfelelő időpontban? – fakadt ki Valeriana tágra nyílt szemekkel.
- Nem kedvesem, te sokkal többet jelentesz! Te valóságos kincs vagy, és ezt a Nagyúr is tudja. Két nagy mágus egyesüléséből születtél, ami hatalmas erőt és tehetséget adott neked. Talán még te sem vagy tisztában teljesen a képességeiddel! – Valeriana csodálkozva hallgatta keresztapja szavait, és Nick hasonló kijelentése jutott eszébe. Tanulmányai során persze sokszor érezte, hogy minden tudomány elsajátítása gyerekjátékként ment számára, de semmi különleges képességéről nem tudott. – Büszke vagyok, hogy a keresztapád lehetek!
- Dracora is büszke lehetsz keresztapám! – mondta zavarát leplezve Valeriana.
- Igen! Draco is méltó utódja családunknak. Tudom, hogy egy nap a mágusvilág büszkén fogja kiejteni a nevét. – mondta Lucius dagadó mellel. – Azt szeretném, ha minél hamarabb a sorainkban látnám!
Úgy nézett a lángok közé, mintha ott máris a fényes jövőt látná.
Valeriana erre nem tudott mit mondani. Ő ezt a legkevésbé sem szerette volna. Sőt! Titkon abban reménykedett, hogy nagyapjának igaza van a Dracoban végbemenő kedvező változásokat illetően.
- Keresztapám kérdezhetnék valamit? – szakította meg Valeriana a csendet, hogy feltegye azt a kérdést, ami egy ideje foglalkoztatta.
- Persze! Kérdezz csak! – ocsúdott fel Lucius, és a lány felé fordította fejét.
- Hogy lehet az, hogy keresztanyám nem ismeri a mama származását?
- A Nagyúr követői közül is csak nagyon kevesen voltak tisztában édesanyád valódi kilétével. Azok is azt hiszem mind meghaltak. Így jelenleg csak a Nagyúr, én, te, na meg nagyapád tudja az igazságot rólad. Ennek pedig így is kell maradnia! Majd ha a Nagyúr úgy látja, hogy eljött az ideje, felfedi származásodat!
- A mama, és keresztanyám jó barátnők voltak igaz? – faggatta Valeriana tovább Luciust, bár érezte, hogy veszélyes vizeken evez. Úgy tűnt keresztapja egyre inkább józanodott a korábbi tőle szokatlan elmélkedő hangulatból.
- Igen. Azt hiszem ő volt az egyetlen barátnője. Apád úgy őrizte anyádat, mint egy kincset. Miért? – jött a türelmetlen válasz, de Valeriana most már hajthatatlan volt.
- Hogy lehet, hogy keresztanyám sohasem kérdezte a mamát a szüleiről?
- Narcissa megtanulta, hogy bizonyos dolgokba nem ütheti bele az orrát.
- És a papa? Neki több barátja volt? Őt sokan ismerték ugye?
- Barátok? – nevetett fel keserűen Lucius. – Abban az időben az embernek nem igen voltak barátai. Apáddal mi gyerekkorunk óta ismertük egymást. Úgy összenőttünk, mintha testvérek lettünk volna. Rajtam kívül nem sok barátja volt, de igen, sokan ismerték. Ugyan a hosszú külföldi tartózkodása miatt sok kapcsolata megszakadt. Aztán, amikor anyáddal hazaköltözött, még visszavonultabban élt. Minden percét nektek szentelte. – mosolygott Valerianára, majd elkomolyodott. – Miért kérdezed? Talán gyanakszik rád valaki?
- Nnnem. – mondta Valeriana bizonytalanul, miután hirtelen úgy döntött, hogy mégsem avatja be keresztapját a Pitonnal folytatott vitájába. – Csak úgy kérdeztem. Néha eszembe jut, hogy milyen keveset tudok a mamáék életéről. A mama csak nagyon kevés dologról beszélt nekem.
- Sajnálom, ami anyáddal történt. – mondta Lucius olyan tekintettel, amit Valeriana talán még sohasem látott keresztapja szemeiben. De aztán valószínűleg ezt Lucius is észrevette, és hirtelen hangot, és témát váltott. – Mi van nagyapáddal? Kiheverte a Rend vereségét?
- Ö…hát…úgy tudom, tovább működik a Rend. – lepődött meg Valeriana a váratlan kérdéstől. Látta, ahogy keresztapjából az elmúlt két nap kedves családfője tovaszáll, és helyébe tolakszik a kegyetlen, faggató halálfaló. Gyomra összeszorult a félelemtől. Tudta, hogy keresztapja bármit is kérdez, vigyáznia kell a válasszal.
- Jobban igyekezhetnél, hogy bejuss a Rend tagjai közé! – elégedetlenkedett Lucius, aztán kicsit elgondolkodott. – Szóval szervezkednek. Azt jól teszik, mert már nincs sok idő a végső küzdelemig! És az a Potter? Még mindig azt az átkozott Blacket siratja?
- Azt hiszem túl van már rajta. – felelte Valeriana, bár nem értette, miért érdeklik keresztapját Harry érzelmei. – Sokat segítettek a felejtésben a barátai is, és a barátnője…
- Barátnője? – kapta fel a fejét Lucius. – Arra a sárvérű Grangerre gondolsz?
- Nem. Harry egy másik lánnyal jár. Úgy tűnik nagyon szeretik egymást.
- Szóval barátnője van. – ismételte Lucius elgondolkodva. – Szerelmes. Ez megkönnyítheti a dolgunkat. Egy szerelmes fiú sokkal sebezhetőbb.
- Valami terve van a Nagyúrnak Harryvel? – kérdezte Valeriana.
- Terve? – nézett gyilkos szemekkel Lucius keresztlányára. – A Nagyúr addig nem nyugszik, amíg az a kölyök él!
Valeriana a szavak hallatán megborzongott. Persze tudta, hogy Voldemort már többször kísérletet tett Harry megölésére, mégis most túl közelinek érezte ezt a gondot. Hogy a lehűlt levegő, vagy keresztapja dermesztő ridegsége okozta-e a hirtelen reszketést ami végigfutott egész testén, maga sem tudta, de fázósan összehúzta magán kiskabátját.
- Fázol? – kérdezte kicsit kellemesebb hangon Lucius, de ez már közel sem volt olyan barátságos, mint korábban. – Késő van. Menj lefeküdni.
Valeriana megkönnyebbülve az elbocsátástól máris felpattant a fotelból, majd elindult a lépcső felé.
- Szilveszterkor nagy társaságot hívtam meg. – szólalt meg ismét Lucius, anélkül, hogy a lányra nézett volna. - Sokak gyerekeit tanítod a Roxfortban. Szerintem jobb, ha nem találkozol velük.
- Igen keresztapám. – mondta Valeriana, és tudta, hogy nem fog nehezére esni a korábbi távozás.
- De addig is szívesen látunk. – mondta Lucius, és tovább révedt a lángok közé gondolataiba merülve.
Valeriana egy darabig nézte keresztapját, majd elindult csendben a lépcsőn a szobája felé.
A következő napokban már ténylegesen észre vehető volt, hogy a Karácsony napjaira kiterjedő varázslat megszűnt. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Lucius alig tartózkodott otthon. Draco vagy a szobájában, vagy a barátainál lógott. Narcissa pedig egy-két nap pihenő után újabb lázas készülődésbe kezdett a házimanókat halálra szekírozva.
A havazás abbamaradt, és helyébe kellemes napos idő lépett. Valeriana gyakran sétált a parkban, ahol a fél méteres hóba vájt kis ösvényeken lehetett csak haladni. Élvezte a csendet, és a nyugalmat, bár az egyedüllét miatt egyre inkább sóvárgott vissza az iskolába, és Daniel társasága is nagyon hiányzott neki. Az elutazás előtti este emlékére kellemes melegség járta át. Vágyott rá, hogy minél hamarabb újra részesülhessen a férfi közelségében. El is határozta, hogy amint visszatér a Roxfortba, egy baglyot küld neki.
Szilveszter napján, ebéd után köszönt el keresztszüleitől. Valeriana úgy érezte, hogy a legjobbkor távozik a házból, mert Narcissa fontoskodása, és túlaggódása az esti program miatt kezdett elviselhetetlenné válni.
Ahogy sétált a parkon keresztül a kapu felé, Dracoval futott össze, aki szintén anyja túlbuzgósága elől menekült ki a szabadba.
- Máris elmész? – kérdezte Draco. Hangja, a szavak ellenére cseppet sem volt marasztaló.
- Igen. – felelte kurtán Valeriana. Napok óta nem beszélt a fiúval, és most sem volt túl sok kedve bármilyen vitába is bonyolódni vele.
- Én is szívesen elmennék! – mondta Draco halkan, szemei furcsán révedtek a kapu felé.
- Hiszen napok óta alig vagy itthon!
- Nem úgy értettem. – nézett vissza Valerianára, akinek kezdett sejtése lenni Draco érzelmei felől.
- Hiányzik?
- Kicsoda?
- Hát Hermione?
- Miről beszélsz? Hogy mersz ilyet gondolni? Miért hiányozna nekem egy sárvérű? – csattant fel Draco, és elviharzott kereszttestvére mellett mélyen a magas hóba gázolva.
Valeriana most már szinte biztos volt benne, hogy a fiú régi gyűlöletének már nyoma sincs Hermione iránt. A felismeréstől döbbenten nézett Draco után, majd elindult a hatalmas vaskapu felé.
Gondolataiba merülve haladt a kitaposott úton. A Napot lassan fekete hófelhő takarta el, és a szél is megélénkült. Vastag sálját még jobban a nyaka köré tekerte, és lehajtotta fejét, hogy a szél még kevésbé érje arcát. Alig várta, hogy végre elérje azt a pontot, ahonnan dehopponálhat. Sokszor felnézett hosszan előre kémlelve a távolságot addig a padig, ami jelezte a Malfoy- kúriát körülvevő védőgyűrű határát. Még vagy száz méter lehetett hátra, amikor tőle nem messze három férfi tűnt fel. Először arra gondolt, hogy néhány korán érkezett vendég igyekszik a kúria felé, de aztán ahogy közeledtek már jól látta, hogy nem varázslók, hanem falubeli muglik tévedtek arra. Valeriana némiképp megnyugodott, mert egyáltalán nem szeretett volna kíváncsiskodó halálfalókkal találkozni. Ugyanakkor dühös volt, mert a muglik jelenlétében a törvények szerint nem dehopponálhatott.
A távolság egyre csökkent, és most már azt is észrevette, hogy a három férfi meglehetősen ittas állapotban van. Hangosan nevetgéltek, majd Valeriana felé mutogattak.
- Nézd csak John! Ez nem arról jön? Tudod… - mondta az egyik botladozó nyelvvel.
- De, és micsoda hús! – mondta a John nevű, szakállas férfi, és nagyot húzott a kezében lévő üvegből.
Mikor már elérték a férfiak, Valeriana úgy tett, mintha nem is látná, és nem is hallaná őket. Fejét lehajtva igyekezett elhaladni közöttük, de a szakállas szabad karját mellkasa elé nyújtva feltartóztatta.
- Engedjen tovább kérem! – mondta halkan Valeriana, és szíve a torkában dobogott. Félt, hogy nem fog könnyen szabadulni a férfiak molesztálásától.
- Ne félj! Nem bántunk, csak egy kicsit szórakozunk. Elvégre Szilveszter van! – mondta a szakállas, mire a másik kettő hangosan felnevetett.
Valeriana kétségbeesve nézett visszafelé az úton, de ott nem volt senki. A kapu már túl messze volt, így egyedüli menekülési lehetőségnek azt látta, ha igyekszik a padot elérni, és félretéve a törvényeket muglik szeme láttára dehopponál. Egy hirtelen mozdulattal ellökte magától a férfit, és szaladni kezdett. A hátizsák koloncként ugrált a hátán, lába többször megcsúszott a hóban, de semmi sem számított, csak hogy elérje a célt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó