38. fejezet

Az anyai szív

Valeriana nehéz szívvel lépett be az ajtón. Szinte már az előtérben érezhető volt a gyász nehéz súlya. Átadta kiskabátját és táskáját Miminek, majd csendben elindult a szalon felé. Narcissa a kandalló előtt ült, fekete ruhájában bőre most sokkal sápadtabbnak tűnt, mint máskor. A görnyedten ülő vékony nő látványa sajnálatot és együttérzést keltett Valerianában, bár tudta, hogy alaptalan az a gyász, ami ilyen fájdalmat okoz az anyai szívnek. Legszívesebben elmondta volna neki, hogy Draco él, csak hogy elsöpörhesse azt a kínt, amit szemei sugároztak. De nem tehette meg, nem árulhatta el az igazságot! Leült a szemközti fotelba, és várta, hogy a semmibe révedő szemek végre észrevegyék.

-         Valeriana! – ébredt föl merengéséből Narcissa, és vörösre sírt szemeivel keresztlányára nézett. – Köszönöm, hogy eljöttél!

-         Ez csak természetes keresztanyám!

-         Ez annyira… annyira borzasztó! – fakadt ki Narcissából újból a nem is olyan régen abbahagyott fájdalmas zokogás. – El sem tudom hinni!

-         Tudom! – térdelt le Valeriana keresztanyja mellé, és átölelte a rázkódó vékony testet.

Narcissa hálásan borult keresztlánya vállára, és végre őszintén kimutathatta fájdalmát. Szinte felszabadult a hosszú ideig tartó sírástól. Valeriana pedig tehetetlenül térdelt mellette, és mivel nem enyhíthette másként keresztanyja fájdalmát, csak simogatta nyugtatgatva hátát.

Aztán Narcissa hirtelen abbahagyta a sírást, majd szemeit és arcát törölgetve kibontakozott Valeriana öleléséből.

-         Na de azért hívtalak ide, mert fontos dologról szeretnék beszélni veled. – nézett keresztlányára komoly arccal, amitől Valerianának rossz érzése támadt. – Ülj le kérlek. – mutatott a fotelra Narcissa, majd mielőtt nekikezdett volna mondandójának, megvárta amíg Valeriana helyet foglal. – Dracoról… - fúlt el a hangja a szeretett fiú nevét kimondva

-         Keresztanyám, ha nehéz neked beszélni róla, akkor…

-         Nem – erősítette meg magát Narcissa. – Most, hogy… most már te is… azt akarom, hogy tudd!

Valeriana értetlenül hallgatta keresztanyja zavaros beszédét.

-         Mit mondott keresztapám, mi történt Dracoval? – próbált segíteni keresztanyjának a beszélgetés elindításában Valeriana, bár sejtette, hogy borzasztó lehet számára erről beszélni.

-         Én csak annyit tudok, amit az újságban írtak. Lucius azt mondta, pontosan úgy történt, ahogy az a cikkben áll. Ő maga nem látta az esetet, mert éppen máshol kellett helytállnia. – mondta Narcissa monoton hangon, mintha betanulta volna a szöveget. – Büszke lehet a fiára, hiszen úgy halt meg, ahogy egy Malfoyhoz méltó! Ő akarta, hogy így legyen! Ő tehet róla!

-         Hogy érted ezt? – nézett Valeriana az újabb sírás ellen küszködő keresztanyjára.

-         Ő akarta, hogy idő előtt halálfaló legyen, hogy egyre veszélyesebb akciókban vegyen részt, hiszen egy Malfoynak ez meg se kottyan! – nyomta meg a családi nevet erősen Narcissa, s szeméből a szemrehányás, és a harag szikrái szóródtak. – Úgy rendelkezett vele, mintha saját tulajdona lett volna, és ezt számtalanszor a tudtomra is hozta. Nekem semmi beleszólásom nem volt soha Draco neveltetésébe, tanulmányaiba. Az övé volt, és ezt ha tehette, éreztette is velem. Én nem voltam senki… - csuklott el a hangja – senki, csak egy anya.

-         Az édesanyja! Draco édesanyja! – próbálta helyesbítésével vigasztalni Valeriana.

-         Nem – nézett Narcissa ijesztően ködös szemekkel keresztlányára. – Tudod miért nem lehettem soha halálfaló? Mi  az én nagy fogyatékosságom?

Valeriana csak némán megrázta a fejét, és ahogy keresztanyjára nézett, úgy érezte lehet, hogy jobb lenne, ha sohasem tudná meg.

-         Az én legnagyobb bűnöm, hogy egy terméketlen korcs vagyok! – mondta Narcissa, és őrjítő dühének nyomatékot adva két öklével mellkasára ütött.

Valeriana döbbenten hallgatta keresztanyja vallomását. Mindig is foglalkoztatta, hogy vajon miért nem lehetett egy Black halálfaló, ha már annyira áhítozott a megtisztelő bélyeg után, de ezt elképzelhetetlennek tartotta.

-         De hiszen én emlékszem, amikor Dracoval voltál terhes. Sokszor simogattam a pocakod! – hitetlenkedett Valeriana, és már azt kezdte hinni, hogy a gyász elvette keresztanyja eszét.

-         Egy egyszerű varázslat, egy szemfényvesztés volt. – magyarázta Narcissa keserűen. – Az én testem nem képes egy gyermek kihordására.

-         És Draco? Örökbe fogadtátok?  - kérdezte Valeriana hitetlenkedve.

-         Így is mondhatjuk. – felelte röviden Narcissa.

-         Ez miért olyan nagy baj? Ettől még teljes értékű szülei voltatok Draconak! – próbálta Valeriana megnyugtatni keresztanyját, bár a hír meglehetősen megdöbbentette.

-         Lucius igen, de én…– sóhajtott fájdalmasan Narcissa. – Én akkor is egy hibás termék voltam, aki…

-         Ne beszélj így kérlek! – fakadt ki Valeriana, akinek talán jobban fájtak ezek a kijelentések, mint annak, akit igazán érintenek.

-         A Nagyúr nem tűrte sohasem a fogyatékosokat, gyengéket maga körül, és ezzel ugyanígy volt Lucius is. Ugyanakkor szégyenben sem akart sohasem maradni. Nem riadt meg semmitől, mindent elkövetett hogy fia legyen.

-         Pontosabban mi mindent? – kérdezte gyanakodva Valeriana.

-         Nehéz erről beszélnem… - sóhajtott nagyot Narcissa, de szemein látszott, hogy már elhatározta magát  a titok felfedésére, Valeriana pedig kíváncsian várta a folytatást.

-         Akkor ne beszélj róla! – zengett Lucius hangja a szalon bejárata felől.

A két nő riadtan pattant föl a fotelból. Narcissa még az előbbinél is sápadtabban, Valeriana pedig a lebukott kislány elvörösödött arcával nézett a váratlanul hazaérkezőre.

-         Valeriana, hálás vagyok, hogy ebben a nehéz helyzetben eljöttél, hogy meglátogasd, és vigasztald keresztanyádat! – lépett Lucius a két nő közé, és egy halvány csókot nyomott keresztlánya homlokára, majd felesége felé fordult. – Te pedig ahelyett, hogy örülnél a lánynak, ostobaságokkal tömöd a fejét!

-         Megnézem készen van-e az ebéd. – mondta halkan Narcissa, és alázatot tanúsítóan lehajtott fejjel elindult a konyha felé.

-         Ha tudtam volna, hogy ma meglátogatsz bennünket, akkor még hamarabb hazajöttem volna. Még szerencse, hogy gyorsabban végeztünk a vártnál, így már itt lehetek. – fordult Lucius ismét Valeriana felé, aki félt még találgatni is, hogy vajon mi lehetett az, amivel keresztapja a vártnál gyorsabban végzett. – Ülj le kedvesem!

Valeriana engedelmesen visszaült előbbi helyére, majd Lucius is helyet foglalt a másik fotelban, ahol nemrég Narcissa igyekezett könnyíteni lelkén.

-         Narcissát nagyon megviselte Draco halála. – jelentette ki Lucius hidegen, s Valeriana döbbenten látta keresztapján, hogy őt pedig mennyire nem.

-         Ez természetes, hiszen az édesanyja. – mondta Valeriana, miközben leste, miként változik keresztapja arcvonása a kijelentésére. Biztos volt benne, hogy Lucius a korábbi beszélgetés egy részét hallotta, és hogy annak tartalma nem volt kedvére.

-         Tudom, hogy Narcissa elmondta, hogy Draco igazából nem a mi fiunk. – mondta Lucius lassan, vontatottan, miközben arcának egyetlen izma sem rándult, ami árulkodhatott volna a benne lejátszódó feszültségről. – Nem beszéltünk erről senkinek, és Draco sem tudta meg soha. Narcissa beteg, és ezt nehezen viseli el, így érthető, hogy nem könnyű erről beszélnie.

-         A meddőség nem szégyen. – jelentette ki Valeriana nem is sejtve, hogy ezzel a véleményével ebben a házban egyedül áll.

-         De még mennyire! – csattant föl Lucius. – Ha az ember nem képes új életet létrehozni, akkor nem ér semmit sem! Felelősséggel tartozunk a Varázslótársadalomnak annyival, hogy igyekszünk fenntartani létezését. Az aranyvérű varázslók száma így is rohamosan csappan. A mi dolgunk az, hogy növeljük ezt a számot, és ez a Nagyúr óhaja is. Ha kihalunk, ha nem lesznek követőink, és a sárvérűek átveszik a hatalmat, ez a mágusvilág megromlik, és semmivé válik!

-         Ha Dracot örökbe fogadtátok, akkor honnan lehettetek biztosak abban, hogy ő tiszta vérű varázslóktól származik?

-         Mert tudom! – nézett Lucius olyan dühösen Valeriana szemébe, hogy annak esze ágában sem volt ezt az állítást a továbbiakban megkérdőjelezni. Megriadva keresztapja tekintetétől, a kandalló tüze felé fordította a fejét, de ez nem volt elég ahhoz, hogy a sütő szempár égetését ne érezze magán. – Ne beszélj erről senkinek, és keresztanyádat se faggasd erről többet!

-         Nem én kérdeztem… - fordult vissza Valeriana Lucius felé.

-         Akkor sem!

Az a harag, és kegyetlen szigor, amely Luciusból áradt, olyan félelemmel töltötte el Valerianát, mint eddig soha. Képtelen volt elfogadni a hallottakat, és leginkább azokat az emberhez nem méltó érzelmeket, amit keresztapja sugárzott. Már alig várta, hogy az ebéd befejeztével elhagyhassa a kúriát, mely hangulata a legkevésbé sem marasztalta. Sajnálta ugyan keresztanyját, aki fia halálának hitében mély gyásznak esett, de képtelen lett volna tovább beszélgetni vele. Leginkább pedig egyre növekvő félelme taszította ettől a háztól, amit keresztapja gerjesztetett. Döbbenetes volt számára, hogy az az ember, aki gyerekkorában a mentsvárat, a boldogságot, és a meghitt családot jelentette, most félelmet és undort kelt benne. Az a sok kérdés pedig, ami felvetődött benne a keresztanyjával folytatott beszélgetés után, csak még nagyobb szakadékot képezett közte, és a gyerekkorában családja részének vélt házaspár között. A legnagyobb talány pedig maga Draco volt. Ki az a fiú, akit keresztapja sajátjának tekintett, keresztanyja pedig egy igazi édesanya módjára nevelt fel? Ahogy közeledett az iskola felé, feje zsongott az újabbnál újabb kérdésektől, amikre tudta, hogy választ keresztszülein kívül nem adhat senki.

A Roxfort épületébe lépve nagy csend fogadta, mert a jó időre való tekintettel szinte minden diák a szabadban tartózkodott. Ahogy haladt a lépcsőn felfelé, Nickkel futott össze, aki felettébb örült ennek a találkozásnak, mert már nagyon rég volt lehetőségük beszélgetni. Valeriana ugyan legszívesebben szobájába ment volna, hogy egy kicsit magára maradhasson gondolataival, de aztán úgy döntött, talán mégis jól esne egy kis kötetlen beszélgetés. Így a délután hátralevő részét a kísértettel töltötte egy félreeső teremben, ahol hosszan beszélgettek. Kezdetben csak a világ dolgairól, majd Nick egyre kényesebb témát érintve Valeriana és Daniel kapcsolata iránt érdeklődött. Valeriana hosszas győzködése után nagy nyugalommal nyugtázta, hogy tényleg nincs közöttük semmi komoly. Mielőtt azonban tovább vájkálhatott volna magánéletében a szellem, Valeriana inkább elköszönt tőle, és a Nagyterembe sietett, ahol már gyülekeztek az éhes diákok.

Vacsora közben összeszorult gyomorral vette tudomásul, hogy Perselus már megint házon kívül van. Nem tudta mikor jön vissza, de tapasztalatból már sejtette, hogy egy hamar biztosan nem. Pedig annyira szüksége lett volna most rá, hogy a délelőtti események okozta nehéz gondolatait megoszthassa vele. Mivel túl hosszúnak tűnt még az este, elfogadta Daniel társaságát, csak ne kelljen gondolkodnia.

A szobájában ültek és  meleg teát iszogattak, miközben kellemesen csacsogtak mindenféléről, diákok dolgozatairól, egy-egy csínytevéseikről, a házkupa várható győzteséről, és Valeriana maga sem tudta hogyan terelődött a szó Harryre.

-         Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog tartani a harag közte és Hermione között. – mondta Daniel, és beleszürcsölt teájába. – Te tudod, hogy mi történt közöttük?

-         Nnnem. – nyögte Valeriana, akit nagyon meglepett és váratlanul ért ez a kérdés. Hát persze, hogy tudta mit történt, de hogyan mondhatta volna el! – Biztos valami féltékenység, vagy ilyesmi…

-         Gondolod, hogy Granger féltékeny lenne Potterre?

-         Nem tudom, lehet.

-         És Harry? Ő pedig azzal a Weasley-lánnyal van ugye?

-         Úgy tudom igen. – nézett Valeriana gyanakodva Danielre, mert szokatlannak találta, hogy a férfi ennyire érdeklődik Harry szerelmi élete iránt. – Miért érdekel ez most ennyire?

-         Á, csak úgy. – itta ki maradéktalanul teáját a csészéből Daniel, majd letette az asztalra. – Úgy látom nagyon szeretik egymást, csak attól tartok ez a szerelem nagyon befolyásolja Pottert a jövő heti meccsen. Pedig én már fogadtam, hogy ők fognak győzni.

-         Jaj, Daniel nem hiszem el, hogy te mindent csak a kviddics szemszögéből nézel! Szerintem Harry van olyan jó játékos, hogy érzelmei nem fogják befolyásolni.

-         De Ginny? Ő mégiscsak, már megbocsáss, egy lány, akit bizony gyakran az érzelmek irányítanak.

-         Szerintem nyugodt lehetsz, ők biztosan megtesznek mindent, hogy győzzenek. A szerelem olykor megkétszerezheti az ember képességeit.

-         Úgy legyen! – állt fel Daniel a karosszékből. – Szerinted, ha az egyikkel valami történne, mit tenne a másik?

-         Mármint a meccsen?

-         Például.

-         Most engem kérdezel, vagy próbáljak meg gondolkodni egy fanatikus játékos fejével? Mert, ha engem kérdezel, akkor én biztosan hagynék csapot-papot, és sietnék a másik segítségére, de természetesen egy vérbeli játékos végigjátssza mit sem törődve a másikkal.

-         Azért a szerelem, az szerelem. – mondta végül Daniel, mire Valeriana kicsit elpirulva gondolt vissza  a nem is olyan régen véget ért szalmaláng-kapcsolatukra.

-         Igen, és úgy szép, ha mindkét fél érzelmei egyenértékűek. – nézett Valeriana a férfi szemébe lesve, hogy érti-e a célzást, mert attól tartott, hogy Daniel esetleg újból közeledni próbál.

-         Ne haragudj! – lépett Daniel Valeriana mellé, és kezét a lány karjára tette. – Nem akartalak zavarba hozni. Én továbbra is tiszteletben tartom a döntésed és az érzéseidet.

Valeriana nem szólt semmit, csak zavartan elmosolyodott. A tudattól pedig, hogy bolondot csinált magából, még jobban elvörösödött.

Mivel későre járt, Daniel elbúcsúzott, és Valeriana magára maradt a félhomályba burkolózó szobában. Nem volt kedve további lámpást gyújtva nagyobb fényt csinálni, így csak a sötétben ücsörgött egy darabig gondolataiba merülve, amik egyre inkább Perselus felé jártak.

Lefürdött, majd a hálószobába ment, hogy lefeküdjön, de túl üresnek tűnt az ágy ahhoz, hogy kedve legyen belebújni. Vágyott a férfi közelségére, és végül úgy döntött, hogy talán közelebb érezheti majd magához, ha az alagsori lakosztályában vár rá. Így a számára már járható kandallón át vezető úton, hopp-por segítségével máris a néma, sötét helységbe érkezett. Amint néhány lépést tett a kandallótól, egy pár fali mécses meggyulladt, mire némiképp világos lett a szobában. Az ismerős tárgyak és bútorok Valeriana lelkét megnyugtatták. A nagy díszes faragású íróasztalhoz lépett, majd ujjaival végigsimította a lapját, a rajta heverő pennát és az olvasásra odakészített néhány könyvet. Leült a székre, és tenyerét az asztal lapjára támasztva elképzelte, ahogy Perselus munkájába merülve görnyed irományai fölé. Végighordta tekintetét a melegséget sugárzó bútorokon, és elmosolyodott azon, hogy ez a berendezés mennyire távol áll attól a képtől, amit korábban a férfiról alkotott. Igen, nagyapjának igaza volt, amikor azt mondta, hogy ha megismeri Perselust, majd megtudja, hogy mennyire más, mennyire jó ember. Ezt ő már pontosan tudta, és szívét melegség járta át a tudattól, hogy ennek a nagyszerű varázslónak a szerelmét birtokolhatja.

A kandallóban a tűz egyenletesen pattogott. A mécsesek lángja ide-oda hajladozva ringatózott, Valeriana gondolatai pedig egyre inkább nem tudtak egy síkon haladni, majd már szemeit is nehezen bírta nyitva tartani. Nem akart Perselus nélkül ágyba bújni, ezért úgy döntött, hogy mindenféleképpen megvárja őt, és csak néhány percre hunyja le a szemét. Ráhajolt az íróasztalra, és hiába határozta el, hogy nem alszik el, a fáradtság hamarosan mély álomba  húzta.

A néhány perces alvásból pedig néhány órás lett. Már hajnalodott, amikor arra ébredt föl, hogy két puha kéz finoman végigsimítja karjait, majd érezte ahogy a másik arcával haja közé túr, és lágy csókot nyom fejére. Kissé felegyenesedett, maga köré fonta a férfi karját, aki így hátulról hozzá simulva csókolgatta arcát, majd nyakának kecses hajlatát. Jólesően adta át magát a kényeztetésnek, amire egész nap vágyott.

Aztán Perselus finoman irányítva felállította, majd arrébb vezette, de nem jutottak messzire. A kandallótól nem messze hirtelen kitörő vággyal magához ölelte a lányt, és először lassan, majd egyre vadabbul csókolni kezdte. A vágy, mely egyre fokozódott a férfiban, teljesen elborította agyát, és már semmire sem tudott figyelni. A szorosan átkötött köpenyt szétrántotta egy mozdulattal, majd nem kegyelmezett a pizsama hosszú gombsorának sem, csakhogy hozzáférhessen a kincshez, amit rejtettek. Mohón csapott le a hamvas bőrre, mely libabőrösen reagált a heves támadásra. Perselus ideges mozdulattal megszabadult nadrágjától, majd erős szorítás kíséretében a szőnyegre fektette Valerianát. Ajkaival, s kezeivel szinte falta a lányt, aki tehetetlenül állta az ostromot. Képtelen volt követni azt a tempót, amit a másik diktált, és érezte, hogy a férfi most valahogyan más, erőszakosabb, de nem érdekelte. Teljes szerelemmel adta oda magát, hogy a másik feszültségét levezethesse.

Perselus pedig a lányt ölelve szívta magába a biztonságot, a megnyugvást, és hatolt egyre mélyebbre, hogy teljes egészében magáénak tudhassa. Valeriana, amennyire tőle telt, figyelve a másik mozdulatait igyekezett segíteni, hogy vágyai célt érjenek. Csak őrá figyelt, csak ő volt a fontos, hiszen egésznap arra várt, hogy vele legyen, hogy maga mellett tudhassa. Önzetlenül, boldogan engedte, hogy a férfi elvegye tőle, ami neki jár, és nem érdekelte, hogy mindeközben az nem ad neki semmit.

Amikor Perselus a gyorsan, sürgetően óhajtott beteljesülést elérve lehanyatlott a puha, sűrűn szőtt szőnyegre, Valeriana oltalmazón átölelve odabújt hozzá. Nem szólt semmit, csak várta, hogy a férfi mondjon végre valamit. Perselus feje pedig az őrült kábulatból lassan tisztulni kezdett, és tudata teste fölé kerekedve lelkiismeret-furdalást keltett benne.

-         Ne haragudj! – suttogta, miközben szorosan ölelte magához a ruháitól félig magszabadított lányt.

-         Elmondod mi bánt? – kérdezte Valeriana, hiszen biztos volt benne, hogy az iménti vad kitörésnek volt valami oka. Megint csend következett, s Valeriana jól érezte, hogy Perselus gondolatban nagyon messze jár. – Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek! – simította meg a férfi arcát lágyan, bíztatva a megnyílásra, de az váratott magára.

Valeriana már lemondott arról, hogy bármi magyarázatot kapjon a történtekre, amikor Perselus végre megszólalt.

-         Ha eljön az ideje, hogy a Nagyúr megmutatva erejét szembeszegül a világgal, és mindenkit a küzdelem színterén arra kényszerít, hogy pártot foglaljon, ígérd meg, hogy te nem szegülsz ellene! – mondta olyan sejtelmesen riasztó hangon, hogy Valerianát kirázta a hideg.

-         Miért mondod most ezt? – emelte meg Valeriana a fejét, hogy a férfi arcát jól láthassa, de az amit látott, cseppet sem vigasztalta meg. Perselus arca komor volt, szemei pedig sötéten csillogva a mennyezetet kémlelték.

-         Tudom, hogy közeleg az idő, és nem tudom mi lesz a küzdelem vége. A Nagyúr ereje nagyobb, mint valaha, és követőinek száma lassan felmérhetetlen. Az emberek szívében úgy terjed a sötétség, mint valami járvány… Ígérd meg, hogy nem teszel semmit!

-         Megijesztesz! – fürkészte tovább Valeriana a másik arcát.

-         Ígérd meg! Ígérd meg Valeriana, kérlek! Ígérd meg! – nézett Perselus kétségbeesetten Valeriana félelemmel teli szemeibe. Ijesztő volt a mindig magabiztos, tudatos férfi hangjából hallani a kételyt, és az aggodalmat a jövőt illetően.

-         Nem győzhet! Nem lehet…- fúlt el a lány hangja, tartva attól, hogy Perselus olyan ismeret birtokában van, ami esetleg a Nagyúr győzelmét sejtetné.

-         Te nem tehetsz semmit! Ígérd meg! – kérlelte a férfi egyre türelmetlenebbül.

-         Rendben. – mondta végül Valeriana látva, hogy a másik mennyire hajthatatlan. – Megígérem.

-         Jól van. – nyugodott meg végre Perselus, és magához húzta a lányt úgy, hogy annak feje pontosan a kulcscsontja és az álla alá fészkelődött be.

Valeriana hallotta a férfi nyugtalanságtól szapora, majd egyre megnyugvó légzését, ami végül egyre egyenletesebbé vált. Miután jó néhány percig csendben így feküdtek, Valeriana sejtette, hogy Perselus elaludt. Óvatosan kibontakozott öleléséből, hogy a hálószobából takarót hozzon a kimerültségtől álomba zuhanó férfira. Betakarta, majd szorosan odabújt hozzá, hogy minden porcikájával érezze biztonságot nyújtó melegségét.

Elaludni már nem tudott, mert egyfolytában Perselus szavai ismétlődtek fülében. Küzdelem? Erre sohasem gondolt. Persze soha sem gondolt arra sem, hogy a Nagyúr hatalmának hogyan is lehetne vége. Tudott arról a bizonyos jóslatról, miszerint a Nagyúr halálát csak Harry Potter okozhatja, de arra sohasem gondolt, hogy ez egyszer hogyan teljesedhet be. Küzdelem, amelyben neki is részt kellene venni, az pedig sohasem jutott eszébe.

Ettől a gondolattól az elkövetkező napokban már úgy érezte, hiába fogyasztja a tulipánfa virágának jótékony főzetét, mert félelme és aggodalma egyre csak növekedett. Ezt a cseppet sem nyugodt hangulatát pedig tovább rontotta az a levél, amelyet egyik este Perselus adott a kezébe.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.