41. fejezet

Béke?

Valeriana idegesen tűrte fel talárja és pulóvere ujját. Meztelen alkarját a csillagok fénye felé fordította, miközben szíve majd kiugrott a helyéről. Akárhogyan forgatta karját, nem látott semmit! Legszívesebben ordított volna a felszabadult megkönnyebbüléstől: VÉGE!

Átkozott csomagját talárja alá rejtve, futva indult el az iskola irányába. Ahogy haladt előre eszébe jutott, hogy az akivel megoszthatná örömét valószínűleg nem érkezett még vissza. Lépéseit lelassította, majd a végén már csak vánszorgott. Most tudatosult benne igazán, hogy mindenki a csatatéren maradt, csak ő menekült el. Szívét újabb aggodalom töltötte el. Vajon mi lehet a többiekkel? Látta maga előtt, ahogy Ginny holtan esik össze, majd rémült szíve a többiek halálát vetítette elé. Mi van ha mindenki meghal, aki fontos számára, míg ő nyugodtan, biztonságban sétálgat? Tudta, hogy ott van mind a három férfi, aki fontos számára: nagyapja, Daniel és Perselus. Bármelyikük elvesztése óriási fájdalom lenne számára.

„Nem, nem történhet semmi bajuk!” – próbálta nyugtatgatni magát.

Reszkető kézzel, lelkiismeret furdalással szívében nyomta le  a nagy bejárati ajtó kilincsét. A nagy nyikorgást üresen visszhangozta a bejárati csarnok, akár azon az estén, amikor először érkezett a Roxfortba.

Megállt, és körbenézett a gyengén megvilágított helységben. Mit nem adott volna azért, hogy azok, akik akkor fogadták jöttét, most is itt lennének körülötte!

-         Ki az? – hallott egy női  hangot a lépcső sötét árnyéka felől, majd mikor tulajdonosa a fényre lépett, Thonksot ismerte fel a rövid szőke hajú pisze lányban. – Valeriana! Mi történt? Hol vannak a többiek?

-         Én… én csak… - hebegett erőtlenül Valeriana, majd az elé érkező nő vállára borulva sírni kezdett.

Képtelen volt magába tartani azt a feszültséget, amit a néhány óra eseményei keltettek benne. Zaklatott hadarással beszámolt a történtekről. Ginny halála Thonksot is erősen megrázta, hiszen az utóbbi időben meglehetősen jó viszony alakult ki közte és az egész Weasley család között. Ugyanakkor gyászát némiképpen tompította a csata kimenetele.

-         Vége? Voldemort meghalt? – hitetlenkedett. – Harry végzett vele? Nem tudom elhinni!

Valeriana jólesően ismételgette Thonks szavait magában ahogy a lépcsőn haladt fölfelé. Egyenesen a szobájába ment. Magányra és csendre vágyott, és onnan az ablakból legalább könnyen megfigyelhette a bejárathoz vezető utat is.

Hosszú ideig kémlelt kifelé a parkra, és már pirkadt, amikor közeledőket pillantott meg. Hunyorogva próbálta kivenni, hogy kik azok, és amikor a menet közepén megpillantotta nagyapját máris sarkon fordult, és rohant egyenesen lefelé.

Az izgatottság fáradtságát elsöpörve hajtotta az érkezők felé. Szaladt, ahogy csak bírt, így már a bejárati csarnokban volt, amikor a kis csapat első tagjai beléptek.

Fáradtan, nyúzottan tódultak be az ajtón, és egyenesen a Nagy Terem felé indultak.

Valeriana idegesen futtatta szemeit a sorra belépőkön. Egyik sem szólt semmit. Harry, Ron és Hermione egymás mellett kullogott fejüket lehajtva. Aztán végre belépett Dumbledore. Valeriana izgatottan indult felé.

-         Minden rendben? Jól vagy? – nézett rá Dumbledore fáradtan.

-         Igen – felelte Valeriana. Nagyapja fáradt szemei azonban megriasztották. – Mindenki megmenekült?

-         Nem. Nagyon sokakat elveszítettünk! – mondta Dumbledore halkan miközben a Nagy Terem bejárati ajtaján beléptek. – Ugyanakkor rengetek halálfalót az Azkabanba juttattunk, vagy végleg likvidáltunk.

-         Akkor győztünk! – mondta lelkesen Valeriana, bár szívét a hiányzók  bizonytalan léte mardosta.

-         Még nem lehetünk ebben biztosak…

-         De hát láttam, ahogy…

-         Igen, mindannyian láttuk, de eddig úgy tudtuk, hogy Voldemort Nagyúr halhatatlan. – mondta szomorúan Dumbledore, és szemeiben valóban jól látszódott a kétely.

-         Akkor… - nézett körül Valeriana választ várva a felmerülő kérdésekre, de senki nem szólt semmit.

-         Egyenlőre kivárunk… - nézett Dumbledore csalódott unokájára. – Gyere kérlek az irodámba. – aztán McGalagonyra nézett. – Minerva kérem gondoskodjon róla, hogy a gyerekek, és a sérültek a gyengélkedőbe kerüljenek, a többiek pedig élelmet, és szobát kapjanak, ahol kipihenhetik magukat!

-         Igen Professzor úr! – mondta McGalagony fáradtan, és már indult is, hogy intézkedjen.

Valeriana pedig mielőtt nagyapját követte volna, még egyszer körbehordta tekintetét, hátha megtalálja a két keresett férfit, bár tudta, hogy hiába vizsgálgatja újra és újra az arcokat.

Csendben lépkedett a lépcsőkön, miközben gondolatai Perselus és Daniel körül jártak. Egyszer halálos sérülésekkel elterülve látta őket, egyszer pedig azt képzelte, hogy a következő fordulóban mindjárt összefutnak. Aggódott mindkettőért, de nagyapjának nem akart erről beszélni. Nyugodtságot magára erőltetve várta az igazgatói szobában, hogy szóljon hozzá.

-         Nem akartalak a többiek előtt kínos helyzetbe hozni. – kezdte Dumbledore, és megsimította főnixmadara hátát, majd unokája felé fordult. – Voldemort létének, vagy halálának legnagyobb bizonyítéka a jegy, ami a karodon van.

-         Eltűnt! – mondta lelkesen Valeriana, és már húzta is fel pulóverének ujját, hogy bizonyítékát bemutassa, de amikor alkarjára nézett, a lélegzete elakadt. – Nagyapa, néhány órával ezelőtt nem láttam! Tényleg! Bár… akkor még… sötét volt.

Kétségbeesetten zihálva figyelte a halovány koponyát bőrén, ami még az erős fénynél is alig volt látható, nemhogy az éjszakai sötétben. Haragudott magára, amiért akkor nem nyert bizonyosságot arról, amit látott.

-         Tehát ott tartunk, ahol közel tizenhét éve. –sóhajtott szomorúan Dumbledore, miközben szemét le sem vette a jegyről, ami Voldemort további létezését bizonyította. – Erejét ugyan elveszítette, de még mindig él. Ezzel most megint lépéselőnybe kerültünk. Remélem, hogy a jelenlegi Minisztérium vezetése alatt képesek leszünk élni a lehetőséggel, és végezni tudunk vele végleg.

-         De ha a Nagyúr halhatatlan, akkor hogy lehet bevégezni a jóslatot? – akadt meg Valeriana azon az egy szón.

-         Halhatatlan, ami annyit jelent, hogy a másra halálos átokkal nem lehet vele végezni, de ez egyben nem azt jelenti, hogy léte végtelen.

-         És mi lesz tovább? – kérdezte Valeriana, és a reménytelenség érzete egyre inkább elhatalmasodott rajta.

-         Ahogy mondtam, kivárunk, és természetesen készülődünk a végleges győzelemre.

-         Azt hittem, hogy már vége! – fakadt ki Valeriana elkeseredetten.

-         Tudom kislányom, de most már talán tényleg nem tart sokáig. Most pedig menj, és pihenj le! Mindannyian kimerültek vagyunk, pedig nagyon sok feladat vár ránk. Többek között a diákjaink elé kell állnunk, megmagyarázni a történteket. Ez pedig nem lesz könnyű anélkül, hogy pánikot, vagy túlzott bizakodást váltanánk ki belőlük.

Valeriana szót fogadva elindult az ajtó felé, de aztán visszafordult, hogy mégis feltegye azt a kérdést, amit eddig nem mert.

-         Nagyapa, akik nem tértek vissza, azok… - elcsuklott a hangja, képtelen volt kimondani azt a rettenetes szót.

-         Csak reménykedhetünk, hogy egy részük még előkerül, de – lépett közelebb Dumbledore unokájához. Tudta milyen fájdalmas, amit majd közölnie kell. – sajnos nem sok esély van rá, hogy még életben vannak.

Valeriana úgy érezte menten kicsúszik lába alól a talaj. Szíve azt súgta, hogy nem halhattak meg, ugyanakkor nagyapja szavai vészjóslón visszhangzottak fülében.

-         Mr. Parker mindannyiunknak nagyon fog hiányozni, de tudom, hogy leginkább neked. Sohasem beszéltél nekem a viszonyotokról, de én tudtam róla. Nagyon boldog voltam, hogy olyan varázsló személyében találtál magadnak társat, mint ő. – Valeriana már alig bírt figyelni  nagyapja szavaira.  – És ugyanígy nem tudunk semmit Piton professzorról, Kingsleyről és még sokakról, akik…

Dumbledore nem tudta befejezni a mondatot, mert Valeriana ájultan esett össze a padlóra.

A sötétség, amibe Valeriana zuhant, nagyon lassan kezdett tisztulni. Fáradt szemhéjait óvatosan nyitotta fel, és amit először érzékelt, az a gyertyák fénye, a paplan melege, majd egy kéz volt, ami az övét fogta.

-         Csak álmodom? – nézett a kéz tulajdonosára, melynek ugyan csak körvonalait látta, de világosbarna hajának kontúrja, széles válla erősen árulkodott kilétéről.

-         Nem! Én vagyok az! – mosolygott Daniel az ébredező lányra.

-         Daniel! – ült fel Valeriana erőtlenül, és szorosan magához ölelte a férfit. – El sem tudom hinni! Hol voltál eddig?

-         Hát… Egy kicsit nehéz volt idejutnom, mert… - kezdett Daniel zavartan magyarázkodni.

-         Nem érdekes, az a fontos, hogy élsz, és itt vagy! – szorította meg még erősebben Valeriana a férfit, és Daniel megjelenése reményt keltett benne Perselus visszatérése iránt is.

Már egészen sötét volt, amikor Daniel elment. Közben Dobby hozott ugyan bőséges vacsorát, de öklömnyire zsugorodott gyomra képtelen volt bármit is befogadni. Csak turkálta az ételt, miközben folyton a kandalló tüzét kémlelte.  Szíve azt súgta, hogy Perselus él, de ahogy telt az idő egyre jobban elbizonytalanodott.

Miután szinte az egész napot átaludta, különös fáradtságot nem érzett, mégis amikor tehetetlenül ledőlt az ágyra, szinte azonnal elaludt.

Már világosodott, amikor felébredt. Meglepődve érzékelte maga körül a paplan kellemes melegét, majd még valamit, amitől szíve majd kiugrott a helyéről. Egy pillanatra azt hitte, hogy csak képzelete játszik vele, ahogy a megszokott, nyugodt szuszogást hallotta. Félve fordult meg rettegve a csalódástól. Amikor azonban meglátta a szuszogáshoz tartozó békés arcot, alig tudta visszatartani örömsikolyát.

Nem akarta felébreszteni a férfit, ezért csak csendben őrizte álmát. Nézte a megfáradt arcot, az időszántott finom barázdákat, a jellegzetes méretű orr hosszú ívét és a sötét hajkoronában megcsillanó ősz hajszálakat. Rá kellett döbbennie, hogy az, ami korábban visszataszító volt, most a szerelem bűvös szemeivel nézve, maga a gyönyör. Szerette Perselus minden egyes vonását, a szeme sarkában megjelenő kis szarkalábakat, sápadt bőrét, a reggelre mindig borostás arcát. Igen, ő volt az a férfi, akire mindig is vágyott, még ha nem is tudott róla. Az erő, a tudás és a fegyelmezettség, ami belőle áradt pont az ő  tulajdonságainak ellentéte, de talán ezért vonzották egymást ennyire. Bárki bármit is mondana, ők ketten tökéletes párt alkotnak, és hogy nagy közöttük a korkülönbség, az kit érdekel!

Így figyelte az alvó férfit, miközben lejátszódott szemei előtt kapcsolatuk minden egyes mozzanata, ami nem volt éppen zökkenőmentesnek mondható. Most azonban már remélte, sőt tudta, hogy boldogságuk töretlenségébe semmi nem szólhat bele.

Perselus lassan kinyitotta fáradt szemeit, és arca lágy mosolyba terült el a szeretett nő láttán. Egy darabig csak néztek hosszan egymás szemeibe. Ez az egymásba fonódó  tekintet mindent elárult, talán többet is, mintha érzelmeiket szavakba öntötték volna. Az öröm, a megnyugvás,  és az egymás iránti önzetlen szerelem tükröződött mindkét szempárból.

Valeriana finoman megsimította a meggyötört vonásokat, amiben korábban már kigyönyörködte magát, majd hogy  érezhesse a férfiból áradó erőt, és biztonságot, szorosan odabújt hozzá. Perselus pedig magához szorította, és szívta magába a fiatalságot és azt a tüzet, ami a lányból áradt. Ez volt az, ami ahányszor együtt voltak újra és újra erőt adott a továbbéléshez. Már hónapok óta Valeriana volt az élet értelme számára. Sokszor érezte, hogy azt a sok borzalmat, amit látnia kellett csak őérte tudta elviselni, hogy csak miatta volt képes még mindig tovább élni cipelve súlyos terhét, mely korábbi életének emlékei.

Mindketten a másikból táplálkoztak, adtak és elvettek, hiszen így van ez minden igaz kapcsolatban. Egyik sem nézi, hogy ki ad többet, ki vesz többet. Önzetlenül odaadják mindenüket, amivel a másikat magukhoz köthetik, és  így fonódik össze két élet egyre szorosabban. Ez az, ami előbbre viszi két ember viszonyát, és erőt ad a mindennapi élethez.

Ez a misztikus erő, és az abból áradó biztonság azonban már sem Hermionénak, sem Harrynek nem adatott meg. Egyik már jó ideje, másik friss élményként érzékelte ennek a kellemes összefonódásnak hiányát. Magukra maradtak.

A következő napokban úgy tűnt, a három fiatal barátságát újra összekovácsolta a barátnő, a kedves és a húg elveszítése iránti fájdalom. Mindegyiküknek szüksége volt vigasztalásra, és talán az tudja a legjobban mit érezhet a másik, akinek szenvedését ugyanaz táplálja. Újból együtt járták a folyosókat, együtt mentek a parkba sétálni és együtt készültek az órákra és a történtek ellenére kiírt közelgő vizsgákra.

A háború lehetősége, mely egy véletlen folytán el sem kezdődött, még mindig a levegőben lebegett. Ennek ellenére a hangulat egyre bizakodóbb lett, amihez jelentősen hozzájárultak  a Reggeli Prófétában megjelenő pozitív tartalmú cikkek, melyek Voldemort jelentős veszteségét taglalták. Úgy tűnt a kedélyek lenyugodtak a Varázslóvilágban, bár mindenki tudta, átmeneti győzelmük még nem jelenthet végleges békét. A tizenhét évvel ezelőtti helyzettől talán annyiban különbözött a mostani, hogy a Minisztérium nem hogy tagadta Voldemort létezését, hanem felhívta a lakosságot az éberségre, az összefogásra és a következő küzdelemre való felkészülésre. Ugyanakkor mindenkit biztosítottak, hogy az aurorok mindent megtesznek, hogy komolyabb vérontás nélkül végső győzelmet arathassanak a sötét erők felett.

A Főnix Rendje is tartott gyűlést, bár továbbra is tartva egy belső árulótól, igen óvatos információ cserék folytak. Soha nem lehetett tudni, hogy az egyes hírek éppen kitől származnak, mint ahogy arról is csak Valeriana tudott Dumbledore-on kívül, hogy Perselus derítette fel Voldemort hollétét. Senkit nem ért meglepetés, mikor megtudták, hogy Lucius Malfoy vitte magával, hogy gondozza, és segítse ereje visszanyerésében. Persze arra már senkinek nem volt ötlete, vajon mivel tudja majd Lucius Ura hatalmát visszaállítani.

Annak ellenére, hogy kételyek és találgatások akadtak bőven a mágus fejekben, mindenki bizakodva, és nagy örömmel nézett a közelgő nyár elébe.

A vizsgák és az utolsó kviddicsmeccsek is lezajlottak, és már csak pár nap volt hátra a tanítási évből.

Egy este, Valeriana és Perselus az alagsori szobában ücsörgött, és a kitárt ajtón keresztül beáramló kellemes nyár eleji meleget élvezték.

-         Te hol szoktál nyaralni? – kérdezte Valeriana ártatlanul, mire a férfi furcsán nézett rá.

-         Nyaralni? – kérdezte az felhúzva szemöldökét.

-         Tudod, amikor az ember elutazik, hogy kipihenje magát, és feltöltődjön. – magyarázta Valeriana okoskodó hangon.

-         Ja, van egy házam Londontól nem messze…

-         Ott vagy minden nyáron? – csodálkozott Valeriana, és várta hátha a férfi idénre őt is meghívja oda.

-         Igen. Nem nagy, de én szeretem, mert nyugodt és csendes. – felelte Perselus, és egy kicsit zavarban volt, mert érezte, hogy Valeriana valahova biztosan ki szeretne lyukadni a beszélgetés végére, csak azt nem tudta, hogy hova.

Csend lett. Valeriana felállt, hogy az ajtót beljebb hajtsa, mert fázni kezdett. Nem tudta hogyan kezdje, hiszen még sohasem volt ilyen helyzetben. Hónapok óta úgy élt a férfival, mintha a társa, sőt akár a felesége lenne. Most viszont mikor majd el kell hagynia az iskolát már nem volt egyértelmű a további együttlétük jövője.

-         Gyere feküdjünk le, mert késő van. Reggel a Griffendélesekkel lesz órám, és kipihentnek kell lennem, hogy a kviddicskupa megszerzése utáni diadalittas ábrázatukat el tudjam viselni. – mondta Perselus, és finom csókot lehelt az ablaknál tétován álldogáló lány arcára.

-         Mikor enyhül már meg a szíved velük szemben?

-         Soha! – vágta rá Perselus. – Olyan jóban vagy azzal a beképzelt kísértettel, soha sem mesélte, hogy a Griffendél és a Mardekár házak mindig is ellentétben álltak egymással?

-         De hát miért? – kérdezte Valeriana miközben követte a férfit a hálószobába.

-         Ha igazán olvastad volna a Roxfort történetét, akkor tudhatnád, hogy Malazár Mardekár és Griffendél Godrik kapcsolata nem volt igazán felhőtlen, sőt a végén teljesen megromlott.

-         Ez hülyeség! – mondta felháborodottan Valeriana miközben áthúzta fején hálóingét. – Az alapítók megromlott kapcsolata nem kell, hogy az utódok hasonló ellenszenvét vonja maga után!

-         Ez mindig így volt, és mindig is így lesz, mint ahogy a macska és a kutya sem köthet igazi barátságot. – mondta Perselus nyugodtan, majd bebújt a selymesen fénylő zöld paplan alá.

-         Na nekem erről is más a véleményem! – jegyezte meg Valeriana, és becsusszant Perselus mellé, aki úgy döntött inkább nem vitatkozik tovább a lánnyal.

A lámpások egy csettintésre kialudtak. Perselus közelebb bújt Valerianához, de az elfordulva elhúzódott tőle.

-         Jó éjszakát! – mondta, és álláig felhúzta a takaró szélét. – Holnap korán kell kelnem, mert…

-         Mi a baj? – kérdezte Perselus, aki a sértődött mozdulatból bizony arra következtetett, hogy a lány szívét nyomja valami.

-         Semmi – vetette oda Valeriana kurtán. Mit mondhatna? Egyfolytában azon járt az esze, hogy hol tölthetnék együtt a nyarat, de úgy tűnt, hogy a férfi ezen egyáltalán nem gondolkodott. Sőt! Ő pedig nem fogja még egyszer felhozni a témát, az biztos!

Perselus tehetetlenül hanyattfeküdt, karját mellkasa előtt átkulcsolta. Igyekezett rájönni, vajon mivel bánthatta meg Valerianát. Magában átkozta a nők túl bonyolult érzékvilágát, és gondolkodását, amit férfiember csak nagy erőfeszítéssel bírt megfejteni, ha egyáltalán sikerült neki.

Miközben a Hold fényjátékát figyelte a plafonon, lepörgette utolsó beszélgetésüket. Arra nem gondolt, hogy a Mardekár-Griffendél kapcsolatról alkotott különböző véleményük okozhatott mély sebeket a lányban. De akkor mi? A nyár? De hiszen egyértelmű, hogy együtt lesznek, bár be kellett vallania magának, hogy erre egyáltalán nem gondolt. Magányos éveiben nem kellett ezt megbeszélnie senkivel. Mindig oda ment, ahova akart, és akkor, amikor akarta. De most itt van neki ez a gyönyörű teremtés, aki mellette lehetne a nyár folyamán is nap mint nap. Igen, ez olyan természetes!

Perselus nem volt biztos benne, hogy Valeriana ezen rágódik, de úgy gondolta, hogy azért egy próbálkozást megér. Megköszörülte torkát, és hosszú hallgatás után végre megszólalt.

-         Arra gondoltam, hogy segíthetnél kicsit felújítani a házamat! – mondta óvatosan, lesve a lány reakcióját. Először már kezdett aggódni, hogy valami mást kell kitalálnia, ha meg akarja enyhíteni a lány szívét, de amikor Valeriana végre megfordult, bizakodva folytatta. – Szeretném, ha otthon éreznéd magad nálam!

-         Tényleg? – könyökölt Valeriana Perselus mellé, és a férfi jól látta a halvány fényben, ahogy a lány szemei csillognak a lelkesedéstől. – Aztán elmehetnénk a Francia Riviérára! Tudok egy nagyon jó szállodát…

Perselus nem is hallotta, ahogyan Valeriana a nyári terveit ecseteli, csak figyelte csillogó szemét, és hallgatta dallamos hangját. Engedte sodródni gondolatait a lány elbeszélései felé, s bár eszével valószínűleg küzdött volna a legtöbb program ellen, szíve hagyta a gyermeki lelkesedés elsöprő erejének győzelmét.

-         Meglátod nagyon jó lesz! – fejezte be Valeriana hosszú beszédét, majd fejét ráfektette a férfi mellkasára.

-         Biztosan! – mondta Perselus, és kezével Valeriana hátát cirógatta. Sejtette, hogy az eltervezett nyaralás néhány pontjában lesznek még nézeteltéréseik, de most az volt a fontos, hogy békében aludjanak el. A női ész feletti biztos győzelem tudatában egy csókot nyomott a lány fejére, és most már elernyesztve izmait, nyugodtan átadta magát a gondtalan pihenésnek.

Másnap Valeriana már alig bírt másra gondolni, mint a férfival eltöltendő nyárra.  Szerencsére a hazafelé áhítozó diákoknak fel sem tűnt elmélázó figyelmük mellett, hogy tanárnőjük lélekben már teljesen máshol jár.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.