|
50. fejezet - Kiközösítve
Rea 2006.03.10. 15:00
50. fejezet
Kiközösítve
A sötéthez szokott szemük fájón reagált a hirtelen fényforrásra. Nem láttak semmit, csak egy fénylő pontot.
- Draco! – sikkantott fel reszkető hangon a pálca tulajdonosa. – Tudtam, hogy életben vagy!
- Anyám? – kérdezte Draco bizonytalanul, és se ő, se Valeriana nem tudta, hogy most féljen, vagy örüljön Narcissa váratlan felbukkanásának.
- Amikor észrevettem, hogy a titkos folyosó bejárata megnyílt, alig akartam elhinni! Nem is reméltem, hogy láthatlak még valaha! – engedte le Narcissa kissé pálcáját, így az ő arca is láthatóvá vált.
- Te tudtál erről a járatról? – hökkent meg Draco.
- Természetesen!
- És apám?
- Ő nem tudja. Ez az egyetlen része a kastélynak, amit apád nem ismer. Nem akartam, hogy észrevegye éjszakai kóborlásaidat!
- Te fedeztél engem? – esett Draco egyik ámulatból a másikba.
- Szerettelek, túlságosan szerettelek és féltettelek, pedig nem szabadott volna…
Narcissa szabad kezével lágyan végigsimította fia arcát, miközben szemei könnyektől csillogtak. Valeriana a háttérben feszengett. Tudta, hogy az idő gyorsan halad, és nekik tovább kellene indulniuk, hiszen a többiek már rég kint várják őket.
- Mennünk kellene… - mondta rekedten. Torka még mindig szárazon sajgott.
- Valeriana! – tette most puha kezét keresztlánya arcára Narcissa. – Téged is mindig úgy szerettelek, mintha a lányom lennél! A sors is úgy akarta, hogy ti egymásra találjatok! Ez Lucius tervének nagy baklövése! A vér nem válik vízzé! A vér, ami ereitekben csörgedezik, túlságosan erős ahhoz, hogy ő győzhessen felettetek!
- Anyám, jól vagy? Olyan furcsákat mondasz! – nézett Draco az amúgy mindig csendes anyjára.
- Keresztanyám, engedj mennünk! Kérlek! – kezdett Valeriana rosszat sejteni keresztanyja szavai mögött. Nem találta megfelelő időpontnak ezt az estét arra, hogy Draco megtudja, az a nő, akit ő édesanyjának ismert, mégsem az.
- Vigyázz rá! Már csak rád számíthat! – mondta, majd kezét Valeriana enyhén gömbölyödő pocakjára tette. – És vigyázz őrá is, hiszen legnagyobb értéke az embernek a saját gyermeke! Bár nekem is megadathatott volna!
- Apám csinált veled valamit? – kérdezte Dracot, akit valósággal megriasztottak anyja zavaros szavai.
- Apád? – nézett Narcissa mosolyogva fiára. – Nem, kivételesen velem nem csinált semmit! Pedig sok szörnyűséget csinált és még nagyon sokra készül!
Draco belenézett anyja fájdalmas szemeibe. Próbálta megérteni a hallottakat, de bárhogyan is igyekezett, nem járt sikerrel. Végül meg volt róla győződve, hogy anyja elméje minden bizonnyal megbomlott.
- Gyere velünk! – mondta aztán sajnálattal szívében. Bármennyire távol álltak mindig egymástól, különösen az utóbbi időben, azért mégiscsak az édesanyja volt.
- Nem! – tiltakozott Narcissa szilárdan. – Nekem az uram mellett a helyem! De ti menjetek!
Azzal egyszerre magához ölelte mindkét fiatalt, majd Draco kezébe egy kulcsot nyomott.
- A nagykapun nem mehettek, mert odakint várnak rátok! – mondta komolyan. – Ismered a hátsó kiskaput a sárkányszobor mögött, ott menjetek ki!
Draco kezébe vette a kulcsot, és szótlanul nézte ujjai között forgatva.
- Nem akarlak csapdába csalni! – mondta Narcissa, amikor megérezte mire gondolhat fia. – Megbízhatsz bennem! Anyádként szerettelek, sohasem ártanék neked, még akkor sem, ha nem értek egyet azzal, amit csinálsz!
- Nem értelek anyám… - nézett fel Draco Narcissa szemeibe.
- Menjünk Draco! – szólt halkan Valeriana, mire Narcissa biztatóan bólintott, majd még egyszer magához ölelte fiát.
Elindultak hát maguk mögött hagyva a fájó szívvel útjukra bocsátó nőt. Pálcája fénye hosszan bevilágította a szűk folyosót, így könnyedén haladhattak. Mielőtt kiléptek volna a szabadba, mindketten visszanéztek Narcissa irányába, de nem láttak mást, csak egy erősen világító pontot.
Eközben odakint öten, a sűrű növényzet rejtekében várták a kapu nyitódását. Az idő pedig igen lassan telt a tétlenül gubbasztók számára. A Főnix-medálra összpontosítva figyeltek, hátha hír érkezik a két behatoló felől, akik ott voltak a sárkány fészkében. Aggódtak értük, hiszen mindketten meglehetősen fiatalok voltak egy ilyen veszélyes feladat végrehajtásához, de tudták, hogy nagy a tét, így kénytelenek voltak vállalni a kockázatot. Perselus számára azonban túlságosan is nagy volt a rizikó, hiszen családja élete forgott most kockán. Hiába adta ki titkát a többiek előtt, hiába vállalta fel a tényeket, nem tudta megakadályozni, hogy Valeriana részt vegyen ebben a veszélyes vállalkozásban.
Rettegve leste hát, mikor pillanthatja meg őket újra épen és egészségesen. Már ki tudja hányadszor próbálta órája számlapját megnézni a csillagok fényénél, amikor végre mozgásra lettek figyelmesek.
A kapu kinyílt, és szinte egyszerre moccantak meg mind az öten, hogy az érkezőket fogadják. De mikor észrevették, hogy nem azok lépnek ki, akikre számítottak, újból visszaereszkedtek megfigyelő állásukba.
Hat sötétköpenyes alak jelent meg, akik pálcájuk fényénél kémlelték a környéket, majd mikor nem láttak semmit és senkit, szinte egyszerre varázsoltak ismét éjszakai sötétséget maguk köré. A hirtelen támadt sötétben nem lehetett követni mozgásukat. Perselus a többiekkel együtt szemeit meresztgetve próbált kivenni valamit, de nem sok sikerrel. A sok halálfaló jelenlétéből arra következtetett, hogy valószínűleg már vártak rájuk, vagyis valaki elárulta őket. Valeriana és Draco viszont nem voltak még sehol. Azok pedig őket keresték, tehát még szabadon mozognak valamerre. De hol? Valeriana miért nem jelez, ha baj van? Vagy talán…? Perselus alig bírt nyugton maradni. Nem bírta a tehetetlenséget és bizonytalanságot elviselni, amikor a szeretett nő odabent életveszélyben van.
Félelemmel teli gondolatait hirtelen kiabálás szakította meg. Önkéntelenül a hang irányába fordult, majd kezét a készenlétben tartott medálra tette, hogy társaival a következő lépéseket megtárgyalhassa. Gyors eszmecsere után Perselus és Lupin a hangzavar irányába indultak. Az úton érték be egymást, és akkor már jól látták a halálfalókat, akik átkokat szórnak a menekülők után.
A két férfi lélekszakadva rohant, miközben próbálta a támadókat hátulról ártalmatlanítani, és úgy tűnt egy-egy átkuk célt talált. Az üldözők figyelme végre megoszlott az elől rohanók és a hátulról támadók között.
Perselus miközben a sötétben próbálta gyorsan mozgó ellenfeleiket hol kivédeni, hol esetleg támadni, félszemmel a távolodókat igyekezett figyelemmel kísérni. Nehezen tudott helytállni mindkét területen. Ahogy a menekülő fiatalokat támadókra küldte átkait, nem tudta kivédeni az őt veszélyeztetőket. Kis híja volt, hogy súlyos sérülés nem érte. Szerencsére utolsó pillanatban elugrott a fény-nyaláb elől, így az csak karján ejtett vékony sebet.
Végre megérkezett a csapat többi tagjai is, így azok védelme alatt a fiatalok után siethetett, akik szintén átkokat küldtek és védtek ki több-kevesebb sikerrel. Valeriana ereje egyre fogyott, így figyelme is lankadni kezdett. Ha nagyapja védelmi bűbája nem védte volna meg, már biztosan nem élt volna. Érezte, ahogy már több átok is lepattan róla, és ezt az egyre közeledő Perselus is jól látta, miközben egyedül a nő védelmére tudott koncentrálni.
- Ne engedjétek, hogy elérjék a határvonalat! – zengett Lucius hangja valahonnan hátulról.
Igen, már Valeriana is sejtette, hogy elég távol járnak a kúriától. Ugyan a padot a sötétben képtelenség lett volna észrevenni, de a falu fényei már jól látszódtak. Újabb és újabb fény-nyalábok jelezték a támadó átkokat, amiket már nem is próbált kivédeni, csak a hopponálásra összpontosított. Ekkor Draco elesett mellette. Hirtelen megtorpant, hogy segítsen neki, de amikor lehajolt hozzá, erős lökést érzett karján.
- Menj! Ne foglalkozz vele! – hallotta Perselus hangját.
- De… - kezdte volna levegő után kapkodva.
- Menj már! – mondta Perselus még egyszer erélyesen, és látta ahogy egy újabb átok csapódik le Valeriánáról ezúttal egy nem messzi fában komoly károkat okozva. A leszakadt gallyak nagy robajjal zuhantak az útra, mely kissé elvonta a többiek figyelmét.
Valeriana újból futásnak eredt. Rohant, ahogy csak bírt. Lábai alig győzték az iramot, meg-megbicsaklottak, de még kitartottak egészen addig, amíg végre sikerült hopponálnia.
A párbajok hangzavara, az átkok fénye, csattanásai távolmaradtak, csend és nyugalom vette körül. Keze görcsösen szorította a cserepet magához, miközben lábai erőtlenül rogytak össze. A nagy csendben ziháló hangja csak úgy zengett, miközben néha feljajdult. Csak most érzékelte, hogy hasfala kemény az alatta megfeszülő méhétől. A szúró fájdalom, amit eddig oldalában érzékelt, most egyre inkább érezhetően innen indult ki. Riadtan tette le az értékes virágot a földre, és mindkét kezét feszes pocakjára tette. Riasztó volt éreznie ezt, amit eddig még soha. Gömbölyű pocakja labdaként simult tenyerébe. Önkéntelen sóhajtozott mélyeket, mire szapora légzése megnyugodott, és hasfala is ellazult. A gyermek elvesztése miatti félelem ugyan még megmaradt benne, mégis némiképp megnyugodott.
Kezébe vette a növényt, és felállt. Ekkor hopponálások hangját hallotta maga körül. Riadtan kapta elő pálcáját, és bizonytalanul irányította a hangok irányába. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy társai érkeztek meg, bár gyorsan felmérte, hogy nem mindannyian, hiszen csak négy alakot látott.
Lupin akkor kapta fel feleségét, amikor Valeriana odalépett hozzájuk. Thonks erőtlenül lógott a férfi karjaiban.
- Mi történt? – kérdezte Valeriana aggódva, amikor pálcája fényénél megpillantotta a nő szinte élettelen arcát.
- Hogy mi történt? – támadt Lupin egyből, mint a kölykeit védő farkas. – Valaki megfeledkezett a társairól! Mit gondoltál mire való az a medál a nyakadban?
- Sajnálom… - nyögte Valeriana, de ezzel csak még jobban feldühítette a párjáért aggódó férfit.
- Sajnálhatod is! – ordította, miközben felesége arcát figyelte, majd gyors léptekkel hátrahagyta Valerianát.
A lány megsemmisülve nézte, ahogy azok sietősen haladnak tovább. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében: valóban megfeledkezett a medálról, de akkor ott a kastélyban semmi másra nem tudott gondolni, mint a menekvésre.
A következő páros is beérte. Daniel próbálta a dühösen szitkozódó Mordont támogatni.
- Hagyj már békén! – ordította az öreg auror dühösen. – Mondtam már, hogy nem kell segítség!
Mordon eltaszította magától fiatal társát, mire majdnem orra bukott. Valeriana és Daniel egyszerre kapott utána.
- Hol van Perselus? – kérdezte Valeriana tőlük.
- Kit érdekel! - vágta rá Daniel nyögve idősebb társa súlya alatt.
- A kisasszony jobb ha meg sem szólal, mert a meggondolatlanságának köszönhetjük a történteket! Aki nem tud csapatban dolgozni, az nem való közénk!
Mordon szavai fájdalmasan mardosták Valeriana szívét. Elengedte az aurort, aki ennek különösebb jelentőséget nem is tulajdonított, csak továbbhaladt káromkodva Daniel oldalán. Valeriana ekkor vette észre, hogy Mordon falábát érte komoly csonkítás, ami bizony megnehezítette számára a járást.
Csak állt egyik kezében a pálcával, másikban a cseréppel, és nézte sérült társai távolodását. Miatta majdnem életüket veszítették, ő pedig egy karcolás nélkül megúszta az egészet. Hogy mehetne utánuk, hogy nézhetne a szemükbe, mit mondjon nagyapjának? Elkeseredett könnyek folytak le arcán, és türelmetlenül nézett körül. Várt még valakit! Valakit, aki valószínűleg ugyanolyan dühös lenne rá mint a többiek, de ez nem érdekelte. Legyen dühös, csak itt lenne!
Jó néhány percig állt ott mozdulatlanul, majd a virágra nézve úgy döntött, mégis a többiek után megy a főhadiszállásra, és vállalja tetteinek következményét.
Mindenre elszántan lépett be az ajtón néhány perccel később. A nagy helység üres volt, átment hát a konyhába, de ott sem talált senkit. Letette a virágot az asztalra, majd leült elé, és hosszan nézegetni kezdte. Már több mint egy órája szorongatta, de eddig még nem volt alkalma jobban szemügyre venni.
A növény leginkább kaktuszra hasonlított, így levelei tüskések voltak. A formája azonban olyan volt, mint egy krizantémbokoré. A kis bimbók pedig úgy csüngtek rajta, mint egy cseresznyefán, ami éppen rügyfakadásra készül. Még sohasem látta Hébé virágát élőben, és ennek a tökéletesen megalkotott növénynek a látványa teljesen magával ragadta. Gyönyörködött az apró részletekben, amit mágus kezek gondos munkája eredményezett.
- Szép virág igaz? – lépett be a konyhába Dumbledore, mire Valeriana riadtan kapta fel fejét. – Nagyon nehéz megalkotni, viszont már a látványa kárpótolja az embert fáradtságos munkájáért. Az erő, amit magában rejt sokakat elcsábít…
- Mi lesz vele? – kérdezte Valeriana.
- Megsemmisítjük! – felelte Dumbledore.
Valeriana szomorúan nézett ismét a növényre, ami tovább pompázott nem is sejtve halálos ítéletét.
- Hol vannak a többiek? – kérdezte aztán halkan, bátortalanul.
- Fent vannak az emeleten. Idekérettem Madame Pomfreyt, hogy segítsen ellátni őket, és szeretném, ha téged is megvizsgálna!
- Erre semmi szükség! Neked hála, teljesen jól vagyok! – nézett Valeriana ismét nagyapjára.
- Azért mégis nyugodtabb lennék!
- Thonks jobban van? – terelte másra a szót Valeriana.
- Poppy mindent megtesz…
- Annyira sajnálom…- fakadt ki Valeriana, és felpattant a székről. – Tudom, hogy mindenről én tehetek!
- Valóban hiba volt nem értesíteni a többieket a megváltozott helyzetről, de a vállalkozás veszélyes volt, ezt mindenki tudta…
- De ha én szólok, akkor felkészülhettek volna…
- A tűzharcra akkor is sor került volna! Ne okold magad emiatt! – lépett közelebb Dumbledore unokájához.
- Túl elnéző vagy velem! A többiek mind engem hibáztatnak!
- Az ember igyekszik mindig bűnbakot keresni, ha valami nem jól sül el. – nyugtatta tovább Dumbledore háborgó unokáját.
- De megsérültek mindannyian! Thonks életveszélyes állapotban van, Draco és Perselus pedig… - Valeriana hangja elcsuklott, sírás fojtogatta.
- Mindketten jól vannak! – nézett fel Dumbledore szemüvege fölött, és jól látta a lány arcán a megkönnyebbülést. – Mrs. Weasley ellátta mindkettejük sérüléseit. Draconak valószínűleg még napok kellenek míg teljesen felépül, de Perselus reggelre idejön. Szeretném, ha erre az éjszakára te is itt maradnál. Van még szabad szoba bőven, gyere keressünk egyet számodra.
Valeriana hálásan elfogadta az invitálást, hiszen meglehetősen kimerültnek érezte magát. Lassan, szinte vánszorogva követte nagyapját az emeletre. Nyitott ajtók előtt haladtak el, amik közt Madame Pomfrey igyekezett minél gyorsabban közlekedni ellátva a sérülteket.
- Ott van még szabad szoba! – szólt futtában oda az érkezőknek. –Feküdjön csak le Miss. Lloyd, és megyek máris. Már csak Lupint kell rávennem, hogy engedje a sebeit ellátni.
- Hogy vannak? – kérdezte Dumbledore aggódva felpillantva.
- Egyedül szegény Nymphadora állapota válságos, de ő még nagyon fiatal, így reménykedhetünk. A többiek kisebb sérülésekkel megúszták. – számolt be a javasasszony gyorsan a sérültek állapotáról.
- Menj csak Valeriana, én megnézem őket! – mondta Dumbledore, és ő is bement az egyik szobába, ahonnan Remus visszafojtott hangját lehetett hallani.
Valeriana hatalmas lelkiismeret furdalással ment be abba a helységbe, ahova a javasasszony küldte. Odabent sötét volt, csak a Hold fénye világított be. Nem volt kedve nagyobb fényhez, hiszen lelkiállapotát pontosan tükrözte ez a sötétség. Bizonytalan léptekkel odament az ágyhoz, aminek körvonalait a fal mellett sejtette. Leült, majd egyszerűen eldőlt rajta. Azonban hiába volt a végkimerülésig fáradt, mégsem tudott nyugton maradni. Annyi minden történt az elmúlt órákban, hogy izgatottan máris felpattant, és az ablakhoz lépett. Ideges remegés vonult végig rajta ahogy fejében szárnyaltak a gondolatok. Perselus szavai…nagyapja kérdései…félresikerült részvétele a rendkívül fontos akcióban…a többiek ellenséges megnyilvánulásai…Persze igazuk volt, mikor őt hibáztatták, hiszen hat ember életét veszélyeztette azzal, hogy nem gondolta át tetteit! Hogy nézhetne ezek után még egyszer a szemükbe?
- Már itt is vagyok! – zökkentette ki keserű elmélkedéséből a becsörtető javasasszony. – Miért nem feküdt le? Pihennie kellene!
Madame Pomfrey meggyújtott egy gyertyát, így a szobát sárga fény vonta be. Valeriana eleget téve az utasításnak lefeküdt az ágyra. A javasasszony leült mellé, majd óvatosan feltolta gömbölyödő pocakját leplező bő pulóverét.
- Ilyen felelőtlenséget! Egy terhes nőt kitenni ekkora veszélynek! – morgolódott Madame Pomfrey, miközben meleg kezeit ráfektette Valeriana hasfalára. Egy kicsit csendben maradt, és láthatóan koncentrált. – Itt minden rendben van! – mosolygott aztán a gondterhelt kismamára, aki aggódva leste szavait. – Márciusig még bent kell maradnia ennek a kislánynak!
- Kislány? – nézett kerek szemekkel Valeriana, miközben érezte ahogy pocakját újból pulóvere fedi, majd meleg takaró veszi körül.
- Bizony! Egy kislány növekszik odabent! – mosolygott tovább Madam Pomfrey, majd a korábban odakészített italt Valeriana kezébe nyomta, és segített neki félig felülni. – Most igya ezt meg szépen! Mindkettőjüknek szükségük van pihenésre!
- Köszönöm! – dőlt vissza Valeriana a párnára. Az altató gyorsan hatott, szempillái lassan elnehezedtek.
- Sohasem gondoltam volna, hogy Piton professzornak valaha gyermeke lesz! – tette vissza Madame Pomfrey a poharat a tálcára. – De örülök, hogy így történt! Egy gyerek mindenkit boldoggá tesz.
Valeriana csak egy erőtlen mosollyal tudott válaszolni a kedves szavakra, majd mély álomba merült.
Világos volt mikor felébredt. Nem tudta pontosan mennyi idő telt el azóta, hogy elaludt, de sejtette, hogy éppen elég ahhoz, hogy most már felkeljen. Nem zárkózhat az álmok kellemes világába, oda kell állnia a többiek elé!
Bizonytalanul tápászkodott ki az ágyból. Feje még kába volt az előző naptól, és az altatótól. Kicsit megtorpant, hogy megvárja a szédelgés elmaradását, és közben észrevette, hogy egy fürdőszoba is tartozik a helységhez. Átbotorkált a kisméretű fürdőbe, hogy gyorsan rendbe szedje magát.
Néhány perc múlva már a lépcsőn haladt lefelé. A konyha felől fojtott hangú beszélgetés szűrődött ki. Tudta, hogy nincs más választása, szembe kell néznie azokkal, akik odalent várják.
Kicsit félve, reszkető lábakkal lépett be a nagy konyhába, ahol a nagy asztal körül mindenki ott ült Thonks kivételével. Még Perselus is ott volt, és a többiekkel együtt őrá nézett. Valeriana szíve nagyot dobbant. Idegesen kapkodta tekintetét, hogy ne kelljen hosszan senki szemébe se néznie.
- Jó reggelt! Gyere ülj le kérlek! – szólt nyugodt hangon Dumbledore, és a mellette álló székre mutatott.
Valeriana jó kislány módjára elindult nagyapja felé, bár önszántából nem valószínű, hogy ezt a széket választotta volna, hiszen így Perselus mellé került, aki le sem vette róla szemét. Persze az igazat megvallva pillanatnyilag egyik férfi sem lett volna éppen kellemes asztaltársaság.
Valeriana így leült nagyapja és Perselus közé. Fejét előrehajtva az asztal lapját tanulmányozta, aminek közepén ott díszelgett Hébé virága.
- Nos akkor a sikeres akció eredményeképpen sikerült megszereznünk a virágot. Most pedig… - kezdett hozzá Dumbledore.
- Persze, ha a kisasszonyon múlt volna, akkor most nem lenne itt! – szakította félbe az öreg varázslót Perselus az orra alá dünnyögve véleményét.
- Valaki legalábbis elárult bennünket! – fűzte tovább recsegő hangján Mordon. – Ez nyilvánvaló, hiszen vártak ránk.
- Nem tudhatjuk pontosan, hogy ki volt az! – próbálta Dumbledore elejét venni egy újabb alaptalan rágalmazásnak. Ráadásul sejtette, hogy teljesen más áll sötét tekintetű kollegája támadásának hátterében.
- Van, akinek már gyakorlata van benne! – sziszegte Perselus, és jelentőségteljesen Valerianára nézett, aki egyre kellemetlenebbül érezte magát. – Neki nem gond bárkit félrevezetni, és gondolom nagy kedvét leli benne, hogy másokon szórakozhat! Gondolom Mr. Parker is élvezte a dolgot!
Valeriana hirtelen felemelte a fejét, és Danielre nézett. Csak most értette meg, hogy Perselus mire célozgat.
- Engem hagyjon ki ebből! Semmi közöm hozzá! – reagált Daniel dühösen Perselus feltevéseire.
- Igen? – húzta fel szemöldökét Perselus, és újból Valeriana felé fordult. – Ez érdekes. Szóval többeket lóvá tettél! Miben mesterkedsz még?
- Perselus! Kérem! – emelte meg hangját Dumbledore, de a férfi már leállíthatatlan volt.
- Miért olyan elnéző vele professzor úr? – fojtatta sértettsége a rágalmakat emelkedett hangnemben. – Hát nem látja, hogy ez a nő az orrunknál fogva vezet mindannyiunkat, és még csak az sem számít neki, hogy életek forognak kockán, miközben saját kis ügyeskedéseit végzi!
- Perselus! – próbálkozott Dumbledore újból, miközben látta, hogy unokája már rázkódik a visszafojtott sírástól.
- Mit is várhatnánk egy Lloydtól? – köpködte a szavakat Perselus tovább. – Mindenkit kihasznál, akit csak lehet! Velem még azt is elhitette, hogy gyereket vár tőlem…
- Mert ez így is van! – csattant föl most már Valeriana. Rettenetesen fájtak az igazságtalan szavak.
- Hát még folytatod? – dörrent rá Perselus. Olyan dühös volt a lányra, hogy már az sem érdekelte, hogy magánélete és érzelmei mások elé tárulnak. – Láttam, ahogy éjszaka egy bűbáj védett. Egy bűbáj, amit a magzat vérszerinti férfi felmenője bocsáthat a várandós anyára… Ez a bűbáj pedig nem tőlem származik! Vagy talán tagadod?
- Nem – nyögte Valeriana könnyei mögül.
Ez a szó Perselus számára vallomáserejű volt, ami azt jelentette, hogy a gyermek valóban nem az övé, és a pár hónap boldogság csak hazugság volt. Csalódottnak, megalázottnak érezte magát. Hirtelen egy hang sem jött ki a torkán. Persze már az éjszaka óta sejtette az igazságot, most mégis fájdalmas volt valóban szembenézni vele.
- Én küldtem a bűbájt Valerianára – mondta Dumbledore halkan, mire mindenki lélegzete elakadt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó