|
42. Izgatott kszülődés
Rea 2006.03.10. 14:53
42. fejezet
Izgatott készülődés
A nyár most már megállíthatatlanul átvette az uralmat a természet felett. Az egyre fokozódó, szokatlan hőségben mindenki a hatalmas fák hűsítő árnyéka alá kívánkozott.
Valeriana megszállott napimádóként elhatározta, hogy az ebéd utáni kis szabadidőben lemegy a tópartra élvezni a napsugarak melegét. Ahogy haladt a fűben, az egyik bokor mellett egy magányos alakra lett figyelmes. Hermione térdeit átkulcsolva meredten bámult a semmibe. Valerianát meghatotta a lány fájdalmas magánya. Azóta az újságcikk óta, amiben Draco haláláról értesülhettek, még csak nem is beszélt vele. Egyszerűen nem volt ereje hozzá, és úgy tűnt, Hermione sem nagyon kereste az ő társaságát, persze ebben nem volt semmi meglepő, hiszen korábban sem táplált különösebb szimpátiát iránta.
Most mégis úgy érezte nem mehet el mellette csak úgy. Odament hát a lány mellé, akit a hirtelen rávetülő árnyék kizökkentett merengéséből.
- Leülhetek melléd? – kérdezte Valeriana halkan.
- Hát persze – igazodott Hermione egy kicsit, mintha nem lett volna elég hely mellette.
- Jól vagy? – ült le Valeriana a lány mellé.
- Jól? – nevetett fel fájdalmasan Hermione. – Néhány hónap leforgása alatt elveszítettem a legjobb barátnőmet és azt a fiút, akit a legjobban szerettem a világon, ráadásul a vizsgáim is olyan pocsékul sikerültek, mint még soha! Remekül vagyok!
- Sajnálom ami történt, én…
- Nem a tanárnő tehet róla! – nézett Hermione hirtelen Valerianára, és látszott rajta, hogy már régóta kikívánkoztak belőle a következő gondolatok. – Ugyanúgy hitt Dracoban, mint én… El sem tudom képzelni mit történhetett vele… talán az apja kényszerítette, hogy olyat tegyen, amit nem akar. De ezzel csak a halálba kergette őt. Kívánom, hogy fia halálának fájdalma a sírig kísérje! – kicsit elhallgatott, hogy izgatott, szapora légzése megnyugodjon, majd nagyot sóhajtott. – Álmaimban sokszor visszatér Draco, gyakran úgy érzem, mintha figyelne engem… Amikor pedig ott, azon a réten, a halálfalók közül előlépett egy, miután az a nagy felbolydulás lett, akkor olyan volt, mintha Draco hangját hallottam volna… Sohasem fogom elfelejteni őt! – lenyelte könnyeit, majd reszkető kezével előhúzott egy zsebkendőt, hogy megtörölje orrát. - Ginny pedig teljesen ártatlanul keveredett bele ebbe az egészbe. Az ő bűne az volt, hogy Voldemort legnagyobb ellenségét szerette… Legalább Harry végzett volna vele mindörökre!
Hermione könnyei hosszan folytak le arcán. Úgy tűnt ezek a könnyek sohasem fogynak el, ha elveszített szeretteire gondol.
Egy darabig csendben figyelték a többi diákot, ahogyan a tóban lógatják lábaikat kis felfrissülést remélve. Elmélyült gondolataikból az épület felől hangzó harang zökkentette ki őket, ami a nagyszünet végét jelezte. Többen szedelődzködtek, és elindultak a bejárat felé.
- Harry és Ron… Velük minden rendben? – kérdezte Valeriana miközben ők is feltápászkodtak a fűből.
- Igen – felelte Hermione. – Furcsa nem? Két embernek kellett meghalnia, hogy újból minden olyan legyen közöttünk, mint régen. A közös gyász fájdalma összehozott minket…
Lassan, megfáradt emberként bandukoltak a hűvös épület felé. Amikor a bejárati csarnokban útjaik ketté váltak, Valeriana óriási kísértést érzett, hogy elmondja Hermionénak az igazságot Dracoról, de aztán vett egy nagy levegőt, és inkább elbúcsúzott tőle.
A következő két nap csigalassúsággal telt a tanárok és a diákok számára egyaránt. Igazából az órákon már érdemi tanulásról nem lehetett szó. Egyedül Perselus igyekezett néhány fontos kivédési technikát átismételtetni az egyes évfolyamokkal, persze nem nagy sikerrel.
Valeriana ugyan kapott Danieltől meghívást a szünidőre, de aztán sikerült megegyezniük abban, hogy majd csak leveleznek, mert Valerianának fontos elintéznivalói akadtak régi otthonában.
Dumbledore aggódva, de elfogadta unokája önálló nyaralási szándékát, aminek pontos részleteibe Valeriana természetesen nem avatta be. Hallgatva terveit, csak sejtelmesen mosolygott miközben meg volt győződve róla, hogy szemérmes unokája bizonyára egész nyáron Daniel Parker társaságában lesz. Pedig mennyire távol járt a valóságtól!
Valeriana boldogságát egyetlen dolog árnyékolta be. Tisztában volt vele, hogy meg kell látogatnia keresztszüleit. Eddig is egyre nagyobb szorongással készült hozzájuk, de most hogy tudta milyen értékes személyt rejtegetnek a kúria falai, még nagyobb félelemmel tekintett a látogatás elébe.
Végre eljött az elutazás napja. Valeriana Daniellel együtt elvállalta a diákok kíséretét a Roxfort expresszen. Perselussal pedig megbeszélték, hogy a pályaudvartól néhány utcára találkoznak, hogy megkezdhessék közös nyaralásukat.
A diákok izgatott készülődésétől volt hangos az egész iskola. A kísértetek pedig már előre szenvedtek az elkövetkező hónapok túlságosan csendes időszakától. Nick kifejezetten sértődött arcot vágott, amikor megtudta, hogy Valeriana a szünidő folyamán nem kíván több napot eltölteni az iskolában, mint az szükséges. Márpedig a tanároknak csak a következő tanévet megelőző héten kell kötelező érvénnyel megjelenniük. Természetesen mindig vannak néhányan, akik jobb híján néhány hetet mégis a Roxfort falai között időznek, és vannak, akiknek eleve ez az otthonuk. Így volt ezzel Dumbledore is, aki szobája ablakából szomorúan követte szemeivel az elvonuló diáksereget. Ilyenkor minden évben egyre jobban érezte az idő múlását.
„Hát már megint elhagyott minket egy évolyam!” – mondogatta magának ilyenkor. Aztán az új tanév kezdetekor élénken vette szemügyre a gólyákat, mindegyikben az elballagottakat keresve.
A vonat elindult. Valeriana kissé fájó szívvel nézte az egyre távolodó falu házait. Távol hagyta otthonát, ahol egész évben biztonságban érezhette magát, ahol nagyapja gondoskodó szemei óvták őt, ahol új barátokra lelt, és ahol megtalálta az igazi szerelmet. Az utóbbi volt az egyetlen, amit magával vihetett, sőt ami csak ezután kaphatott szabad teret igazán. Ez annyira felvillanyozta, hogy amikor már csak az egyhangú fák sora suhant el az ablak előtt, boldogan csillogó szemmel fordult a vele szemben ülő Daniel felé.
- Igazán sajnálom, hogy nem jössz velem! – mondta a férfi, és olyan szomorú szemekkel nézett Valerianára, hogy annak lelkiismeret furdalása lett saját boldogsága miatt.
- Majd talán máskor – kezdett zavartan magyarázkodni Valeriana. – Tudod sokakat hagytam Franciaországban…
- Nem kell magyarázkodnod! De… szívesen elkísérnélek, és akkor…
- Nem! – vágott Valeriana hirtelen a férfi szavaiba. – Vagyis… neked biztosan nagyon unalmas lenne. Tudod rengeteget tudok beszélgetni a barátnőimmel meg minden…
- Jó, jó én nem akarom magam rád beszélni, csak egy ötlet volt. – mondta Daniel, mire Valeriana tulajdonképpen megkönnyebbülhetett volna, ugyankkor látta a férfi szemein a szomorú csalódottságot, és ez kissé felébresztette lelkiismeretét.
- Én…én azt hiszem körbenézek, hogy minden rendben van-e. – mondta zavartan, és olyan gyorsan távozott a fülkéből, amilyen gyorsan csak tudott.
Lassan lépkedett a fülkék sora előtt. Be-belesett a csendben beszélgető diákokra, majd hangos szóváltásokra lett figyelmes. Meggyorsította lépéseit, majd meglepődve állt meg a csetepatét sejtető fülke előtt.
- Mi történt? – szólt hangosan a hevesen vitatkozó fiatalokra.
- Semmi! – huppant le dühösen az ülésre Harry.
- Csak… - kezdte Ron.
- Kanasztázni tanítottam a fiúkat – magyarázta Hermione.
- Nem csak te ismered ezt a játékot! – folytatta a korábbi vitát Ron. – Neville is szokott nagymamájával játszani ilyet. Igaz Neville?
- I-igen… - mondta a sápadt fiú bátortalanul.
- Na látod! Miért gondolod, hogy a te szabályaid az igaziak?
- Ron! – próbált Valeriana véget vetni a heves vitának. – Talán tudok segíteni!
- Á, nem hiszem! – legyintett a vörös hajú fiú.
- Imádok kanasztázni, és nem is játszom túl rosszul. – ült le Valeriana Harry mellé, miközben Ron kezéből kivette a pakli kártyát.
A másik három is helyet foglalt, majd tátott szájjal hallgatták bájitaltanárnőjük szabályismertetését.
- Na látod Ron, én is így mondtam! – hadarta Hermione, miután Valeriana befejezte a kártyák pakolgatását.
- De Neville nagymamája… - kezdte volna újból Ron.
- A nagyi néha saját szabályokat állít fel. – mondta halkan, szinte megsemmisülve Neville.
- Megengeditek, hogy beszálljak ötödiknek? – kérdezte Valeriana lelkesen, és remélte, hogy a játék majd oldani fogja a barátok közötti teljesen felesleges feszültséget.
- Hát persze! – vágta rá Hermione, és Valeriana már neki is állt a lapok alapos keveréséhez, majd osztott a játékosoknak.
Hosszú, élvezetes partik követték egymást, és az egyre oldottabb hangulatban igen gyorsan telt az idő. Jó volt érzékelni, hogy a történtek ellenére az élet folyt tovább saját medrében.
- Én már nem bírom tovább. – mondta Ron a sokadik kör után. – Kimegyek a mosdóba. Nem jössz Harry?
- Nem. Kösz. – mondta Harry, és hátradőlt az ülésen.
- Várj Ron, én viszont megyek! – szólt Neville barátja után.
- Én meg megkeresem a büfést, és hozok valamit inni. Még legalább két óra, mire Londonba érünk. Kér valamit tanárnő? – állt föl Hermione is, és megnyújtózkodtatta végtagjait.
- Igen. Köszönöm Hermione, valamit szívesen innék. – mondta Valeriana, és ő is kényelmes hátradőlt Harry mellett.
Egy darabig csendben ültek a kupéban. Figyelték a tájat, a messzeségben feltűnő házakat.
- Tanárnő… - szólalt meg végül Harry, mire Valeriana meglepődve előredőlt az ülésen, hogy szembenézhessen a fiúval. – Szeretnék bocsánatot kérni…
- Miért? Amiért egyszer elhappoltad előlem a győzelmet?
- Nem! – nézett tágranyílt szemekkel Harry tanárnőjére, de amikor látta annak kis mosolyát a szája szélén, ő is elmosolyodott, de aztán zavartan folytatta. – Vagyis, szóval… szóval amiért akkor olyan igazságtalanul beszéltem a tanárnővel.
- Ja. Azt felejtsd el! – legyintett Valeriana, miközben szívét melengette a fiú közeledése, és enyhülése vele szemben.
- Tudom, hogy nem volt jogom rágalmazni… - nézett Harry az ujjaira, amik zavartan babrálták bő pólója szélét.
- Harry, a te helyedben én is így reagáltam volna!
- Igen? – nézett Harry hálásan Valeriana szemébe.
- Sok mindenen mentél keresztül az elmúlt években, amik bizalmatlanságra adtak okot. Hidd el, én ezt meg tudom érteni! De örülök, hogy most már másképpen látsz dolgokat.
- Hermione sokat mesélt nekem a tanárnőről, és én is látom, hogy nem tartozik oda, ahova gondoltam.
- Igazán boldoggá tesz, hogy megint megbízol bennem!
- Igen – mélázott el Harry, és kinézett az ablakon. – A barátaim is megbíztak bennem, és lassan mind meghalnak. Sirius, Ginny… - már nem tudta végigmondani, hangja elcsuklott. Nem mert visszafordulni, nehogy tanárnője meglássa szemeiben tornyosuló könnyeket.
Valeriana együtt érzett a fiúval, és igazán nem akarta megbántani kamaszos önérzetét azzal, hogy szemtanúja lesz ahogy elsírja magát. Mégis képtelen volt tétlenül végignézni szenvedését. Óvatosan rátette kezét a vállára, de a fiú nem mozdult. Valeriana érezte Harry testének finom remegését, amit a visszafojtott sírás eredményezett.
- Á, itt vagy! Már mindenütt kerestelek! – állt meg az ajtóban Daniel.
- Bocsánat, de itt ragadtam kanasztázni. – pattant föl Valeriana úgy elhelyezkedve, hogy a saját érzelmeivel küszködő fiú takarásba kerüljön.
- Kanasztázni? – nézett értetlenül Daniel a lányra.
- Ez egy mugli kártyajáték. Én imádom. Ha gondolod, majd téged is megtanítalak rá. – ajánlkozott Valeriana, és belekarolt a férfiba. – Harry mondd meg a többieknek, hogy nekik is nagyon köszönöm a játékot, és remélem, hogy lesz még alkalmunk máskor is így együtt játszani!
- Igen tanárnő, megmondom. Mi is nagyon élveztük. – fordult el Harry az ablaktól halvány mosolyt erőltetve arcára.
- Akkor, hát viszlát! – indult el Valeriana a folyosóra.
- Miss. Lloyd! – szólt Harry még utána, mire megfordult, és melegen a fiúra nézett. – Köszönök mindent!
- Nincs mit, Harry! – mosolygott vissza Valeriana.
Valeriana boldogsága most már határtalan volt. Örült, hogy végül tisztázódtak nézeteltéréseik Harry-vel is, és annak is, hogy a három jó barát ismét együtt van erősítve egymást.
Már esteledett, amikor a vonat befutott a King’s Cross pályaudvarra. Valerianában még elevenen élt az a nap, amikor először járt itt. Viszont amennyire csendes volt akkor ez a hely, most annyira zsongott a sok diák, és a rájuk váró családtagok csevegésétől. Néhány gyerek tétován keresgélt a rokonok között, hiszen volt, akit sajnos már nem szüleik vártak. Valeriana különös figyelmet fordított arra, hogy ezek a gyerekek is megtalálják új nevelőiket. Tőlük egyesével búcsúzott el, és igyekezett még néhány kedves szóval lelket önteni beléjük a további életükhöz.
Daniel a kijáratig kísérte Valerianát, majd ott elbúcsúztak. Valeriana magára akasztotta hatalmas hátizsákját, és repdeső boldogsággal elindult a megbeszélt utca felé. Szíve tele volt izgalommal, és várakozással, no meg némi félelemmel is, hiszen azon az egy héten kívül még nem találkoztak sohasem az iskola falain kívül. Arra pedig még sohasem került sor, hogy egész napokat tölthettek volna el kettesben. Most pedig gyönyörű hetek vártak rájuk!
Mikor befordult az utcába, és meglátta Perselust ácsorogni egy taxi mellett, a lélegzete is elállt. Azt a mugli ruhát viselte, amit még a télen vásárolt. Ugyan ez a ruházat nem volt éppen az időjárásnak megfelelő, de Valerianát ez cseppet sem zavarta. Ő csak egy igen jóvágású, elegáns férfit látott, aki pont őrá várt.
- Megjöttem! – állt meg Valeriana a férfi előtt csillogó szemekkel.
- Add a táskádat, és ülj be! – vette el Perselus a hátizsákot köszönés nélkül, majd betessékelte Valerianát az autóba. – Betenné ezt a csomagot is a többi közé? – szólt be végül utasító hangon a sofőrnek.
Miután az idősödő férfi bajusza alatt morogva a csomagtartóba tette az útipoggyászt, előreült helyére, és végre elindultak. Valeriana meg volt győződve róla, hogy a várakozás percei alatt Perselus már kellőképpen magára haragította a sofőrt, mert hihetetlen türelmetlenséggel és folyamatosan káromkodva vezetett végig a túlzsúfolt utcákon.
Aztán végre kiértek a városból. Már teljesen besötétedett, így a tájból szinte semmit nem lehetett kivenni. Mivel Valeriana fényes nappal sem volt ismerős ezen a vidéken, így végképp nem tudta merre jártak. Tett fel néhány óvatos kérdést ugyan, de Perselus szűkszavú, mogorva válaszaitól elment a kedve a további társalgástól. Csak csendben nézett kifelé az ablakon át a semmibe, és már úgy gondolta, hogy talán mégsem volt jó ötlet forszíroznia a közös nyaralást.
A kocsikázásnak vége lett, és gyalogosan folytatták útjukat. Valeriana szótlanul követte Perselust, aki nagy léptekkel haladt előre nem is törődve azzal, hogy bírja-e követni vendége a diktált tempót. Csak haladt előre gondolataiba merülve. Nem tudta tetszeni fog-e a háza Valerianának, nem tudta, hogyan kell majd viselkednie, azt pedig végképp nem tudta elképzelni milyen lesz a nap minden percét vele tölteni. Persze eddig mindig úgy érezte, hogy minden vágya ez volt, most mégis megijedt. Megijedt az életében végbemenő változásoktól, de talán leginkább saját magától. Vajon nem fog-e Valeriana kiábrándulni belőle ha túl sok időt töltenek együtt, és vajon ő, aki évek óta magányra volt berendezkedve, képes lesz-e elviselni magakörül hosszútávon egy másik személyt, még ha Valeriánáról is van szó.
Elmélyülve gondolataiban észre sem vette, hogy Valeriana jelentősen lemaradt mögötte, sőt már nem is követte. Mikor már nem hallotta a lány hátizsákjának egyenletes kaffogását, megtorpant és riadtan fordult vissza. Valeriana néhány méterre állt tőle. Kezében világító pálcája fényénél Perselus jól látta riadt arcát.
- Mi a baj? – lépett oda Perselus, miközben szemével a környéket kémlelte.
- Perselus…- kezdte Valeriana bátortalanul. – Biztosan akarod, hogy veled menjek? – olyan nehéz volt kimondani ezeket a szavakat, mégis egyre jobban kikívánkoztak.
- Hát persze, miért? –kérdezett vissza Perselus talán egy kicsit erősebb éllel, de már megint tehetetlennek érezte magát a női gondolkodással szemben.
- Amióta Londonból elindultunk, még csak hozzám sem szóltál! – fakadt ki most már Valeriana, mert rendkívül bosszantotta a férfi viselkedése, amit egyszerűen közönyösségének tudott be. – Most pedig még azt sem vetted észre, hogy lemaradtam, mintha észre sem vetted volna, hogy veled vagyok, mintha nem is akarnál rólam tudomást venni!
- Badarságokat beszélsz! – próbálkozott Perselus, de Valeriana már túlságosan belehergelte magát sértettségébe.
- Nem badarság, amit érzek! – emelte meg egyre jobban a hangját, és fenyegetően hadonászott Perselus előtt világító pálcájával. – Akkor este, amikor felajánlottad, hogy veled töltsem a nyarat, akkor is csak azért mondtad, hogy kedvembe járj! Pedig nem gondoltad komolyan, és most már bánod az egészet! Igazam van?
- Dehogyis…
- Nem kell magyarázkodnod! – legyintett még egyet Valeriana hevesen, mire Perselus pulóvere lángot kapott.
- Az ördögbe, hogy nem tudsz azzal a pálcával óvatosabban bánni! – förmedt Perselus a lányra, majd egy határozott mozdulattal eloltotta a kis tüzet, de akármilyen gyors is volt, bőrét így is elérte a parázs, melyet jelzett az égett szőr kellemetlen illata.
- Ne haragudj! – kapkodott ügyetlenül Valeriana a férfi sérült karja után. – Nem akartam…
- Fejezd be! – fogta le Perselus erősen a lány két kezét, hogy további galibát ne okozhasson. – Nincs semmi bajom!
- De megégettelek! – nézett fel Valeriana a férfi szemeibe riadtan.
- Valeriana, csak egy kis türelmet kérek tőled! Én mindig is magányosan éltem, és most olyan szokatlan ez az egész… ez a helyzet. Az iskolában már megszoktam, hogy mindig vannak körülöttem, de ez most más, itt… itt én mindig egymagamban voltam, sohasem kellett alkalmazkodnom senkihez…
- Hát mégis meggondoltad magad? – rebegte félve a lány, miközben csuklója már sajogni kezdett az erős szorítástól.
- Nem! – szólt erélyesen Perselus. – Hidd el, legfőbb vágyam, hogy minden percben melletted lehessek, csak még időre van szükségem, hogy felfogjam ezt az állapotot.
- Én egy állapot vagyok számodra? – kerekedett el Valeriana szeme.
- Ne forgasd ki a szavaimat!
- Perselus, már lassan fél éve, hogy együtt vagyunk, de eddig még sohasem mondtad, hogy mit érzel irántam!
- Miért kellene erről beszélni, hát nem érzed?
- Most, hogy így rákérdezel, nem. Ebben a pillanatban egyáltalán nem érzem! – Valeriana hangja egyre fölényesebb lett, ahogy érezte a férfi növekvő zavarát.
Perselus egy darabig meredten nézett a lány szemibe, majd egy hirtelen elhatározással megcsókolta.
- És most? – távolodott el Perselus az édes ajkaktól, melyek eddig őt szapulták.
- Ha elengednéd a karomat, jobban érezném! – felelte Valeriana mosolyogva.
A két kéz szorítása pedig engedett, és az előző rövid csókot egy másik, egy sokkal szenvedélyesebb és hosszabb követett.
- Gyere! Késő van! Még egy tíz perces séta, és ott vagyunk! – fogta kézen végül Perselus Valerianát.
Mindkettőjük szíve megnyugodott ahogy egymás mellett közeledtek a magányos erdei házikóhoz. Az iménti csók, majd ujjaik összefonódása erőt adott mindkettőjüknek közös életük igazi kezdetéhez.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó