|
47. fejezet - Menekülés az otthon felé
Rea 2006.03.10. 14:57
47. fejezet
Menekülés az otthon felé
- Draco! – eresztette le Valeriana pálcáját megkönnyebbülve, amikor a fiút meglátta az ajtóban.
- Megölted? – kérdezte Draco hidegen, miközben a nagy darab férfi padlón heverő testét mustrálgatta merő undorral az arcán.
- Nem! Nem hiszem. – nézett Valeriana megrökönyödve a fiúra. Megrémisztette annak közönyös nyugalma. – És a másik?
- Annak vége. – jelentette ki Draco, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Mindig is utáltam őket! Sötétségüket már csak a fiaik tudták túlszárnyalni.
Valeriana nyelt egy nagyot. Tudta, hogy a veszélynek vége, félelme mégsem múlt el. A fiúban most egyértelműen annak apját látta, és ez egy cseppet sem nyugtatta meg.
„Mégiscsak egy Malfoy!” – zengett fülében Perselus hangja.
Perselus! Most annyira szüksége lett volna rá! Mellette mindig, minden körülmények között biztonságban érezte magát. Hol van most? Miért nincs mellette? Ő biztosan tudná, hogy most mit tegyenek!
De Draco is pontosan tudta, hiszen apja kezei alatt alapos kiképzést kapott.
- El kell tűnnünk innen! – mondta határozottan. – De először rendet rakunk, mert Philippe frászt kap, ha visszajön.
Valeriana döbbenten figyelte a fiú határozott mozdulatait, ahogy a két férfit, majd a dulakodás nyomait egy-egy mozdulattal eltüntette. Utasította, hogy csomagoljon össze, majd sietve távoztak hátrahagyva a házat és az elmúlt napok nyugalmát.
Autóval indultak útnak Párizs felé. Valeriana meg sem bírt szólalni annyira sokkolták a történtek, és úgy tűnt Draco is gondolataival volt elfoglalva. Csendben utaztak hát egészen addig, amíg a reggeli idejét nem jelezte korgó gyomruk.
Draco javaslatára a legközelebbi benzinkútnál megálltak, hogy egy kicsit kinyújtózhassanak, és egyenek valamit. Valeriana rendkívül hálás volt az ötletért, mert az ő gyomra már nem csak korgott, hanem émelygett is a kongó ürességtől.
A pihenőt kihasználva Draco telefonált a szállodába ahol dolgozott, és sűrű elnézések közepette elbúcsúzott az igazgatótól.
Valeriana pedig miután Philippe-t értesítette távozásukról – persze gondosan elhallgatva az éjszakai eseményeket – a női mosdót magára zárva előkotorta kis tükrét.
- Nagyapa! – suttogta arcképének, és erősen remélte, hogy nagyapja még a szobájában tartózkodik. – Nagyapa! – ismételte meg újból.
Türelmesen várt. Szüksége volt nagyapja segítségére, hiszen teljesen tanácstalan volt, nem tudta hova menekülhetne Dracoval, ahol a fiút biztonságban tudhatná.
- Valeriana! – jelent meg Dumbledore arca az övével szemben. – De örülök, hogy látlak! Merre vagy most?
- Franciaországban – mondta Valeriana, és nagyapja ragyogó arcát látva nehezen tért egyből a lényegre, de sürgette az idő. – Nagyapa, bajban vagyunk! Segítened kell!
- Bajban? Kivel? – tűnt el az örömteli mosoly Dumbledore arcáról.
- Meglátogattam Dracot, és néhány napot ott is töltöttem, de az éjszaka megtámadtak minket. Azt hiszem keresztapám küldött embereket Dracora. Sikerült elmenekülnünk, de nem tudom hova vihetném Dracot.
- Most hol vagytok pontosan?
- Úton Párizs felé. Gondoltam mindenféleképpen visszautazunk Angliába, de ott nem tudom hova mehetnénk.
- Veszélyes kettőtöknek utazni! – aggódott a nagyapa.
- Tudunk magunkra vigyázni ne aggódj! Draco ügyesebb, mint gondoltam…Szinte megijeszt mennyire…
- Hát igen, Malfoy… - mondta Dumbledore sejtve, hogy mire gondol Valeriana. – De akkor sem örülök, hogy nincs mellettetek még valaki!
Az ajtón kopogtattak. Valeriana riadtan halkította le hangját.
- Nagyapa, sietnem kell! Szerinted hova vigyem Dracot? Talán menjünk a Roxfortba?
- Nem, azt hiszem ez nem túl jó ötlet. – mondta elgondolkodva Dumbledore. – Majd kitalálok valamit, és küldök segítséget is…
- Nagyapa mennem kell! – suttogta izgatottan Valeriana, miután a kívül várakozó még türelmetlenebbül kopogott. – Ha minden jól megy, estére Londonban leszünk.
Dumbledore ugyan talán még mondott valamit, de azt már Valeriana nem hallotta, mert az újabb dörömbölést megelőzve a tükröt visszahelyezte táskájába, és már ki is nyitotta az ajtót.
- Bocsánat! – mondta, és gyorsan elsietett az idegesen topogó nő mellett.
A hosszúra nyúlt pihenő úgy tűnt jót tett mindkettőjüknek. Valeriana megkönnyebbülve tapasztalta, hogy Draco lehiggadt és hangja is visszatért, bár így sem beszélgettek túl sokat. Az éjszakai események túlságosan megviselték őket, semhogy könnyed csacsogásba kezdhettek volna.
Az órákon át tartó autóút végén repülőre ültek, és mire lement a Nap, már London fényeiben gyönyörködhettek.
- Milyen furcsa! – mondta Draco az apró világító pontokat figyelve. – Tulajdonképpen azt kellene éreznem, hogy haza megyek, mégis olyan, mintha ez a London már nem az a város lenne, amit fél éve itt hagytam.
- Sok minden megváltozott, de leginkább te! Te változtál meg a legjobban! Ezért érzed így, de azért ez az otthonod! – mondta Valeriana lágyan végigsimítva a fiú karját. Most végre ugyanazt a Dracot látta benne, akit hat hónapja életét kockáztatva kivitt egy idegen országba, hogy elrejtse apja és a halálfalók elől.
- Otthon? Hol van az már? Nekem már nincs igazi otthonom! – nézett Draco Valerianára. – Tényleg ha leszállunk, akkor hova tovább? Van valami ötleted? Mert nekem nincs. Én itt csak apám barátait ismerem. Fogalmam sincs hova mehetnénk!
- Talán erre az éjszakára megteszi egy szálloda is, aztán majd meglátjuk. - mondta Valeriana remélve, hogy addigra nagyapja segítsége is megérkezik.
A segítség pedig hamarabb megérkezett, mint remélte.
- Na végre! – köszönt rájuk egy ismerős szigorú hang, amikor már a londoni repülőtér nagy várócsarnokában álldogáltak tanácstalanul.
- Nahát Piton professzor! Micsoda meglepetés! – derült fel Draco arca régi tanárának láttán, de hangja meglehetősen gúnyosra sikeredett. – Már éppen hiányoltam…
- Örülök, mert a következő napokban lesz lehetőséged élvezni a társaságomat! – mondta Perselus ridegen, miközben tekintetét a fiúéba fúrta olyan szigorral, hogy annak nem volt kedve további tréfához. – Azért jöttem, hogy magammal vigyelek.
- Hova? – kérdezte Valeriana miután sikerült úrrá lenni érzelmein, amit a férfi váratlan viszontlátása váltott ki benne.
- Hozzám – válaszolt Perselus. Hosszan nézett a lányra, és ez a tekintet többet elárult, mint a kimondott szó.
- Akkor – nyögte Valeriana, miközben nehezen tudta tartani magát. – Rám már nincs szükség. Draco! Vigyázz magadra!
Perselus felhúzott szemöldökkel kísérte figyelemmel ahogy Valeriana szorosan magához húzza a fiút, és egy nagy puszit nyom az arcára. Ez a gesztus Dracot éppen annyira meglepte, mint a megrökönyödött férfit, akivel együtt tátott szájjal nézte a gyors léptekkel távozó lányt.
- Ne mozdulj innen Malfoy! – szólalt meg felocsúdva Perselus, és a nagy tömegben előrefurakodva igyekezett utolérni az egyre távolodó hátizsák tulajdonosát.
- Valeriana… - fordította maga felé Perselus a nehezen beért lányt. – Hova mész?
- Miért érdekel? – próbálta magát megkeményíteni Valeriana, de könnyes szemeit nem tudta elrejteni.
- Szeretném, ha velünk jönnél!
- Miért? – feszítette Valeriana tovább a húrt.
Perselus vette egy nagy levegőt, nehogy meggondolatlanul reagáljon a nem igazán kedves kérdésre.
- Rettenetes hiányzol! – mondta aztán, és várta a szavak kedvező hatását.
A hatás pedig nem maradt el. Valeriana egy pillanatra megingott. Jó volt hallani a vallomást, és kis híja volt, hogy elgyengülve megadja magát a szerelemnek.
- Perselus, a véleményem semmit sem változott! – mondta aztán Valeriana tartva magát elveihez.
- Gyere, és megbeszéljük újra! – tette kezét Perselus a lány vállaira lágyan, amitől az megborzongott.
- Nem! Most beszéljük meg!
- Ne itt!
- Pedig én addig nem megyek veled sehova! – emelte meg Valeriana a hangját türelmetlenül, és rosszat sejtve nézett hosszan a férfi szemeibe.
Érvek, és ellenérvek hangzottak el újból egyre hevesebb vitát szítva kettejük között. Draco messziről figyelte őket. A nagy zajban nem hallott semmit beszélgetésükből, csak az élénk szócsatát látta. Meg volt róla győződve, hogy azok ketten már megint őmiatta veszekednek. Bosszantotta, hogy még mindig úgy kezelik, mint egy gyereket. Egyre jobban feldühítette saját magát, és alig várta, hogy volt tanára visszajöjjön, és véleményét kifejtse neki.
A kisebb feltűnést keltő veszekedésnek aztán vége lett. Valeriana dühösen fújtatva fojtatta tovább útját, Perselus pedig feldúltan tért vissza a fiúhoz.
- Unom már, hogy úgy kezelnek, mint egy csomagot! – fakadt ki Draco, mikor volt tanára visszaérkezett.
- Gyere menjünk! – hagyta Perselus figyelmen kívül Draco megjegyzését, majd gyors léptekkel elindult a kijárat felé.
- Úgy beszélnek meg mindent, a tudtomon kívül! – igyekezett Draco lépést tartani a csörtető férfival. – Most is…
- Fogd be a szád! – torpant meg Perselus, mire Draco majdnem belészaladt. – Különben valóban csomagot csinálok belőled! Egy nagyon helyes, kis csomagot!
Draco megsemmisülve nézett szembe a haragos szempárral. Nem szólt többet, csak csendben követte az újból útnak induló férfit, és már előre tartott az elkövetkezendő időszaktól, amikor majd el kell viselnie annak kellemetlen modorát.
Valeriana céltalanul kóborolt a néptelen utcákon. Felzaklatott lelke csak nagyon lassan nyugodott le, és csak ekkor döbbent rá, mennyire fáradt. Teljesen tanácstalan volt, nem tudta hova menjen. Minden kapu bezáródott előtte. Persze a Roxfortban nagyapja biztosan örömmel látta volna, de nem volt még felkészülve rá, hogy titkát feltárja előtte.
Hosszú bandukolás után aztán egy hirtelen ötlettől vezetve párizsi lakásába hopponált. Csendre, nyugalomra, és leginkább egy kényelmes ágyra volt szüksége.
A sötét nappaliba érkezett. Otthonának kellemes illata helyett poros, áporodott levegő csapta meg orrát. Kinyitotta hát az ablakot, ahonnan a város távoli moraja hallatszott be. Lámpát nem kapcsolt fel, egyenesen a hálószobába ment, ahol fáradtan vetette magát az ágyra. Nem tudott sokat gondolkodni a holnapon, mert nagyon gyorsan elaludt.
Másnap jólesően nézett körül régi szobájában. Egy éve hagyta el ezt a lakást, ami azelőtt évekig meghitt otthona volt. Annyi minden történt azóta! Vagy meg sem történt? Milyen jó lenne, ha rádöbbenne, az az év még csak most fog elkezdődni, és mindaz amit átélt, csak álom volt! De hamar magához térítette az alkarján díszelgő halvány jegy, és éhező gyomrának émelygése. Tudta, hogy semmi fogyasztható nincs a lakásban, és a pánik, ami ettől hatalmába kerítette, még nagyobb hányingert eredményezett. Aztán eszébe jutott Philippe, és remélte, hogy még otthon van. Az ötlettől megkönnyebbülve máris sietett át a szomszéd ajtóhoz. A csengetést hosszú csend követette, majd papucs kaffogás, és végül kulcs zörrenése hallatszott.
Egy feltűnően csinos nő nyitott ajtót. Testhez álló trikója jól kiemelte gömbölyű melleit, és vékony derekát. A rövidnadrágból kilógó hosszú vékony lábak egy rózsaszín papucsban végződtek.
- Philippe-t keresem! – nyögte Valeriana meglepődöttségében angolul, miközben csak arra tudott gondolni, hogy ő mennyire szánalmasan mutathat sápadt arcával, másnapos gyűrött ruhájában.
Miután a lány értetlenül nézett rá, megismételte a kérdést franciául is.
- Philippe! Téged keresnek! – szólt a nő, és amíg a férfi jöttére vártak, olyan feltűnően méregette Valerianát, hogy az ettől még jobban zavarba jött.
- Tessék? – jelent meg Gigi mellett Philippe is az ajtóban. – Valéri! Jaj Gigi drágám, miért nem engedted be? – húzta befelé a lányt. – Jól vagy?
- Hát, ami azt illeti – kezdte Valeriana zavartan. – Egy kis reggeli jól esne.
- Hát persze! Gyere Gigi kérlek készíts Valéri-nak valamit! Nahát, még be sem mutattalak titeket egymásnak!
Rövid, nem túl barátságos bemutatkozás után Gigi végre nekiállt szendvicset gyártani, miközben a csendben beszélgetőket figyelte. Mikor meghallotta, hogy Valeriana terhes, felettébb gyanakvó lett, de aztán megnyugodott, mikor megtudta, hogy a gyermek apja nem az ő Philippe-je. Sőt ezek után roppant kedves, és segítőkész lett. Még azt is felajánlotta Valerianának, hogy kér egy időpontot nőgyógyászától a számára.
A következő napokban Valeriana rendkívül jól érezte magát barátai gondoskodó gyűrűjében. A csalódás és a hirtelen magány miatti fájdalom gyengült, és jövője sem tűnt már olyan kilátástalannak. Már nem volt egyedül, és ez erőt adott a továbblépéshez. Gigi, aki mint kiderült egy fiatal színésznő Philippe legújabb darabjában, nagyon jó barátnője lett. Persze bárhol megfordultak Valeriana mindig szürke kisegérnek érezte magát a nő mellett, aki után a férfiak rendszeresen megfordultak az utcán. Ennek ellenére úgy érezte, hogy a külsejük különbözősége mellett nagyon sok hasonlóság van bennük. Úgy tűnt igazán mély kapcsolat alakult ki közöttük, aminek Philippe nagyon örült, hiszen számára mind a két nő fontos volt, még ha nem is egészen egyforma érzelmi indíttatásból.
Mielőtt Valeriana visszautazott volna a Roxfortba, Gigi ragaszkodott hozzá, hogy nőgyógyásza megvizsgálja őt. Annak ellenére, hogy az orvos nagyon kedves volt Valeriana mégis kellemetlenül érezte magát, amikor az intim területein kezdte vizsgálni. Az ultrahangos vizsgálat viszont teljesen magával ragadta. A kis képecskében gyönyörködött még a repülőgépen is. Elérzékenyülve szemlélgette már sokadszorra azt a kis foltocskát, ami a képen gyermekét sejtette. Már nem tudott rá haragudni, még ha létezésével el is szakította őt a szeretett férfitől. Egy kis élet volt, aki belőle táplálkozott és élete részévé vált. Csodálatos érzés volt ez a függőség kettejük között, és egyre jobban érezte, hogy felelősséggel tartozik iránta. A legcsodálatosabb pedig az lett volna, ha Perselus is ugyanígy érzett volna. Rátette kezét pocakjára, ami kívülről még egyáltalán nem árulkodott a benne rejtező életről, majd így aludta végig az utat.
Nem sokkal később már roxforti szobájában pakolgatta szekrényébe újdonsült ruháit, amik majd egyre növekvő pocakját voltak hivatottak eltakarni, amíg nem veszi rá magát, hogy nagyapja és környezete számára is felfedje állapotát. Gigi ugyan minden áron fodros kismamaruhákra, vagy kertésznadrágra akarta rábeszélni, de Valeriana inkább csak lezserebb hétköznapi öltözékeket választott.
A visszatérő lánynak nemcsak Dumbledore, hanem Nick és Daniel is nagyon örült. Az elkövetkező napok értekezletekkel teltek el, és Valeriana a hosszú programok utáni rövid idejét alig tudta beosztani, hogy mindhármukra jusson belőle.
Perselus nem jelent meg, amit Daniel szájhúzva nyugtázott, de azért őszintén megvallva egyáltalán nem hiányzott neki a mindig szigorú és kritikus tanár. Valeriana pedig sejtette, hogy a férfi azért van távol, mert Draco felügyeletével van elfoglalva.
Az iskolakezdés előtti napon Dumbledore felkérte Valerianát, hogy vegyen részt Harry és barátai kíséretében. Boldogan vállalta el ezt a feladatot, hiszen már alig várta, hogy viszontláthassa őket, mint ahogyan a többi diákot is. Bizakodva nézett az újabb tanév elé, hiszen a tanítás miatt már nem kellett izgulnia. Ugyanakkor volt két dolog, ami elbizonytalanította: milyen lesz az élet Perselussal egy fedél alatt, úgy hogy már nincsenek együtt, másrészt fogalma sem volt róla, meddig bír majd tanítani. Minden esetre mosolyt csalogatott arcára ha elképzelte magát, amint nagy pocakkal kavargatja az üstben összegyűjtött bájital-hozzávalókat.
Másnap az időjárás hirtelen megváltozott, mintha így is jelezte volna: a nyárnak vége, kezdődik az ősz és vele együtt a tanév. Reggeli után a Rend főhadiszállására ment, hiszen ott kellett találkoznia a fiatalokkal, hogy a King’s Cross pályaudvarra kísérje őket. Kicsit csapzottan és alaposan elázva lépett be a nagy épületbe, ahol a Rend szokott gyűléseket tartani. Egy varázslattal sikerült ruháit megszárítani, de a nyirkosságtól átfázott teste valami melegre is vágyott. Eddig még sohasem figyelt fel rá, hogy a ház lakhatásra is alkalmas. A hátsó részében elhelyezkedő konyha felől érkező hangokból arra következtetett, hogy mindenki reggelizik éppen.
A baráti társaság, és az őket kiszolgáló Mrs.Weasley örömmel fogadta az érkezőt. Valeriana a nőt meglátva kicsit félszegen közeledett hozzá, de amikor látta rajta és a többieken is, hogy talán sikerült túltenni magukat a történteken, már könnyebb szívvel fogadta el a kellemes invitálást. Ugyan már reggelizett a Roxfortban mielőtt elindult, mégsem tudott ellenállni annak a sok finomságnak, amivel Mrs.Weasley kedveskedett a gyerekeknek.
- Tanárnő, nem tudja, vajon Piton professzor lesz idén is a Sötét Varázslatok Kivédése tanárunk? – kérdezte Ron két falat között.
- Miért ne lenne az? – kérdezte Valeriana furcsállva, de aztán Harry készséggel elmagyarázta, hogy az elmúlt években valamilyen okból kifolyólag mindig más kapta meg ezt a posztot.
Ahogy hallgatta a hosszú lelkes anekdotákat, az járt a fejében, hogy ebben a tanévben bizony ő fog fejfájást okozni a tanároknak, hiszen egészen biztosan nem tudja majd végigtanítani az évet. Kicsit sajnálta ezt, de születendő gyermeke sokkal fontosabb volt ennél.
Már éppen befejezték a reggelit, és készülődésbe kezdtek Mrs.Weasley fontoskodó eligazításai alatt, amikor a nagy bejárati ajtót hallották csapódni.
- Na megjött a kocsi – mondta Mrs.Weasley, és utolsókat simított fia haján, ami sehogy sem akart úgy állni, ahogy a gondos anya szerette volna. Hermione csendben mosolyogta meg a jelenetet, miközben átvetette vállán táskáját.
- Várj, mert így széthordod a sarat! – hallották a szigorú utasítást a bejárat felől. Az üres terem visszhangzotta az ismerős hangot, ahogy egy varázslattal letisztítja ruházatukat. A fiatalok elkerekedett szemmel néztek egymásra, Valeriana gyomra pedig nagyot ugrott.
- Hova hozott már megint? – szólalt meg Draco is, mire Hermione elfehéredett, kezéből pedig kicsúszott bőröndje, amit éppen akkor emelt fel.
Harry és Ron egymásra nézett, Valeriana pedig Hermionét figyelte.
- Itt adlak át annak, aki a továbbiakban vigyáz rád. – válaszolta hűvösen Perselus, majd a cipők kopogásából arra lehetett következtetni, hogy elindultak a konyha felé.
- Hát ez nem igaz! Felnőtt ember vagyok! – adott hangot nem tetszésének Draco már sokadszorra.
- Hm, micsoda illat! Molly mindig nagyon figyelmes… - ezekkel a szavakkal lépett be Perselus a konyhába, de hangja elakadt a nem várt társaság látványától.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó