|
39. fejezet - A forradalmár
Rea 2006.03.09. 14:04
39. fejezet
A forradalmár
Valeriana gyanakvóan nyitotta ki a papírlapot, ami már elsőre furcsa volt számára, hiszen az kétségkívül muglik által használt írólap volt.
- Az egyik diáknál találtam. Éppen mutogatta társának az órámon. – magyarázta Perselus, miközben intett Valeriánának, hogy olvassa el.
„ Testvérem!
Testvéremnek nevezlek, mert sorsod megegyezik az enyémmel. Egy átok tesz minket eggyé, és egy ideológia, amibe beleszülettünk. Születésünk óta meg vagyunk bélyegezve, és ez ellen nem menekülhetünk. Legalábbis mindig így tudtuk. De miért kell fejet hajtanunk szüleink meggondolatlan akarata előtt? Miért kellene úgy gondolkodnunk, ahogy ők? Miért kell csukott szemmel, vakon követnünk azt, ami csak a vesztünket, és még sok más ártatlan varázsló vesztét okozhatja? Miért ne mondhatnánk nemet? Az átok miatt? De az átok megtörhető, csak elég sokan kell hogy legyünk, és biztosan tudom, hogy sokan leszünk! Nézz szembe magaddal! Te mit szeretnél? Gyilkolni? Családokat kivégezni? Élni egy olyan világban, ahol mindenki gyilkos, mert nem képes elfogadni a másik másságát? Biztosan ezt akarod? Tudom, hogy nem! Ha eljön az ideje, tudni fogod, hogy mit kell tenned, csak légy készen követni a jót, és ne a sötétséget!
Egyik testvéred, aki ma már elmondhatja magáról: tisztán lát „
Valeriana miután elolvasta, felnézett az őt fürkésző szemekbe.
- Le kell állítanod! – mondta Perselus a döbbenettől megszólalni sem bíró lánynak.
- Kit? – kérdezte Valeriana értetlenül, majd a papírlapra nézett, s úgy tűnt megértette Perselus kire gondol. – Csak nem azt gondolod, hogy Draco írta?
- De igen! – nézett Perselus a meglepődöttségtől rámeredő szempárba. – Szerintem egyértelmű.
- De hogy juttatta el a leveleket?
- Egy Malfoy számára semmi sem lehetetlen. – húzta el a száját Perselus. – Meg kell akadályozni, hogy további levelet is küldjön! Beszélned kell vele!
- Megpróbálhatom… - nézett Valeriana az irományra, majd zavartan hajtogatni kezdte. – Ezt el se tudom hinni!
- Valeriana, ez őrültség! Malfoy túl forrófejű, nem tud józanul gondolkodni…
- Ez a levél tulajdonképpen nekem is szól! – vágott közbe Valeriana, és csillogó szemmel révedt előre.
- Nem! – emelte meg a hangját Perselus. Már eddig is dühös volt a levél készítőjére, de hogy az esetleg veszélyes lépésre bíztatná Valerianát, végképp dühbe gurította. – Ez nem szól senkinek! A Nagyúr hatalma ellen fellépni nem olyan egyszerű, mint ahogy Malfoy elképzeli! Meg kell akadályozni, hogy bárki is bedőlhessen ennek…
- De miért? – kötötte Valeriana ebet a karóhoz, hiszen nála jobban talán senki nem szeretett volna bízni abban, hogy valamilyen úton megtörhető az átok, ami a sötét oldal követésére kötelezi.
- Mert veszélyes! – ragadta meg türelmetlenül Perselus Valeriana vállát, és tekintetét a lányéba fúrta, aki erre a hirtelen mozdulatra riadtan nézett vissza rá. – Megígérted, hogy nem lépsz fel a Nagyúr ellen! Beszélj Dracoval, hogy ő se tegye, és leginkább ne buzdítson erre senkit! Ez nem játék! Az életükkel fizethetnek az őrültségükért, és ezért csak ő lehetne a felelős.
- Te miért nem akarod, hogy megtörjük az átkot, hogy az összefogásunkkal segítsük a Nagyúr hatalma fölötti győzelmet, hogy a jövőben ne kelljen rettegnie tőle senkinek? Miért? – Valeriana könnyes szemekkel várta a választ, mint egy kislány, aki nem kaphatja meg a hőn áhított játékszert.
