33. fejezet

Újabb kételyek

Valeriana az emeleti folyosón elköszönt Philippe-től, majd sietve benyitott saját szobájába, ahol már türelmetlenül várta Perselus.

-         Sokáig beszélgettetek! – mondta a férfi szemrehányóan, de ahogy a lány egy hízelgő macska módjára hozzásimult, már elszállt minden haragja, ami a várakozás hosszú percei alatt gyülemlettek fel.

-         Ne haragudj, de holnap elutazunk, és nem tudom mikor találkozhatunk megint. – mondta Valeriana, miközben szorosan ölelte magához a férfit. – Megbeszéltük, hogy majd kivisz minket a buszpályaudvarra, mert azzal megyünk Párizsba, hogy az autót itt hagyhassuk nekik.

-         Hopponálva fogunk hazamenni. – jelentette ki Perselus magától értetődő hangon.

-         De hiszen az úgy nem biztonságos, és különbenis vasárnapra így is kényelmesen hazaérünk! – nézett föl riadtan Valeriana, és maga sem tudta, hogy a hopponálás veszélyétől fél, vagy egyszerűen sajnálja, hogy így lerövidül a férfival kettesben eltöltött időszak.

-         Dumbledore-nak szüksége van ránk, és holnapra feltétlenül a Roxfortban kell lennünk. A hopponálás levédését pedig csak bízd rám!

-         Nem akarom, hogy bajod legyen! – mondta Valeriana, hiszen tudta, hogy a hopponálás rezonanciájának bezavarása csak fekete mágiával lehetséges.

-         Már számtalanszor megcsináltam. Ne félj most se lesz tőle semmi bajom. – simította meg kedvesen Perselus az aggódó arcot.

-         De a szíved…

-         Nem lesz tőle semmi bajom! – türelmetlenkedett a férfi. Szokatlan volt számára, hogy valaki ennyire félti, és ez most különösen feszélyezte.

-         Menjünk inkább busszal! – próbálkozott Valeriana, ami még jobban feldühítette a másikat.

-         Valeriana! – dörrent Perselus a lányra, aki ezután már nem szólt semmit, csak csalódottan bevonult a fürdőszobába.

Miután levetkőzött, megnyitotta a zuhanycsapot, és beállt a kellemes meleg víz alá. Keserűséggel töltötte el a tény, hogy már csak néhány óra választja el attól a világtól, aminek távolságában olyan nyugodtnak és könnyűnek érezhette magát. Váratlan volt számára a hír, és most feldolgozása is nehezen ment. Olyan boldog volt az elmúlt napokban, hogy hirtelen szomorúságával nehezére esett még az is, hogy a szeretett férfira nézzen. Az pedig már teljesen kétségbe ejtette, hogy mikor nagyapjától megkapja a mágikus követ tartalmazó medált ez a csodálatos boldogság végleg szerte foszolhat

A víz hangos zubogásától és gondolatainak viharától nem is hallotta, amikor Perselus levetkőzve a fürdőszobába lépett. Már csak azt érzékelte, ahogy hátulról hozzásimul vizes testéhez. Egy pillanatra összerezzent, de aztán átadta magát az ölelés és a vállára lehelt lágy csókok kellemes érzésének. A korábbi kellemetlen gondolatokat megpróbálta fejéből kiűzni, mert csak a pillanatnak szeretett volna élni, ami lehet, hogy soha többet nem ismétlődhet meg.

Megfordult, hogy láthassa a férfi arcát, szerelmet, vágyakozást tükröző szemeit, majd érezhesse ajkát, ahogy mohón tapad az övére. Ha tehette volna a lelkét is beleadta volna abba a csókba, csak hogy sohase legyen vége.

-         Nem akarom, hogy szomorú legyél az utolsó éjszakán! – suttogta Perselus, miután a hosszú csók után elváltak ajkaik.

-         Utolsó? Hiszen holnap ugyanúgy együtt leszünk nem? – kérdezte Valeriana, akinek aggodalma sokkal többet takart, mint amit Perselus sejthetett volna.

-         Azért az iskolában egy kicsit mások a körülmények. – csókolgatta tovább finoman a lány arcát.

-         Azt akarod mondani, hogy akkor most vége? – tolta el magától Valeriana a férfit. Attól tartott, hogy boldogsága hamarabb befejeződik, mint gondolta.

-         Mit gondoltál? – csattant fel Perselus idegesen, akit az előző elhárító mozdulat a vízfüggöny alá nyomott. Miközben hajából próbálta kicsavarni a vizet, dühösen folytatta. – Belépünk a kapun kézen fogva, és bejelentjük boldogan kapcsolatunkat?

-         Igen. – csavarta el a csapot Valeriana idegesen. – Ezt is eltudnám képzelni! – azzal törülközőbe bugyolálva testét magára hagyta a férfit.

-         Valeriana! – kapott föl Perselus is egy törülközőt, és a lány után sietett, aki már odabent a szobában idegesen törülközött. – Ezt meg kell értened! A munka az munkahelyé, a magánélet pedig az otthoné. Nem tanácsos összekeverni a dolgokat.

-         Nem tudom, hogy észrevetted-e, de a Roxfort számunkra mindkettőt jelenti. – vágott vissza Valeriana miközben felvette pizsamafelsőjét.

-         Én sohasem tettem közre magánéletem egyetlen mozzanatát sem. Erre különösen ügyeltem, mert engem igazán zavarna, ha a folyosón a hátam mögött pusmogva elemezgetnének ki a diákok. – érvelt tovább Perselus, de közben azért igyekezett úgy lavírozni a szavakkal, hogy túlságosan ne bántsa meg a lányt.

-         Szóval a mi kapcsolatunk a te világnézeteid szerint halálra van ítélve. – emelte meg hangját Valeriana nem törődve azzal, hogy rajtuk kívül még ketten laknak a házban.

-         Nem! –kiáltott vissza Perselus, de az ő fejében már átvillant a szomszéd szobákban alvók jelenléte, így már sokkal visszafogottabb hangon folytatta. – Nem! Miért ne folytathatnánk? Csak meg kell találnunk a módját, hogy ne szúrjon senkinek se szemet, hiszen ott nem csak egy diák előtt kell titokban tartanunk a viszonyunkat.

-         Arra gondolsz, hogy majd akkor és ott találkozhatunk, amikor és ahol te biztonságosnak  tartod? Nehogy kiderüljön, hogy a nagy Perselus Pitonnak érzelmei vannak? Vagy talán engem szégyellsz? – nézett szemrehányóan a férfi szemeibe egészen közelről, majd durcásan hátat fordított neki, és befeküdt az ágyba.

A nagyméretű ágy legszélén helyezkedett el háttal a férfi térfelének, paplanját pedig egészen a nyakáig felhúzta jelezve, hogy jobb lenne, ha a vitát tovább nem folytatnák. Csalódott volt ugyan, hogy hamarabb szakítanak, mint ahogy számított rá, de pontosan tudta, hogy ez másnap minden bizonnyal úgyis bekövetkezett volna. Szomorúság és fájdalom fogta el a férfi és a szerelem elvesztése miatt. Hát neki csak ennyi adatott: néhány nap!

Érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe, de igyekezett visszafojtani sírását, nehogy a férfi észrevegye a lámpa fényénél. Szemét összeszorította, és várta, hogy a kapcsoló kattanó hangja után bekövetkező sötétben végre szabadjára engedhesse a felgyülemlett könnycseppeket. Hagyta hadd csorogjanak végig arcán, hogy aztán a párnába szívódhassanak.

Hallotta, ahogy a férfi bebújik a paplan alá, és elhelyezkedik. Hosszú percekig így feküdtek csendben. Valeriana vágyakozva az alig fél méterre fekvő férfi után belátta, hogy most már mindennek vége. Még a medálra sem volt szükség, hogy fény derüljön Perselus igazi érzelmeire. Már egyre nehezebben tudta visszatartani a feltörni kívánkozó zokogást, de nem akart gyengének mutatkozva a hideg férfi előtt túlságosan feltárni érzelmeit. Most már nem!

Aztán hallotta a paplan zörrenését, érezte az ágy enyhe rugózását, majd a férfi meleg testét közvetlenül az övé mögött. Lélegzetét visszafojtva várta, mi következik.

-         Valeriana! – szólt halkan Perselus, és megfogta a lány vállát várva Valeriana reakcióját, de az meg sem mert szólalni, mert tudta, hogy egy hang se jönne ki a torkán. – Sajnálom! – folytatta hát – Nem akartalak megbántani! – továbbra sem jött válasz. – Nem akarlak elveszíteni! – hát elhangzott a varázsszó, illetve varázsmondat, amire Valeriana  már válaszolni akart, de nem bírt. A sírás mélyről tört fel, s teste vele együtt rázkódott. Hinni akart az elhangzott szavaknak, de maga sem tudta, hogy megteheti-e azt.

Perselust megrázta a lány váratlan zokogása, ami még jobban igyekezett tudatosítani benne, mennyire megbántotta. Óvatosan maga felé fordította, és szorosan magához ölelte. Valeriana pedig engedelmeskedett az irányított mozdulatoknak, és hagyta, hogy a férfi a hátát simogatva csitítgassa. Engedte, már hogyne engedte volna, hiszen a másik közelségénél jobban semmit sem kívánt.

-         Én sem akarlak elveszíteni! – zokogta bele könnyes vallomását a férfi fülébe, mire az még szorosabban ölelte magához.

Az ölelést pedig csókok követték, majd szerelmüket beteljesítették abban a gyönyörben, amit csak egy nő és egy férfi adhat egymásnak.

Az éjszaka folyamán nem esett több szó a jövővel kapcsolatban. Mindketten jobbnak látták, ha nem hozzák fel a témát. Túl szép volt az a néhány óra, amit reggelig még együtt tölthettek a tengerparti ház megnyugtató biztonságában.

Másnap a reggelinél csendben falatoztak. Az elválás hangulata mindannyiuk lelkére sötét leplet borított. Komoran néztek néha egymásra, majd kényszeredett mosollyal hajoltak ismét tányérjuk fölé.

Draco bár beletörődött sorsába, most mégis nagy izgalommal állt az elkövetkező időszak elé. Valeriana mikor elbúcsúztak még néhány fontos dolgot mondott a fiúnak, és mindenek előtt megígértette vele, hogy nem tesz semmi meggondolatlan dolgot.

Philippe elvitte Valerianát és Perselust a buszpályaudvarra, hiszen a látszat kedvéért így indultak útnak.

-         Tegye boldoggá! – mondta csendben Philippe Perselusnak, miközben búcsúzóul illedelmesen kezet fogtak. – Ha megtudom az ellenkezőjét, komolyan mondom velem gyűlik meg a baja!

Perselus már éppen mondani akart valamit, de Philippe ezt nem várta meg. Máris megfordult, és elindult a jegyekkel érkező Valeriana felé.

-         Azért néha halljak rólad! – mondta, és hosszan átölelte barátnőjét, amitől a háta mögötti férfi feszengeni kezdett.

-         Te beszéltél neki rólunk? – kérdezte Perselus, mikor már a buszon ültek, és összehúzott szemöldökkel figyelte, ahogy Valeriana hosszan integet a járda szélén álló férfinak.

-         Rájött, hogy mi van közöttünk. – fordult az ablak felől vissza Valeriana, miután Philippe kikerült látómezejükből.

-         Hát persze… - húzta el a száját Perselus.

-         Ne morogj már! – mosolygott Valeriana, majd fejét lágyan a férfi vállára hajtotta.

Fél óra múlva megérkeztek a következő állomásra, ahol leszálltak annak ellenére, hogy a vezető hosszan bizonygatta nekik, jegyük egészen Párizsig szól.

Csendben haladtak egymás mellett. Nem tudtak semmi okosat sem mondani, és legfőképpen nem akarták az utolsó percekben megbántani egymást.

Lassan elértek a falu széléhez, és némi gyaloglás után egy kietlen területre. Úgy tűnt ebben az évszakban senki sem szokott erre tévedni. Csak néhány bódé, és hirdetőtábla jelezte, hogy a turistaszezonban itt igazi élet pezseghet.

Perselus miután meggyőződött arról, hogy közel s távol rajtuk kívül nincs egy lélek sem, elővette pálcáját.

-         Várj még! – lépett közelebb Valeriana riadtan, hiszen a mozdulatból sejtette, rövidesen mennie kell.

-         Menned kell! – ölelte magához Perselus a lányt, s bár szavai annak távozását sürgette, karjai inkább marasztalták.

De aztán győzött a józan ész. Az ölelés lazulásából Valeriana tudta, hogy most már nem húzhatja tovább az időt.

-         Amint megérkezel, menj Dumbledore-hoz! – mondta Perselus, és már emelte pálcáját, hogy a megfelelő varázsigével és mozdulattal létrehozza a térerőt, ami a hopponálás útjának követését idegenek számára lehetetlenné teszi.

-         És te? – kérdezte gyorsan Valeriana, miközben aggódó szemekkel követte a férfi karjának mozdulatát.

-         Nekem egy kis időbe fog telni, mire utánad mehetek.

-         De nem lesz bajod a fekete mágiától ugye? – aggódott tovább Valeriana, amit a férfi már egyre türelmetlenebbül hallgatott. Így karját magasba emelte, majd kimondta azt a varázsigét, amit Valeriana soha életében nem hallott, de tudta, hogy ereje óriási, és használója gyengülésével jár majd.

-         Menj! – mondta Perselus, és le sem vette szemét a varázslat hatására létrejött ibolya színű körről, ami a talajtól néhány centiméterre lebegett. – Csak állj bele!

Valeriana szó nélkül engedelmeskedett, és mielőtt hopponált volna, fájó szívvel vetett még egy pillantást kedvesére, akinek homloka már gyöngyözött az erőkifejtés okozta verejtékezéstől.

-         Menj már! – mondta Perselus remegő hangon, miközben reszkető keze alig bírta pálcáját tartva a varázslatot fenntartani.

A következő pillanatban Valeriana végre eltűnt. Perselus leengedte karját, és ezzel egy időben azonnal  erőtlenül omlott térdre. A levegőt szaporán vette, és érezte ahogy szíve görcsbe rándul. Reszkető kézzel kutatta elő a kis üvegcsét, aminek tartalma hamarosan enyhülést  hozott számára. Tudta, hogy ez fog történni, ez egyáltalán nem volt meglepetés számára, de nem akarta a lányt felizgatni azzal, hogy elmondja neki. Miután egy örökzöld bokor mögött megbújt az esetleges járókelők elől és elgyengülve lefeküdt a földre, nem érdekelte sem az egész testét uraló kimerültség, sem a fájdalom, sem a hideg, amit a talaj sugárzott magából, csak az volt fontos, hogy a nőt biztonságban tudta.

Valeriana pedig mit sem sejtett a szeretett férfi kínlódásából miközben sebes léptekkel haladt a Roxfort felé. Gondolatai ugyan hosszan kalandoztak visszafelé a férfi, és a boldogságban eltöltött napok felé, de ahogy közeledett az igazgatói szobához, már inkább találgatott a hazajövetelüket sürgető okok felől.

-         Valeriana! – ölelte át nagyapja, amikor belépett a szobába. Dumbledore rövid köszöntés után máris elővette zsebéből a nyakláncot, amin azt a bizonyos követ magába foglaló medál lógott. – Tudom, hogy külsőleg nem pont olyan, mint édesanyádé volt, de a hatásuk megegyezik.

Valeriana csendben tűrte, hogy nagyapja nyakába akassza a láncot, miközben azon gondolkozott, hogy hatása mennyiben fogja megváltoztatni majd életét.

-         Egyszerűen nem tudom elhinni… - mondta, miközben ujjai a medál hideg kövét simogatták. A követ, melyet korábbi nyakláncán egy színes kisgömb foglalt magába, amit idegen sohasem láthatott.

-         Tudom, hogy nehéz – fogott hozzá Dumbledore. – Én is tanítottam már, mikor rádöbbentem erre a képességemre. Akkor én is nagyon megijedtem. Féltem, hogy nem tudom majd jól kezelni, és csak bajt hozok magamra, és családomra.

-         Te hogy jöttél rá? – kérdezte kíváncsian Valeriana, és ruhája alá rejtette az értékes ékszert.

-         A ház, ahol laktunk Franciaországban volt, én pedig ugye itt tanítottam. Édesanyád akkor egészen kicsi volt még, és én sokat aggódtam érte. Egyik hétvégén, mikor hazamentem, nagyanyád azzal fogadott, hogy nem hagyom éjszakánként pihenni. Aggodalmam ugyanis többször arra késztette, hogy kikelve az ágyból ránézzen az alvó kislányra. Először nevettem ezen, de aztán egyre több jel is azt bizonyította, hogy telepatomágus vagyok. Hosszas utánajárás után sikerült szert tennem a kőre, és készíttettem egy medált, mely a mai napig itt lóg a nyakamban, hogy megakadályozzon abban, hogy ellenőrizetlen gondolatom másra kényszerítsem.

-         Sohasem vetted le?

-         Hát – mosolyodott el szakálla alatt Dumbledore – persze volt rá eset, hogy nem volt más választásom, minthogy ezt a képességemet felhasználva elérjem amit akartam, de ha az ember a valóságnak akar élni, akkor jobb ha ezzel nem él vissza.

Valeriana erre nem szólt semmit, hiszen ez volt az, ami a legjobban aggasztotta: mi volt a valóság és mi nem az elmúlt hetekben.

-         Most pedig térjünk a lényegre, ami miatt ilyen sürgetően hívtalak haza benneteket. – mondta komorabb arccal Dumbledore, majd íróasztalához lépett, hogy onnan egy pergamenlapot vegyen kézbe. – Ezt a levelet pár napja kaptad. Szegény bagoly valószínűleg nagyon megzavarodott, amikor se itt, se sehol nem talált téged, így néhány nap után úgy döntött, hogy visszatér ide, amikor az egyik diák a bagolyházban talált rá teljesen kimerülve, csőrében a leveleddel.

Valeriana kezébe vette a megtépázott levelet, és ahogy szétnyitotta, máris ráismert keresztapja pecsétjére. Gyorsan átfutotta a lapra vetett rövid üzenetet, melyben Lucius azonnal magához kéreti Valerianát.

-         Utólagos engedelmeddel már válaszoltam is rá a nevedben. Szerencsére találtam a tantermedben kijavított dolgozatot, amelyen az írásod szerepel, így annak alapján nem volt nehéz a vonalvezetésedet utánozva megírnom keresztapádnak, hogy hétvégénél előbb nem tudsz odamenni.

-         Köszönöm nagyapa! – tette zsebre Valeriana az összehajtogatott levelet. – Ezek szerint most oda kell mennem.

-         Igen. Túl kell esned rajta. Gondolom Dracoról akar majd faggatni. Légy nagyon óvatos a válaszokkal! – mondta Dumbledore, majd kis szünet után folytatta. - Egyébként meg örülök, hogy Perselussal jól kijöttetek!

-         Miért, mit mondott? – dobbant nagyot Valeriana szíve.

-         Tulajdonképpen semmit, de azt hiszem ez azt is jelentheti, hogy nem szekíroztátok halálra egymást. Vagy nem így volt?

-         De igen… - vágta rá Valeriana gyorsan, és érezte, ahogy arcába szökök a vér. – Akkor én… - mutatott inkább az ajtó felé, hogy menekülhessen a kellemetlen helyzet elől.

-         Örülök, hogy épségben hazaértél. Gondolom estére Perselus is megérkezik…Sajnálom, hogy erre a kimerítő varázslatra kellett megkérnem, de túl veszélyesnek tartottam felidegesíteni Lucius Malfoyt azzal, hogy megváratod. Ezen kívül Perselus munkájára is szükségünk lenne. – mondta Dumbledore gondterhelten.

-         Történt valami? – kérdezte riadtan Valeriana.

-         Nem. Ez az, hogy túl nagy a csend, és mi nem tudunk semmit, mint ahogy azt sem, hogy kitől tudták meg a halálfalók, hogy Dracot szöktetni igyekszünk?

-         Ugye most nem engem okolsz, vagy gondolod, hogy a medál… - riadt meg saját gondolatától Valeriana.

-         Nem! A telepatomágus vagy csak jelenlévő, vagy hozzá nagyon közelálló személynek tudja átadni a gondolatait, amik általában inkább csak érzelmeket tükröznek. Ilyen információ átadására ezen az úton képtelen lennél még medál nélkül is. – nyugtatta meg unokáját Dumbledore. – Tehát te, és természetesen Perselus minden gyanún felül álltok.

-         Rajtunk kívül pedig csak te és Draco tudott róla. – folytatta a hangos gondolkodást Valeriana. – Talán megláthatott minket valaki? Vagy Dobby?

-         Nem, Dobby hűségét sem kétlem. De lehet, hogy igazad van, és tényleg megláthatott titeket valaki, de az  azt jelenti, hogy nem vagyunk biztonságban az iskola falain belül sem. Még óvatosabbnak, és körültekintőbbeknek kell lennünk!

-         Gondolod, hogy közülünk valaki elárul minket? – nézett döbbenten Valeriana nagyapjára.

-         Sajnos szinte biztos vagyok benne, de sejtésem sincs, hogy ki.

Rövid csendes gondolkodás és találgatás után aztán Valeriana elbúcsúzott nagyapjától, és ugyan kedve szerint egészen mást csinált volna, miután átöltözött, elindult Roxmorts felé, hogy onnan hopponálhasson.

Nem sokkal később, már a havas utat taposta a nagy kovácsoltvas kerítés felé. Miután éjszaka nem sokat aludt fáradt volt, de azért igyekezett gondolatait összeszedve felkészülni a várható kérdésekre. A kapun belépve félve nézett a szürke égbolt fényében komoran álló épületre. Ahogy közeledett az ajtó felé, és figyelte a hóval lepett bokrokat, szemei előtt megjelentek azok a kellemes nyári napok, amiket gyerekként a kertben töltött el. Az akkor olyan kedves, és meleg otthon, most ijesztő és rideg volt.

Az előtérbe lépve a félhomály és a csend furcsa érzéseket keltett benne. A bőre alatt érezte a ház kellemetlen hangulatát és a sötétséget, ami az itt lakók lelkében rejtezik.

-         Miss. Lloyd! Az uram már várja a dolgozószobában! – jelent meg Mimi a kis manó. Elvette Valeriana kabátját és táskáját, majd a következő pillanatban már el is tűnt a holmikkal együtt.

Valeriana egyre fojtogató szívdobogással indult el a kellemetlen hangulatú helység felé, ahol Lucius Malfoy már türelmetlenül várta.

-         Tessék! – hallotta a rideg, szigorú hangot Valeriana, miután bátortalanul kopogott a sötét ajtón.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.