- Mert az átok erősebb, mint gondolnátok. Nem lehet ilyen könnyen megtörni. Ha pedig valaki szembeszegül a Nagyúrral, arra nagyon keserves élet vár, és ezt nem kívánom senkinek. Tudom, hogy ez az élet nem az, amire vágytok, de mégis éltek, gondolkodtok. Egy vakmerő próbálkozás miatt nem szabad, hogy bárkinek bántódása legyen, és… - hallgatott el egy pillanatra – nem akarom, hogy neked bármi bajod legyen emiatt!
Perselus magához szorította a lányt, hogy ölelésével vigasztalja, de talán azért is, hogy ne láthassa szemén a fájdalmat, amit elvesztésének gondolata keltett benne. Valeriana pedig csendben könnyezve temette el a lehetőséget, ami reményeket keltett benne.
Ígéretéhez híven másnap késő délután Londonba hopponálva telefonált a francia Riviérán lévő házba, és amikor nyíltan rákérdezett a levélre, Draco csodálkozva válaszolt rá.
- Azt mondtátok meg se próbáljam felvenni a kapcsolatot semmilyen módon a mágusvilággal. – hangja sértődött, ugyanakkor nyugodt volt.
- Igen, de ezt a levelet valaki muglik által használt papírra írta.
- Ugyan már, ilyet bárki könnyen beszerezhet! – tiltakozott tovább Draco.
- Szóval nem te írtad? – kérdezte újból Valeriana.
- Mondtam már! És különben is Philippe lesi minden mozdulatomat. A tudta nélkül még csak el sem hagyhatom a házat. Szerinted, hogy adhattam volna fel a leveleket?
- Nem tudom…
- Szóval nem hiszel nekem! – csattant föl Draco teljesen összezavarva Valerianát.
- Azt nem mondtam, de…
- Nyugodj meg, nem csinálok semmi meggondolatlant!
- Biztos? – kérdezte Valeriana kis hallgatás után.
- Higgy nekem! Amúgy meg úgy gondolod, hogy hülyeség? – kérdezte Draco óvatosan.
- Piton professzor szerint képtelenség ilyen módon megtörni az átkot. – felelte Valeriana, de Draco érezte hangján, hogy nem teljes meggyőződéssel állítja ezt.
- Túl sokat beszélgetsz mostanában Pitonnal! – lett Draco hangja kissé gyanakvó. – Rossz hatással van rád. Ő olyan negatív kisugárzású, nem hisz semmiben. Hermionéval olvastunk erről, és ott az áll, hogy közös erővel megtörhető.
- Tudom, hogy ezt olvastátok, de nem tudom mennyire lehet hinni annak a könyvnek. – próbált Valeriana józan maradni, bár ő is szeretett volna hinni az írottaknak.
- Pitonnak persze annál inkább!
- Igen! – kelt ki magából Valeriana, mert egyre idegesítette, ahogy Draco a szeretett férfiról beszél. – Ígérd meg, hogy nem írsz több ilyen levelet, és…
- Mondtam, hogy én írtam? – emelte meg a hangját Draco. – Egyébként most jött be Philippe. Akarsz vele beszélni?
- I…igen, persze, de ígérd meg!
- Jól van! – feleselt unottan Draco, majd átadta a kagylót a férfinak.
Valeriana rövid ideig beszélt Philippel, aki valóban megerősítette Draco állítását, miszerint a házat alig hagyja el, és akkor is főleg az ő társaságában. Röviden társalogtak még a férfi legújabb darabjáról, és az ottani kedvező időjárásról, ami egyre több turistát csalogat a partra. Persze mindez Valerianát nem nagyon érdekelte, egyfolytában az járt a fejében, hogy ki írhatta azt a levelet, ha nem Draco.
- Mondhatsz bármit, szerintem akkor is Malfoy írta! – jelentette ki este Perselus Valeriana rövid beszámolója után. – És sajnos úgy tűnik ugyanolyan makacs, mint az apja, csak az a probléma, hogy makacsságával másokat is bajba kever. Igen, olyan akár az apja, más sorsa nem érdekli, csak saját maga.
- Perselus… - kezdett hozzá Valeriana nehezen. – Már napok óta el akartam mondani…Draconak semmi köze nincs keresztapámhoz.
- Tessék? – nézett értetlenül Perselus a lányra. – Mi az, hogy nincs köze hozzá?
- Nem az apja – nehéz volt kimondani, és tudta, hogy ezzel ellenszegült keresztapja kérésének, de már nem tudta magában tartani.
- Honnan veszed ezt az őrültséget? Hiszen Draco kiköpött mása Luciusnak. – hitetlenkedett tovább Perselus.
- Keresztanyám mondta el nekem. – magyarázta Valeriana. – Biztos nehéz lehetett olyan gyereket örökbe fogadni, aki majd hasonlítani fog rájuk.
- Hasonlítani? Lucius fiatal korában pont úgy nézett ki, mint most Draco!
- Nem tudom…Keresztapám is megerősített keresztanyám állítását…
- Az nem jelent semmit! – vetette ellen Perselus. – De nem értem miért mondták volna ezt most neked, ha ez nem igaz. Mi a céljuk vele?
Hát igen Valeriana számára eddig is zavaros volt ez a dolog, de most aztán már végképp össze volt zavarodva. De valóban miért mondták volna el titkukat, ha az nem igaz, és ha nem igaz, akkor miért lenne jó, ha ő azt hinné, hogy az, hiszen számukra Draco már meghalt. Mit számít nekik, hogy ő tudja-e az igazságot, vagy sem? A számtalan ködös kérdés azonban megválaszolatlanul maradt.
A következő napokban a diákokon újabb kviddicsláz, no meg az év végi vizsgák miatti izgalom lett úrrá. Ha éppen nem fogadásokat kötöttek, akkor a könyvtárban, vagy az épület különböző szegleteiben tanulással múlatták az időt. Mindez talán azért is volt áldásos, mert így legalább nem volt idejük találgatni az iskola határain túli történéseket. Persze nem is volt sok esemény, ami esetleg felkelthette volna az érdeklődésüket. Valeriana ennek különösen örült, mert az újságokban megjelenő borzalmas hírek alábbhagyásával párhuzamosan Perselus egyre ritkábban tartózkodott éjszakánként tőle távol, veszélyes mentőakcióit végezve. Dumbledore –t ugyan inkább aggasztotta, mint megnyugtatta ez a túlságosan nagy csend, és ezzel Perselus is így volt, de Valeriana nem akart erről tudomást venni.
De aztán egy csütörtök esti okklumencia órán újabb problémák merültek fel. Valeriana már hozzászokott, hogy Harry nem túl nagy bizalommal közeledik felé azóta a veszekedés óta. Így ezúttal is rövid köszönés után máris hozzákezdtek a gyakorlásnak. Harry meglepően jól haladt, már a delegilimens varázsigére sem volt szüksége, hogy gondolatait, emlékeit távol tartsa a behatolótól. Ugyan néha Valeriana még bepillantást nyert egy-egy emlékfoszlányba, de azok nem voltak olyan mértékűek, hogy abból komolyabb ismeret összeállítható lett volna.
Ezen az estén azonban úgy tűnt Harry fáradtabb volt a szokottnál. Mikor Valeriana erre rákérdezett, csak flegma kitérő választ kapott.
- Legilimens! – mondta ki Valeriana a varázsigét már aznap este harmadszor, és már igyekezett is beférkőzni a fiú gondolatai közé, ami egy darabig úgy tűnt nem fog sikerülni, de aztán történt valami, és látta, ahogy két aszott kéz hosszú ujjai egy vörös hajú lány vállát hátulról megmarkolja. A lány hirtelen, riadtan fordult meg, és Valeriana döbbenten látta, hogy Ginny Weasley arca néz vissza rá. Az aszott kézben egy pálca villan, és emelkedik magasba, majd elhangzik a rettegett halálos átok. Valeriana a hangot megismerve riadtan engedte le pálcáját, hogy megszakítsa a varázslatot, de az már nem segített. A hang tulajdonosa felé fordult, látta azt a szörnyű csontvázszerű arcot, érezte a szájából kiáradó bűzt, és a fájdalmat, ahogy a nyirkos kar az övéhez ér. Átélte újból azt a borzalmas percet, amikor a jegy a karjára került. Fájdalomtól elgyengülve rogyott a padlóra alkarját szorongatva.
A kép kitisztult, de még mindig eltorzult arccal markolta karját. Levegő után kapkodva, hányingerével küszködve nézett fel Harryre, aki elkerekedett szemekkel bámulta szemüvege mögül, és a váratlan felismeréstől hirtelen megszólalni sem tudott.
- Maga…maga – dadogta aztán keresgélve a döbbenet megfelelő szavait. – Tudhattam volna…Azért védte Hermionét! Maga…egy halálfaló!
- Harry…félreérted! –nyögte Valeriana még mindig levegő után kapkodva, és igyekezett feltápászkodni a legközelebbi padra támaszkodva.
- Mit értettem félre? – ordította Harry érezve fölényét a magához alig térő tanárnővel szemben. – Ennél egyértelműbb dolog nincs a világon! Ott van a karján a jel nem?
- Az nem jelent semmit – állt végre Valeriana két lábon, de még mindig a padra kellett támaszkodnia.
- Nem hiszek magának! Az okklumenciát is azért vállalta, hogy a gondolataimban matasson, hogy ezzel is Voldemortot segítse!
- Nem!
- Ne mondjon semmit, mert egyáltalán nem érdekel! Nem érdekel egy halálfaló magyarázkodása! Majd magyarázkodjon Dumbledore-nak! – kiáltotta Harry, majd kiviharzott a teremből maga után hangosan becsapva az ajtót.
Valeriana elkeseredetten rogyott a legközelebbi székre, és hangos sírásba kezdett. Felkavarta a rémes emlék, amit úgy élt át ismét, mintha most történt volna, és kétségbe ejtette az is, hogy gyengesége miatt féltve őrzött titka Harry számára ismertté vált. Ezt pedig rövidesen nagyapja is meg fogja tudni, mint ahogy eddig is minden baklövését. Már megint sikerült elrontania valamit. Az önmarcangolás egyre fokozódó síráshullámokat váltott ki, így észre sem vette, mikor kinyílt az ajtó.
- Valeriana! Mi történt? – sietett hozzá Perselus aggódva. – Láttam Pottert kiszaladni innen. Mit csinált? Mondd már!
- Perselus… - sírt fel újra Valeriana, és felállt remegő lábakkal, hogy a férfi vállára boríthassa fejét. Az pedig magához ölelte a lányt, hogy megvigasztalja, bár fogalma sem volt mi okozta érzelmi kitörését.
- Nyugodj meg, és mondd el mi történt! – próbálta csitítgatni Perselus, de Valerianának hosszú időre volt szüksége, hogy végre meg tudjon szólalni.
- Megtudta… - mondta rekedten, és kezével arcát törölgette. – Láttam gondolatai közt a Nagyurat, és… és elrontottam mindent! Látott engem, ahogy…a jegyet megkapom… - újból zokogni kezdett, és Perselus igyekezett megint nyugtatgatni, de ezúttal már dühös volt. Dühös volt a lányra, amiért ilyen gyenge és óvatlan volt, és dühös volt Harryre, amiért ezt váltotta ki belőle.
- Potter egy igazi bajkeverő! – susogta mérgesen Perselus. – Sohasem fér a bőrébe. Túl sokat megenged magának! Biztosan szándékosan provokált téged.
- Nem hiszem – nézett fel Valeriana meglepődve, hiszen erre még csak nem is gondolt. - Láttam a gondolatai között, ahogy a Nagyúr Ginny Weasley-t megtámadja, és… és akkor talán én is megijedtem, és…és Harry emlékei helyén az enyémek jelentek meg…
- Ginny Weasley? – akadt meg a beszámoló ezen részén Perselus. – A Sötét Nagyúr megtámadta Ginny Weasley-t? Ez a kép hogy kerülhetett Potter fejébe, hiszen tudtommal Ginny sohasem találkozott a Nagyúrral?
- Nem tudom, de láttam – nézett Valeriana elkerekedett szemekkel a hangosan gondolkodó férfira.
- Nem tetszik ez nekem. Pontosan mit láttál?
- Nem sokat, csak annyit, hogy a Nagyúr vállon ragadja a lányt, és a pálcáját ráemeli…
- Ennyit?
- Igen. Miért?
- Azt hiszem ez nem egy egyszerű emlékkép volt.
- Csak nem arra gondolsz, hogy…
- De igen. Ez már megtörtént egyszer, de akkor az vaklárma volt, mégis rosszul végződött. Most pedig lehet, hogy valós alapja van a látomásnak, és ki tudja mi lesz a következménye. Azonnal meg kell keresni a kis Weasley-lányt és Pottert is, mielőtt megint valami őrültséget csinál. – lett egyre nyugtalanabb Perselus. – Menj, és értesítsd McGalagony professzort! Nekem, most mennem kell.
- Perselus… – nézett Valeriana riadtan a férfira, aki bal alkarjára kapott. Tudta, hogy mit jelent ez. Felhúzta jobb karján a ruházatot, hogy ellenőrizze saját jegyét, de az csak vörösen tátongott rá.
- Neked még van időd! Menj, és intézkedj! – fogta meg Perselus a lány két vállát, és elsápadva, aggódó szemekkel nézett rá. – Ha pedig téged is hív, ne feledd mit beszéltünk meg! Nem tehetsz semmit ellene!
Valeriana szíve a torkában dobogott. Hát eljött volna az idő, amiről Perselus szinte naponta beszélt? Nem tudta elhinni. Hogy lehetne egy emlékkép jel? Vagy tényleg nem csupán egy emlékképről lenne szó?
Félelemtől és az izgalomtól reszketve szorosan ölelte át a férfit.
- Menj! Menj gyorsan! – tolta el magától Perselus a rettegő lányt.
- Vigyázz magadra! – mondta Valeriana remegő hanggal, majd szemeinek könnyfátyla mögül nézte, ahogy a férfi talárját maga mögött lobogtatva kirobog a tanteremből.
Valeriana rettegő bénultságát leküzdve rohant fel a lépcsőkön. Még sohasem járt McGalagony szobájában, így csak vaktában indult el a kongó folyosókon. Szerencsére az egyik fordulóban az esti sétáján végiglebegő Nick-kel futott össze, aki készséggel felajánlotta, hogy elkíséri a professzor szobájához. A szellem jól látta Valeriana lelkiállapotát, amire csak óvatosan kérdezett rá.
- Jól vagy?
- Láttad valahol Ginny Weasley-t? – kérdezte Valeriana a futástól lihegve válasz helyett.
- Persze. – Valeriana megállt egy pillanatra, és reménykedve nézett a kísértetre. – Az ablakból lestem, ahogy délután a hétvégi meccsre gyakorolt. Nagyon ügyes az a lány mondhatom, de hát ha olyan edzője van, mint…
- Azóta nem láttad? – szakította félbe Valeriana a szellem áradozását.
- Nem – felelte Nick sajnálkozva, majd a hirtelen újból futásnak induló barátnője után eredt. – Mi történt?
- Nem tudom. Remélem, hogy semmi. – lihegte izgatottan Valeriana.
- Várj! Itt van McGalagony professzor szobája! – szólt Nick a továbbszaladó lánynak.
Valeriana megtorpant, majd visszasietett az említett ajtóhoz.
- Köszönöm Nick! – mondta Valeriana, majd kopogott az ajtón.
Rövid idő után az ajtó kinyílt, és megjelent McGalagony, aki meglepődve nézett a levegő után kapkodó zilált nőre.
- Miss. Lloyd! Mi történt? – kérdezte csodálkozva, hiszen már azt is furcsállotta, hogy Valeriana egyáltalán meglátogatta, amire szeptember óta egyetlenegyszer sem került sor. A kolleganő állapotát tekintve pedig egyáltalán nem gondolta, hogy egy egyszerű látogatásról lenne szó.
- Beszélnünk kell! – zihálta Valeriana kipirult arccal.
McGalagony kitárta az ajtót, és betessékelte Valerianát, aki csak most érezte igazán izmaiban a kitartó futás utáni fájdalmat. Az idős tanárnő figyelemmel hallgatta végig kolleganője rövid, aggodalommal teli beszámolóját, majd kétkedve ugyan, de elindultak együtt a Griffendél torony felé. Valerianát rendkívül bosszantotta, hogy McGalagony láthatóan nem veszi komolyan, ami igazából nem is volt csoda, hiszen az apró részletek kihagyásával nem nagyon állta meg helyét a történet.
A klubhelységben még nagy élet volt, s bár még nem volt tíz óra úgy tűnt a legtöbb diák már itt tartózkodott. Ahogy beléptek, az éppen akkor felügyelő Lupin lépett hozzájuk mosolyogva, aki régi anekdoták mesélésével szórakoztatta a diákokat. Azonban ahogy meglátták a két belépő tanárnő aggódó arcát, hamarosan csend lett.
- Miss. Weasleyt keressük – szólt szigorúan McGalagony.
- Hermionéval van a könyvtárban. – mondta Ron előrelépve a diákok közül.
- Mr. Weasley, megtenné, hogy elmegy a könyvtárba a húgáért? – fordult McGalagony a vörös hajú fiú elé.
- Történt valami tanárnő? – lépett barátja mellé Harry aggódó szemekkel.
- Nem tudom Mr. Potter. –felelte a professzor nyersen, majd újból Ron felé fordult. – Mr. Weasley, kérem igyekezzen!
- Én is veled megyek! – szólt Harry a kijárat felé induló Ron után.
- Nem Mr. Potter, maga itt marad, és itt várja meg őket! – kapta el a fiú karját McGalagony.
Harry kelletlenül engedelmeskedett házvezetője utasításának. Háttérben a diákok halk duruzsolásba kezdtek. Valeriana pedig csendben várta, hogy Ron visszaérkezzen a lányokkal, miközben hol Harry ellenszenvvel fűtött tekintetével, hol McGalagony szemrehányó pillantásaival kellett szembenéznie.
Bár a könyvtár meglehetősen messze volt a Griffendél klubhelységétől, mégsem kellett sokat várniuk. Hamarosan a szabaddá vált nyíláson a sietve érkező Ron és Hermione párosa lépett be.
- Hol van Ginny? – előzött meg mindenkit a kérdéssel Harry. A választ pedig Hermionétól várta haragtól szikrázó szemekkel.
- Már régen elváltunk. – felelte meglepődve Hermione. – Azt mondta, veled találkozik az üvegházban.
- Az üvegházban? Sohasem szoktunk az üvegházban találkozni! – csattant föl Harry aggódva, és ugyanez az aggodalom csillant meg az eddig kételkedő McGalagony szemeiben is.
- Nem lehet, hogy megfeledkeztél a megbeszélt találkozóról? – kérdezte Lupin.
- Nem szoktam megfeledkezni róla! – nézett Harry sértődötten volt tanárára.
- Meg kell találnunk Ginnyt! – szólalt meg most már Valeriana is. Ezek után már teljesen biztos volt benne, hogy nagy baj van.
- Maga! – mutatott izgatottan Harry Valeriana felé. – Maga tehet róla, ha Ginny-nek valami baja történik!
- Harry! Ne beszélj butaságokat! – lépett Lupin a fiú mellé. – Inkább gondolkodjunk, hol lehet Ginny.
A helységben hirtelen néma csend lett. A diákok dermedten figyelték a tanárokat, és a három aggódó fiatalt.
- Potter, Weasley, és Miss. Granger kivételével mindenki menjen a szobájába! – szólt szigorúan McGalagony, mire minden diák engedelmesen elindult saját körlete felé.
- Harry, a térképen kellene megnézni…- szólalt meg bátortalanul Hermione.
- Te is vigyázhattál volna Ginny-re! Miért engedted el egyedül?! – förmedt Harry a lányra szinte meg sem hallva kérését. Csak arra tudott gondolni, hogy ne történjen semmi baja barátnőjének.
- Harry, nyugodj meg! – csitította Lupin ismét a fiút. – Most nincs helye a vitának, és igaza van Hermionénak, hozd a térképet!
Harry Lupinra nézett szikrázó szemekkel, majd sarkon fordult, és egy szempillantás alatt eltűnt a lépcső tetején, hogy egy perc múlva térképpel a kezében újra lefelé roboghasson. Csak most tudatosult benne az a kép, amit az okklumencia gyakorlása alkalmával látott, hiszen akkor csak tanárnője féltve őrzött emlékeivel tudott foglalkozni.
Arca égett az izgalomtól, szíve a torkában dobogott, ahogy pálcájával a térképre mutatott.
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – mondta, majd a többiekkel együtt mohón hajolt a térkép fölé lesve az apró pöttyök fölé írt neveket.
- Nem találom! – szólalt meg először Ron riadt hangon.
- Én sem! – hangzott Harry félelemmel teli hangja, majd szemei újra és újra cikáztak az apró pontok között.
- Nézzük át még egyszer! – mondta Hermione, de neki is, mint ahogy a többieknek egyre világosabbá vált a szomorú valóság.
- Nincs az iskola területén – jelentette ki végül Lupin, aki mint alkotója a térképnek pontosan tudta mit jelent, ha valakinek a neve nem található a régi pergamenlapon.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó